Smelka Sándor: Kösz, Csuvi!

Tuza Edit

Biztos láttatok már rigót az ág hegyén állni, könnyedén illegni-billegni a tavaszi szellőben. Nos, az a rigó biztos nem én voltam. Alattam ugyanis úgy meghajlik az ághegy, mint egy pásztorbot, mint egy grincsfa, én pedig úgy lógok rajta, mint egy karácsonyfadísz, már-már fejjel lefelé.
Igen, jól gondoljátok: egy kicsit túlsúlyos rigó vagyok. Sejthetitek, nem könnyű az életem. Például az idősebb rigók, aki már nem látnak olyan jól, sokszor megkérdezik tőlem:
– Te valami varjúfióka vagy?
– Nem, nem – fütyülőm ilyenkor olyan szépen, ahogy tőlem telik – rigó vagyok, csak… dúsabb a tollazatom.
– Aha – válaszolják, de aztán a biztonság kedvéért továbbrepülnek. Mi lehet tudni, talán mégiscsak beszédhibás varjú vagyok vagy álmatlan bagoly.
Ha a többi rigó közé telepszem a bokorban, akkor az ág, amin ücsörgünk, szinte lehajlik a földig. Ez akkor nagyon ciki, ha éppen egy macska jön-megy a gyepen.
– Kösz, Csuvi! – mondja ilyenkor a többi rigó, majd kereket old mindegyik.
Amikor ők ülnek mellém és én oldok kereket, az se jobb. Akkor az ág, amit eddig a súlyom tartott lent, visszapattan, és a többi rigó is elrepül, mint én. Nem annyira szépen és nem is annyira önszántukból, de higgyétek el, repül mind. Közben ezt kiabálják:
– Kösz, Csuvi!
Imádok a többiekkel fürdőzni a tócsákban eső után, de sajnos, amikor én is belecsobbanok a pocsolyába, akkor az összes víz kiloccsan onnan, néha egy-egy rigóval együtt. Igen, kitalálhatjátok, mit fütyörésznek ilyenkor:
– Kösz, Csuvi!
Mást se hallok, mint, hogy kösz, Csuvi!
Amikor elegem lett abból, hogy a többiek azzal csúfolnak, hogy leginkább kakukk vagyok, nem is rigó, elkezdtem fogyókúrázni. Mi rigók, elég sokat futkározunk a gyepen, de a legtöbbször mégiscsak repülünk. Ezért elhatároztam, hogy én csak futni fogok, hátha leadok néhány grammot. Ezt az emberektől lestem. Ők is futnak, ha kövérek (és ők is leadnak pár grammot). De ez se csináltam sokáig, mert az egyik nap, ahogy futottam, meghallottam a rigólányokat nevetgélni:
– Nézzétek Csuvit, olyan kövér, hogy már repülni se tud.
Igen, igen, a tojók is messze elkerültek, féltek, hogy véletlenül agyonnyomom a tojásokat, ha egyáltalán lesz hely a fészekben mellettem. Attól is féltek, hogy letörik alattunk az ág. Attól is tartottak, hogy összes kukacot én fogom megenni, nem pedig a fiókák.
Egyik nap, amint repültem a kert felett (repülni még tudok), egy igen furcsa rigót pillantottam meg az almafa ágán. Úgy meghajlott az ághegy alatta, mint egy pásztorbot, mint egy grincsfa, ő pedig úgy lógott rajta, mint egy karácsonyfadísz, már-már fejjel lefelé. Leszálltam egy közeli faágra, hogy jobban szemügyre vehessem a tojót (mert az volt!). Az én ágam is meghajlott, és ez azért volt jó, mert így mindketten egyformán megdőlve tudtunk beszélgetni. Így jobban megértettük egymást.
Ő volt Csivi, akivel végül mégiscsak megépítettük a közös fészkünket egy különösen vastag faágon. Tojásoknak is van bennük hely, és higgyétek el, jut kukac a fiataloknak is. Sőt, néha még Csivinek is hozok valami finomságot. Ilyenkor mindig azt mondja:
– Kösz, Csuvi!
És mennyire máshogy hangzik ez az ő csőréből!

