Vasárnap volt. Szürke, lassú léptű vasárnap. Az a
fajta, amelyiket legszívesebben átaludnád. Zordonborz is épp így érzett: semmi
kedve nem volt felkelni. Egyetlen baj volt csupán: álmodni már jó ideje nem
tudott.
Ott feküdt tehát ezen a szürke, lomha vasárnapon,
pislogott lustán, a mennyezetet bámulta, és azon morfondírozott, vajon
kíváncsisága vagy lustasága lesz-e az erősebb.
A kíváncsiság győzött.
Zordonborz belebújt zöld háziköntösébe, lábára
húzta sokat látott fekete csizmáját, a konyhába slattyogott, és egy kopott,
pöttyös bödönben vizet tett a tűzhelyre. Dörmögött valamit rőt bajsza alatt
vörös macskájának, majd ráncos ropiujjaival matatni kezdett a spájz polcain.
Üres lekvárosüvegek, kekszmorzsák, kongó konzervdobozok akadtak a keze közé.
Sehol egy ehető falat, nyugtázta sóhajtva. Elzárta a tűzhelycsapot, a bödön
forró tartalmát egy bögrébe öntötte, maréknyi kamillavirágot szólt bele, és
megindult felfelé a nyikorgó lépcsőfokokon.
 |
| David Pintor, spanyol illusztrátor alkotása |
– Gyere, Mufurc, nézzük meg a zsákmányt! – szólt
oda a macskának, mire Mufurc szemmel láthatóan felélénkült, és dorombolva
követte őt a padlásra.
Odafent a langyos félhomályban minden lépésükre
egy-egy pormacska lebbent fel a korhadt deszkapadlóról. Mufurc semmiféle
rokonságot nem érzett velük: finnyás fintorral kerülgette-pofozta őket a
levegőben. Ám ahogy felnézett, megtorpant, tán még a szája is tátva maradt.
Gazdája elégedetten vigyorgott. Hatalmas, fekete zsák pöffeszkedett előttük,
tekintélyt parancsolón, ellentmondást nem tűrő méltósággal.