Halász Bálint: Mihály manó és a Dió foci

   Mihály manó sokban hasonlított a gyerekekre, imádta a sült krumplit vaníliafagyival, ezeknél jobban már csak focizni szeretett. Az iskolát viszont… hát azt nem csípte: elviselhetetlenül unalmasnak találta. Aznap is letörten ért haza – most nemcsak a fáradtságát vonszolta, hanem egy kis fonott kosarat is.
   Először dekázott párat, aztán letette a lasztit, megkent egy vajas kiflit – mert az köztudomásúlag a világ legfinomabb étele – és az uzsonnával meg a kiskosárral bevonult a ruhásszekrénybe. Magára zárta az ajtót, befészkelte magát egy halom sapkába. Sapka- és vajillat lengte be a szekrényt.
   – Nehéz az élet! – sóhajtott, és beleharapott a kiflibe.
   – Neked is szép napot, Mihály! – felelte egy bojtos sapka.
   A sapkából egy cicafej bújt elő, majd a hozzá tartozó test is. Leopold lenyalta a bundáját, áttelepedett Mihály mellé a kiskosárba, hagyta, hogy a manó megsimogassa, dorombolt, aztán – mintha ez volna a világ legtermészetesebbje – bekapta az uzsonna utolsó falatját.
   – Hé! A csücsök a legfinomabb! – kiáltott fel Mihály.
   – Tudom – nyalta le a vajat a szájáról Leopold. – Mi ez a kosár? Nekem hoztad?
   – Nem. Házi. – Mihály hangja megroggyant. – Holnapra tele kell szednem dióval. Ha üres, Ágasbogas tanár úr be se enged az órára… és nem mehetek edzésre!

Gillich Luca rajza

Czeiner-Szücs Anita: A miákoló dió

 

Tuza Edit rajza

   – Eladjuk a házat – fogad anyám szia helyett.
   – Pakold össze a holmidat, csak ez a nap van rá! Holnap jön a költöztető kocsi. Ami itt marad, azért nem tudunk visszajönni később.
   Lefagyva álltam a bejárati ajtóban. Apu semmit se szólt. A lakáskulcs éles oldala szúrta a tenyerem. Nem mentem be, inkább az udvarra tántorogtam. Támolyogtam kábultan, lebegtem, mint lassú szélben egy megsárgult levél, ami most szakad el az ágtól.
   A diófa alatt álltam meg, megreccsent a cipőm talpa alatt a friss dióhéj. Újra ott voltam a mostban. A reccsenés észhez térített. Előbányásztam az udvaron lévő kisházból a rácsos ládákat, és pakolni kezdtem. A holmim helyett inkább diót szüreteltem. – Mi neveltük a fát, nem maradhat itt a termése… Diót fogok vinni magammal. Lehet, hogy más nem is kell – gondoltam.

Czeiner-Szücs Anita: A csibész Tizenhárom

Tizenhárom, tizenhárom,
rajta ülsz a kiscicámon.

Cicagoltok, cicagoltok,
szakadnak a szőnyegrojtok.

Ide bújtok, oda bújtok,
ijedtemben fel-fel ugrok.

Tizenhárom, tizenhárom,
jó szerencsém tőled várom?

Elkaplak itt, elkaplak ott,
te csak kacagsz, elcsavarogsz.

Lepenye Angyalka illusztrációja

 

Diana Soto: A szerencsét hozó fekete macska

Godina Eszter illusztrációja

 

Ében macska éji csoda,
bundája csillagok sora.
Félve járja az utcákat,
messziről rákiabálnak.
 

Követ dobnak, nagyot koppan,
ugrik egyet, azt is gyorsan,
szemében az ősi bánat:
„Átfesteném a bundámat.”
 

Holdfény ragyog rá az égből,
szőre csillan, izzik kéklőn,
szürke beton a hazája,
beleolvad, mégse bánja.
 

Embergyerek megy előtte,
csizmáját a sár benőtte,
szíve retteg, lelke fáradt:
„Nem találom anyukámat.”
 

Ében macska fülel nagyon:
„Anyukáját meghallhatom…”
De az éjjel néma, már ma
zajtalanul odébb állna.
 

Kis utcákban bandukolnak,
sír a gyerek, vár a holnap,
könnyek nélkül könnyebb lenne,
ében macska biztos benne.
 