Fodor Veronika: Fecskefészek

Varga Zsófi

Atanáz, a törpe, a háza előtti tornácon üldögélt. Hintaszéke alig volt nagyobb egy arasznál, nagyon nehéz volt észrevenni. Hacsak a méhviasz illata nem csalogatott oda, amivel minden tavasszal bekente a széket, vagy az eperillatú pipadohány, amit fáradhatatlanul tömködött, hogy délután kis eperfelhőket fújhasson a füstjéből.
Itt élt ezen a zsebkendőnyi tisztáson, s minden áldott nap ugyanazt csinálta, immár 297 éve. Reggelente a kakukkos-óra zajára ébredt, s a hangoskodó szerkezetet megdobta egy gondosan kikészített zoknigombóccal. Nyújtózkodott: hármat jobbra, hármat balra és ledobta magáról a takarót. Még nem kelt fel, de nem ám. Hanyatt fekve biciklizett a lábaival, csak úgy repkedtek csíkos pizsamanadrágjának szárai. Aztán felpattant az ágyból – sosem vetette be, nem szerette és kész – csinált néhány karlendítést és a konyha felé indult. Habos tejeskávét szürcsölt, hozzá bekapott egy-egy falatot a felsorakoztatott vajaskenyér-katonákból.
Reggeli után elegánsan felöltözött, virágmintás inget vett – tavasszal rövid ujjút – hozzá a kedvenc kék csokornyakkendőjét, és elégedetten csattintott egyet a nadrágtartóján. Teknőcmintás apró fésűt vett elő, megigazította vele a szakállát és illatos pomádéval kente be. Atanáz adott magára, végülis sosem lehet tudni, mikor téved arra valaki. Ilyenkor indult fütyörészve a hintaszékéhez, hogy elmélkedjen és szundikáljon. Egyszerűen csak boldog volt. Egyszer egy ilyen meleg, tavaszi napon Atanázhoz vendég érkezett.
Hunyt szemmel ült a mézillatú székben, a tornác fája nyikorgott egyet minden hintázáskor. Mikor a nagy elmélkedések közben kinyitotta a szemét, ott állt előtte egy fecske. Atanáz meglepődött kicsit, lábát visszadugta a házipapucsba és előre hajolt.
– Szervusz – mondta a madár és oldalra billentette a fejét.
– Szervusz – válaszolt Atanáz, akinek nagyon szimpatikus volt, hogy látogatója nappali öltözetként is frakkot visel.
– Én a fészkemet keresem. Nem messze volt innen, egy löszfal oldalában. Nem tudod mi történt? A fal nincs sehol, simára döngölték a földet róla – panaszkodott.
– Véletlenül tudom. Építkezni fognak és hely kell nekik hozzá. Csoda, hogy ezt a kis erdőt még meghagyták.
– Ha nem mehetek a löszfalakba, a házak ereszei alá, a tetőcserepek árnyékába, akkor hová menjek? – szomorkodott a fecske. – A te ereszed alá nem építhetnék valamit? Egy új házat talán? Egy fészket magamnak.
Atanáz megvakargatta a szakállát és hátranézett az apró faházra. Aztán a fecskére nézett, ahogy ott állt előtte, és nem kellett mérnöknek lennie ahhoz, hogy lássa: egy ekkora madárfészek nem fér oda az ereszhez.
A házikó bal oldalán egy fészer állt. Atanáz ott tartotta a horgászbotokat, a kirándulós hátizsákját és a sátrat. A szerszámos ládikót és a fűrészgépet, a mérőszalagot és az ácsceruzát. Két lépést hátrált és odaállt a fecske mellé. Felemelte a hüvelykujját, és a szeméhez tette, úgy méricskélte a házát és a kis fészerét.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle a fecske. – Gond van a szemeddel?
Atanáz rögtön elpirult és zavarba jött, ilyenkor mindig úgy érezte, hogy magyarázkodnia kell. Most sem volt ez másként.
– Én. Én, mérek – válaszolta a madárnak.
– És mit mérsz, ha meg nem bántalak, mérőszalag nélkül?
– Hogy hová fog elférni a házad. Gyere velem inkább! – mutatott a fészer felé.
Kockás papírt tekercselt ki, faragott egyet a ceruzáján és rajzolni kezdett. Csak úgy szállt a grafitpor. A fecske nézte, fogalma sem volt mit kéne látnia a kriksz-krakszokon és ceruzafoltokon kívül.
– Íme! Megfelel így? – mutatta meg a rajzot és bőszen magyarázta, mi, hogyan fog elkészülni.
Attól fogva új barátja Atanáznál lakott a vendégszobában, amit eddig még sosem használt senki.
Segített kávét főzni és vajas kenyeret aprítani. Elpakolni és rendetlenséget csinálni újra. És természetesen segített építkezni. Egy-két hét telt csak el és készen lett a fecske otthona. Atanázzal szépen hozzáépítették a faházhoz, így egészen kicsit úgy tűnt, mintha tényleg egy eresz alatt lakna. Együtt üldögéltek a tornácon is, elmélkedtek, hintáztak. Szép lassan teljesen elfelejtették azokat az időket, mikor még nem voltak barátok.

