A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Várfalvy Emőke. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Várfalvy Emőke. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 15., szombat

Varázsút (Gaál Mici és Várfalvy Emőke alkotásai)

Gaál Mici illusztrációi

 

Várfalvy Emőke: Varázsút


Felettünk nagy kék tó lebeg,

égboltnak hívják a hegyek.

Benne tán láthatnám magam,

ha lenne egy varázsszavam.

 

De most nincs más, csak a kút,

hova pont fél nap az út,

s fél napig jövök majd vissza.

Az égbolt vize, mondd, tiszta?


Ha oda akarok menni,

elég-e papucsot venni,

s ha kifogy az ösvény végre,

sétálni fel, fel, az égbe?


Elérem azt a kék tavat,

hol inni bárkinek szabad,

rajta egy kis csapot nyitok ki,

amire azt írták: liloki. 


S ezután minden kisgyerek

tavunknál táncol és nevet.

Mesélik, egy fiú régről

friss vizet hozott az égből.


Szerkesztette: Bertóti Johanna




Lingala szavak:

liloki = varázslat, mágia


2026. augusztus 1., szombat

Vajon milyen a zöld? (Várfalvy Emőke és Tuza Edit alkotásai)

Tuza Edit illusztrációja

 

Várfalvy Emőke: Vajon milyen a zöld?

A nagypapám azt mesélte, hogy vannak helyek a világon, ahol a falból folyik a víz. Tiszta és hideg. Vagy meleg. Vagy amilyet akarnak. Nem kell forralni, mielőtt megiszod vagy méregetni, hogy a kistesóidnak is jusson. Csak odamész a falhoz, a saját csapotokhoz, kinyitod és akár két pohárral is ihatsz. Megtöltetsz vele egy egész lavórt, sőt, akár egy akkor edényt is, amibe beleülhetsz. Az ilyen edényt a nagyapám szerint kádnak hívják és vannak helyek a világon, ahol mindenkinek van ilyen. És minden nap fürdenek benne. Csoda.
     Nálunk a víz nem csoda, Óriás hozza. Vagyis ő segít elhozni. A hátán hordja azokat, akiknek épp a vízhordás a dolga, viszi őket míg a Nap egészen magasról süt. Akkor megérkeznek a kúthoz, amibe nem vödröt lógatnak, a mi kutunk egy nagy közös csap egy hosszú cső végén, ami nagyon mélyen nyúlik le a földbe. Itt mindenki feltölti a saját kannáját. Óvatosan, hogy a lehető legkisebb levegőbuborék se maradjon a kannában. Aztán visszaülnek Óriás hátára és akkor érnek haza, mikor a Nap már aludni készül. Nagyon várjuk őket. 
     Én még sosem ültem Óriás hátán, de már messziről megismerem a hangját. Morog, de nem azért, mert mérges, hanem mert nálunk csak gyalogutak vannak, amiken ő nehezen jár. Néha el is akad. Olyankor prüszköl. Kínlódik, kiabál, míg a faluból anyák, apák, gyerekek oda nem szaladnak hozzá és tolják, míg újra járni tud. Nagypapa szerint minden a vezetőn múlik. Azon, aki Óriásnak megmutatja, merre kell mennie. A vezetőknél nem az a fontos, hogy milyen erősek, hanem az, hogy milyen okosak, türelmesek és óvatosak.

2026. július 28., kedd

Álomhatáron (Márialigeti Anna és Várfalvy Emőke alkotásai)

 

Márialigeti Anna grafikája


Várfalvy Emőke: Álomhatáron


Izzik az ég alja,

halljátok?, pirkadna, 

fű között fénysugár,

foltvarrott szemhatár,

bíborba, narancsba! –

szól a Nap parancsa,

öltözöm, itt vagyok,

álomszőtt illatok,

puha rongybarátok,

mese vár ma rátok,

édeskés ébredés,

játék, nem tévedés,

reggel elképzelem,

ilyen a végtelen.


