Ecsetvilágok

Fényképes beszámoló

2015. szeptember 4-én összegyűltünk egy ünnepi estére: megnyitottuk a Budai Pagony könyvesboltban az Ecsetvilágok című kiállításunkat, amelyet az Illusztrátor Pajtásokkal és a Móra Kiadóval közösen szerveztünk. Sokan eljöttek az alkotók közül, de aki nem tudott jelen lenni, alkotásával mégis ott volt velünk, őket is ünnepeltük. És ünnepeltük Nemes Nagy Ágnest, és a közös alkotást, a közösséggé formálódó Író Cimborákat. Szavak helyett beszéljenek inkább a képek.

Fotó: Szabó Luca

A kiállítási anyagokat a szerkesztők, Bódi Kati és Miklya Zsolt, valamint Pap Kata készítették elő. A két megelevenedett, hatalmas ecset, amelyek ott lebegtek a fejünk fölött, szintén Bódi Kati munkái. Így utólag már bevallhatjuk, hogy készült az installáció: fogtuk az aranyecsetet meg az ezüstöt, és egyszerűen odafestettünk mindent a boltba. Képet, mesét, közönséget, zenét.

Fotó: Dávid Ádám

Fotó: Dávid Ádám

 A felolvasott részletek között Bene Bálint zenéje szőtte tovább a mesék hangulatát.

Fotó: Dávid Ádám

Fotó: Dávid Ádám

 

Fotó: Dávid Ádám

A megnyitó alatt minden úgy történt, ahogy annak történnie kell. Körülvettek minket a könyvek, az Aranyecset képei, fölöttünk lebegtek az ecsetek, az alkotók hangján és Bálint hangszerein megszólaltak a történetek, a falra pedig a gyerekek rajzoltak közben megelevenedő képeket.

Fotó: Dávid Ádám

Fotó: Hétvári Andrea

Fotó: Szabó Luca

Reméljük, még sokáig fog köztünk munkálkodni az aranyecset. Ha tehetitek, nézzétek meg a kiállítást, szeptember 25-ig még nyitva tart!

Ecsetvilágok - kiállítás a Budai Pagonyban

Aranyecsettel pingált mérföldkő

Schall Eszter illusztrációja

Az Író Cimborák egyik alapítójaként évek óta izgatottan figyelem, milyen halálosan komolyan vett játékkal lepnek meg legközelebb a cimboráim. A témákról mindig idejekorán értesülünk belső levelezésünkön keresztül, de ha nincs is mindig időnk az összes témában alkotni, mindig nagy öröm nyomon követni, ha újabb mérföldkőhöz érkezik a kortárs magyar gyerek- és ifjúsági irodalom egyre izgalmasabbá váló fóruma. 

Az Aranyecset-parafrázis végéhez érve kijelenthetjük, hogy Miklya Zsolt ötlete nyomán újabb mérföldkőhöz érkeztünk, amelyet épp a szavak és a lélegzetelállító grafikák világteremtő ecsetje festett a játékos és színes szövegekkel kikövezett utunk mellé.

Külön öröm számomra, hogy a Móra Kiadó szerkesztőjeként épp most dolgozhatom Nemes Nagy Ágnes inspirációként szolgáló szövegének új kiadásán, amelyhez a néhány bejegyzéssel ezelőtti csodálatos képet is készítő Schall Eszter ragadja meg Szádeli aranyecsetjét.

Dávid Ádám

Molnár Krisztina Rita: Bátor ecsethegy

Szádeli apró, régi legényke,

égi vizeknek tiszta edénye.

Volt kicsi és agg – mégse repedt meg.

Hő szerelemnek, hű szeretetnek

hős cipelője, csöpp cserepe.

                                            S mert

nem ijedt meg bárhova tévedt,

árva szemével bármire nézett,

látta, amit más észre sosem vett,

látta biz’ azt is, amit jelentett.

Látta, mi elmúlt,

látta, mi lesz majd,

éberen élet, álmosan álom

járt körülötte. Túl a világon,

túl kerítésen, túl a Boszorkány

ál-nevetésén, túl korom orkán

áradatán, és azon is túl-, túl-

átnézett,

fürkészett,

mint ki bolond, úgy.

Illusztráció: Bódi Kati

Ám nehogy azt hidd, ő nem ütődött,

egyszerűen csak ő, aki győzött,

mégpedig úgy, hogy sem súlyzóval,

sem hatalommal, ágyúszóval –

fogta magát, csak rajzolt, festett.

Fegyvere nem volt, hát az ecset lett.

És ha ecsetje eltűnt, eltört,

egyszerűen fejben festett  kört.

Kört, vonalat vagy bármit, amit csak

kell, amikor nincs.

                              Admata, csónak,

szárnyas ezüst lift, fel-fel az égig,

színarany ajtó legközepéig

így repül ő el.

                      Néha ecsettel,

máskor anélkül. Ki időt szentel

csendre, fülel: hall.

Mészöly Ági: Az utolsó ecsetvonás

Illusztráció: Kyrú Ficzere

Admata és Szádeli az ablakban álltak, és hosszú perceken át nézték, csak nézték a tavacskán fodrozódó hullámok ide-oda hintáját. Az aranyhal, mely az imént szökkent a valóságba, álomnak is tűnhetett volna, ha a tó felszíne nem visszhangozza létezését.

– Ez mindent megváltoztat – suttogta Admata, és ráncos kezével átölelte Szádeli vállát.

