A következő címkéjű bejegyzések mutatása: manó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: manó. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. december 5., péntek

Halász Bálint: Mihály manó és a Dió foci

   Mihály manó sokban hasonlított a gyerekekre, imádta a sült krumplit vaníliafagyival, ezeknél jobban már csak focizni szeretett. Az iskolát viszont… hát azt nem csípte: elviselhetetlenül unalmasnak találta. Aznap is letörten ért haza – most nemcsak a fáradtságát vonszolta, hanem egy kis fonott kosarat is.
   Először dekázott párat, aztán letette a lasztit, megkent egy vajas kiflit – mert az köztudomásúlag a világ legfinomabb étele – és az uzsonnával meg a kiskosárral bevonult a ruhásszekrénybe. Magára zárta az ajtót, befészkelte magát egy halom sapkába. Sapka- és vajillat lengte be a szekrényt.
   – Nehéz az élet! – sóhajtott, és beleharapott a kiflibe.
   – Neked is szép napot, Mihály! – felelte egy bojtos sapka.
   A sapkából egy cicafej bújt elő, majd a hozzá tartozó test is. Leopold lenyalta a bundáját, áttelepedett Mihály mellé a kiskosárba, hagyta, hogy a manó megsimogassa, dorombolt, aztán – mintha ez volna a világ legtermészetesebbje – bekapta az uzsonna utolsó falatját.
   – Hé! A csücsök a legfinomabb! – kiáltott fel Mihály.
   – Tudom – nyalta le a vajat a szájáról Leopold. – Mi ez a kosár? Nekem hoztad?
   – Nem. Házi. – Mihály hangja megroggyant. – Holnapra tele kell szednem dióval. Ha üres, Ágasbogas tanár úr be se enged az órára… és nem mehetek edzésre!

Gillich Luca rajza

2025. május 9., péntek

Lovranits Júlia Villő: Nisse – Egy norvég házimanó visszaemlékezései

Illusztráció: Lahara

 

        Nagyanyám imádta a lovakat. Családi hagyomány volt nálunk, hogy éjjelente körbejártuk az istállót, a konyhát, segítettünk ebben-abban, elvégzetlen munkákban. Meggyógyítottuk a beteg állatokat, inni adtunk a szomjazóknak, ha a ház embergazdái erről megfeledkeztek.
        Emlékszem az első napra, amikor már nagyobbacska gyermekként a szüleimmel tarthattam egy éjszakai körútra, és először hagyhattam el a padlódeszkák alatti otthonunkat. Hirtelen hogy megnőtt a tér! Kitágult minden, ahogy a gyertyáink fényében körbenéztem az emberek világában. Hogy elszörnyülködtem, milyen magasak a falak, milyen messze van a plafon! Egyszerre mennyi illat csapta meg az orrom! A konyhában, hal, füstölt hús szaga terjengett és az óriási tál, friss,vajas zabkása pompázott az asztalon, amibe majdnem bele is szédültem. Azután az istálló békés csarnoka következett, a lovak, a széna szaga.
        Nagyanyám szerint a lovak a legszebb, legtisztább, leghálásabb lények a világon. Kicsi koromban félelemmel vegyes csodálattal bámultam, ahogy jött-ment a hatalmas állatok között – icipici, törékeny manóasszony, lobogó, piros szoknyában és csúcsos süvegben.

2024. június 28., péntek

Lovranits Júlia Villő: Gesztenye manó nyara

Zelei Marcell illusztrációja


Gesztenye manó vágta a centit (azaz egy kiszáradt borostyán indáit), amivel az időt mérte tölgyfaházikója előtt. Azt számolgatta, hogy hány kacskaringó van még a nyugdíjáig. Már nem volt rajta sok. Talán erre a nyárra már nem is kap új kinevezést. Azután, ha vége a szolgálatnak, kapálgat majd a kertjében, és kedélyesen elbosszankodik az erdei pletykákon a környékbeli rovarokkal.

Csakhogy egy arra járó pinty levelet nyomott a kezébe:

− Azt a háromlábú, kajla fülű güzüegerét! – bosszankodott a manó. Igen cifrán tudott káromkodni. – Még csak ez hiányzott!

