A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tallián Mariann. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tallián Mariann. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. április 25., kedd

Tallián Mariann - Fodor Veronika: Váratlan vendég

 

(c)Fodor Veronika

Váratlan vendég

A királyné kilépett a palota ajtaján a kertbe, lépteire a kövön napozó gyíkok messze szaladtak. Hosszú szoknyáját maga alá gyűrte és leült a lépcsőre. Bentről csapkodás, kiabálás hallatszott.

– Már megint mit csináltatok! Miért így áll ez az asztal? Pontos útmutatásokat adtam, hogyan kell megteríteni! – kiáltott a ház ura mérgesen. Egy szolgálólány elpityeregte magát. A királyné nem szólt semmit, nem akart tovább vitatkozni. A király tovább erőszakoskodott.

– Nem ezt parancsoltam! Nem így kellett volna feltálalni! – folytatta a szidalmakat.

A királyné befogta a füleit, hogy ne hallja a bántó hangot. Azon törte a fejét, miért kiabál ennyit a ház ura, ahelyett, hogy békére lelnének a szép, új palotában. Olyan soká lett kész a márványlapozás, és olyan sokan dolgoztak a falak freskóin, hogy kellően pompázatos legyen. Gondolataiból hatalmas csörömpölés zökkentette ki. A palota ura mérgében még az asztalt is felborította.

A szolgálók szomorúan kukucskáltak ki a kertbe, a királynét lesték, de a szidalmak tovább záporoztak.

– Serényen, szaporán tegyétek rendbe!

A királyné megremegett. Megigazította a kis kabátkáját, hogy ne fázzon annyira. A nap, mintha észrevette volna, rásütött. A meleg átjárta a testét.

Vele szemben a nagykapu díszes vasrácsain át egy hatalmas termetű, lompos, bozontos cica ugrott a kertbe. Tekintete a királynére tapadt. Szokatlan volt ez a kihívó nézés egy macska részéről. Szürke szemei kikerekedtek, mintha mondani akart volna valamit. Az asszony ránézett, és megborzongott. Szinte megbabonázta az állat tekintete. A cica odasomfordált és dörgölőzni kezdett hozzá. Olyan büdös és koszos volt, hogy a királyné selymes ruhája szürke lett tőle. Megsimította az állat füle tövét, de ijedtében elkapta a kezét. A macska bőrét csúnya hegek borították, a szőre foltos volt a sok vakaródzástól. Bolhák nyüzsögtek a szőrében.

– Ó, te szegény! Nagyon szenvedhetsz! – szólt a királyné. A macska szomorúan nyávogott.

A királyné megfogta az állatot, és távolabb vitte a bejárattól. Az árnyas bokrok között letérdelt, és az ölébe vette a cicát. Kezét ráhelyezte a nyakára, és határozottan megfogta, ne tudjon elosonni. Ujjaival beletúrt bozontos szőrébe, és egyenként szedegette ki belőle az izgő-mozgó jövevényeket, majd útnak eresztette őket a fűben. Szétszéledt a sok kis idegen. A cica értetlenül nézett rá, de ahogy teltek a percek, és ahogy tisztult a szőre, úgy oldódott fel egyre jobban. Lassan megértette, hogy megszabadul végre az élősködőktől. A királyné szenvedélyesen tisztogatta a kis állatot, és undorát leküzdve matatott a szőrén órákon keresztül, egészen addig, amíg teljesen fehér nem lett. A cica a végén elterült, és mély álomba merült.

 – Kimerültél, úgy összecsipkedtek ijedtükben a bolhák – nyugtatgatta az asszony.

(c)Fodor Veronika

Visszatért a palotába, ahová időközben megérkeztek a vendégek, a királyné felszaladt a márványlépcsőn, és a szobájában átöltözött, kezet mosott.  A ház ura peckesen járt fel, s alá, büszkén mutogatta a felújított termeket. A királyné csendesen járkált a vendégek között, és köszöntötte őket.

A palota gyönyörű volt. Tágas termeiben a sok vendég izgatottan szemlélte a drága berendezést, a bútorokat, és a falra aggatott festményeket. Tálalás előtt a királyné felszaladt a márványlépcsőn, kamillás gyógykrémet vett magához. Egy pillanatra megállt a lépcső tetején és lenézett. Azonnal észrevette, hogy a cica őt várja a szalon közepén. Lesietett, hogy minél hamarabb bekenhesse a sebeket, de mire leért a földszintre, az állat eltűnt. A mulatozó vendégeket kérdezgette, nem láttak-e egy beteg cicát, de senki sem segített. A királyné egyre kétségbeesettebben kereste, a vendégek egyre hangosabban énekeltek, mulatoztak. De senki sem vett tudomást a cicáról, sőt, kinevették az asszony kutatását.

– Kit érdekel egy rühes macska? – gúnyolódtak.

A királyné sokukat nem is ismerte, a király vendégei voltak mind. Az ő egyetlen, egyben váratlan vendége a cica volt, aki eltűnt.

A konyhán keresztül kiszaladt a kertbe, és a bokrok tövében megtalálta a sebeit nyalogató állatot. A cica dorombolva fogadta őt. Tekintetéből eltűnt a borzongató követelőzés, szelídsége jól esett a királynénak.

– Gyere be! Várnak a vendégek! – kiáltott ki a ház ura.

A királyné engedelmeskedett, elindult a palota felé, karjában a macskával. Mikor beértek a palotába, a király mérhetetlenül elszégyellte magát. Ebben a csodás házban egy ilyen csúnya, beteg macska!

– Nem hozhatod be ide! – rivallt rá.

A királyné körbenézett, minden szem rászegeződött. A vendégek zavartan nevetgéltek. A cica ijesztő tekintettel nézett a királyra, ahogyan a királynére nézett abban a pillanatban, amikor beugrott a kertbe. A király ráförmedt:

– Eridj innen, te ronda macska!

De a macska nem tágított, már csak azért sem, mert a királyné olyan erősen fogta a nyakát, hogy nem mehetett.