– Ez nem változtat semmin – csóválta a fejét az öregember. – Túl sok volt már a változtatás, Admata. Elfáradtam. Nem akarok több csodát, nem akarok több varázslatot, nem akarok segíteni senkin. Minden rajz, amit az aranyecsettel teremtettem, betöltött ugyan egy-egy hiányt, de létrejöttével újabb hiányokat hívott életre. Nem tudom megmenteni a mindenséget. Törődött vagyok, és sajog minden porcikám. Nehezemre esik felcsoszogni három lépcsőfokon. Te voltál az egyetlen, akire vágytam, és végre megtaláltalak. Pihenni akarok, csendben és észrevétlenül élni, aztán átszunnyadni a túlvilágra.

Admata tiltakozott volna, kérlelte volna szíve szerint, de látta, hogy Szádeliben parazsa sincs a tettvágynak. Elfordult hát az ablaktól, vizet melegített a tűzhelyen, teát készített, és kenyeret tett az asztalra.

Attól a reggeltől kezdve úgy éltek, mint bármelyik másik idős pár a környéken: reggelente teáztak és pirítóst ettek, ebéd után kéz a kézben ücsörögtek a süppedős kanapén, vacsora előtt hosszú sétát tettek a parkban, és morzsát szórtak a kis tó halainak. Admatának is, Szádelinek is eszébe jutott ilyenkor a rajzolt halacska, de egyikük sem említette fel többé soha. Szádeli pedig a nap minden órájában gondolkodott, csak gondolkodott a múlton, és mindig úgy érezte, csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy végre megfejtse élete titkait. Sokszor, amikor a kezét mosta, vagy egy csillogó pohárból hideg vizet kortyolt, úgy érezte, hogy egészen közel került a megoldáshoz. De soha, soha nem ismerte fel igazán.

Tasnádi Emese: A béke városa

Admata a tükör előtt állt, fején díszes fejdísz, ruhája csillogó, sápadt orcáján halvány pír, csak a szeme fénylett tompán. Körülötte szolgák hada, ifjú lányok, izgalommal csivitelve igazgatták ruhája redőit, s az öreg dada ráncos keze simogatta arcát.

– Így lesz jó, lelkem, szívem csücske, illatos bogaram. A nagyvezír jó ember, vigyázni fog rád és népedre. No, mosolyogj hát egy kicsit, drágaságom!

– Tudom, dadus. És mégis, oly nehéz a lelkem! Szívem, mint egy darab kő. Vártam hét év hét hónap hét napon át. Vártam Szádelit. Reméltem Szádelit. Sirattam Szádelit. Gyűlöltem Szádelit. S szerettem Szádelit. Szerettem úgy, mint sivatagban bolyongó szomjazó ez első csepp vizet. Szerettem úgy, mint senki mást. Jobban, mint anyám dúdolását, a rózsák pompáját, édesapám pipájának illatát. Jobban vágytam ölelésére, mint elvesztett gyermekkoromra. Szeretni akartam őt, s karomban tartani, fejemet ölébe hajtani. Boldoggá tenni azt, ki másnak adott boldogságot. Emlőmből szoptatni gyermekét, s karjába adni aztán. Adni a világ árvájának családot, otthont, hazát. Adni neki oly sok szeretetet, mit ő adott másoknak. Szerettem Szádelit. S haragudtam rá, hogy nem talált hozzám vissza.

– Akkor most már engedd el Szádelit! – mondta a bölcs dada. – S szíved nyisd meg a nagyvezírnek és népednek, kik szeretnek, óvnak téged.

Admata könnyes szemmel nézett dajkájára, aprót bólintott, majd kihúzta magát, s orcáját a hajnali napsugárba fordította, lágy szellőnek nyújtotta. Könnyei felszáradtak, sápadt orcájára piros rózsa ült, s kezét nyújtotta a szobájába belépő nagyvezírnek.

Admata és a nagyvezír hét év, hét hónap, hét napon át éltek szeretetben, békességben, bölcsességben. A nép szerette őket, s ők szerették népüket. Admata soha többet nem sírt, szemei, mint kiszáradt tó ültek üregükben. Gyermekük nem született, s Admata titkon érezte, méhe csak egy valakinek nyílna meg. De szerette férjét, mélyen szerette, s hálás volt neki, hogy oly sok veszteség, fájdalom és keserűség után visszavezette az életbe, megtanította ismét nevetni, szemébe visszaköltöztette a csillogást. Csak a könnyeit nem tudta visszahozni. Mintha ott, akkor, amikor az ezüstecsetet kettétörte, benne is eltörött volna valami. Valami olyan, ami a könnyeket tárolta. Mikor a férje hirtelen nagybeteg lett, ágynak dőlt, s tudta, elveszíti őt, Admata megijedt. Nem a magánytól félt, azt már megszokta. Bár a házassága a maga módján boldog volt, de ebben a boldogságban gyakran érezte magát magányosnak. Admata attól félt, hogy nem tudja férjét majd elsiratni. A temetés napján aztán szemét benedvesítette, mielőtt kilépett volna szobájából, majd eltemette férjét.

A napok ezt követően egyformán teltek. A birodalomban béke honolt, Admatát szerették, s ő szerette az embereket. Gyakran ment a nép közé, hogy beszélgessen velük. Ahol szenvedést, bajt látott, ott mindent megtett azért, hogy segítsen. Az árvák sorsát különösen is a szívén hordozta. Mesze földön híresek voltak árvaházai, melyben gyereket szenvedni és boldogtalannak lenni nem hagytak. Egyetlen furcsaság volt csak ezekben az árvaházakban: a gyerekek nem festhettek, ecsetet nem kaphattak.