Nem vár tovább, nyávogni kezd,
a kisfiú, jaj, megijed.
„Nem kell félned, én nem bántlak,
így jelzek az anyukádnak.”
 

Cirmog, fújtat, berreg, nyávog,
hangja eljut az anyához.
Megtalálja kicsi fiát,
hárman bandukolnak tovább.
 

Ében macska éji csoda,
bundája csillagok sora.
Bátran járja a szobákat,
szerencsét hoz a családnak.


Szerkesztette: Miklya Zsolt

Komjáthy Nessie: Ciculi és az ablak

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Ciculi a párkányon ült, és bámult kifelé az ablakon. Macskasszony melléugrott, és érdes nyelvével végigsimított a fia vörös-fehér cirmos bundácskáján.

– Még mindig itt ülsz, Ciculi? – kérdezte. 

A fátyolfelhők mögül kacsintgató gyenge, kora tavaszi nap nem melengette őket olyan jól, mint a verőfényes téli napsütés, és a kertben szinte minden szürkésbarna volt és kopasz. Csak a virágágyás szélén kandikáltak a hervadt hóvirágok sötétzöld levelei.

– Persze – válaszolt Ciculi anélkül, hogy a mamájára nézett volna. Amióta megtalálta az ablakot, semmi mást nem akart csinálni, csak bámulni. Ez volt a legérdekesebb dolog a világon.

– Miért nem mész játszani? – A kismacskának még csak a füle se mozdult, olyan elmélyülten bámult kifelé. 

– Kérsz valamit enni? – próbálkozott újra Macskasszony. 

Ciculi fehér bajuszkája megrándult, de a szemét nem fordította el az ablakról. Macskasszony is leült.

– Mit nézel?

Klesitz Piroska illusztrációja

Csík Mónika: Macskaváros

Illusztráció: Tóth Jázmin
(Berettyóújfalú, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Van egy város: Macskaváros,

Kutyalikkal határos,

pontosabban ott terül el

Kutyaliktól keletre,

és e város (Macskaváros)

terén látható a számos

éve elhíresült ereklye:

pompázatos talapzaton

egy kutyacsont díszeleg,

mellyel Macskaváros a hős

Mirci, a nagy kutyanyűvő

kandúr előtt tiszteleg.

Történt egyszer, hogy a Mirci

csontot lopott Bodritól,

mivel az eb azzal sétált –

nem éhségből: hobbiból,

s mialatt a Bodri űzött

egy szemtelen verebet,

hátrahagyott csontja eltűnt,

kereshette eleget.

Mircike a kutyacsonttal

Macskavárosig futott,

hencegett, hogy Bodrinak tíz

kandúrkarmolás jutott.

Jöttek cicák ámuldozva

csodálták a szerzeményt –

Mirci persze nem árulta

el a verébkergetést.

Előadta, hogy így püfölt,

úgy karmolt, amúgy farolt,

majd egy cseles jobb horoggal

mint egy bokszbajnok – tarolt.

Kérkedését tátott szájjal

hallgatta a macskanép,

sutyorogták, hogy kandúrjuk

nem csak bátor: macskaszép!

Hozzáláttak cicamódra

szobrot alkotni neki,

testét ötven macskakarom

sajtból farigcsálta ki.

Csakhogy a sok macskaszobrász

megéhezett – nem vitás:

gyorsabban, mint ahogy készült

elfogyott az alkotás.

Jobb híján, a csontot tették

közszemlére a cicák,

macskakaparással írtak

mellé kurta krónikát:

„Főkandúrunk, hősök hőse

kinek minden macskaőse,

rokona és ismerőse

büszke, hogy biz’ ő se

rettent duci kandúrtesttel

helybenhagyni egy ebet,

sőt, nem is a kis tunya Morzsit,

hanem kutyaliki Bodrit,

ki ugatás helyett mordít,

és kicsipkéz minden feneket –

Mirci kandúr, macskák hőse

nyaúzzuk dicső nevedet!”