Lelkes-Sajó Réka

Németh Eszter - Otthonok felé

(c)Lelkes-Sajó Réka

D.-nak

Lázasan keresték a madárhatározóban a búbost. Nem is annyira a madár meghatározása volt izgalmas, hanem ahogy a karjuk összeért közben. Az ölben nyitva maradt könyv, a búbos cinege megtalálása szomorúságot csempészett a pillanatba. Elmúlt a keresés izgalma, a titok felfedésével hirtelen profánná vált a pillanat. A hétköznapok néha megölik azt, ami jó.

Cinege? Hiszen csak veréb.

Veréb. Olyan sok van belőlük, hogy észre sem vesszük őket. Ülj le egy parkba és szórj ki kenyérmorzsát! Hajtsd el a galambokat! Rablók. Öreg néniknek valók. Szemtelen, mint a veréb, tartja a szólás. Hétköznapi, szóra sem érdemes, gondolnád.

Nézz meg egy verebet, odaszáll, ahová akar. Szabad. Az orrod előtt fog magot szerezni, az orrod és a tágra nyitott szemed előtt fürdik a porban. Szégyentelen, de mit is szégyellne? Azt, hogy él?

A hiányzó fészekmeleg. Az életben a fény ide-oda dobálja az embert, és árnyék lesz belőle. Kivéve azokból, akik kezdettől fogva árnyékban éltek. Szénaboglyákban, ereszek alatt, az elhagyatott fecskefészekben. A verebek fészke nagy, lazán összetákolt, de mindig bélelt, mindig meleg. Bárhol otthon érzik magukat, mert önmagukban hordják az otthon melegét. A csiga a hátán hordja a házát, a veréb a tollai alá rejti.

Haszontalan jószág, pazarlóan bánik a magvakkal, eleséggel. De a kalászból kiszórt magvakból jövőre új növény hajt és újabb kalászt hoz. A verébsereg melegében telente bármely énekesmadár meghúzódhat és mindig tudják a kis szemtelenek, hol nő a dudva, a gyom.

A veréb becsületes madár. Hangos, bohókás, szertelen. Folyton ugrál, fontoskodik, mert hiszen nem tud máshogy. Veréblépés nincsen. A veréb azé, aki megcsípheti, de ugyan ki akarná megcsípni a verebet?! Átlapozták, mindenki átlapozta a madárhatározóban. 

××× 

(c)Császár Vera Makina

Nem, mégsem veréb. Búbos cinege. 

Aludnom kéne súlyos évekig. Ha kardot fogok, ha tollat fogok, magunkat írom meg. Memento amori? Mindig is jobban tudtál latinul.

Tudod, furcsa volt állni ma reggel abban a szobában, ahol alig fél éve egy bögre teával a kezemben ültem. Talán ugyanazt a plédet, amibe akkor burkolództam, vittem magammal tegnap este aludni. Bőrig, de nem is, csontig áztam. Alig fél éve ültem ott, néztem azt a helyet, ebben a sötétben. Minden más lett közben, a szoba is, de ez a sötétben az éjjel nem látszott.

Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha.

Csak az érzés volt meg, ahogy akkor hajnalban lesurrantam az alvó ház békéjében. Az a béke hiányzik. Az érzés, az akkori, megvan. Ma reggel álltam ugyanott, ugyanolyan hideg volt. Hazugság. Hidegebb. Senki nem jött le. És nem mentem fel, mert úgysem lett volna kihez dugni az átfagyott tagjaim.

Hazudtam. De ez is hazugság. Utólagos belemagyarázás. 

Fáj a tudat, hogy nincs olyan téridő, amiben újra abban lakásajtóban állok és csak nézek utánad. Nincs olyan téridő, amiben még egyszer a vacsorán, meg a felugró, közös barátokon forognak a gondolataim, azon, ahogy hazaérkezel. Nincs olyan téridő, amiben örökké a konyhapulton ülök. Nincs olyan téridő kontinuum, amiben azt a végzetes mondatot törölni lehetne. 

Féltem. Nem lévő, másik lét. Egy lehetőség. Esély. Egy alternatív valóság, amiben, mint egy kislány, aki sohasem voltam, elhittem mindent. Normális, hétköznapi emberek ennyi mindent több élet alatt sem élnek át.  Minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és a messzeség álomszerű ködében.

Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát. Tudod, a könyv még mindig úgy van a polcon, ahogy utoljára odatetted.

Hajnal van megint. Egy újabb hajnal. Nézem a könyvet a polcon. Majd elköltözöm.

Gyakorlás nélkül működött, nem értettem, de mégis mekkora dolog, hogy csak úgy elmondhatom mit gondolok, nyelvi akadályok nélkül. Nem hittük el, hogy ez teljesen egyszeri és abszolút megismételhetetlen. Tudod. Tudom.

Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda. Kísértésbe esni, hogy sose lépj ki az elszigeteltségből. Nem olyan helyen jártunk, ahol senki sem járt előttünk, hanem olyanon, ami időről időre benépesedett és e szakaszok közt nem volt semmi. Az ember a távollétet nyeli magába.