Mikor már sok-sok év eltelt az uralkodó halála óta, s Admata csodaszép ébenfekete hajába ősz szálak kavarodtak, borús felhők gyülekeztek a birodalom felett. Admata, a kedves, kiegyensúlyozott, csillogó szemű királynő egyre búskomorabb lett. Kedves dadája már öregebb volt minden idők legöregebb hölgyénél is, de még mindig ott volt mellette, és bár szeme már nem látott, keze már fogni nem tudott, de szíve még mindent érzett. Érezte Admata minden rezdülését, látta gondolatának folyását, s szívébe félelem költözött. Az egyszer volt gyermeket, kit felnevelt, s jobban szerette a sajátjánál is, egyre mélyebb bánat járta át. S a bánat nyomában üresség kullogott, mely egyre jobban kitöltötte Admata szívét.

Egy nyári este, mikor a hold félkaréjban ragyogott, s körülötte milliónyi csillag fényeskedett, Admata bánatosan ült ablakában. Az éjszaka forró volt, jázminillat töltötte be, a távolban kabócák zenéltek altatót.

– Mi bánt, lelkem? – kérdezte a dada.

– Mehetnékem van, drága dadus. Nem tudok aludni sem már, annyira húz el valami innen. A csillagok ragyognak, s az utat mutatják szüntelen. Elvágyom innen. El, messzire! El ebből a palotából, el ebből az országból, el az életemből. El magamból!

– Menj hát akkor, ha mehetnéked van!

– De hogyan? Mi lesz népemmel, hazámmal? Ki vigyáz rájuk, ki segít rajtuk, ki irányítja őket?! Kiben bízhatnak?

– Távoli unokaöcséd, kit magad neveltél, mióta szüleit elvesztette, készen áll arra, hogy helyedbe lépjen, s népedre vigyázzon. Menj, mert menned kell!

Admata vidáman sétált, élvezte a napsütést, élvezte az utcák nyüzsgését, a gyerekeket a parkban, a morcos kamaszokat, ahogy csoportokba verődve nem vettek tudomást az életről, a galambokat etető öreg néniket, a munkába siető, gondok felhőjébe burkolózó embereket. Már két éve élt a városban, egy tízemeletes házban a hetedik emeleten. Esténként hosszú órákat üldögélt az erkélyén, nézte a csillagokat az égen, hallgatta a tücskök éji zenéjét, és leste a szemközti ház hetedik emeletének mindig világos ablakát. Vajon ki lakhat ott? Választ nem kapott, de nem is igazán kereste. Inkább maga népesítette be egyszervolt szeretteivel azt a lakást, hogy közel tudja magához őket. Mindeközben bensőjében az üresség egyre csökkent, s a béke lassan visszakúszott lelkébe. Már majdnem boldog volt.

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Miklya Zsolt: Minden és semmi csónakja

Admata minden. Szádeli semmi.

Illusztráció: Schall Eszter

Szádelinek a neve is ennyi:

Árdeli szép hold ragyog az égen,

azután elfogy lassacskán, szépen.

Szárbaszökik az árpa a földön,

sárga kalásza naptól vesz kölcsön

aranyfestéket, levegővásznat,

oldószernek meg napsziporkákat.

Árpatáblának sarló vet véget.

Maroknyi magban rejlik az élet.

***

Maroknyi élet, Szádeli tudta.

Kisfiú markát félve nyitotta,

belehelyezte ajándék kincsét,

mint akit nem köt többet az ittlét.

– Legyen a tiéd, és vele minden,

nincs más dolgom, mint elmenni innen.

Nincs más dolgom, mint csónakba szállni,

Könnyek folyóján lecsordogálni.

Festettem annyit más örömére,

nem gondoltam, hogy bánat a vége.

Annyit kérek még, fess egy csónakot

meg egy evezőt, s máris indulok.

Te meg, kisfiam, vigyázz magadra.

S ne feledd, aki az ecsetet adta.

Tasi Katalin: A világ árvái

Admata szívében egyszerre fénylett a nyári nap, gyúltak csillagok, csobogott szökőkút és ciripelt éjjeli tücsök, amikor megpillantotta a türkizpalotás város körvonalát a messzeségben. Ahogy közeledtek vezetőjével a kapuk és tornyok felé, előtűntek gyermekkora képei. Az ébredező nagyváros hajnali hangjaira emlékezett, ahogyan hajdanán halkan beszűrődtek szaténkelmés hálótermébe, és a jóleső lustálkodásra, ahogyan hallgatta őket. A konyhában pattogó tűzre gondolt, és a felette száradó kerti virágra, ahogyan tálba morzsolta magányos éjszakákon, hogy illatozzanak. Vidáman ugrándozott lelkében a csordogáló mézbe forgatott sütemény íze. Édesanyja dúdolása a kert rózsái közt, s ahogy édesapja sercentette a tűzkövet, amikor vacsora után pipára gyújtott. Tevék bőgése, kutakon pihenő korsók csendülése, és a víz hűvöse jutott eszébe, ahogyan áthaladtak a városkapu boltíve alatt. A szépen kövezett utcákon haladva elnézte a színes ablakokat, és elmerengett, mint gyermekkorában is nem egyszer, vajon kik és hogyan élnek mögöttük. A palota lépcsőjén a mesékre gondolt, az éjszakába nyúló, dalokkal fűszerezett mesékre, és a dajkájára, akinek hangja egybeforrt az éjjeli langyos szellő susogásával. Elképzelte, ahogyan a trónterembe lépve mindezt egyszerre öleli meg édesapja erős vállaiba fúrva arcát, s édesanyja törékeny ölébe hajtva fejét.