Szerkesztette: Bertóti Johanna












2025. november 2., vasárnap

Várfalvy Emőke: Gyurgyóka-gügyögtető

(c)Perecz Annabella




Krük-krük-krük-krük gyurgyóka,

azúrkék a pólója,

olyan, mint a tenger,

irigyli az ember.


Prür-prür-prür-prür édeske,

reggelire méhecske,

csipegetnél lepkét,

hopp, egy sáska, tessék.


Pitt-pitt-pitt-pitt riadó,

télre fészek kiadó,

löszfalú, nem szélfútta,

kilátás: a Mélyútra.


Csüp-csüp-csüp-csüp gyerekek,

sárgulnak a levelek,

Kisszékely, Nagyszederfa,

visszavár a szezonra.

2025. október 8., szerda

Várfalvy Emőke: Vihar és a vándor



(c)Máraligeti Anna



Erős szél söpört végig a tájon.

A madarak már behúzódtak a menedékhelyeikre, a hangyák közül az utolsók rohantak a boly felé, mintha valaki egy tál mákkal szórta volna meg a sárgára tikkadt fűvel benőtt szegletet.

A bokrok, cserjék, lágy szárú növények ijedten simultak össze. Tudták, mi következik.

Az egynyáriak nem emlékezhettek rá, de azok, akik évek óta éltek a kertben tudták, hogy Vihar minden évben egyre dühösebb. Szélkarmaival cibálja a fák koronáját, jéggel dobálja a virágokat, s olyan rengeteg esőkönnyet sír el haragjában, amitől végül mindent elborít a fojtogató sár ár.

A kertben lakók közül senki sem tudta, mi dühítette fel Vihart, sem azt, hogyan csillapíthatnák le a haragját.

Bár Vihar tavaly két legszebb ágát letörte, rajta félig érett gyümölcsgyermekeivel, a kert legöregebbje, az almafa csak azt hajtogatta: ez az élet rendje.

A tuják összebújva egymás között sugdolóztak, senki sem tudta, vajon a félelemtől vagy a bosszúságtól sárgulnak-e.

A rózsák szerint az esővízért meg kell szenvedni. S ez a finom, friss fürdő megér minden szenvedést, hiszen utána olyan üdék és vízcseppektől bájosak a szirmaik.

A paradicsomtövek a konyhakertben belekapaszkodtak a karókba, és arról sóhajtoztak, miért nem kerültek egy üvegházba, ahol biztonságban érlelhetnék meg piros gyümölcseiket a gazdának, aki hálából sosem hagyná őket szomjazni.

A szúnyogok a levelek alatt lapulva azon örvendeztek, milyen jót vacsoráznak majd, ha Vihar tovább áll, s előbújnak az emberek.

A fecskék a kertben lévő ház eresze alatti fészkükben kucorogva arról cserregtek, vajon Vihar miért pont itthon dühöng ilyen kétségbeesetten.

A szél újra nekiiramodott. A fák felnyögtek. Meghajoltak. Minden megtelt tépett levelekkel, huhogással, fojtogató porral.

A levegő hirtelen lehűlt. Vihar pillanatok alatt haragos kékbe burkolta az eget és szikrázó szemekkel, dörmögve pásztázta a tájat. Tekintete megakadt egy magányosan álló fán.

Magas volt, egyenes törzsű és nyugodt.

– Hogy képzeled?! – dördült rá Vihar – miért nem hajolsz meg haragom előtt?

– Én nem hajolok meg senki előtt – válaszolt a fa.

– Majd én megmutatom neked – bömbölt Vihar és belemarkolt a fa koronájába. Feljajdult. – Szúrsz? Szétszaggatod a kedvenc haragos kék felhőruhámat!

– Sajnálom, nem állt szándékomban – felelt a fa.

– Letépem a leveleidet! – hörgött eszeveszetten Vihar.