– A macska az én vendégem, és itt marad – mondta határozottan.

Így szálltak szembe a király akaratával, ők ketten.

A vendégek elkedvetlenedtek, nemsokára hazaszállingóztak, és a király hiába mérgelődött, magára maradt. A kis macska viszont otthonra talált. Onnantól kezdve őrizte az asszony jókedvét. Mosolyt csalt az arcára, idővel a király szívét is megenyhítette.

Sok év elteltével egy reggel felébredt a király, és lenézett a lépcsőház tetejéről a szalonba. A királyné a cicával játszadozott. A márvány fénye elhalványult, a freskók színe megfakult. A bútorok elkoptak a használatban. Minden szép volt, de az idő elhalványította a palota pompáját. A királyné kacagása azonban vidámabb volt, mint valaha, és szelídsége, ahogy megsimította a cica fényes, fehér szőrét, elbűvölte a ház urát.

Szerkesztette: Németh Eszter 

2022. augusztus 9., kedd

Tallián Mariann: Az álmok lánya

 

Illusztráció: Mező Bianka
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Azon a földön, ahol nyáron a föld sárga homoktenger, télen pedig olyan repedezett és szikes, hogy még a talp is megfeketedik belé, és ahol vizet csak tartályokban látnak a gyerekek, ahol a nap olyan nagyon szereti a földet, hogy ölelésétől megfulladnak az élők, ahol lepkék helyett legyek zümmögnek és gomolygó sokaságuk ellepi a kecsketejes üveget, ahol szivárványszínű ruhákban járnak az asszonyok, és ringásuk elbódítja a kisdedeket, ahol a tigrisek némán merednek a tájra és titkokat rebegnek, ott, ahol az elefántcsordák királyi méltósággal vonulnak dzsungelpalotájukba, a zsiráfok pedig az égre emelik fel az emberek tekintetét, ott, a Földnek ezen a varázslatos tájékán élt egy bronzbőrű kislány.

2021. december 2., csütörtök

Tallián Mariann: Éjféli fürdés - Cserny Timi Pookah: Tükör

 

(c) Cserny Timi Pookah

                                                                        

                                                                        Éjféli fürdés

(Pilinszky János azonos című verse nyomán)


Egy csendes, szélmentes este kisétáltam a kedvenc tavam partjára. Amint ott andalogtam, és a hínárok táncát figyeltem, megláttam egy szöszke kislányt, aki a tó partján guggolt. A lobogva lélegző víz tükrében meg-megrebbentek a csillagok, és pislákolva kacsintgattak reánk. Áttetsző, tiszta vize hívogatóan mosolygott. A lányka csak bámult hosszan és puhán, a lámpatestek pislákoló fényei felvillantak kék ruhácskáján. A tó vize nyugodt volt, és a madarak nyitott szárnyú surranása úgy tükröződött vissza, mintha halak úsznának a vízben. Szürke, fényes testek csillantak meg a víz felszínén. Egyszerre fent és lent, ólmos mozgásban telítették meg a körbezárt időt. Megálltam a kislány mögött, és vele együtt lélegeztem. Csodálva néztük a teremtés szépségét, az eget és a vizet. Ugyan ki tudná eldönteni, hol húzódik a határ? 

2021. november 5., péntek

Tallián Mariann: Bolhacirkusz



Épp látogatóban voltam a Balatonon, és drága jó mamám Somogyi-dombságon fekvő tornácos házának kertjében ücsörögtem. Történetesen a tizenhárom gyümölcsfa közül a legkedvesebb, egy cseresznyefa alatt hűsöltem, amikor azt vettem észre, hogy a kis bodros, fehér uszkárom szőrében egy miniatűr fekete akrobata ugrál. Pörög, forog, táncol a levegőben. De minden szőrbe huppanáskor a kutyusom feljajdul és odakap a szájával, fogait furcsán csattogtatja, fogínyét magasra húzza. Gondolkodtam is nagyon, mi a szösz ez, amikor is a nagymamám, aki a távolabb eső szederfáról csipkedte az édes, fehér szederszemeket, megszólalt.

2021. május 25., kedd

Tallián Mariann: Őrszem - Szüdi János

(c) Szüdi János











Őrszem

    Zaklatottan indultam útnak. Fontos dolgom akadt, igyekeznem kellett. Szinte állandóan késésben vagyok, aznap is kapkodtam, idegesen húztam fel a ruháimat. Gyorsan sminkeltem, gyakorlott mozdulatokkal, miközben bal kezemmel esetlenül fésülködtem. A cipőt, kabátot magamra cibáltam. Egy gyűrött selyemsálat rángattam ki a komódból, ami feldobta szedett-vedett külsőmet. Mégiscsak jól nézzek ki.
    Amint a Szív utca sarkához közeledtem, a szürke kabátos néni jutott eszembe. Kíváncsi voltam, látom-e? Ha esett, ha fújt, ő ott állt az Andrássy kereszteződésében az újságosbódé előtti sarkon egy viseltes, szürke esőkabátban.

2021. március 15., hétfő

Мағиза Құнапияқызы мен Агнеш Месуидің өлеңдері

 

Дарья Карелова: жарық (fény)

Мағиза Құнапияқызы: Тамшы

Негізгі сөздер: тамшы, теңіз, көздің жасы (csepp, tenger, könny)

Балалар ойланыңдар,тамшы жайлы,
Шөлдеген гүлдерден ол,хал сұрайды.
Тентек болып,қалсаңдар төбелесіп,
Сол тамшы,көздеріңнен тамшылайды.

Бұлттардың көрдіңдер ме,жылағанын?
Тамшысынан жаңбырдың су ағады.
«Тама-тама көл болар» дейді қазақ,
Теңіз де тамшылардан құралады.

Тамшылаған уколдың көмегімен,
Науқас адам,қалпына келе білген.
Тама-тама тамшы су,тасты тескен,
Ғалым болар қиындыққа төзе білген.