Egyenes idézetek: Fekete István és Michael Ondaatje

Miklya Luzsányi Mónika: Dódi, a válogatós kiskacsa

Varga Zsófi

Neked jó étvágyad van? Szívesen eszel? És mi a kedvenc ételed? A tejbegríz? A sült krumpli rántott hússal? Netán a pizza? Vagy éppen ellenkezőleg, bármit is rak eléd az anyukád, mindenre azt mondod: Ezt nem kérem! Nem szeretem!
Bizony így járt Böbe, a kacsamama is. Pedig a vadkacsák általában nem válogatósak. Megesznek majdnem mindent, ami az útjukba kerül a tó partján, a vízben vagy a víz alatt.
De Dódi nagyon válogatós volt. Pontosabban: nem szeretett enni. Bezzeg a testvérei! A nap első sugaraival együtt pattant ki a szemük, és már elő is totyogtak a sásból font fészekből.
Egymást túlharsogva hápogták:
– Mi lesz a reggeli? Mi lesz a reggeli?
– Finom magocskákat készítettem elő nektek, gyertek csak, csipegessetek!
„Magocskák – gondolta magában Dódi – a magok kemények és ízetlenek! Nem fogok felkelni holmi lenmag meg kukorica miatt. Inkább alszom még egyet.”
És úgy is tett. Jól befúrta magát a tollpihék közé, és meg se hallotta, ahogy az édesanyja szólongatja.
– Dódi! Dódikám! Kiskacsám! Itt a finom reggeli.
Veled is előfordult már, hogy szívesebben aludtál volna még egy kicsit, minthogy kimenj a konyhába reggelizni? És hiába tette az anyukád eléd a müzlit, a kakaót vagy éppen a vajas-mézes kenyeret. Egyik sem ízlett. Bizony, reggel nem könnyű dolog enni. Mert olyan, mintha még aludna az ember pocakja. Nehezen tud felébredni. De biztosan van olyan étel, amit szívesen megeszel reggelire is. Talán egy kis gyümölcsöt? Vagy egy kis kekszet? Mert bizony érdemes jó bereggelizni, hogy azután bírd a játékot, a futkosást egész délelőtt.
A kacsafiókák is csak játszottak egész álló nap. Nem csoda, ha megéheztek dél felé. Hápogva totyogtak oda az anyukájukhoz.
– Mikor ebédelünk? Mi lesz az ebéd? Lesz valami finomság?
– Már hogyne lenne! Itt a finom selyemfű! Kamillavirág is akad bőven! Meg tyúkhúr! Az ám a finom a csemege!
A kiskacsák boldog hápogással totyogtak ki a rétre, és azonnal nekikezdtek a falatozásnak.
Dódi undorodva fordult el.
– Pfujj! Ezek képesek, és minden zöldet megesznek! Rá se bírok nézni!
Te kóstoltad már nyersen a zöldségeket? Friss salátát, káposztát, újhagymát már mindenki evett. De próbáltál már elrágcsálni egy kis répát, petrezselymet vagy éppen zeller zöldjét? És azt tudtad, hogy nagy melegben a sóska levele, a rebarbara szára a legjobb szomjoltó? És hogy vagy a főzelékekkel? Van olyan, amit bármikor megeszel? És akad olyan is, amit ki nem állhatsz?
Dódi bizony nem szeretett semmit, aminek zöld volt a színe, vagy éppen levelei voltak.
„Elmegyek inkább, úszok egy kicsit” – gondolta, és belevetette magát a vízbe. Jó kacsa módjára azonnal le is bukott a víz alá.
Kacsamama nagyot sóhajtva nézett utána.
„Ó, csak eszik végre egy kicsit” – gondolta magában, mert ami igaz, az igaz, erősen aggódott Dódiért.
– Jaj, mi lesz vele? – sipákolt nemegyszer miatta gácsérpapának. – Ha nem eszik, nem fog megnőni! Világ életére ilyen kicsi marad!
– Ugyan! – legyintett egyet gácsérpapa. – Ne beszélj már butaságokat. Én még olyan gyereket nem láttam, aki ne evett volna, ha éhes volt. Ha megéhezik, majd eszik.
„Akkor most biztos megéhezett – gondolta kacsamama, ahogy a vízben lubickoló fiókáját nézte –, biztosan kishalakra vadászik, és jól belakmározik belőlük.”
Veled előfordult már, hogy rád szóltak az asztalnál, hogy ne játssz az étellel? De mit tegyél, ha nem vagy éhes? Mert amikor éhes vagy, biztosan te is felfalsz mindent válogatás nélkül.
Bizony Dódira is rászólt volna az anyukája, ha tudja, mit csinál a fiókája, amikor a víz alá bukik. De szerencsére nem tudta. Mert Dódi nem ette meg a halacskákat. Nem is vadászott rájuk. Eszébe sem jutott! Hanem játszott velük! Kergetőztek a víz alatt, bújócskáztak az iszapban. Olyan jól eljátszottak, hogy Dódi észre sem vette, hogy leszállt az est. A többiek már rég meg is vacsoráztak, lefekvéshez készülődtek.
– Dódikám, most már ideje lenne bejönni! – kiáltott ki a sáslevelek közül gácsérpapa.
Dódi azonnal ugrott, és amint partot ért a lába, a gyomra is megkordult.
– Jaj, kacsamama én olyan éhes vagyok! Mi lesz a vacsora?
Kacsamama aggódva rázta meg a fejét:
– Hát, nem is tudom. Nem igen van más, csak maradék… Egy kis kendermag, pitypang, tyúkhúr…
– Ide vele! Minddel! Olyan éhes vagyok, mint egy farkas. Vagyis – bizonytalanodott el Dódi egy pillanatra –, vagyis, mint egy kiskacsa, aki egész nap a vízben hancúrozott!