Nyílt a nehéz, vaspántos ajtó, s Admata repült volna, mint az első útjáról visszatérő galamb, boldogan és büszkén, hogy megfáradva a fészek melegében megpihenjen. De szárnyaszegett lett nyomban, mert a trónteremben nem talált mást, mint a nagyvezírt, gyémántos forgóval a mellén, díszes ruhában, peckesen, egyenesen állva, s a dajkáját, vörös szemekkel pityeregve egy kis mélyedésben, és két erős fényű, apró mécsest a trónszékek előtt.

Illusztráció: Schmal Rozi

Admata térde megbicsaklott, s kibicsaklott ekkor az idő is a maga kerekéből. Admata nem repült a trónszékek felé, csak vergődött a hideg kövön, mint hálóba szállt albatrosz, s rikoltott, mint drótba akadt seregély. S hiába vonta magához a nagyvezír fényes, díszes, erős válla, s hiába hajtotta kisírt szemű arcát a dada az ő ölébe, Admata csak sírt, csak sírt, csak könnyezett hét napon és hét éjszakán át a rózsakertbe fektetett két apró halom mellett. Elsiratta a sercenő tűzkövet, a rózsát hajába tűző kecses ujjakat. Siratta, hogy nem ciripelhet már úgy a tücsök soha, mint annak előtte, hogy mindörökre megkeseredett a méz, és hogy a dada mesés dallama sem tudja többé visszahozni a gyermekkort.

– Mért hagytál el anyám? Miért haltál meg apám? Miért tűntél el Szádeli? Világ árvája lettem, mint te voltál, kedvesem, és én csak most értem, csak most érzem, mekkora nagy a világ, milyen kicsi és árva benne minden lélek. Hol az én lelkem párja, ki az én lelkem párja, megvagy-e még, enyém vagy-e még, szeretsz-e még, merre jársz, élsz-e, halsz-e Szádeli?

Hét napig sírt Admata a halmocskák tövében. Hét hétre rendelt gyászt a türkizkupolás nagyvárosban. És bánatos szívű szorgos kezek fekete vásznat terítettek a fényes kupolákra, a színes ablaküvegeket kendővel fedték, csendesen jártak még a kutyák is a piacokon, csak a varjak kiabáltak, gyászosan. A hetedik hét hetedik napján a nagyvezír megkérte Admata kezét. Admata pedig tudta, hogy a népét nem hagyhatja magára.

– Két évig gyászolom szülőanyámat. Két évig gyászolom édes jó apámat. Egy évig átkozom a boszorkát, minden rossz forrását, gyermekkorom elrablóját, sorsom megrontóját. Két évig gyászolom szép szerelmesemet, a világ árváját, Szádelit. Ha eleddig nem talál rám, a hetedik év hetedik hónapjának hetedik napján nőül vehetsz, nagyvezír – mondta Admata, s bánatában kettétörte az ezüstecsetet. Egyik felét az édesanyja sírjára tűzte, a másikat az édesapjáéra, szürke ruhát öltött, s átadta szívét a bánatnak.

Turbuly Lilla: Admata útja

Admata arra ébredt, hogy süti a bőrét a sivatag homokja, és perzseli a vállát a déli nap. Nehezen tudta volna eldönteni, melyik forróság kínozza jobban. Még felállni is nehezére esett, úgy elgyengítette a napsütés és a szomjúság. A szemét azért volt nehéz nyitva tartani, mert vakította a végtelen homokmező, és amikor önkéntelenül segítségért kiáltott, azt vette észre, hogy a szája is alig nyílik, annyira kiszáradt. Az első néhány percben azt sem tudta, hogy került a sivatagba, de igazán csak akkor esett kétségbe, amikor eszébe jutott, hogyan szakította el a boszorkány Szádelitől, egy rettentő villámmal hasítva ketté a földet a szerelmesek között.

Korábban, szüleivel és testvéreivel, sokat járt a sivatagban, de mindig egy egész karaván gondoskodott a hercegi család kényelméről: a tevék hátára erősített baldachinos sátor védte a napsütéstől, a dadája a kedvenc csemegéit csomagolta az útra, és a különleges kulacsokban még a víz is üdítően hűvös maradt. Most meg… Úgy érezte, zörgő papírrá száradt a sivatagi nap alatt.

De azt is tudta, hogy nem hagyhatja el magát: itt senki emberfia rá nem talál, egyedül csak a Halál ismeri az utat a magányos sivatagi vándorokhoz. Akkor pedig ebben az életben már soha többet nem találkozhat Szádelivel. Megrémítette a gondolat, de erőt is adott neki. Újra és újra körbenézett, valamiféle nyom után kutatott, ami útbaigazítja, hogy merre is induljon, de csak a végtelen homokmezőt látta mindenütt.

Mégis elindult, találomra, nyugat felé, amerre a delelőjén már túljutott nap mutatta az utat. Ez az indulás azonban inkább csak vánszorgás volt, máskor könnyű lépte helyett most két vékonyka vonal maradt mögötte a homokban.

Már késő délutánra járt az idő, amikor az egyik homokbucka tetejéről körbenézve meglátott valamit. Először azt hitte, csak a szeme káprázik, vagy a képzelete játszik vele, de nem! Messze-messze, majdnem a látóhatár szélén, egy tevekaraván haladt lassan, méltóságteljesen. Admata minden erejét összeszedve arrafelé indult. De bármilyen lassan haladt is a karaván, a kimerült Admatához képest még az is nagyon gyors volt. Így aztán nem hogy csökkent volna közöttük a távolság, hanem egyre nőtt, és a tevék nemsokára el is tűntek a látóhatár mögött. Admata azonban rátalált a patanyomok sorára. Azt pedig korábbi útjaiból pontosan tudta, hogy a karavánok útja oázisokon keresztül a városok felé vezet, így, ha lesz ereje továbbmenni, és ha nem támad fel a szél, hogy befújja a tevék nyomát, talán kikerülhet a végtelen sivatagból.