Majoros Nóra: A zöld kendő

(c) Szalma Edit

        Egy szürke nagyvárosban, ahol autók, villamosok és buszok tolongtak dudálva a szűk utakon, volt egy kis ház. Jobbról egy ötemeletes, büszke palota nyomakodott az oldalának, balról pedig egy hatemeletes, csupaüveg üzletház. A kis háznak csak egy földszintje és egy emelete volt, no meg a pince és a padlás. A legszebb rajta mégis az a kőangyalka volt, amely a bejárati ajtó fölött állt egy fülkében. Ez volt a ház szíve.
        A ház alsó szintjén egy nagymama és egy nagypapa, a felső szinten egy anyuka, egy apuka, egy kislány meg egy borzas szőrű macska lakott. A ház szerette őket. Tisztán tartották a pincétől a padlásig, és virágot tettek minden ablakba. A macskát is kedvelte, mert puha mancsai cirógatták a padlót. De a kedvence a kislány volt, mert ő megérezte, amit ő érez.
Egyszer narancssárga mellényes emberek kezdtek el méricskélni az utcában. A ház megrettent.                     Ugyanilyen mellényesek méricskéltek akkor is, amikor a bal oldali szomszédját lebontották, és a helyére építették az üzletházat. Sok évvel korábban pedig ugyanilyen tekintettel néztek a jobb oldali szomszédjára, mielőtt a helyére építették a palotát. Amikor a ház félni kezdett, félni kezdett a kislány is, és onnantól kezdve nem tudott elaludni.
         A szülei és a nagyszülei mindent megpróbáltak. Énekeltek, mesét mondtak, a macska pedig a lábánál dorombolt. Minden hiába, a kislány csak forgolódott, és ha mégis elaludt, rosszat álmodott.
Sokat tanakodtak, mi legyen a megoldás, és arra jutottak, hogy elutaznak. Lehozták a bőröndöket és a macskaszállítót a padlásról, főztek, mostak, csomagoltak. A macska csak ült a macskaszállító előtt, és morgott. A ház pedig még jobban megijedt. Ha ezek most elmennek, ki fogja elzavarni a méricskélőket?
        Törte hát a padlását, mitévő legyen. Végül úgy döntött, nincs más megoldás, szólni kell a védelmezőinek. Pontban éjfélkor megfújta az ereszcsatornáját, zengett, mint a mérges szélvihar. Össze is gyűlt nyomban a kőangyalka fülkéjében a padláson lakó fülesbagoly és denevér, a sarki pók és az eresz alatt fészkelő verébcsalád.
        – Mit óhajtasz, ház? – kérdezte a fülesbagoly.
        A ház elmondta, mit kell tenniük.
        Azonnal munkához láttak. A fülesbagoly elrepült a parkba, és egy marék falevéllel tért vissza. A denevér hosszú ujjaival apró szálakra tépte őket. A pók kendőt szőtt a szálakból. A négy veréb megfogta a kendő négy sarkát, berepült vele a kéményen, és megkereste a kislányt. Most is nyugtalanul forgolódott az ágyában. A lábánál ott feküdt a macska, és a madarakat bámulta. A négy veréb megtorpant. A macska becsukta a szemét, összegömbölyödött, és tovább dorombolt.
        Akkor a négy madár a kislány fölé szállt, és elejtette a kendőt. A kendő libbent, mint egy marék hulló falevél, és ráborult a szemére.

Puzzle / Ойжұмбақ

Pap Kata: Macska / Ката Пап: Мысық

 

Pap Kata: Tea / Ката Пап: Шай

Pap Kata: Zsemle / Ката Пап: Жай тоқаш

Szőcs Henriette: Vakáció

Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

Kulcsszavak: barát, dühös, ég (дос, ашулы, аспан)

Ilyen még sosem történt, hogy hiába csörgött az óra, Herceg, a barátom, nem kelt fel. Lesz nemulass, ha elkésik edzésről! A végén még az edző futtat vele és dühös lesz rá… Talán áttették a hajnali tréninget másik napra? Nem beszélt róla tegnap Mamával, és furcsa, hogy Mama sem jött felkelteni Herceget. Már megint ébreszt a telefonja, de csak kinyomja, a másik oldalára fordul, és alszik tovább. Hurrá, biztos szünet van, vagy valami ünnep, ezért nem kell felkelnie. Remélem nem beteg! Bár akkor már itt lenne a szobaszervíz, Mama, a lázmérővel, teával meg az undorító bogyókkal.