Bertóti Johanna: Trillák

Tóth Saci

Ha már nem férek magamban,

rázendítek több szólamban.

Tittiritti, pamparampam,

gitár kísér, cselló, tam-tam.

Ugye, nem világos nektek,

több szólamban hogy éneklek.

Nem tudhatjátok azt, nem, nem,

hogy egy madár dalol bennem.

***

Ha már nem férek magamban,

szárnyra kapok, mint a dallam.

Megvan rá bennem a hajlam,

egyéb sem kell, minthogy hagyjam.

Szárnyalok a levegőben.

nem néznétek ki belőlem...

Mert nem tudjátok azt, nem, nem:

egy madárraj reptet engem. 

Kiss Ottó: Kicsi fecskék

Lázár Zsófia

Repülgetünk, kicsi fecskék?

Nincsen meg a pórázunk?

Elszakadt tán az ereszték,

és egy kicsit tornázunk?

Úgyis tudom: minden madár

elrepül majd messze.

Vajon, aki visszatalál,

olyan madár lesz-e? 

Tóth Ágnes: Fecske

Gyólai Gabi 

Fecske vagyok, s mint a villám,

felszállok egy magas trillán.

Énekelek-csivitelek,

köszöntöm a kikeletet.

Hívom párom, ki lemaradt,

magam nem csinálok nyarat.

Együtt aztán körülnézünk,

hova rakhatnánk a fészkünk.

Gyümölcskertben áll egy kedves

kicsi ház, szép hódcserepes.

Árnyékot nyújt az eresze,

a folyótól nincs oly messze.

Ide építünk egy fészket

sárból, és amikor kész lett,

párom tojást rak majd bele,

s fiókákkal lesz majd tele.

És a környék összes férgét,

bogarát és kártevőjét

nyakon csípjük egy perc alatt,

fiókáknak, remek falat.

Mindnek tele lesz a begye,

nem bírnak betelni vele.

Nő a tolluk nagyon gyorsan,

s megtanítjuk hamarosan

őket a magasba szállni,

szülőföldet megcsodálni.

Észbe vésni, szívbe zárni,

hogy tudjanak minden évben 

újra, s újra rátalálni.

Kiss Lehel: Mese a három építészről

Klesitz Piroska

Volt egyszer, hol nem volt, s minden bizonnyal megvan még ma is az a Boldog Tornácos Házikó, amely ennek a történetnek élő szemtanúja volt. Két gerendája közé feszített ki hálót a pók, s vetett magának pihe-puha ágyat.  Eresze alá beköltözött a fecske, vagyis abba az erődítménybe, amit oda sárból tapasztott. Sem a macska, sem a szél nem tudja azt megostromolni! A csiga pedig ott lakott a küszöb melletti sarokban, takaros, tekeres házába behúzódva. Ott élt egymással jószomszédi szeretetben és tiszteletadásban egy fél nyáron át a három építész: a pók, a fecske és a csiga – míg egyszer csak be nem lopódzott közéjük a kíváncsiság. Elkezdte furdalni az oldalukat. Kis idő múlva jött a szájtátós csodálkozás – az is közéjük lopódzott. Aztán, mint az ilyenkor rendesen lenni szokott, megérkezett a sárga-fekete irigység is. Nézte, nézte egymást – illetve egymás építményét – a három építész, és morfondírozott feje búbját vakarászva.

Wéber Anikó: Milyen magasan van az ég?