Az ereje fogytán volt, mégis továbbvánszorgott a patanyomos úton. És egyszer csak – mint egy csodás látomást – meglátott egy eldobott kulacsot. Szinte biztos volt benne, hogy üres, de nem – kotyogott egy kicsike víz az alján. Admata kényszerítette magát, hogy nagyon lassan, apró kortyokban igya meg a pohárnyi vizet, és érezte, ahogy minden cseppje életté és erővé válik benne. Így már egy kicsit könnyebb volt továbbmenni. Nemsokára újabb értékes kincset talált: egy szép nagy fügét, majd még egyet és még egyet. Talán kilyukadhatott egy tarisznya az előtte haladó karavánban, és gazdája nem is sejtette, hogy a bosszantó lyuk másvalakinek az életet jelenti.

A nap már vészesen közeledett a látóhatárhoz, amikor Admata megpillantotta egy városka tornyait. A városkaput már holdvilágnál érte el. A kapus alig akart hinni a szemének, amikor meglátta a lányt, aki a hirtelen beállt hidegben egy szál vékony ruhában didergett előtte.

– Honnan jössz leányka, és hogyhogy egyedül?

Admata elmesélte neki, maga sem tudja, hogy került a sivatagba, elmondta azt is, hogy alig áll a lábán, és nem tudja, pénz nélkül hol találhatna szállást, ahol megpihenhet. A kapus a fejét csóválva kísérte be a feleségéhez:

– Én mondom, rablók lehettek, azok csaptak fejbe és hagytak ott a sivatagban! De nálunk megpihenhetsz, szívesen látunk.

Admata nem ellenkezett, örült, hogy végre finom kecsketejet, nagy karéj kenyeret és egy tiszta, puha ágyat kaphat.

Hollósi Éva illusztrációja

Másnap reggel hálás szívvel vett búcsút vendéglátóitól, és elindult a városkába. Hallotta már hírét, tudta azt is, hogy nincs messze az ő türkizkupolás városától, csak még azt nem tudta, hogy juthat el oda. Mert hiába indult volna máris Szádeli nyomába, tudta, hogy először haza kell mennie, öreg szüleihez, hogy bele ne haljanak a bánatba elveszett leányuk után, csak aztán indulhat, hogy megkeresse a szerelmét. Ahogy sétálgatott, gondolkodott, valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta egy egyszerű, ütött-kopott kirakathoz. SZÜRKE KÉZ ZÁLOGHÁZ – állt a kirakat feletti táblán, a poros üveg mögött pedig csupa ócskaság látszott: fakó tükör, rozsdás villa, pöttyös bögre, horpadt palacsintasütő, nyelv nélküli harangocska, kilincs nélküli zár. És a sok ócskaság között egy szőrehullott, törött ezüstecset.

Csík Mónika: Ecsetbolt

Üveghegyi Lanka alján

tönkrement az ecsetbolt,

lévén, hogy a raktárában

egyetlenegy ecset volt.

Illusztráció: Klesitz Piroska

Törött fejű, ütött-kopott,

agyonhasznált szőrpamacs,

festékpettyes, tintafoltos

nyele csupa rőt ragacs.

Jöttek vevők, mustrálgatták,

híjnyéztek meg hóháztak.

„Ilyen silány kínálattal

önök nyilván mókáznak!”

„Még hogy silány! Még hogy kopott!

Még hogy semmi haszna sincs!

Ezüst ecset, varázsecset

– égből hullott drága kincs!

Festhet házat, tűzgolyóbist,

madárfüttyöt, verebet,

sárkányvárat, szélmotollát,

macskabajszú kereket!

Festhet mosolyt, jajkiáltást,

muzsikáló tálakat,

gyémánt szárnyú tükörpontyot,

horgot, melyre ráakad!

Festhet tündért, rózsaléptűt,

kavicsszívű királylányt,

ukulelén játszó kaktusz

piros csipkés virágát!”

De hiába zsémbelt, morgott

boltja mélyén a Banya,

olyannyira, hogy zsebéből

kihullt minden aranya,

a vásárlók továbbálltak,

azt se mondták: fapipa;

Boltos Banya rút ecsetjét

vághatta a zaciba.

Nagy Anikó Johanna: A boszorkány bosszúja

Pap Kata illusztrációja

Mendegélt Szádeli és Admata a sivatagban. Néha megpihentek, falatoztak a pogácsából, kortyoltak a vízből. Közben magukról meséltek. És ahogy beszélgettek, és kéz a kézben bandukoltak, egyre inkább megszerették egymást. Mindketten tudták, bár egyikük sem mondta, örök szerelem szövődik közöttük.

Nemsokára feltűnt a látóhatár peremén Admata apjának aranytornyú városa. Egyre közelebb és közelebb fényeskedett, lassanként a türkizkupola is kivehetővé vált. Egy órányira lehetett csupán.

A majomka végig velük tartott, s úgy viselkedett, mint a szelíd bárány. Néha Szádeli vállán üldögélt, máskor Admata karjában szunyókált. De a kedvessége, jósága csak színjáték volt. Hiába bújtatták őt új testbe, a szíve épp oly álnok maradt, mint annak előtte volt. Selymes bundája alatt a Sziklák Boszorkájának gonosz lelke fortyogott. Egész úton leste a megfelelő alkalmat, mikor állhatna bosszút Szádelin. A pillanat egy pihenő közben jött el. A fiú elnyújtózott pár percre a homokban, lehunyta a szemét, s talán el is szundított kicsinykét. Admata is elbóbiskolt a hőségben, a fiú vállára támasztva fejét. Több sem kellett a szemfüles majomkának. Kirántotta Szádeli zsebéből az ezüstecsetet, s apró darabokra törte. Amint az ecset széthullt, a majomka visszaváltozott boszorkává. 