Дина Майлина орындаған Мағиза Құнапияқызының өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:


Йоханна Бертоти: қуаныш пен уайым (Öröm és bánat)

Суретші: Акош Бейкефи


Агнеш Месуи: О, тамшылар, тамшылар!


Негізгі сөздер: ес, су, ән-күй (ész, víz, zene)

О, тамшылар, тамшылар,
Бірін бірі қамшылар.
Арық болып толысып,
Сыңғырлаған ән шығар.

Толтырып  арық жылғаны,
Дария боп жырлады.
Күлім қақты көгеріп,
Ен даланың қырлары.

Құшаққа алып өзенді,
Кең жазира безенді.
Күн де жебе кірпігін
Жер бетіне кезенді.

Көгеріп дала құмдағы,
Су сарқырын тыңдады.
Салқын самал сыбырлап,
Еңіс жақты ымдады.

Шалқып келіп дария,
Теңізді құшты сағына.
Бірігіп ап екеуі,
Айтып жатты ария.

Құйылды өзен тасқындай,
Қарсы алды теңіз жатсынбай.
Сарқырағаны баяулап,
Қосылған сулар ақсын жай.

Қандай кең теңіз құшағы,
Аспанға өзі ұқсады.
Қиялым қоса шарықтап,
Ғарышқа қарай ұшады.

Ой менен сөз жарысып,
Барады көкте табысып,
Ғаламшар тіпті маржандай
Қиялым кетер ары ұшып.

Ағып келген тамшылар,
Теңізде де бар шығар.
Молайғанда тамшылар,
Жағалау да жаншылар.

Аудармашылар: Вилмош Коппани, Нұржан Түменов, Нұрдәулет Ақыш

Марианн Таллиан орындаған Агнеш Месуидің өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:


Кати Боди: тамшы (csepp)

Рита Миклош: тамшы (csepp)


Magiza Hunapia és Mészöly Ágnes versfolyama

 

Darya Karelova: Fény (жарық)

Magiza Hunapia: Csepp

Kulcsszavak: csepp, tenger, könny (тамшы, теңіз, көздің жасы)

Gondolj most egy porba hulló esőcseppre,
Virágot keresne, s az hívja nevetve.
Vagy a mindörökké felesleges harcra.
Sok könnycsepped hullik, szemed sötét felleg.

Láttad, hogy a felhők esőt sírdogálnak?
És a cseppek együtt zivatarrá válnak.
„Tó lesz a sok cseppből”, mondják majd a bölcsek,
Vagy tenger, s a sok csepp végtelenné árad.

Csepp, mi segít rajtad, bár keserű szörnyen,
Jobban leszel tőle, ne félj, lemegy könnyen.
Cseppre csepp, mély lyukat váj fekete kőbe.
Hordod még a terhet, majd leteszed bölcsen.

Fordította: Babakumar Khinayat, Mészöly Ágnes. Szerkesztette: Miklya Zsolt

2021. március 14., vasárnap

Vasárnapi Matiné - Lipka Borival - 4. rész

A bejegyzésben bemutatjuk Takács Eszter logóterveit


Utoljára jelentkezik a Vasárnapi matiné. Ezúttal Bori azt a témát járja körül, hogyan születtek meg a kazak versek magyar fordításai, milyen kihívásokat tartogatott ez a feladat. A beszélgetésben több Író Cimbora és fordító is megszólal.

Lipka Bori: Az eddigi interjúkban sok szó esett a műhelymunka során született szövegek fordításáról. Már az is jól megbonyolítja a helyzetet, hogy kazak-magyar fordító hiányában a legtöbb művet először valamilyen köztes nyelvre - angolra vagy oroszra - kellett lefordítani, de a versek esetében még nehezebb lehetett a helyzet. Hogy oldottátok meg ezt a kihívást?

2021. február 28., vasárnap

Андреа Хетвари: Жасыл өлең

 

Суретші: Эмеша Шара Микя

Негізгі сөздер: қарбыз, әлем, жасыл (dinnye, világ, zöld)

Тот Агнештің «Көкшіл жырына» жауап ретінде

Жасыл орман,
Жасыл желек, жапырақ,
Жасыл қолмен бұл әлемнің шетінде,
Жасыл гүлді илеп жатты топырақ.

Жасыл тиін, жасыл түсті түлкі де,
Жасыл жолдар жасыл лағыл кейіпте.
Жасыл құдық жаңғырады қосылып,
Жасыл сөзді менің жасыл үнімде.

Ақжасыл бұлттар биік тұрады,
Жасыл күннің сәулесі де жарқырап.
Жасыл әуен толы құстар сайрайды,
Жасыл шөпке толы жасыл атырап.

Жасыл бұршақ қосқан сорпа секілді,
Әлде жасыл самалдық.
Жасыл шаңға бүркеп жасыл жұлдыздар,
Найзағайы жасыл түспен жарқырап.

Келе ғой! – деп шақырады әкешім,
Жасыл тышқан кеміреді жасылын.
Қабығында қою жасыл қауынның,
Өзгертеді әлем талай ғасырын.

Аудармашылар: Пал Хегедуш, Камшат Нұғыманова

Марианн Таллиан орындаған Андреа Хетваридің өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:



Юдит Зенговари: жел (szél)


Юдит Зенговари: жасыл (zöld)

Hétvári Andrea: Zöld vers

 

Illusztráció: Miklya Emese Sára

Kulcsszavak: dinnye, világ, zöld (қарбыз, әлем, жасыл)

Tóth Ágnes Kék versére verses válaszul

Világ végén zöld az erdő,
a sok levél csupa zöld.
Zöld homokból zöld kezével
zöld virágot gyúr a Föld.

Zöld a mókus, zöld a róka,
smaragdzöldek az utak.
Zöld hangomnak zöld szavától
visszhangoznak zöld kutak.

Világoszöld fent a felhő,
békazölden süt a nap,
fűzöld mezőn zöld énekkel
trilláznak a madarak.

Olyan zölden, mint a borsó
vagy a spenótfőzelék,
zöld csillagok zöld porából
zöld villámot szór az ég.