Németh Dóra

Péterke szerette a rendet. Mindig. Minden körülmények között. Így a fogkefének a fogmosó pohárban, a medvének az ágy végében, a katonának a vártoronyban, nagypapának a zöld plüssfotelben volt a helye. Ő pedig a ház legkisebb szobáját kapta egy ággyal, rajzasztallal, két mesekönyves polccal és hatalmas ablakkal a kertre. A tárgyakra: bútorokra és ruhákra úgy vigyázott, mintha azok is a testrészei volnának. Reggelente megszámolta a bögréjén a kék pöttyöket, hogy kiderüljön: egy sem veszett el. Esténként elköszönt a játékaitól. Megnézte, hogy alszanak-e már, és ha leesett a plüssnyúl a földre, az Péterkének úgy fájt, mintha a saját karját ütötte volna be az asztal sarkába. 

Frühwirth Blanka: A Banka fészke

Pernyész Dóra

Viharos március végi nap volt, mikor a Búbosbanka hazatért a telelésből. Kenyából repült a Vörös-tenger és a Földközi-tenger érintésével Magyarországra. Azon belül is a Szent György-hegyi szőlők egyike volt az otthona. Itt építettek fészket már a nagyapái is, visszatérő vendég lett ő is.
Ezen a márciuson azonban nem nyújtóztathatta ki rögtön a hosszú úttól megviselt szárnyait, mert a korhadt fát, amiben évek óta fészkelt, a tél kezdetén kivágta a szőlősgazda. Persze ezt a Banka nem tudhatta, csupán a fa hűlt helyét találta, mikor megérkezett. Kétségbeesetten tett néhány kört a rönk felett, ami a fából maradt, és végül kimerülten leszállt.

Miklya Zsolt: Kúszósapkás csuszka

Vajda Melinda

Mért kúszik a csuszka?

Mért nem csúszik inkább?

Ott a kerti csúszda,

és ott van az erdő

minden ferde ága,

azokon egy csuszka

miért ne csúszkálna?

Nem csúszik a csuszka.

Szökken erre-arra,

mégis kúszni látod.

Fejét is úgy tartja,

mintha micisapka

vigyorogna rajta.

Egy kúszósapka-fajta.

Lackfi János: Hófoltmese

Bódi Kati

Olvadt a hó, sütött a nap, vagyishogy éppen fordítva: sütött a nap, olvadt a hó, ugyanis nem olvadt volna, ha nincs előbb napsütés. A feketerigó kiszemelte magának az egyik utolsó hófoltot, odaröppent, és a tetején illegett-billegett, csőrével-lábával beletúrt, mint valami kásába, fötörte jobbra-balra, csak úgy röpdösött és sziporkázott a sok csillám. Jó volt még utoljára megmártózni ebben a száraz vízben, amely csiklandozta, frissítette, finoman benedvesítette a tollait. Már most arra gondolt, milyen jó lesz majd száradni, pislogni a napon, ringatózva valamelyik egészen vékony és rugalmas ágacska végén, az új kölyökrügyek közt, melyek kíváncsian kidugták már zöld fejecskéjüket itt is, ott is a napvilágra. Aztán játékból kitalálta, hogy a hófolt alatt nagy kövér pajor rejtőzik, s most másik három éhenkórász rigótársával együtt versenyt ásnak utána: aki megtalálja, az felröppenhet vele a fészer tetejére, és istenesen belakmározik a szűkös téli napok után. Kotort hát, mint a güzü, mint a motolla, mint a cséphadaró, vagy mint egy megvadult fúrógép. – Hé, ne olyan hevesen, jusson holnapra is… A rigó csodálkozva nézett föl, senkit se látott, csak a szél szaladgált kergén fütyörészve, meg az ágak bólogattak, mintha tudnának valami okosat. – Elárulnád, hogy ki a csuda vagy, és hol talállak? – szólalt meg végül. – El hát, te szélkelep, én vagyok a hófolt. Itt vagyok alattad, most lyuggatod teljesen széjjel a hasamat.. – Jézusom, nagyon fáj? – ugrott félre ijedten a rigó, mert sok mindent lehetett rá mondani, de hogy ne lenne jó szíve, azt éppenséggel nem. – Fájni nem fáj, de ha így folytatod, hamar elfogyok. – Ne haragudj, nem tudtam. – szabadkozott a rigó. – Nem tesz semmit, turkálj nyugodtan! – bátorította a hófolt. – A világért se, magam sem örülnék, ha valaki a hasamban vájkálna! – Az nem ugyanaz. Mondjuk inkább mintha picit megnyesnék valamelyik tolladat. Az azért más, mintha megkopasztanának… – Másnak már. Tényleg nem fáj? – Nem igazán. Olyan, mint mikor a tollaidat borzolja a szél. – Az tényleg nem vészes. Majd óvatos leszek. – Pompás. Az a lényeg, hogy ne nagyon szórd le rólam a havat. Máskülönben magam is kíváncsi vagyok, mi van alattam. – Alattad? – hökkent meg a rigó. – Igen, amikor a testvéreimmel lehullottam, valamit betemettünk, de későn érkeztem, már nem láttam, mi az. Nekik meg nem lehet hinni, az egyik azt mondta, kismozdony, a másik azt, hogy műanyag teknőc, a harmadik meg, hogy befőttesüveg fedője. – Ami azt illeti, gyerekek laknak itt, úgyhogy ezek közül bármelyik lehet. – Egy biztos –, tette hozzá a hófolt – az a valami piros. Ebben mind egyetértettek. – Ezen ne múljék –, vidult fel a rigó – ásatásban olyan profi vagyok, mint egy okleveles régész. Azzal neki is látott, és roppant óvatosan addig szurkálta a havat, míg egyszer csak valami kemény koppant a csőre alatt. – Hurrá! – csillant egyet örömében a hófolt – Ezt az egyet akartam még tudni, mielőtt elolvadok! – Elolvadsz? – szomorodott el a rigó, arra gondolva, milyen nehéz barátot találni, s most tessék, ezt a friss barátját is elveszti majd. – Fel a fejjel, hé, csak az égbe megyek fel. Ha látsz egy felhőt, integess neki, lehet, hogy én vagyok. Nagyot nem tévedhetsz, az összes a testvérem. A rigó erre a gondolatra virgoncabban ásott tovább, és a lelet, egy csillogó kis homokozó vödör, hamarosan vigyorin állt a napon. – Hú, de erős ez a fény. Rémes melegem van – törölgette a hófolt gyöngyöző homlokát. – De ennek a vödörnek örülök. Milyen szép piros! Jól mutat a fehér szoknyám közepében. – Igen, és ha elolvadsz, itt marad nekem, és gyűjti az esővizet. Így sose fogy ki az innivalóm. És mindig eszembe juttat téged. – Röppent fel izgatottan a rigó. – Mire visszajössz, lehet, hogy már nem leszek itt – kiáltott utána a hófolt. – De ne feledd, csak nézz fel az égre!