– Kár az erdőd pazarolni. Az ősznek sem sikerült, pedig ő aztán tudja, hogyan győzzön meg egy fát arról, hogy öltözzön téli álomhoz.

– Letöröm az ágaid! – tombolt magából kikelve Vihar.

– Oh, csiklandozol – kuncogott a fa.

– Kidöntelek, arra ott! – villantotta szikrázó tekintetét Vihar a fa alatt álló piros tetős házra.

– Ne dacolj vele! – csipogta rémülten a fa ágai között fészkelő madár.

De a fa nem hajolt meg. Vihar minden erejét összegyűjtötte s úgy nekifeszült neki a törzsének, hogy azt hitte, senki sem képes neki ellenállni. A fa állta a rohamot, a madár fészke azonban nem.

A fa megremegett, gyökerei kifordultak a földből, dőlni kezdett, koronája már a földet súrolta, így még épp elkapta a zuhanó fészket benne a fiókákkal.

– Na, látod – röhögött Vihar, de arra nem számított, hogy miután a fa a fészket egy alacsonyabb gyümölcsfa ágán biztonságba helyezte, újra felegyenesedett. Leghosszabb ágával megragadta Vihar felhőujjait és finoman húzni kezdte maga után.

– Te meg mit csinálsz? Mit akarsz tőlem? Hova megyünk? – ordított Vihar s próbált kiszabadulni a fa szorításából. De az nem engedett.

– Bántani fogsz? Bosszút állsz a madárért, ugye? Szétszaggatsz? – dadogta Vihar, miközben úgy ömlöttek a könnyei, hogy csurom vizes lett minden, amerre elhaladt.

– Tudok egy helyet, ahol lecsillapodhatsz – mondta a fa kedvesen, majd hozzátette – és kérlek, ne itasd az egereket, mert ennyi víztől megfulladnak szegények odalenn.

– De én… – dörmögte Vihar. Már nem szikrázott a szeme és haragos kék ruhája is mintha világosodott volna. Ahogy a nap rásütött, lehetett látni, milyen csinosan bodorított fodrok vannak rajta.

Mikor a lépegető fa végül megállt. Vihar alig hallhatóan a lombja közé suttogott:

– Mi ez a hely?

– Üdvözöllek, a Négyszögletű Kerek Erdőben, a nevem Nagy Zoárd. Én leszek a kísérőd ebben a mesében, amiben minden kiderül. Például az is, miért vagy néha ilyen széllelbélelt.

– Ha itt nem ér utol a Hideg Front, ígérem, mindent elmesélek – karolt bizalommal Vihar a fenyőbe s megigazította kedvenc zivatarláncát a nyakában.


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. szeptember 24., szerda

Várfalvy Emőke: Kisszékelyi versrecept búskomorságra

 

(c)Szomor Anita



Cickafarkvirágtól virulnak a hölgyek,

bodzavirág-szörptől az élet is könnyebb,

kákics levelétől boldogabb a gyomrod,

orbáncfű-teától elfutnak a gondok,

kis ezerjófűtől nagy étvágyad lehet,

s ha azt érzed, téged épp senki sem szeret,

heverj egy órát a Nagyszederfa alatt,

s arra kelsz majd, meglásd, hogy szereted magad.