Gyere, gyorsan! – mondja apa –
Egy zöld egér zöldet rág! –
és sötétzöld dinnyehéjon
úszik tovább a világ.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2021. február 12., péntek

Марианн Таллиан: Әмірші мен домбырашы қыз

Суретші: Эстер Собослай

Негізгі сөздер: домбыра, патша, көкжиек (dombra, fejedelem, láthatár)

Кіре тартқан керуендер шалғайдағы сахара жұртының қуанышы мен жұбанышына айналған жібек жолының бойындағы шөлейт даланы басып өтетін тұста – қарлы шыңдардың құшағында Алматы деп аталатын сұлу да, тәкаппар шаһар бар. Ежелден бері тәтті алманың мекеніне айналған бұл шаһардың  аты да осыған байланысты аталса керек. Алма ағаштары елжіреген көктемнің көктегі нұрынан бүршік атып, гүлдей бастаған. Шудалары мақпалданған бұлттан қашқан жібек жел алма ағаштарының күлтелерін ұшырып, тіптен алысқа алып кетіп жататын. Көк аспанда ұшқан ақ мамықтар шаһардың көшелері мен үйлерін бүркеп қалатын.
Желкілдеген көк майсаны көріп желіккен балалардың шаштарына кішкентай гүл күлтелері келіп қонатын. Алма ағаштарының саясында өскен балалар алақайлап жүгіретін. Желге қарсы қойылған қоңырауларға жан бітіп, үні үздігіп естілетін. 
Сарайынан шыққан әмірші мұнараның ұстынына сүйеніп, көкжиекке көз салды.
Қарлы шыңдардың  көз жетпес тұсында сағым ойнаған сар дала. Көп жасаған көне шежіре. 
Әміршінің жүрегі кір басқандай шерлі еді. Оның мұңы белгілі бір шегі жоқ, тұрағы жоқ көкжиек секілді шексіз де, шетсіз еді. Көмейінен лапылдаған қара уайымы өзіне ғана аян. Бақыт, байлық, бәрі бар бір басында. Қара басындағы қара тұман – шын ынтазар жанын кездестіре алмауы еді. Шынайы махаббатқа зәрулік көзінің алдын көк тұман етті. Ақша бұлттан , жалыннан , ақ нөсерден, гүлдердің бүршігінен нәзік бір сезім іздейтін. 
Сарай қақпасының алдында домбырашы бір қыз күй тартатын.  Ондайда әміршінің кеуде тұсындағы бұлты ыдырап, көңіл сарайы ашылатын. Домбыраның көмейі сөйлеп жатқандай ұғынатын. 
Домбырашының  киімі өте жұпыны еді. Тозығы жеткен шалбары, көнетоз былғары шәркейі, бірнеше қабат аққа көкті жамаған бешпенті бар еді. Тік жағалы кең мол пішімді көйлегінің жағасын қыш түймемен түймелеп қойған. Бұл киімдер жұпыны болса да оның сымбатты мүсінін сырт көзден көлегейлеп тұратын. Оның осы бір сырт көзге оғаштау көрінетін киімінің ішінде ең сәнді көрінетіні теріден тігілген бас киімі еді. Төбесінен иығына дейін төгілген шашақтар оның қос бұрымын жауып тұратын. 
Күйші қыз тоқыма төсеніштің үстінде отырып, бірде жеделдетіп, бірде сарынын алыстатып көкке серпілте төгілтетін күйін. Әмірші әдетімен сарайының терезесінен сыртқа көз тігіп, күй сазының сиқырлы үніне елтіген. Күйде мұндай сурет барын-бұрын соңды дәл осылай сезінбеген.
Түймелерді алақанына саумалап ұстап сілкіп қалды. Сыңғырлаған әсем әуен естілді. Әмірші бірнеше алтын ділдәны терезеден лақтырды. Домбырашы қыз сыңғырлай төгілген ділдәларға елеусіз ғана көз тастап, кер бестіге мініп, кең өлкені кезгендей екі шекте саусағы безілдей жорғалады. Күңіренді, тұншықты, аласұрды. 
Бір күні әмірші елең-алаңда оянған. Тұнық көктің тұнық нұры сарай дәліздерін аралап, аппақ қабырғаларға шағылыса, бөлмелерді алтын шұғылаға малып тұрған. Өз-өзінен мазасызданып, әбігерленген әмірші домбырашы қыздың қоңыр сазды күйін іздеді. Ешқандай әуен естілмеді, сарайда мүлгіген тыныштық орнады.
Әмірші күйші қыздың өзі не болмаса жақын біреуі ауырып қалды ма екен, әлде өзіне басқа бір жайлы орын іздеп кеткен шығар деп ойлады. Көңілі жабырқау тартты. Алаңдап, бүгін-ертең келіп қалар деп күтті. Мазасызданды. Әміршінің жабырқаған көңіліне медеу болатын домбыра үні естілмеді. Оған бүкіл мына  әлем мұңға батқандай сезілді.
Келесі күні ол төсектен тұра сала сыртқа көз салды. Күйші қызды іздеді, бірақ ол көрінбеді. Әміршінің ұйқысы қашты, күні-түні  дөңбекшіп, түсінбес дертке шалдықты. Уайым-мұңы есінен адастыратынын сезген ол күйші қызды іздеуге бел буды.
Ол тез арада алтын түсті зерлі жібек шапанын жыртық жұпыны күртешеге, жібек шалбарын тозығы жеткен шалбарға ауыстырып, алтын зерлі бас киімінің орнына  бөрік киді. Хош иісті маймен сылайтын бұйра шашын тарақ тимегендей қобыратып қойды. Сөйтіп күйші қызды іздеуге шықты.  Тіршілігі қайнап жатқан шаһардың бас алаңына жеткен ол сапырылысқан жұртпен бірге мешіт қақпасының алдына тоқтап айналасына көз салды. Мешіттің алтындаған күмбездері күн нұрының шұғыласымен жарқырап көрінді.
Сол сәтте домбыраның сазды үні естілді. Кеудесі дүрсілге толған әмірші әуен шыққан жаққа жетуге асықты. Бірақ жақындай бере тоқтап қалды. Жаны мен жүрегін баурайтын таныс әуенге мүлде ұқсамайды. Бұл жолы домбырадан шыққан нәзік үн оны  баурай алмады. Жат секілді. Күйін аяқтаған домбырашы алақанын жайып тілемсектенді. Әмірші оған жақтырмай қарап:
– Басында шашақты бас киімі бар, аяғына бізтұмсық шәркей киген талдырмаш домбырашы қызды білесің бе? - деп сұрады.
– Иә, танимын. Бірақ ол бұл шаһардыкі емес. Ол  үнемі әмірші сарайының жанында отыратын. Табысы да бізге қарағанда мол еді. Соны білген қарақшылар оны тонап, бар ақшасын тартып алып, өзін шөлейтті жерге тастап, тентіретіп жіберіпті. Оған жаным ашиды және қатты аяимын - деді ол домбырасын  жәймен шерте отырып. – Мұнда қайыршы болу азап. Кедейлер қатты қорлануда, - деді ол күңіреніп.
Әмірші бұл сөзге қатты таңырқады. Ол өз жұрты алма ағаштардың саясында бақытты өмір сүріп жатқанына кәміл сенетін-ді. Кері қайтқан әмірші жолай жолдағы, базардағы адамдардың мұң-мұқтажына құлақ түрді. Олар кедейлік пен аштық туралы айтты. Алтын сарайда аста төк байлыққа кенеліп өмір сүріп жатқан әмірші халықтың кедейленген, тақырланған жағдайынан бейхабар екеніне налыды. Өзі қаншалықты бай болса, халқы соншалықты кедей екеніне көзі жетті. 
Сарайына әл-дәрмені құрып, әрең жетті. Келесі күні ол уәзірлерімен, кеңесшілерімен, ақсақалдармен мәжіліс құрып, ел жағдайын егжей-тегжейлі сұрады. Басқосуда кеткен кемшіліктерді анықтап, есеп-қисап жүргізді. Қазынадағы байлықтарын ақшаға айырбастады. Ол халық қарғысына ұшырамау үшін, һәм шаһар жұртын қуанту үшін жаңа заңдар шығарды. Қарбаласқа толы күннен кейін ол қатты шаршап ұйқыға кеткен. Таңертең ол әдеттегіден ерте оянды. Жүзі сынық. Жан дүниесіндегі жалғыздық жүрегін езіп барады. Оның емі – домбыраның сыңғырлаған әсем қоңыр үні мен құлын мүсін нәзік қыз еді.
Әмірші бір апта бойы шөлейт даланы кезді. Онда дала тышқанынан басқа бірде бір тіршілік иесі жоқ сияқты көрінді. Әбден қалжырап әлсіреген ол тұлпарынан түсті. Үрейлі бейнелерді елестететін сұрқай жартастың көлеңкесіне отыра кетіп, аздап демалғысы келді. Ол қызғылт-қоңыр тас үйіндісіне көз жүгіртіп еді, ол жер өте қорқынышты көрінді. Кенеттен... иә, кенеттен домбыра үні естілді. Құм үстіне төселген төсеніште жападан жалғыз домбыра тартып отырған сұлу қызды көзі шалды. Таныс, тартымды бейне. Даланың сұрапыл желі аяусыз соғып, құмды көз ашырмай ұшырып жатты. Қыз домбырасынан мұңлы да, өртті саз ыңырана шығып, көздің жасын, көңілдің мұңын шертіп жатты. Тағдырдың тәлкегіне түскен қыз жақындап келе жатқан адамды байқады да:
–  Менің қарным аш, шөл де қысып барады, - деді  әлсіз дауыспен.
Әмірші әбден қалжыраған қызды демеп, тұлпарына мінгізді. Сарайына алып келді. Қызметшілер оны тамақтандырды, жуындырды. Зерлі киім кигізіп, шашын тарап, жұпар маймен майлады. Жүрегін бақыт кернеген әмірші қыздың киелі пернеде ойнаған әуен саздарын естіп, жанына жұбаныш тапты. Аулаға  шығып, айналаға көз сала қарады. Батып бара жатқан күннің алқызыл жалқынына шомылған көкжиекте бақыт пен бақтың дәні қаулап өсіп тұрғанын көріп шаттанды.

