A szivárványhártya harcosai (Dér Adrienn és Miklós Rita alkotásai)

 

Miklós Rita grafikája

Dér Adrienn: A szivárványhártya harcosai

A próbakeret várakozón pihent a kis asztalkán. A világ most sötét volt, de ő ilyenkor is színesnek látta. Ez csak Éjszaka, jóbarát. Nem úgy az, akivel napról napra meggyűlt a bajuk: a rettegett ellenség, a szürke Cataracta. Apróbakeret szerint csupán egy felfuvalkodott hólyag, aki túlságosan el volt telve magától. Megtámadott fiatalt, öreget, középkorút, nem válogatott. És szemre ment, a szemtelenje! Egész pontosan, a szembogárra.
     A szembogár az emberek szemében él, és a szentjánosbogárhoz hasonlatos, csak ő nem adja a fényt, hanem befogadja, azután pedig szétválogatja belőle a színeket, ettől látjuk olyan színesnek a világot. Cataracta eltökélte, hogy annyi szembogarat támad meg, ahányat csak tud. Az ő szemét ugyanis bántotta a fény, utálta a színeket. A formákat meg ormótlan pacákká mosta. Mi tagadás, szeretett mosni, csak épp tehetsége nem volt hozzá.
     Az emberek küzdöttek ellene, hiszen ki szeretne egyfolytában sötétben lenni? Szedtek D-vitamint, mert az a Napból jön. Ettek répát, mert azt szereti a szembogár. Ám akármivel próbálkoztak, nem használt. Végül rájöttek, hogy egyedül nem győzhetnek. Szinte már teljesen feladták, és beletörődtek abba, hogy hamarosan eltűnik előlük a világ szépsége, amikor hallottak az egyetlenről, akitől Cataracta retteg: a Doktorról! Nyakukba vették hát a világot, a gyereket… na jó, az öreget nem, csak ha nagyon muszáj volt. Őt inkább felrakták a bicikli csomagtartójára, úgy kerekeztek el vele a hőshöz, a szivárványhártya harcosához, vagyis a szemorvoshoz, akinek hű segítőtársa a próbakeret, de mindenki csak úgy emlegette: a SzuperSzemüveg. Aki meg nem bírt ellátogatni hozzá, azt a Doktor maga kereste fel.
     A SzuperSzemüveg büszkén idézte fel legutóbbi dicsőséges győzelmüket.

Amikor esténként...

Hétvári Andrea versei kikéredzkednek a fiókból. Először csak ide, a blogra, aztán bele az olvasók fejébe és szívébe, és reméljük, egyszer majd egy könyv lapjai közé. Az esti szörnyeshez Kyrú készített illusztrációt.

Illusztráció: Kyrú

AMIKOR ESTÉNKÉNT

Ha nem volna este,

koromsötét sem volna,

és nem volna mitől félni.

Így viszont

egészen más a helyzet.

Amikor esténként

a szobámban ülök,

mindig azon kell

gondolkodnom,

hol rejtőzhet

A SZÖRNY,

aki nálunk lakik.

Anyáék mindig azt kérdezik,

láttad már előbújni egyáltalán?

Nem, látni még sohasem láttam,

mégis tudom, hogy ott lakik.

Szűk ágyrések és

szekrénysarkok a búvóhelyei,

páratlanul heverő zoknik

és sűrű pókhálók közt

kénytelen várni a sorára

és az alkalomra,

hogy engem megijeszthessen –

ha jobban meggondolom,

évek óta tüsszögés

és állandó derékfájás

gyötörheti emiatt szegényt.

Ayhan Gökhan: A szörnykirály

Félj és reszkess, jön a szörnykirály!

Nem akárkiről, egy kicsike, a szüleivel Budaörsön élő kislányról és néhány szörnyről mesélnék egy rövid történetet még melegében. Óvatosan olvasd, nagyon forró, meg ne égesd vele a nyelved!

Na tehát.

Simon Réka Zsuzsanna: Éhség

Nagyon félelmetes szörny következik!

Prágai Tamás: Nálunk rémek laknak

Anyunak félni nem szabad!

Nálunk rémek laknak szanaszerte,

ahol én lakom, és apu, anyu és Petike,

a sötétben szuszognak, és a sötétben ébrek:

és hogy megijedjek, mindent bevetnek,

de én tudom, hogy egymástól ők is félnek.

A Rao, amikor üres a kád, a fürdőben alszik,

hiába ijesztget, mikor az alján meglapul,

a gardróbban bujkál a reszelős Nyöszörgő,

és a függöny mögött az ollólábú Attik -

a szörnyek között a legrettentőbb szörny ő.