Szerk.: Miklya Zsolt

2025. szeptember 12., péntek

Várfalvy Emőke: Kákicsfelcser és az imolák

(c) Paulovkin Boglárka

    A kisszékelyi növénydoktor sosem unatkozott. Délelőttönként a helyi nagyobbacska kertek és kisgazdaságok tulajdonosainak segített jól tartani a növényeket. Ha a levéltetvek háborút indítottak a szilvafák, rózsák, vagy a paprikapalánták ellen, egy apró dobozban katicalárvákat rendelt, amik pompás hétpettyesekké fejlődve rendszabályozták a falánk tetűfalkákat. 
    Egy levélről tudta, milyen betegségben szenved a fa, bokor, lágyszárú, gyógyszer-e a friss csalánból pár hét alatt mocsárbűzösre rothasztott permet vagy máshoz kell-e nyúlni, hogy a bánatosan lógó levelek, a sárguló hajtások vagy a kornyadozó palánták új erőre kapjanak. 
    Odafigyelt, hogy a kertekben minden növény jó társaságban legyen. Így senki sem lepődött meg, amikor a paradicsompalánták mellé bársonyvirág magokat szórt, hiszen el is magyarázta: a sárgafejű virágok szemet gyönyörködtetőek és jól tűrik az egyre szárazabb nyarakat, sőt az egész szezonban távot tartják a férgeket és a betegséget okozó gombákat a veteményestől. A növénydoktor az ifjú természetbarátok tudását művelte, ha a kerti és mezei növények szolgálata engedte.
    Évről évre egyre több gyerek visszhangozta: csak az nevez gaznak egy növényt, akinek nem elég gazdag a tudása, hogy megtalálja a minden fűben, fában ott lapuló orvosságot. Ő tanította meg azt is a gyerekeknek, hogy a kutyabenge és minden olyan növény, aminek a nevében kutya vagy farkas van, mérgező, a mocsári medvetalpat és a bürköt gyakorlatlan szemmel könnyű összekeverni, ami akár tragédiához is vezethet. 
    A gyerekek minél tovább jártak hozzá, annál lelkesebben versengtek, az ő tudásuk olyan gazdag, hogy a legkisebb fűszálban is felismerik a csodát és sosem tévesztenék össze például az angolperjét a tarackbúzával. Vagy a kerti árvacsalánt a pesztercével. 
    Senki sem tudta biztosan, honnan van a fiatal doktor végtelen tudása, ami Tolnától Baranyáig híressé tette a Horváth András nevet. Persze Kisszékelyben alig hívták így, a legtöbben azon a néven szólították, amit Ervin bácsi adott neki, mikor kezdő növényorvos korában elhívta rendszeres sétáira. 
    Minden szerdán és szombat délután, napnyugta előtt két órával. Sosem maradhatott ki a löszmélyút, szombatonként pedig fontos volt útba ejteni a Babaszót, hogy a borszőlőn és a pántlikakörtén rajta tarthassák a szemüket. Kákicsfelcsernek keresztelte, mivel a kákicsról köztudomású, hogy bár szerény, még a legrosszabb földet is képes türelmes és kitartó munkával termővé fordítani. 
    Bár a két férfi sosem vitt magával társaságot, Kisszékelyben sokan tudni vélték, milyen mesébe illő dolgok történtek a séták alatt:
    Hogyan győzték meg a honvágyban szenvedő selyemkórót, ha már selyem se lett belőle és hazamenni se tud, telepedjen át az Alföldre és állja útját az egyre szemtelenebbül pöffeszkedő Sivatagnak. 
    Réteses Mónika azt mesélte, hogy egyik sétán az Ervin bácsi meg a doktor legalább egy órát suttogtak a budai imolával, az útszéli imolával és a sáfrányos imolával. Másnap három vándor tündér érkezett Kisszékelybe. Egy kalapos feketehajú: a Dorka, egy cserfes, virágbogárszemű, a Zsófia és egy sáfránycopfos, égszemű, a Rebeka. Bár nem maradtak soká, annyit kacagtak a dombteteji kilátóban a vadnyulak ugrándozását lesve, hogy nevetésükből születtek a gyurgyókák. 
    Hogy ebből mennyi az igazság s mennyi a mese, nem tudom, de legutóbb úgy hallottam, mikor Ervin bácsi egy nap séta helyett az égi létra felé indult, a gyurgyókák olyan különös koncertet rendeztek a Tamási Éva kertje mellett, hogy a nagy napra bebodorított felhők nem esőcseppeket, hanem virágszirmokat sírtak. A növénydoktor szerint volt köztük a budai imola elegánsan rendezett szirmaiból, az útszéli imola borzas kis virágaiból és a sáfrányos imola boldogsárga pamacsaiból is bőven.