Аудармашылар: Эржибет Антафи-Фаркаш, Зауре Төрехан, Бабақұмар Хинаят. Редактор: Ділдәр Мамырбаева


Нұрлан Әбішев: дос (barát)

Tallián Mariann: A fejedelem

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Kulcsszavak: dombra, fejedelem, láthatár (домбыра, патша, көкжиек)

Valahol a Selyemút mentén, ahol tevekaravánok keltek át a pusztákon, hogy rakományaikkal megörvendeztessék messzi földek lakóit, a hófödte csúcsok védelmező ölelésében büszkén terült el egy kis városka, melyet úgy neveztek, Almati. Az almafákról kapta a nevét, azokról a fákról, melyek öröktől fogva teremnek azon a vidéken. Az első tavaszi napsugarak jótékony melegére virágba borultak, és ha odafenn a magasságos meglebbentette kaftánjának szélét, a felkerekedő szél a fák fehér virágainak szirmait messze fújta. A levegőben úgy szálltak a szirmok, mintha hóval lepnék be a házakat és az utcákat. A gyermekek ég felé tárt karokkal köszöntötték a tavasz első sugarait, miközben ellepte hajukat a sok apró szirom. Az almafák alatt nőttünk, kiáltották, miközben a szélcsengők csilingelésének hangja messze elhallatszott.