A Raó a kádból kikúszik néha a sötétben,

és vizes kezével végigsimítja homlokom,

hideg és nedves a keze, és ágyamon

- hiába húzódozom előle félve félre -

folt marad, amit kezének árnya nyom.

A Nyöszörgő láthatatlan testet

rakosgat vállfákon, rossz szagú ruhák között,

a szekrényben, a lépcső alatt, ahol moly

lakik, és ha felébred, recsegtet egész este.

A Nyöszörgő szőrös, és komoly.

Akitől rettegek, az Attik egyedül,

az ollólábú, aki oldalazva oson és csetteg -

előjön a függöny redői mögül,

amikor az őrrobotom eleme lemerül,

és akkor biztosan megöl...

Anyu győzköd, hogy az is csak egy árnyék,

és a meleg miatt nyikorog a padló -

de a felnőttek annyi mindent mondanak.

Tudom, hogy neki sem hagynak békét,

de neki még csak félni sem szabad.

Simonyi Cecília illusztrációja

Méhes Károly: Múmiapor

Ijesztő múmiák következnek!

 

Tóth Patrícia illusztrációja

Kőhöz üssél követ,

míg szépen szét nem porlik,

s jól tele lesz vele

a hajad füled és az orrlik.

De a lényeg nem ez,

hanem, ha végzel, majd akkor

micsoda kincsed lesz:

egy doboznyi múmiapor!

Bárki fejére szórod

az átváltozik múmiává,

s félholtan bolyong

s hozzá fura hangon kárál.

És ő is szór másra,

így újabb múmiát teremt,

porból lesznek ők mind,

már egy hadsereg kereng.

Micsoda éjszaka!

Zúg a múmiák bálja!

A rémlények arcán

a rettenet poros bája.

Köztük lehet bárki,

ha van múmiapora,

huhoghat, kacaghat,

s ijesztegethet sorra.

De csakis hajnalig.

Míg elő nem bújik a nap,

a rémálomnak vége,

és egy múmia sem marad!

Dóka Péter: Lélekevő

A legfélelmetesebb szörnyek mindig bennünk laknak...

           Üvöltök, ahogy a torkomon kifér.
           – Itt volt! Hideg a keze, a nyála meg a szememre csöpögött! Anya, látod a nyálát? Zöld és büdös!

Anya elővesz egy zsebkendőt.

– Csupa takony az arcod. Hogy lehet egy fiú ilyen félős? Hát ilyen gyáva az én nagy fiam? Ilyen egy nyámnyila anyámasszony katonája?

            Dühösen felülök az ágyon. 

            – Két méteres és szurokfekete! Megállt az ágyam fölött, és nyikorogott. És bűzlik, rosszul vagyok már attól is, ahogy néz. Nagy, véreres szeme van. Már nyitotta a száját, ha nem ordítok, leharapja az orromat. Mert ez egy orrevő. Látod? Kicsit meg is harapott.

Mészöly Ágnes: Tán már nem is fontos

A legfélelmetesebb szörnyek mindig bennünk laknak...

Tán már nem is fontos, én álltam-e akkor

 a tükörrel szemben, késő éjszaka.

Odavitt a lábam, vagy csupán az ágyon

feküdtem. Reggel már nem volt vérszaga.

Csak feküdtem csendben. Küszöbön az álom,

 mintha ajtót nyitna, és jönne felém,

hallom közeledtét. Csendben sír a padló.

Érzem, hogy a jégár már az ágyig ér.

Mellém ül az ágyra. Szavak nélkül mondja,

hogy a gonosz ő, és terve van velem.

Mozdulatom sincs, csupán a párna sarkát

préseli, szorítja zsibbadó kezem.

Elfoglallak téged, mondja síri csendben,

és a homlokomra teszi fagykezét.

Mintha belém folyna. Moccanni sem bírok.

Tehetetlen kétség szakít szerteszét.

Hatalma végtelen, de harcba kezdek mégis,

csak egy mozdulat, hogy kinyissam szemem,

ha ezt megteszem, eltűnik mindörökre,

tudom, soha többé nem próbál velem.

Csak egy mozdulat, hogy felkeljek az ágyból,

és a végtelenbe rohan, vagy tovább,

de szikla szemhéjam s vasbeton a lábam,

s a fagy ömlik csak, a homlokomon át.

Aztán felébredek. Tükör előtt állok.

Az üvegnek nyomom dermedt homlokom.

Soha nem tudom meg, mi történt az éjjel,

S én vagyok-e én, vagy már a démonom.

Máray Mariann illusztrációja

May Szilvia: Behálózva

A mese után talán félni fogsz a pókoktól.