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. augusztus 25., hétfő

Várfalvy Emőke: Mint a mesében

 

(c) Rumi Friderika


    Sólyom Soma az ablakban állt. Alkonyodott. 
    Az alkonyok egy ideje már nem olyanok voltak, amilyeneket megszokott. Ő azokat szerette, amik lassan, mint a málnaöntet a fagyin, szépen elfolynak a látóhatár szélén. Ő pedig, mint egy régi westernhős, beleautózhat abba a kellemesen lágy napfénybe, kikönyökölve az ablakon, arra gondolva, milyen sikeres napja volt ismét. Elfogyott a citrom, az eper, a vanília és a pisztácia, meg persze a csoki is, de ez ugye nem kérdés. A csoki fogy el minden nap a leggyorsabban. A leglassabban meg a puncs, pláne, ha a cukrász bőkezűen bánik a mazsolával. 
– Bibircsók, pfuj! – mondta egyszer neki egy kisfiú, amikor meglátta a mazsolát a puncsban, aztán azt is elmesélte, ő azért nem eszik meg semmit, amiben mazsola van, mert pont úgy néz ki, mint a csipkedős sarki néni orrán az az undi bibircsók, amiből szőrszálak állnak ki, így néha nagyon hasonlít egy pici, ráncos pókra. 
    Soma fülelt. Tudta, hogy nincs sok ideje kirohanni, mikor meghallja azt a bizonyos hangot, amit már vagy húsz éve hallgatott minden nap április elejétől szeptember végéig, ahogy járta a falvakat, s nem csak hűsítő fagylaltcsodákkal, de süteményekkel is megédesítette a környékbeliek napjait.
    Piskótatekerccsel, amiben igazi házi sárgabarack lekvár van, s olyan könnyű a tésztája, mint a pitypang pihéje. Ischlerrel, aminek két omlós linzer korongját még a pesti inas évek alatt tanult receptúra szerint, ribizli lekvárral ragasztotta össze a cukrász. Zserbóval, ami attól volt jó, hogy hírből sem ismerte a diópótlót, annál inkább a Tolna megyei kistermelők vékonyhéjú dióiból készült tölteléket. 
    Soma nagyot nyelt. Mióta leadta a kocsit, nem evett se süteményt, se fagylaltot, de most megfogadta, ha Kele Kálmán megérkezik és jó hírt hoz, ünnepelni fog.

2025. augusztus 20., szerda

Drága Olvasó!

Köszönjük, hogy a nyáron velünk és új barátunkkal, a szöcskeegérrel ugrándoztál, árkon-bokron, hegyen-völgyön át, sőt, még a csillagos ég sem jelentett határt, ha a kalandok követéséről volt szó!

Az idei év emlősének választott aprócska hős most kivonul kicsit a reflektorfényből, de légy figyelmes, mert a Hermann Ottó Intézet még tartogat meglepetéseket a mese- és vadonlesés iránt érdeklődő gyerekeknek és felnőtteknek.

Szöcskeegér búcsúzóban.
Otthonra talált a szóban.
Köszöni, hogy úgy becézték,
ő egy természeti érték.
És hogy mérték fülét-farkát,
hány csíkú az egérfarhát,
hány szereplős az egérnép,
mit mesél róla a szép rét,
árnyas liget, üreg, tisztás.
Elbúcsúzik. Hadd jöjjön más.

A mesestaféta, ahogy már negyedik éve, idén is Lázár Ervin és a Kisszékely körüli hősök kezébe kerül. Maradj velünk s tudd meg, milyen történetekre, dalokra bukkantunk az idei alkotótáborunk során, fűben, fában, virágban!