A nap felragyog, gyönyörű bárányfelhők úsznak az égen, Herceg forgós székére pont odatűz a napsugár, onnan lehet a legjobban bámulni a bárányokat, medvéket, pálmafákat a tetőtéri ablakon keresztül. Szuper nap lesz, mindketten csak lustálkodunk, heverészünk jobbra-balra, hol az egyik, hol a másik oldalam melegszik. Egy bárány, két bárány, három bárány, egy kutya. Kutyaaaa? Utálom a kutyákat, a szomszéd Rozsdája ugat megint, még felébreszti Herceget.
Hoppá, Herceg magától is kipattan az ágyból, engem pedig száműz a kilátómból. Odaül a monitor elé, és mindenféle szinuszról hablatyol egy szigorú hangú valakivel. Közelebb megyek, kis négyzetekben látom az osztálytársai fejét. A barátait, Áront meg Bencét, felismerem, a képernyőn nagy ablakban egy morcos férfi látszik. Magyaráz, aztán a gyerekek veszettül ütik a billentyűzetet. Bejön Mama, felszólít, ne zavarjam Herceget matekozás közben, úgyis talált nekem jobb mókát. Becibál a fürdőbe, és lezuhanyoz. A kutyáknál csak a vizet, jobban mondva a fürdést utálom jobban. Mert Herceg akváriumában nem zavar a víz, sőt, szívesen benyúlkáltam, hogy kihalásszam a narancssárga aranyhalakat. Elárulom, egy sincs aranyból, lehet, lekopott az aranyozás úszkálás közben. Ezért ne tessék engem se sikálni, még a végén elkopik a szőröm, és vizesen különben is úgy nézek ki, mint egy patkány.
A hajszárítózást megúszom, mert csenget a postás. Azt még gyorsan megnézem, mit hozott, mielőtt világgá megyek. Pár levelet ad Mamának, kit érdekel, semmi csomag valami nasival. Viszont eddig Rozsdára tettek szájkosarat, hogy meg ne harapja a postást, most meg a postás érkezik szájkosárban. Talán megcsócsálta a szomszéd Irénke nénit? Nem tanakodom sokáig, gyorsan felmászom a gardróbszekrény tetejére, ahonnan le sem jövök egész nap, még kajával sem tudnak leédesgetni. Hogyisne, tudom, mi jön fürdés után, a berregő, forró vacak és a kefe.
A fésülést nem úszom meg, persze, mert ráadásul a tegnapi heverészéstől úgy nézek ki, mint az őrült tudós a Herceg filmjében. Akinek a fehér haja mindig égnek mered, az összes szál egyenként, és mindenféle masinákat talál fel, amivel a jövőbe lehet utazni. Vagy nem. Érdekes, még mindig mindenki itthon van, pedig senki sem tűnik betegnek. Herceg továbbra sem játszik velem, de nem is lustálkodik, csak püföli a klaviatúrát. Szóval, hagyom magam kifésülni, talán ennyivel megúszom mára a zaklatást. Hát nem, Mama takarító üzemmódba kapcsol, leszedi a függönyöket a nappaliban, megpucolja az ablakokat, és elrángatja a bútorokat a helyéről. A kanapé ülőpárnái között megtalálja az ínséges időkre eltett, felhalmozott elemózsiakészletem. Jó, lehet kicsit túlzásokba estem, mert nincs szükségem harminchárom légyre, két csontra, meg egy félig megrágott parízeres zsemlére. De a szomszéd Irénke néni is hazacipelt tegnapelőtt egy családi méretű vécépapírkupacot, ami legalább huszonnégy gurigából áll. A családja egy személyes, szóval mi csak felkészültünk rendesen.
Miután Mama tegnap kitakarította a nappalit, ma meg Herceg szobáját is, mindenhonnan elűz, mivel szerinte tavasz lévén éppen vedlek, és mindenhova hullatom a szőröm. Állandóan utánam járkál, elkerget a kedvenc foteljeimből, nem hagy szunyókálni a perzsaszőnyegen, szőrlabdákat dugdos az orrom alá, ami szerinte az én bundámból estek ki. Szerintem meg lehet, az övéből, ami a gardróbszekrényben lóg, és csak karácsonykor meg bálba veszi fel. A végén már csak a fürdő padlóján alhatok majd?! Azt hiszem, a karantént a kutyáknál és a fürdésnél is jobban utálom.

