Volt egyszer a világon egy híres-neves
cipészmester. Egy aprócska város aprócska utcájában volt a műhelye, ott
kalapált, szabott-varrt, sarkalt, javítgatott, reparált naphosszat. Nem volt az
a letört sarok, az a lekopott cipőorr, amit helyre ne hozott volna egy
szempillantás alatt, de legjobban mégis azt szerette, ha méretre kellett cipőt
készítenie. Az volt ám az igazi művészet! Lehetett a kedves vevőnek gágogó
lúdtalpa, gyerekökölnyi bütyke, a suszter olyan cipellőt kanyarított minden
lábra, hogy csodájára járt a világ. Hívták is mindenfelé cipőt készíteni,
Milánóba, Párizsba, Kuala Lumpurba, de ő bizony nem ment sehova. Ott maradt a
kisvárosban, a műhelye ajtaja mindig tárva-nyitva állt, az öreg gramofonból
francia sanzonok szóltak, a híres-neves suszter meg csak kalapált és
mosolygott, mosolygott és kalapált.
Volt ennek a híres-neves suszternek három szép
fia. Örömét lelte bennük, azt tervezte, kitanítja őket is a cipőkészítésre,
ahogy őt tanította az apja annak idején. Az apját meg a nagyapja, a nagyapját
meg a dédapja, ameddig csak vissza tudott pillantani a családi emlékezet. Ott
sorakoztak a nagyapák, dédapák, ükapák a falon, réges-régi szerszámaik a
műhelyben. A cipészmester szép rendben tartotta a sok régi szerszámot, és
gyakran mondogatta a fiainak: „Ezzel a tűvel varrta ükapátok a bolhabőr cipőt a
mesebeli királylánynak. Dédapátok ezzel az öntőformával készítette a Hamupipőke
üvegcipőjét. Nagyapátok keze munkáját
meg tizenkét királyleány táncolta széjjel az éjjeli bálban! Mert a mi családunk
mindig is tündéreknek és királykisasszonyoknak dolgozott, ezt jól jegyezzétek
meg! Ha felnőttök, a tiétek lesz mind ez a sok csodaszerszám, csak tanuljatok
meg bánni velük!”
Hanem a suszter három fiának esze ágában sem
volt kitanulni a cipészmesterséget. Az a sok pepecselés, az a sok kalapálás, az
a sok szög és szalag és gomb és fűző, még mit nem! Alig kezdett el pelyhedzeni
az álluk, olyan messzire futottak a susztertől meg a kisvárosi műhelyétől,
amilyen messzire csak tudtak. A legnagyobból bankigazgató lett, a középsőből
centercsatár, a legkisebb meg elvett feleségül egy királykisasszonyt, és attól
fogva nem csinált semmit, csak heverészett a kanapén. „Menjetek csak világgá, hálátlanok! – kiabált
utánuk a cipész. – Ne is halljak felőletek soha többé! Nem vagytok már a
fiaim!” Azzal visszament a műhelybe, és nagy döndüléssel becsapta maga mögött
az ajtót.
Teltek-múltak az évek, változott a világ. Az
apró műhely körül meghízott, felmagasodott a város. Először az árnyat adó diófát
vágták ki az ablak alól, aztán sokemeletes házak nőttek ki a semmiből, míg egy
nap a cipészmester kinézett az ajtón, és már nem is látta a napot. Körülötte
bankigazgatók, királylányok és centercsatárok rohangáltak naphosszat fel-le az
üvegpalotákban, vonatok zötyögtek, villamosok kanyarodtak, versenyautók
száguldoztak, és egyre kevesebben keresték már fel bütykös lábukkal, fájós
bokájukkal a híres-neves cipészt.
 |
| Mehrdad Zaeri, Németországban élő művész alkotása |
Nem tudom, mi volt előbb, a magány-e vagy a
morgás. Az mindenesetre tény, hogy a műhelyajtó egyre ritkábban maradt
tárva-nyitva, az öreg gramofon beadta a kulcsot, a cipészmester meg nem
mosolygott többé, csak morgott és kalapált, kalapált és morgott.