Egy régi körfolyosós ház alagsorában lakott egy kövér házmester. Ahogy az lenni szokott, ő is folyamatos harcban állt a lakóival – azok szemtől szembe nagyokat köszöntek neki, háta mögött azonban szidták és szemeteltek, sáros lábbal mentek végig a folyosón és ragacsos kézzel fogdosták a korlátot. A házmester jó hangosan visszaköszönt a lakóknak, majd hallgatózott az ajtajuknál, hajnalban zörgött a felmosó vödörrel, esténként égett zsírszaggal árasztotta el a folyosót, és ha megtalálta, elkergette azt a háromlábú kóbor kutyát, akit a gyerekek etettek az alagsorban.

         Ez a házmester az egyik éjjel nagyon forgolódott az ágyában, aztán úgy éjfél körül kinyitotta a szemét. Tudta, hogy valaki figyeli. A szobában koromsötét volt, csak a faredőny fényrései világítottak a falon. Mikor hozzászokott a szeme a sötéthez, közvetlenül a feje fölött megpillantott egy fekete testet. Egy pók volt az – legalább akkora, mint a házmester fél karja.

Tasnádi Emese: A Kukaszörny

Kőszeghy Csilla illusztrációja

          Mondják, a sárga ház melletti kukában lakik egy szörny. Egy Kukaszörny. Nemrég költözött be, nincs két hete. Sokáig egy kukásautóban lakott társbérletben, de nem bírta elviselni egy csapzott vörös hajú szörnylány túlzott szappan és dezodor szagát, ezért lelépett. A szörnylány még sokáig sírt utána, mert titokban szerelmes volt belé, de késő bánat, ez a vonat, illetve kukásautó már elment. Mert a múlt héten áthelyezték egy másik kerületbe, a város szélére. Szóval a Kukaszörny kibérelte magának a Rét utca 2. alatt lévő Sárga ház óriáskukáját. Eleinte kicsit tágasnak találta, de aztán úgy döntött, hogy később legfeljebb keres egy lakótársat. Mondjuk, felad egy ilyen hirdetést: „Csinos, rossz leheletű és bűzlő, 20-30 év közötti Kukaszörny keresi szagban és korban hozzáillő társát! Tiszta illatú vörös hajú kalandorok kíméljenek!”

Pacskovszky Zsolt: A fabélevő madár

Ízig-vérig rémmese!

– Ja-ha-ha-haj! Ju-hu-hu-huj!

A panaszos kiáltás fentről jön. Egy vastag, évszázados tölgyfáról, amit ketten, talán hárman sem érnétek körül. A csúcsa az alacsonyra ereszkedő felhők hasát kapirgálja. De a szívet tépő rikoltozás most nem az égből hallatszik, hanem pár méter magasból. Egy gömbölyded, csapzott tollú madárfióka csőréből. Szárnyaszegetten áll az odúja peremén. Elpusztult az anyja? Elhagyták a szülei?

– Ja-ha-ha-haj! Ju-hu-hu-huj!

Lackfi János: Sátánkutya

Figyelem! Ez a borzas hátú kutya hátborzongató.

Molnár Jacqueline illusztrációja

A Bobi a Sátán kutyája,

először is tiszta fekete,

másodszor mert a nyelve bordó,

harmadszor mert a szeme világít,

pluszba megharapott,

miközben simogattam

felülről lefelé a fejét,

meg a füle tövét.

Alulról felfelé harapott,

alattomosan belekapott a kezembe

háromszögű, hegyes fogával,

és utána mintha még

ki is röhögött volna,

úgy állt a szája széle

felfelé.

És most lehet, hogy

megfertőzött a Sátánnal,

mert azóta néha fordított keresztekről

meg varacskosan sütögetett

emberi végtagokról álmodom,

pokoli nevetést hallok,

és vérbe mártott testű, vörös hajú

pucér nők vigyorognak rám

hegyes fogakkal.

Lehet, hogy azt a filmet

se kellett volna megnézni,

amit a hülye Gerő mutatott a gépén,

hogy tök vagány,

tiszta pokoli.

A legkínosabb az volt,

hogy anyám meglátta a harapást,

elcipelt a Bobi gazdájához

és vérfagyasztó hangon követelte

az oltási igazolványt,

meg hogy kössék meg a kutyát,

ha veszélyes,

és én hiába ágaskodtam,

nem tudtam elolvasni a kiskönyvben,

hogy Bobi be van-e oltva

Sátán ellen.

A vers és illusztráció megjelent: 

Lackfi János: Kapjátok el Tüdő Gyuszit!

2013, Móra Könyvkiadó