2020. december 12., szombat

Зита Мураньи: Кемпірқосақ – Жарқын Утешова: Бала арманы

Суретші: Андреа Демени

Негізгі сөздер: есік, мең, жетім (ajtó, anyajegy, árva)

Анашым, кофе дағы да
қататын есік бетіне
ұқсай ма менің меңіме?
Ашылатын бір тынбай,
анасы бар ма есіктің,
жетім боп әлде қалдыма-ай?
Ұйқысын қиып анашым
таңертең ерте ол тұрар.
Ілесіп оның артынан
тынымсыз есік сықырлар.
Анамнан қалмай мен -дағы
таңертең ерте тұрамын
есіктің мына шиқылын
жеп қоймайды неге мына күн?
Анашым, күн көрінсе
бар емес пе оның аяғы?
Терезеден төгіліп
аймаласа жақтауын
көремін неге тек нұрын,
сеземін тек жылуын?
Сонау көкте бұлттар да
жүзетін жалғыз қалықтап
біздің есік сияқты
өзі жетім, өзі аппақ.
Көз талдырып қарасам
секілді көктің секпілі,
ұқсайды кейде меңіме
қап-қара нөсер төктірді.
Сіркіреп жаңбыр жауғанда
қалады күн де тығылып
Естимсіз, анашым
жауын жауып өткенде
кемпірқосақ шығады
бөлмемізден жүгіріп. 

Аудармашылар: Изабелла Надь, Мира Сембайқызы. Редакторы: Бабақұмар Хинаят

Ольга Цай: есік (ajtó)


Жарқын Утешова: Бала арманы
Зита Мураньидің өлеңінің желісімен жазылған өлең

Анашым, менің есімде.
Тұратын ол, тым ерте.
Сықырлаған есік оятар,
Болсамдағы мен ерке.
Сықырлап ajtó жылайды,
Жетімдей боп, мұң шерте.
Анасы бар ма, әлде оның?
Árva бе екен, ол, қу шеке?
Аппақ есік сықырлап,
Анамды салар есіме!
Есіктегі кофе дақтары 
Ұқсайды менің anyajegy.
Аяғы бардай, күнде Күн
Келеді қызарап, бөрте.
Терезеден төгілген,
Шуағын көрем, нұрлы - ерке.
Сеземін оның жылуын
Бұлттан биік жүрсе де.
Бетіндегі секпілі,
Ұқсайды менің меңіме.
Күн тығылып бұлттарға
Өткінші жаңбыр жауады.
Көресің бе, сен, Анашым,
Кемпірқосақты аспандағы?
Жауыннан соң, асылып
Кемпірқосақ қалды әні!
Көк аспанның құшағында
Жарасып тұр, бар сәні...

Ағылшыннан аударған: Мира Сембай. Редактор: Бабақұмар Хинаят


Тимеа Буза орындаған Зита Мураньидің өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар.







Murányi Zita: Szivárvány

Illusztráció: Demény Andrea

Kulcsszavak: ajtó, anyajegy, árva (есік, мең, жетім)

Anya, az ajtón a kávéfolt olyan,
mint az arcomon az anyajegy?
Anya, az ajtónak is van anyukája,
vagy az ajtó árva? Anya, te miért
kelsz korán, én meg utánad a nyikorgásra?
Anya, a nyikorgást miért nem есік мең
a reggelek, miért hallom mindig,
ha belépsz a szobába? Anya, a napocskának
is van lába, de csak a fényét látom,
és érzem a meleget, ha megsimogatja az
ablakkeretet. És a felhő olyan, mint a жетім,
olyan fehér, mint az ajtó,
mintha az ég szeplője lenne,
vagy az ég anyajegye, és hogyha elered az eső,
a napot se látom. Anya, hallod amikor
kimegy a szobából szivárványlábon?

Szerkesztette: Turbuly Lilla

2020. december 4., péntek

Изабелла Надь: Шаһар сыртында

Суретші: Кристина Марош

Негізгі сөздер: aт, биік, көгал (ló, magas, mező)


Сыртында шаһар жүрміз біз.
Бозбала бойшаң қасымда
Көктем келді , көк түлеп,
Салқындықтан қалмады із.

Бұртиған бүршік бұтақта
Бозбаладай сүйкімді.
Ару көктемім келді деп,
Бозбала отыр күлімдеп...

Күн шапағы аймалап,
Шаттық  нұрын төгеді.
Ат жалын тарап, бозбала,
Алма беріп еркелетеді.

Жануарда сүйсініп,
Жақындайды сүйкене.
Қолынан ұстап, бозбала
Айналамыз бір денеге.

Ауа толы шіркейлер,
Қоңыз да ән салады.
Әлде неге таласып,
Торғайлар шоқысып қалуда.

Жан-жануар оянып,
Көктемді қарсы алуда...
Жанымда биік бозбала,
Жүрегіме көктем қонуда...

Аудармашылар: Изабелла Надь, Нұржан Түменов, Жарқын Утешова


Марианна Таллиан орындаған Изабелла Надьтің өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:



Чилла Көсеги: үйір жылқы (ménes)

Чилла Көсеги: салт атты (lovas)

Чилла Көсеги: қымыз (lótej)


Nagy Izabella: Városon túl

Illusztráció: Maros Krisztina

Kulcsszavak: ló, magas, mező (aт, биік, көгал)

A magas fiú meg én
tavasszal nekiindulunk
amikor kisarjad a fű
és a bokrok ághegyein
világoszöld levelek buggyannak.

Egymásra nevetünk
tavasszal ezt is szabad
ahogy a hajnal felébred csicseregve
és ránk szakad a vidámság
kint a mező szélén.

A magas fiú nézi a lovat
almacsutkát ad neki és megsimítja
amint közeljön hozzánk kiváncsian
és a távolság megszűnik közöttünk
kézenfogva tovább indulunk.

A levegőben bogárhangok
a bokrokban verebek harca
amerre nézünk állat-zajok
és a magas fiú meg én
a pillanatra ide tartozunk.