Kiszökkenő búcsúszóval,
Bódi Kati, Miklya Zsolt és Várfalvy Emőke 

 

Rumi Friderika illusztrációja

 

2025. július 15., kedd

Várfalvy Emőke: A szöcskeegerek titka

  

Kleman Ágnes illusztrációja

 

Miki Máusz, a világ leggazdagabb egere egy keddi napon különösen jókedvűen ébredt. Hatalmas lendülettel lépett be az irodájába, ahol legjobb barátja és egyben legközelebbi munkatársa, Dzseri várta.

– Terraformálom a Marsot! – jelentette be a milliárdos egér világra szóló tervét.

Munkatársa összerezzent, és majdnem elejtette félig elfogyasztott reggelijét.

– Hogy mit csinálsz a csokimmal?

– Nem a Mars csokit! A bolygót! Tudod, ami ott van az űrben – mutatott a feje fölé Miki. – Az emberek nagyon elszemtelenedtek itt a Földön. Azonnal kell egy másik bolygó, ahol nem törnek borsot az orrunk alá!

– Nem borsot szoktak. Inkább mérget. Meg csapdát, ragasztót – sorolta Dzseri –, a macskákról nem is beszélve.

– Macskák, pfuj! Náluk csak a baglyok rosszabbak! – hunyorított Miki elszántan. –Bagolymentes bolygót akarok! Ennek pedig feltétele, hogy ne legyenek ott fák. A baglyok nem tudnak fák nélkül élni. Imádják a fákat. Ahogy a macskák is. Meg az emberek. Nekünk tehát egy famentes bolygó kell! A Marson nincsenek fák. Tökéletes választás.

– És ezt honnan tudod? – érdeklődött Dzseri.

– A Föld kék és zöld. Látszik, hogy csupa víz meg fa. A Mars vörös. Vörös fák nincsenek. Még a vörösfenyőnek nevezett fák is zöldek. Szóval a Marson nincsenek fák. Maximum eper. A folyókban meg málnaszörp. Esetleg cseresznyés gumicukor.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte bizonytalanul Dzseri.

– Mégis mi lenne olyan vörös, ami ilyen messziről is látszik? Amúgy meg ne aggódj! Mielőtt mi odamegyünk, küldök egy felderítő csapatot. Ami nem stimmel, azt ők majd megoldják. Ez a terraformálás lényege.

Dzseri bólintott, és mielőtt bármit kérdezett volna, a biztonság kedvéért begyömöszölte a szájába a markában félig megolvadt Mars csoki maradékát.

– Megyek a laborba, összedobunk egy űrhajót. Te addig toborozz egereket a küldetéshez! Okosak legyenek! Bátrak! És minél kisebbek! Kis űrhajót akarok, az nem feltűnő. Nehogy nekem valaki lenyúlja az ötletet – magyarázta Miki.

– De a toborzás nem lesz feltűnő? – kérdezte Dzseri, akinek sikerült végre lenyelnie a csokit.

– Írd azt, hogy rajzfilmet forgatunk Egér a Marson címmel!

A milliárdos egér kiviharzott az irodájából, munkatársa pedig nekilátott az űrhajós csapat keresésének.

2025. június 19., csütörtök

Várfalvy Emőke: Szöcseegerésző

  

Illusztráció: Kyrú Ficzere

 

Apró lény a szöcskeegér,

a zsebedbe pont belefér,

onnan fürgén majd lelécel,

borsodi üregbe fészkel.

 

Nem falánk a szöcskeegér,

gyom-legelőn vígan megél,

nem vágyik ház kamrájába,

uzsonnája: tücsök, sáska.

 

Szelíd mind a szöcskeegér,

összefuttok, tőle ne félj,

nem harap, és nagyon bátor,

fél, de csak a bagolyszárnytól.

 

Ritka lény a szöcskeegér,

ha mindenki összebeszél,

lesz utódja, nem csak őse,

híres-neves év emlőse.