Simon Réka Zsuzsanna: Az aranyecset útra kél

Illusztráció: Vajda Melinda

Keresték Szádelit az árvaházban. Tűvé tették érte a padlást, a pincét. Felkutatták a kert minden zegzugát.

– Úgysincs senkije, majd előjön, az éhség nagy úr! – mondták.

De Szádeli nem jött. Nem bújt elő többé. Nyoma veszett. Megkopott az emléke is.

Múltak az évek. Az árvaház udvara kihalt, benőtték a gizgazok. Az épület falait meggyötörte a magány. Az árvaház fölött fekete felhők gyűrődtek, zsákba bújtatták a napot. Sötét madarak szálltak alá. Ellepték az árvaház udvarát. Vijjogtak, károgtak, csőrüket csattogtatták. Ide-oda ugráltak, tekergették a nyakukat, vizsgálták a gizgazokat. Egy galagonyabokor alatt megcsillant egy aranyfényű ecsetvég. A madarak egymásnak ugrottak, mindegyik magának akarta a felfedezett kincset. Csak egy ében fekete tollú nem ugrott oda. Messziről figyelte a többiek csatáját. Amikor a madárhad elsodródott az összecsapásban, óvatosan megkerülte a bokrot, csőrébe vette az ecsetet, és felemelkedett vele. Eltűnt a fekete felhők mögött. Ahogy a levegőben fejét ide-oda mozgatta, az ecsettel parányi, fehér bárányfelhőket pingált az égre. Minél sebesebben szállt, annál több bárányfelhőt keltett életre. A nap is kibújt a sötét zsák szorításából. Sugaraival megsokszorozta az aranyecset fényét. Szertefoszlottak a komor felhők, ezer sugárban szaladt a földre az aranyfüggöny. A holló ijedtében talán még a hazavezető utat is elfelejtette volna, ha éppen akkor nem tűnik fel előtte a szarvasbundával bélelt fészke, egy magányos fa tetején. A fészekben három fióka várta. Egyiküknek nem volt szárnya. Megsimogatta volna fiait, de csőréből nem akarta kiengedni az ecsetet. A szárny nélküli fiókájához lépett először, és gyengéden a testéhez ért. Az ecset hegyével végigsimított rajta. Alig ért a fiókához, egyik szárnya kinőtt. A holló most értette meg, mi történik. Igazi kincset talált. Teremthet vele. Csőrében erősebben szorította az ecsetet, és határozott mozdulattal még egy szárnyat festett kicsiny fiókája testére.

Bertóti Johanna: Szádeli dala Admatához

Illusztráció: Kürti Andrea

ha szélvész tombol, ha tél szorongat,

jég fojtogatja a szűk folyókat,

bevon a hideg, mint fagyos kéreg,

halkan fülembe súgod, hogy: „félek”,

megdermedt hajad jégvirág-ágyás,

az égbolt szürke, vak ködtől hártyás,

megfestem neked télből a tavaszt,

ezüstecsetem, nézd, rügyet fakaszt.

festek hát fákat, faágra fészket,

fészekbe rigót, csőrében – ének,

röppen az ének, indul az égnek,

színezi kékre, a nap is ébred,

tüzes nyílvesszőt küld le a jégre,

a tél végére pont kerül végre.

kész hát a festmény, de semmi mindez...

hisz ha szelíden csak rám tekintesz,

a szemed nevet, minden bút apaszt,

és a szívembe fested a tavaszt.

Majoros Nóra: A Sziklák Boszorkánya

Varga Zsófi illusztrációja

Evezett, evezett Szádeli és Admata a barlangi tóban, és közben szóba elegyedtek.

− Honnan tudod a nevem? – kérdezte Szádeli.

− Ó, hát ki is lehetnél más, mint a híres Szádeli!

− Híres? Híres vagyok? – csodálkozott a fiú.

− Az én országomban mindenki ismeri a fiú történetét, aki aranyecsettel a zsebében járja a világot, és ahol szegény embert vagy bánatot lát, megfesti, amire szükség van. Úgy tartják, csak mese az egész. De én már azelőtt sejtettem, hogy te csak Szádeli lehetsz, hogy elővetted az ecsetet, mert álmodtam róla, hogy eljössz és megszabadítasz.

Admata elpirult, és Szádeli úgy találta, így még sokkal szebb.

A barlangi tó közben elkeskenyedett, boltozatos járatokon kanyargott keresztül. Admata pislákoló gyertyát tartott a kezében, a fényénél színes kristályok ragyogtak a barlang falán. A szivárvány cseppjei fagytak a sziklára, ott dideregtek, és melegre meg fényre vágytak, hogy felszállhassanak újra a felhők közé.

Kinyílt a barlang szája, szikrázóan felragyogott a napsütés, hunyorgatta a szemét Szádeli és Admata. Döccent a csónak a parton. Szádeli a kezét nyújtotta Admatának, és kiléptek a sziklapadkára. Hozzászokott a szemük a csuda nagy fényességhez, és meglátták azt a végtelen és élettelen kősivatagot, ami a lábuk előtt terpeszkedett.

− Hej, Admata, hát innen hová menjünk tovább?

− Egyet se félj, Szádeli, én a sivatag gyermeke vagyok, jól ismerem az utakat. Ha jobb felé indulunk, apám aranytornyos, türkizkupolás városába jutunk. Ha bal felé indulunk, a Sziklák Boszorkányának birodalmába.