Szerkesztette: Németh Eszter

2020. június 2., kedd

Tallián Mariann: Boszorkányok

Tallián Mariann

Én, és a lányok. Hetedikesek lehettünk, talán.
A kertünkben bóklásztam, amikor egy májusi délutánon elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy a várfal kétméteres kőrakásain átmászva titkos utakat keressek. Kíváncsi voltam, mások hogyan élnek. Figyeltem, milyen hangok szűrődnek ki a szomszédok lakásaiból, konstatáltam, rendezett-e a kert, vagy sem, például tartanak-e tyúkokat? Mert még olyan is akadt akkoriban Pécs belvárosában! Bujkáltam a fák és bokrok között, a szépen gondozott kertekből az illatos virágokat letéptem, és hazavittem, illatozzon az én szobámban. Büszke voltam a bátorságomra. Kalandozásaim során, a harmadik szomszéd elhanyagolt kertjében ráleltem egy kis fakunyhóra a várfal tövében. Kineveztem boszorkánytanyának. Innentől kezdve, minden szerdán a napközi után odasettenkedtünk a lányokkal, és megtartottuk a szeánszokat. Én lettem a főboszorkány.
Először zárat szereztem a faház ajtajára. Majd berendeztük, mindenki hozott valamit otthonról. Egy szőnyeget, egy kis puffot, asztali lámpát, alacsony asztalkát. Hangulatos lett és titokzatos. A rések között beszűrődő félhomályban körbeültünk és fogtuk egymás kezét. Izzó tekintetekkel mantráztuk az igaz varázsszót – szerelem. Az értékes lépesméz viaszdarabkáit széttördeltük és a kicsorduló arany édességet lenyaltuk az ujjunkról. Egy kanálból majszoltuk, és körbeadtuk, mint az áldozati ostyát a szertartáson. Aztán jött a lényeg. Hirtelen izzadni kezdett a tenyerünk, a hónaljunk, arcunk kipirult, és elindultak az áramok, szinte perzselődtünk az izgalomtól. A legféltettebb szívügyeinket tártuk fel egymás előtt. Mindenkinek volt egy igaz szerelme, és a szeánszok legizgalmasabb pillanatai mindig azok voltak, amikor sorban mindenki bevallotta, kire gondol naphosszat. Mikor elhangzott a kiszemelt neve, egyesek féltékenyen pillantottak fel, volt, aki felnevetett, és akadt olyan, aki sírva fakadt a hír hallatán – hiszen ő velem szemezett, pityeregte. Például Laci, a népszerű nyolcadikos szerelmes pillantásait többen is észrevették, így Lacit megátkoztuk, kitalált babonákkal. Zoli Timinek udvarolt, Timit pedig mindenki irigyelte a puszikért, amit a szerelmétől kapott, miután hazakísérte az iskolából. Ida sokat panaszkodott, hogy őt nem szeretik a fiúk. Rőt haja és idétlen frizurája miatt, azt hiszem. Tanácsokat osztogattunk neki, öltözzön csinosabban, majd akkor lesz barátja. Nekem Ákos udvarolt, de ki nem állhattam. Pedig osztályvigyázz közben megkérdezte, milyen autót szeretnék, ha összeházasodunk, Ladát vagy Skodát, mert a Trabanton kívül körülbelül ez volt a választék. Én a Skodánál maradtam, apámnak is az volt. Ákos is arra szavazott, nyilván. Abban viszont volt egy kis nézeteltérésünk, hogy piros vagy fehér legyen-e. Én természetesen pirosat szerettem volna, de ez a kérdés nyitva maradt, mert elkezdődött az óra, talán orosz. Valamiért mindig keresztezték egymást a vágyak. Én nem értettem ezt már akkor sem. Mint a drótok, az elektromos kütyük tartozékai. Hiába rendezgetjük el időről időre, minduntalan összegabalyodnak, ugyanúgy, mint az izzó lelki zsinórok.
Miután kibeszéltük a fiúkat, egy hatalmas, ezeréves nagymamaszekrénybe süllyesztettük a láthatatlan és látható varázseszközöket. Hajszálakat, fényképeket, ruhafoszlányokat, leveleket, tükördarabokat. Mindenki kirakta zsebeiből kincseit és közszemlére tette a szerelem titokzatos oltárárán, ami egy hímzett nagymamaterítővel díszített asztalka volt. Ezeket a féltve őrzött relikviákat aztán elrejtettük egy dobozba és betettük a szekrénybe. Sötétedéskor hazamentünk, külön-külön, nehogy észrevegyenek minket. Én mentem utolsóként és lelakatoltam a kunyhót.
Istenem, mennyit nevettünk, fejünket felvetve kacagtunk és hajunkat ráztuk, és hittük, hogy igazi boszorkányok vagyunk!
Álmodoztunk, és ilyenkor, mint egy homályos üvegen át, érzékeltük a világot. Tüzet gyújtottunk éjszakánként és seprűnyélen lovagoltunk a szél hátán. Ha telihold volt, sikeresen babonáztuk a fiúkat, ha a nap hétágra sütött, minden kócos leányt magunkhoz vonzottunk. Egyre több és több követőnk lett, boszorkányéjjeleken bogoztuk ki a zsinórokat, és talált mindenki a maga párjára mágiánk nyomán. Hittünk abban, hogy mindenhatók vagyunk.
Aztán egyszer csak kicserélték a lakatot a ház kertjében és mi kiszorultunk. Az idegenek rossz szemmel nézték, hogy kisajátítjuk a kertjükben álló faházat, hogy telepakoljuk mindenféle értelmetlen kacattal. Kidobták a színes párnákat és pokrócokat, a dobozunkat, benne a féltve őrzött kincseinket, a mézet, a gyertyákat, mindent. Hiába másztunk át a kerítésen és lopakodtunk vissza a kertek alatt, hiába vertük le a lakatot és tettünk rá helyette másikat. A szomszédok nem látták be, hogy ez a faház a miénk. Mert, hát, nem is volt az. Az övék volt.
Egy ideig szégyenkeztünk egymás előtt és lehajtott fejjel baktattunk az iskola folyosóján. Az uzsonnás néni, aki kakaósdobozokat árult édes kiflivel ötven fillérért, értetlenkedve pillantott reánk. Zoli egy idő után már Idának udvarolt, aki virágos inget húzott és elment fodrászhoz. Ákos fehér Ladáról álmodozott Timivel. Laci engem puszilt meg a házunk előtt, és ezért mindenki utált. Szerda délutánonként magányosan ücsörögtünk a szobáinkban, és csalódottan vettük tudomásul, hogy a drótokat nem fogjuk kibogozni sosem és varázsolni sem fogunk többet, mert zsebeinkből útközben kihullottak a szerelem ereklyéi.