Szerkesztette: Németh Eszter

Dina Odess: Játék (ойыншық)

Bódi Kati: Doboz (қорап)

A zöld fülű macska

Szeretném, ha írnátok a zöld fülű macskáról!
(Szakáll Hargita, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Mindig is szerettem volna egy orosz kék macskát, de azt mondtam, hogy vagy gyereket nevelek, vagy macskát. Mert van belőlük öt. Mármint gyerekből. Így sokáig nem volt macskánk. Aztán most nyáron, amikor a legkisebb is elment egyetemre, és felköltözött Budapestre, búcsúzásként hazaállított egy orosz kék kölyökmacskával, akit Ivánnak neveztünk el. Ezek után írhattam másról, mint Ivánról, a zöldfülűről?
(Miklya Luzsányi Mónika)

– Nekem aztán viselkedjetek rendesen! – ripakodott rá Boriszkára és Szerjózsára az édesapjuk, amikor végre elindultak otthonról. Boriszka nagyon várta már ezt az estét, hiszen egy babacica születése  még az egyszerű házimacskáknál is nagy dolog, nem hogy az ő családjukban. No, de pont ezzel volt a baj. A családdal. Mert Boriszkáék papája folytatta:

– Nehogy szégyent hozzatok nekem a családra!

Rémek szakértői

Íme, két rémszakértő: Adamik Zsolt és Dániel András, előbbi írt, utóbbi (most éppen) rajzolt, nem mást, mint (nohát, nohát!) valami horrort. Részlet Adamik Zsolt készülő meseregényéből.

Illusztráció: Dániel András

A temető a hegyecske tetején nagyon öreg hely volt, öregebb mindennél, amit Ádi eddig valaha is látott. De nem félt tőle: Papa nagyapóval mindig kijártak otthon a sírkertbe megigazítani a virágokat, és közben elbeszélgettek a Régi Szép Időkről. Papa nagyapó mintha most is ott sétált volna mellette: épp arról mesélt, hogy amikor ő még akkora volt, mint az Ádi, zeppelinekkel utaztak egymáshoz az emberek. Ez egy pici, egyszemélyes léghajó volt, amit gőzgépekkel irányítottak. Ádi nagyon szerette, amikor a nagyapja ilyeneket mondott, és ezért nem félt ettől a temetőtől sem. Pedig fura hely volt: alig néhány földbe süppedt sír körbe-körbe, benőtt folyondárokkal és egy hatalmas tölgyfával középen, aminek az egyik fele el volt korhadva. A sírokról lekoptak a feliratok, például:

á dásbésség

a  n g  p

1 6 -   67

Vagy:

D  gagyermkü k

Ká oly Usztron

1897- 19 3

Majoros Nóra: Helló, Liza!

Helló, Liza. Figyellek ám. Titokban. Tudom a neved is.

Látlak reggel meg este, de csak akkor, ha kinyitod az ablakod. Majdnem röntgenszemeim vannak, amik átlátnak a falon, de csak majdnem.

Látlak, amikor az iskolába mész. Cipeled azt a nehéz táskát, ami ki van tömve egy zsebkutyával.

Piha. Zsebkutya. Minek neked zsebkutya? Egyáltalán nem jó semmire.

Minden pocsolyába beletapicskol az udvaron, és amikor bemegy a házba, nem törli meg a lábát. Csupa locspocs lesz az egész lakás, apa és anya persze tiszta ideg.

Belelóg a füle az edényébe, amikor eszik, és minden csupa maszat körülötte.

Egész nap csak heverészik kinyúlva, mintha döglött lenne, amikor pedig te pihennél, szökdécsel  körbe-körbe, mint aki lenyelt egy békát.

Ronggyá rágja a balettcipődet. Meg a papucsodat. Meg a csizmádat is. Egyáltalán, mit fogsz az ablakpárkányra tenni, ha jön a Mikulás?

Megcsócsálja az uzsonnádat, de csak akkor, ha neked is ízlik. Ha azt szeretnéd, hogy tüntesse el, és anyu ne vegye észre, hogy nem etted meg, mert fúj, túl sok benne a vaj, akkor bezzeg nem eszi meg. Ha megpróbálod megvesztegetni gumicukorral, akkor se.

 És nem szereti a lányos játékokat. Mindent fiúsan csinál.

Szerintem neked egyáltalán nem kell zsebkutya.

Szerintem neked én kellek.

Itt találsz a ház előtt, a kuka mögött. Gyere értem.

Nyau

Ui.: Na jó, a zsebkutyát egyáltalán nem kell kidobnod. Elviselem, egye fene, akkor is, ha haszontalan. De talán… esetleg… nem akad véletlenül egy másik zsebed is?