Hétvári Andrea: Három madár

Fricska Dorka

HANGVERSENY ELŐTT Szeretnék tudni cinkéül, csak nem tudom, hogy kezdjem. Talán, ha hangonként fognék egy cinkedalba, menten szárnyaim nőnének, s szállnék, szállnék, a kékbe lassan, de halkan tenném, hogy a Hold, az ezüstszínű katlan fel ne ébredjen, ha már ég vizén ringatózik, csillagözönbe hajlik át, és boldogságban úszik. Vigyáznék, hogy az énekem csöndből szőtt fonalára rátalálhasson minden nap, örökre – nemsokára. ***

Fricska Dorka

LUNDÁK Szállnak-e nyári lundák, ha a telet elunták? Betűktől nyüzsgő szárnyuk ugye, még megtaláljuk? Vagy néznek gombszemekkel, hová repült a reggel a szavak tengerében, s ha fognád könyved éppen, csodálkozol, ha látod, lundán kering az égen. ***

Fricska Dorka

VADKACSAVERS Két kacsa úszik lenn a tavon, csillog a nádas vízvonaton. Két kacsa úszik tónak ölén, fürdeti szárnyuk vízinövény. Vízinövény és vízivonat, két kacsa hallgat jó nagyokat. Álmuk a tóban reggeli fény, Hold sugarában vízinövény.

Szabó Imola Julianna: Légkör

Varga Zsófi

Gerle, gerle, szántóföldek felett zuhan a Hold. Zuzmarás földek szája tátong, olvad bennük az ég, akár a cukor. Éjjelre átfordítják a nappalt. Kalitkákba zár a lassan zsugorodó horizont. Nem szabad félni, ha a hajók vitorlája átfeszül az ablakon. Nem szabad félni, ha a kövek túlgurulnak a megindult hegyháton. Nem szabad repülni, ha a felhők fodrán autóutak kanyarognak. Eltéved, aki halandó. Halhatatlan, aki fel sem szállt. A táj belenyúlik a távolba. A távol átnyúlik a tájon. Gerle, kicsi gerle, ez már egy másik világ. Majd egy másik bolygón.

Nagy Izabella: Kivi madár

Bódi Kati

A kivi madarat nem azért szeretjük, mert szépen száll a levegőben, vagy mert finom madárteste tenyerünkbe belefér, se azért, hogy énekével felébressze a hajnalt. Hosszú csőrével bogarat kapar, mert a bogarakat eszik a földben, az avar alatt is megtalálja, megszabadítja a kártevőktől a kivi madár, a bogárevő. Barna testén szépen hordja a madárruhát, mert így észrevehetetlen, dolgát teszi, mint minden madár, csendes egyszerű mindennapokban. Még sosem láttam kivi madarat, mert messze él, tőlem több földrésznyire. De a kivi madárral nem tud mit tenni az ember, csak szereti, egyszerűen.