2019. november 24., vasárnap

Tallián Mariann: Füstfelhő

Igor Lazin illusztrációja


A tordai hasadékot körbeölelő sűrű erdőt vészjóslón világította be a telihold fénye. Tövis irányából két siheder újonc próbált átvergődni a rengetegen. Csak ketten maradtak az őrjáratból, akiket a császári csapatok megfigyelésére küldtek ki a 134. zászlóalj csapatából.
– Gyere már! – suttogott Áron.
– Nem tudok, fáj – nyögte a társa.
– Mutasd!
A fiú látta, hogy Gáspár nadrágja alól a mezítlábas talpára csurgott a vér. Hóna alá nyúlt, és úgy cipelte tovább, a sziklás, köves talajon botladozva. A tüskés ágak, száradó őszi gallyak több helyen is felszakították a bőrt az arcukon és a karjukon. Szűk, fehér nadrágjuk szürkésfeketén koszlott, székely posztóból készült zekéjük több helyen lyukas volt már.
– Pár lépés és itt vagyunk – kapkodta a levegőt Áron.
Gáspár az utolsó szakaszon már teljes súlyával ránehezedett. Vékonyka kamasz fiú, gyéren nőtt barna hajacskája piszkosan, összecsomózva tapadt a homlokára. A barlang bejáratánál Áron összecsuklott a fáradságtól, Gáspár sérült lába, keze pedig összegabalyodott az esésnél, mint egy rongybaba, úgy terült el a fűben.
– Szedd össze magad! Már csak be kell menni! El kell bújnunk! – pofozta barátja arcát Áron. Egyre ingerültebben csapkodta, miközben a beteg síró hangon nyögte:
– Nem bírok, nagyon fáj!
– Dehogynem bírsz! – kiabált rá – Gyere már!!! – rángatta befelé a társát, aki minden mozdításnál feljajdult.
Áron erős fiú volt, favágáshoz szokott keze vaskosan támasztotta meg Gáspár derekát. Összeszedte minden erejét, és egy lendülettel betaszította a barlangba. Szűkös hasadék volt ez, nem is barlang. A sziklában tátongó lyuk elnyelte a fiúkat, mintha átléptek volna a másvilágba. Bent semmit sem láttak, Áron a falat tapogatva próbált lépegetni befelé.
– Még egy lépés és meghaltok! – szólalt meg egy torz hang a sötétségben.
Áron előkapta a gyutacsos puskáját, és lövésre készen maga elé tartotta. A félhomályos bejárat közelében egy alacsony, bajszos alak körvonalai rajzolódtak ki a hold beszűrődő fényében. Sapkája mélyen a szemébe húzva, katonakabátja a földet súrolta. Egy csorba kaszát tartott maga elé. Áron csodálkozva nézte, nézte, majd egy hirtelen mozdulattal suhintott felé. A fura szerzet sapkája ijedtében a földre esett. A fiú döbbenetére hatalmas barna hajzuhatag omlott a kabátot hordó alak vállára és nagy, zöld szeméből könny csordult ki.  Ahogy arcán végig pergett, elmaszatolta a fekete tussal rajzolt bajszot. Finom, vékony keze, melyben bőszen markolta fegyverét, lehanyatlott,  majd fejét lehajtva visszavonult a barlang mélyére. Áron szeme elől eltűnt a lány, mintha ott sem lett volna.
Gáspárt beljebb húzta a barlangba, és nekilátott rőzsét szedni. Falusi legényként már gyerekkorától tudott tüzet gyújtani, így hamarosan forró lángok csapdostak a barlang teteje felé. Barátja mellé kuporodott, feje alá egy követ gurított, arra pedig egy tenyérnyi rongyzsebkendőt helyezett. Amikor kivette a zsebéből, egy pillanatra elmosolyodott, majd sírásra görbült a szája. Édesanyja hímezte még bevonuláskor: Hazavárunk! A Gáspár szájából kibuggyanó vér másodpercek alatt eláztatta az útravalónak megőrzött, szívet melengető emléket.
Áron a füle tövében meleg leheletet érzett, megrázkódott.  A lány térdelt mellé, kis vízzel teli kulacsot nyújtott át. A fiú hálásan nézett rá, és barátja szájába próbált vizet önteni, sikertelenül. Mikor visszaadta a kulacsot, észrevette, hogy a lány minden ízében remeg. Egymásra néztek. Áron megint megborzongott. Zsebéből száraz kenyeret vett ki és két darabra törte. A lánynak adta az egyik darabot, a másikat pedig zsebre tette.
– Elteszem neki. Ha felébred, megetetem – mutatott Gáspárra.
A lány hosszasan nézte a fekvő fiút. A haldokló már csak nyögdécselt.
A lobogó tűzből kibukkanó füstfelhők árnyas rajzolatokat vetettek a levegőben, a fiatalok végtelenbe vándorló sziluettje pedig egymásba ért a barlang elnyúló, mély zugában.
Ebben a pillanatban egy szikra pattant ki eléjük, és Gáspár egy nagy sóhajjal kilehelte a lelkét. A lány odatérdelt elé és lecsukta a szemét. Áron könnyei lecsurogtak arcán, hangtalanul sírt. A lány visszaült mellé, és maszatos kezével letörölgette a fiú könnyeit. Áron könnyes pilláit lecsukta, arcát odatartotta a meleg kis tenyérnek.  A lány elővette Áron zsebéből a kenyeret és etetni kezdte a fiút, aztán átölelte, hozzásimult és dúdolni kezdett egy altatódalt. Ringatózva nézték a lángoló, meleget adó tüzet, melynek füstábrái, mint a változva vonuló felhők a szabad égen, mindig egy új történetet mesélnek el.