Miklya Luzsányi Mónika: Szádeli alászáll

Szádeli húzta az evezőt a könnyfolyóban, húzta, de nem sokáig. Mert a Könnyek folyamán magától siklott a csónak. Vitte az áramlás tovább és tovább. Szádelinek nem volt más dolga, mint figyelni a partot, lesni a tájat. Már amennyit az éjszakában ki tudott venni belőle. De nem volt az kevés, mert a Hold erősen világított. Elég is volt Szádelinek annyi, amit látott. Mert a Könnyek folyamát könnypatakok és könnyfolyók táplálták. Itt egy asszony sírt, mert eltörött a korsója, és elfolyt az utolsó csepp tej is, amit a gyerekeinek adhatott volna. Ott a gyermek sírt, mert elvették a játékát, amott egy katona siratta bajtársait, egy egész ország az elveszett boldogságát.

Ej, sírt velük Szádeli is, hogyne sírt volna! Hiszen ha lenne ecsetje, senki sem sírna tovább! Csak belemártaná az ezüstszínű vízbe, és már festene is korsót, játékot, katonát, de még boldogságot is. De sosem volt ecsetje, csak álmodott róla, aranyecsetjét álmában Napba mártotta, nem könnybe…

– Bárcsak lenne igazi aranyecsetem… – sóhajtott Szádeli – nem lenne ennyi könny és bánat.

És abban a pillanatban mi történt? Egy koppanást hall Szádeli, és a csónak végében mintha megvillanna valami. Ugrik a fiú, hogy nézze, mi az? Nem más, mint egy ezüstecset! Néz Szádeli az égre, mert bizony onnan hullott a csónakjába ez a csudaecset. És mit lát? Fent a Holdban, a Hold csónakjából integet egy muzsikás:

– Fess, Szádeli, fess ezzel az ecsettel!

Megörül Szádeli az ajándéknak, hogy ezüstecsetet kapott, pont olyan csudát, mint álmában, csak ezüstből. Mártja a folyó vizébe, fest korsót, játékot, katonát. Éppen a boldogságot festené, amikor jaj, mi történik? Örvény kapja el a csónakot, pörög és forog, egyre csak száll alá. Mintha csak átlátszatlan tengerbe merülne, olyan.

Egyszer csak hopp, megállt a pörgés, megállt a forgás. De hiába meresztgette Szádeli a szemét. Hiába nyitotta kerekre. Csak a nagy, néma sötétség ölelte körül. Ám egyszerre mintha fényt látott volna pislákolni a távolban! Kapta az evezőket, és húzta Szádeli, húzta keményen. Ahogy világosodott, látta, hogy egy barlangba került. És az a barlang tele volt vízzel. Óriás tó szélesedett a föld alatt, s a tóban csak úgy nyüzsögtek az állatok. De milyen állatok! Legszívesebben visszafordult volna, olyan rútak voltak ezek a nagy varangyos békák, kígyófélék, tarajos krokodilusok. A tó közepén keskeny gát vezetett végig, azon állt egy furcsa kis figura. Piros perzsa sipka billegett a feje búbján. Egyszer csak benyúlt a köpenye alá, s kivett egy kis piros labdát. Azt bedobta a tóba, a víziállatok közé. Azok erre hirtelen abbahagyták az utálatos szörcsögést, s mind kapkodni kezdtek a labda után. Volt ott lárma, csak úgy zúgott a barlang. Dobálták a labdát, úsztak utána, lebuktak a víz alá, meg magasra vetették magukat.

Endrődi Kata illusztrációja

Hétvári Andrea: Titok-mandala

Baracsi Gabriella illusztrációja

Szádeli, hol jársz?

Szádeli, hol vagy?

Végre jöhetnél, fuss ide holnap,

festeni holdat nem tud akárki,

csöppen a festék, festeni, várni

menj a folyóra, hallgat a holtág,

hallgat a hullám, mert bizonyosság,

ott van a márna, alszik a vízben,

álma a tóban, két foga sincsen.

Szádeli hol van?

Szádeli jön már,

hozta az ősz is, hozta kerek nyár,

fess csak ecsettel, fessed a kőre,

moccan a szárnya, és kis időre

úgy tűnik, éled, villan a csőre.

Hozta kerek nyár, röppen előre,

sorsa öröklét, rebben a szárnya

égszínű kékben – senki se látja –

égszínű kékkel mártja a tollát.

Hajnali füstök festik az orkánt

széllovaikkal, bontja sörényét,

reggeli fénnyel éjszaka szélét,

fürge pirossal megbabonázza,

surran az égen – senki se látja –

szikra a végén, csillan a festék,

hajdani ének,

hajdani esték.

Németh Eszter: Miből lett az aranyecset?

Szüdi János illusztrációja

Szádeli csak nőtt, cseperedett.

Először totyogott, mint a kiskacsák.

Aztán tipegett, járt, majd szaladt, boldog legényke volt, sokat nevetett, boldogan kacagott, olyankor aztán, amikor felcsendült a nevetése, az egész szürke lakótelepen kisütött a nap, csengett-bongott, csak úgy gurult a kacagás. Nem csak a hetedik emeleten, a kilences lakásban. Mindenütt.

Legurult, felgurult, pattogott a lépcsőfokokon s megrepedt, ezer apró kacagásra hullott, bekúszott a réseken, beugrott az ablakokon. Hiába mondták neki, tedd a szád elibe a kezed, édes fiam, ne gurítsd szét a kacagásod, hiába volt.

A vidámsága csakúgy nem fért a bőrébe, mint a szüléi szeretete.