Majoros Nóra: Az orrszarvú és a madarak (részlet)

Cicele, a gólya egy süppedős felhő szélén üldögélt, és az alatta elterülő vidéket szemlélte. Az egyik oldalon a sivatag terpeszkedett végeláthatatlan homokdűnéivel. A homokbuckák jól elrejtették a termékeny folyóvölgyet, ahol télidőn lakott, és ahonnan három napja indult el a gólyacsapattal. Cicele most a másik oldalra nézett, ahol havas üstökű hegyek magasodtak. Csipkés ormaik között át kellett kelnie, aztán átrepülnie a tenger felett, hogy a fészkelőhelyére jusson. A hegyek előtt szürke felhőként gomolygott a gólyacsapat.

– Nézd, az a cikcakkban repülő gólya ott Koszta, a párom – mutatott Cicele egy apró pontra a csapatban.

A felhő nem válaszolt, így Cicele tovább ábrándozott. Minden évben, amikor a költőhely felé repültek, a sivatag és a tenger között Cicelére rátört a vágy, hogy egyedül legyen. Ilyenkor el-elkóborolt a vonuló csapattól, és elidőzött egy kicsit a ligetes domboldalakon. Koszta rendszerint megbocsátó sóhajjal nyugtázta, hogy Cicele megint eltűnik pár napra, és amikor visszatért, sosem tett szemrehányást.

– Hamarosan esni fog – állapította meg Cicele, mert ahogy a lábával kalimpált, érezte, hogy a felhő alja hűs és nedves.

Mintha megértette volna a felhő, szórni kezdte az esőt. Cicele lehasalt, előrenyújtotta a nyakát, és gyönyörködve nézte, ahogy a napsütés szivárványszínűre festi a lehulló cseppeket.

A felhő egyre vékonyodott.

Aztán egyszerre csak Cicele hasát nyomni kezdte valami. Megkotorta a ködpamacsot, hogy lássa, mi lehet az. A felhőben egy golyócska rejtőzött: úgy szórta a színeket, mint egy üveggolyó, ami beszippantotta a szivárványt.

Cicele egy ideig csak nézte az apró kincset, de kiszedni nem merte, mert sohasem lehet tudni, ki rejtett el egy ilyen értékes holmit a felhőben. Ám ahogy egyre jobban rázendített az eső, és egyre jobban fogyott a felhő, a golyó mind mélyebbre süllyedt. Félő volt, hogy kipotyog a felhő túloldalán, és a földre hullva összetörik.

– Ezt semmiképpen sem hagyhatom! – határozta el magát Cicele, és csőrével a golyó után kapott.

Még épp idejében fogta meg, mert a felhő, huss, el is tűnt. Cicele meglebegtette a szárnyait, és a cseppeket követve ereszkedett lefelé.

A hegylánc lábánál cédruserdő terpeszkedett. Arra gondolt, ott húzza meg magát éjszakára. Keresett egy vén fát az erdőszélen, leszállt a legvastagabb ágára. Az ág tövében talált egy biztonságos kis odút, amelybe a golyó éppen belefért. Cicele kelepelt, így jelezte a környékbeli állatoknak, hogy elfoglalta az őt megillető ágat. A kelepelés ásításba fulladt, és Cicele elaludt.

A fenti részlet Majoros Nóra "Az orrszarvú és a madarak" című könyvéből származik.

Illusztrálta: Paulovkin Boglárka

Szerkesztő: Rét Viktória

Megjelenik 2019. június elején a Nyári Pagonyfeszten, a Pagony Kiadó gondozásában. Ezúton is köszönjük a kiadó hozzájárulását!

Csőrre töltve

Az utóbbi időkben aggasztó hírek érkeznek a madarainkkal kapcsolatban. 

Évek óta jelenség, hogy néhány ember rendre leveri a fecskefészkeket az ereszről, mivel a madarak piszkot csinálnak és zajosak. 

Tavasszal arról kaptuk a híreket, hogy a Közel-Keleten gyakorlatilag népsport lett a költőző madarak – köztük a gólyák – levadászása. Azok a gólyák, akik megérkeznek hozzánk tavasszal, szerencsés túlélőknek mondhatók. 

Mi, az Író Cimborák, arra gondoltunk, hogy az irodalom remek eszköz lehet arra, hogy felhívjuk a figyelmet a madarakra, és arra a fontos szerepre, amit betöltenek az életünkben. 

Terveink szerint róluk szólna a május és a június: vers, próza, mese - mindnek csőre és tolla lesz!

Szóval, ha szeretnéd nem csak a kertben, parkban, erdőn, mezőn, hanem az online térben is élvezni a mesés madárdalt, tarts velünk!

Mindenkinek jó olvasást kívánnak a témafelelősök:
Várfalvy Emőke, Bódi Kati, Smelka Sándor