Molnár Krisztina Rita: Kavics meséje, avagy Zazel, Szorka, és Sivatagi Rózsa

Kavics csak forgott körbe-körbe a kert közepén.  Érezte, hogy nem lesz ez így jó, de egyszerűen képtelen volt abbahagyni a pörgést. Szeme tágra nyílt, szédülten bámulta az egyre gyorsabban cikázó lombokat, és a fölöttük kékesfehérben örvénylő felhőket. A zöld és a kék összekeveredett, mint a festékpalettán, végül már csak kékeszöld csíkokat látott, aztán, ahogy ez várható is volt, elterült a füvön. Kezét bevágta a homokozó szélébe, de nem fájt nagyon, vagy nem érezte, mert egyedül arra tudott koncentrálni, hogy megállítsa a fejében zúgó kavargást. Becsukta a szemét. De nagyon gyorsan ki is nyitotta újra, mert a szédülés csukott szemmel ezerszer rosszabb volt. Belemarkolt a nyirkos homokba, hagyta, hogy a homok nedves szemcséi befúródjanak az ujjai közé, a körme alá. Jó érzés volt érezni valamit, ami kézzel fogható és nem mozog.

Szőcs Henriette: Tollasbál

A meséhez Szántói Krisztián készített illusztrációkat

Egy holdvilágos éjszakán, amikor hangosan muzsikáltak a tücskök, Kuszkusz beosont Herceg szobájába. Kuszkusz, a fekete-fehér foltos perzsacica és Herceg már hét éve barátok voltak, a kisfiú szülei akkor vették a macskát, amikor megtudták, hamarosan kisbabájuk születik. A cica rángatni kezdte gazdája takaróját.

− Gyere velem a tollasbálba! – mondta Kuszkusz Hercegnek.

− Nem lehet, nekem ilyenkor már aludnom kellene, reggel korán kelek, megyek úszni. Olvastunk esti mesét, imádkoztam és lekapcsoltuk a lámpát. Ilyenkor jön az álomtündér. Mama mérges lenne! – rázta fejét szomorúan a kisfiú.

− Nem tudja meg. Nézd csak, Ferdinánd macit idefektetjük helyetted a párnára, ha Mama benéz, azt hiszi, régen alszol. Mi meg kimászunk az ablakon.

Kuszkusz közben ügyesen elrendezte Herceg takaróját. Messziről tényleg úgy nézett ki, mintha a kisfiú az ágyában szenderegne. Herceg megnyugodott, kiugrott a macskával az ablakon:

− Kalandra fel!

Tasnádi Emese: Pepe von Reemerstock, a nagy kalóz

Marbushka: Kalóz Sziget, illusztráció: bohony

A kukákat valaki felborogatta az éjjel, ami bennük volt szétszórva hevert a hajnali kikötő halszagú sikátorában. A vörös macska puha léptekkel kerülgette a koszlott ruhákat, büdös ételmaradékokat és megsárgult, koszos papírdarabokat. Az egyik zsírfoltos, felpöndörödött sarkú papír felkeltette a figyelmét és leült mellé. Mancsával óvatosan kisimogatta a papírdarabot, így már jól látszott, hogy a Kikötői Hírharang egy régi számának vezércikkébe akadt. Tulajdonképpen a fényképre lett figyelmes: egy jól ismert kisfiús mosoly szelídítette borostás arc, félszemén fekete bársonykötés, vörös bársonyzubbonyán fénylő aranygombok…Don Martalóc! – dobbant nagyot a vörös macska szíve.

A cikk itt-ott hiányos volt, de azért jól lehetett olvasni. A híres, hírhedt kalóz zsenge koráról szólt és azt feszegette, hogy vajon mi késztette ezt az egyszervolt helyes kisfiút arra, hogy marcona kalózzá váljon.

Miklya Luzsányi Mónika: Macska a hajón

A macska azonnal észrevette a csavargót.

„Hát ez soha nem nyugszik?” – gondolta magában megvetően. Elnémult a kikötő, ahogy a csavargó lába a korhadt padlóra ért. Döbbenten figyelte a csendet.

 „Ostoba, ostoba, ostoba… – nézte bánatosan a macska – mindent elfelejtettél, ugye?”

A csavargó egy darabig nem mozdult.

„Gyerünk… Rajta… – szurkolt neki a macska – eszedbe fog jutni!”