Nem is volt gond, a Pénzügyminisztertől kapott bankó tartott, nem volt gondjuk, szerényen s békességben éltek. Szádeli járta az óvodát, lett sok barátja, jó barátok voltak, ütötték-verték, csépelték-rúgták, tanították, milyen az élet.

Az óvónő aztán különültette, krétát adott neki, lapot. Hiába volt a kréta fekete, Szádeli színes képeket rajzolt vele. Pillangót, kacagásától szárnyára lobbant a nap ezer sárgája, narancsa, vöröse. Kacagott még egyet Szádeli s a pillangó fellibbent a papírról. Madarat rajzolt, feketét, téglaporos ujját nyomta a csőrére s egymásra nevettek. A madár felszállt, dalolni kezdett. Fát rajzolt vele, remegett a keze a kacagástól, girbegurba lett a fa törzse, szélzilált a lombja. Elfogyott a kréta, szomorúan nevetett Szádeli.

Ayhan Gökhan: A bőrébe nem férő szeretet

Lanczinger Mátyás illusztrációja

Elindulni, mint az éjszaka!

Elindulni, bele a közepébe.

Mondjuk így, hol volt, hol nem volt. Egy hol volt, hol nem volt lakótelep. Valahol. Túl a hétmérföldes vakondtúrásokon. Vakondvájta malacmezőkön. A lakótelep hetedik emeletén a kilences lakásban élt egy nyugdíjas nénike és egy nyugdíjas bácsika. Gyerekük nem volt, nyugdíjuk kevés, szeretetük nagy. Olyan nagy volt a szeretet, hogy alig fért el bennük.

Hiába adtak belőle egymásnak, nagy volt.

Hiába adtak belőle a szomszédoknak, nagy volt.

Hiába adtak belőle szinte mindenkinek, nagy volt.

Szerettek volna kezdeni valamit azzal a nagy szeretettel.

Jó lenne egy kisgyerek. Egészen icike, egészen picike – mondták ébredéskor.

Jó lenne egy kisfiú. Egészen aranyos, egészen arany – mondták lefekvéskor.

A nénike soha nem álmodott. A bácsika mindig.

Egyik álmában hosszú utazáson vett részt.

A színét nem vesztett Aranyecset

Nemes Nagy Ágnes az ötvenes években hosszú hallgatásra volt ítélve, az Újhold folyóiratban indult nemzedéktársaival együtt. Ez idő alatt érlelődhetett meg Az aranyecset c. "keleti meséjének" világa, ami 1962-ben jelent meg először a Móra Kiadó gondozásában. Nemes Nagy Ágnes, aki lírájában az objektív nézőpont, az alanyi költészettől eltávolító költői attitűd képviselője, gyereklírájában a szerepköltészet határát is átlépi Bors nénijével vagy a „Mennyi fényes, szép madár” testvérdialógusával. Az aranyecsetben pedig adott a mese keretei közé ágyazódó szerephelyzet, amely lehetőséget nyújt a szimbolikus átélésre és a teljes azonosulásra egyaránt. Értelmezői is úgy vélik, hogy Nemes Nagy meseeposza olvasható a művészet teremtő erejének allegóriájaként éppúgy, mint a Kádár-korszak politikájának ellenszegülő, öntörvényű művész allegóriájaként, alapvetően mégsem allegorikus mű. A mai olvasó nyugodtan olvashatja akár korai fantasyként is, mint a „gondolj-rám-virág” Gyűrűk Urából kilépett testvérét. Vagy olvashatja a klasszikus mesehagyomány „keleti” variánsaként, amely a hatalom kérdéskörét járja újra és újra, megmutatva a mindenkori oligarchizmus mocsárvilágát, s a belőle szabadulni igyekvő autonóm lény és teremtő művész szabad döntéseinek és mozgásának lehetőségeit. Mindezt azzal a mesei, nyelvi fantáziával és leleményességgel, ami igazán élvezhetővé és olvashatóvá teszi ma is a művet, gyerek és felnőtt számára egyaránt.

Ezért is határozták el az Író Cimborák alkotói, hogy élnek a lehetőséggel, és újraolvassák Az aranyecsetet. S ha már alkotói műhelyről van szó, tovább is írják azt. Vajon mi történne ma az ecsettel, bő fél évszázaddal később, változott-e a létezésnek és az alkotásnak a logikája – a hatalomról nem is beszélve –, milyen új szereplők, karakterek és nézőpontok, milyen léthelyzetek és beszédmódok folytathatnák a történetet és a lírai megszólalást. Főleg úgy, hogy az alkotók – tizenhatan – tizenhatféle nézőpontot képviselnek. A szövegvilágot az alapműre támaszkodva, minden alkotó a saját elképzelése alapján formálta tovább, úgy, hogy ismerte az előtte írott új művek sorozatát is. Tehát egyfajta szövegstaféta keletkezett, amely során kb. tíz naponként adták át egymásnak az új meséket, verseket, s ezzel a stafétaecsetet. Az illusztrátorok pedig a kész szövegek közül választhattak egyet-egyet. A februártól július elejéig tartó alkotói folyamat termését kezdjük közölni nemsokára, heti két megjelenéssel. Az indító mese a Könyvhéttel párhuzamosan jelenik meg, ezzel is gyarapítva a könyvheti események számát és világát. Addig is érdemes megkeresni Nemes Nagy Ágnes Aranyecsetjét, ami az interneten is olvasható. Az illusztráció az 1962-ben megjelent kötet borítójáról való, Lukáts Kató grafikus munkája.

Bódi Kati és Miklya Zsolt sorozatszerkesztők