Lázár Ervin óta tudjuk, hogy a manók a Manógyárból érkeznek, és egy-egy ember mellé kell szegődniük, hogy különböző hangulatokat keltsenek benne. Azt már biztosan kitalálhattátok, hogy Gesztenye miféle hangulatért volt felelős. Nem a virágos jókedvért, annyit elmondhatok. Egy ideje nem is rendelték senki kedvét rontani, hanem most…

− Hogy én vén napjaimra valami izgága fiatal nőszemély személyi manója legyek?! És még edzőtáborba is elutazzak vele?! Ez már mégiscsak sok!

De mit volt mit tenni? Ha a Manók Központi Hivatala (MaKöHi) ezt rendelte, akkor Gesztenyének bizony pakolni kellett.

Bezzeg Zita sokkal vidámabban pakolászott. Magenta színű kisbőröndjébe betette a magenta strandpapucsot – zitty, a Barbie feliratú törölközőjét – zutty, a legszebb edző- és fürdőruháit – sutty, és dudorászva indult is az edzőtáborba. Észre sem vette, hogy a bal vállán kopott, barna bőröndjét szorongatva egy morcos manó üldögél.

− Vége lesz ám ennek a te széles jókedvednek! – morogta vészjóslóan a foga között Gesztenye.

És valóban. Mire Zita megérkezett Balatonvilágosra, már sokkal kevésbé lelkesen dudorászott. Csak zümmögött bizonytalanul.

Zita emelte a súlyokat, fürdött a Balatonban, játszott az egyik táborozó szimpatikus kutyájával, de valahogy semmi se volt az igazi. Nem nevetett a többiek viccein, nem volt kedve se fagyizni, se röpizni a homokban. Este a tábortűznél fázósan húzta össze magát, szorongatta a bögre teáját, másra rá se bírt nézni. Már azon gondolkodott, hogy talán haza is kéne mennie.

− Mi a manó ütött beléd?! – kérdezte Janka, az edzője. – Máskor virulsz. Meg vidulsz. Most meg itt kornyadozol nekem.

Majd barátságosan belebokszolt Zita vállába. Ebben a pillanatban a lány poharában nagyot csobbant valami: Gesztenye elvesztette az egyensúlyát, és véletlenségből fejest ugrott a teásbögrébe.

− Hát te meg ki fia-borja vagy? – halászták ki a zavarában láthatóvá lett hangulatmanót a teából.

− Manó vagyok – morogta Gesztenye – Egy nagyon mérges manó, akinek semmi kedve nincs a Balatonnál nyaralni!

A táborozók jót derültek szegény teától csepegő, bosszús manón, de azután megsajnálták. Szegény Gesztenye igazán szánalmas látványt nyújtott, nemcsak mogorvának tűnt, de kicsit szomorúnak is.

− Úgy beleéltem magam, hogy idén már csak a kertecskémben fogok kapirgálni, erre ide rendeltek Zita mellé személyi manónak, a nyugdíj előtti utolsó pár hónapomra, távol a kedves tölgyfaházamtól, bogárbarátaimtól − panaszkodott a manó.

Zita gyorsan megszárogatta szegényt, Jankának pedig új ötlete támadt:

− Talán, ha velünk edzenél, neked is jobb kedved lenne!

A gondolatot tett követte. Másnap szőlőszemekből meg fogpiszkálóból manónyi súlyokat készítettek Gesztenyének, aki eleinte vonakodva végezte a gyakorlatokat, de azután kezdett ráérezni az ízére: jól esett neki a mozgás, és az is, ahogy újdonsült emberbarátai elismerték a teljesítményét. Egyre növekvő lelkesedéssel vetette bele magát a gyakorlatokba, a saját testsúlyos feladatoknál egyenesen brillírozott.

− Őstehetség vagy! – bíztatta Janka a manót.

Gesztenye úgy belejött a dologba, hogy még bosszankodni is elfelejtett. Zita pedig egyre többet mosolygott. 

Mire véget ért a tábor, Gesztenye a csapat kabalájává vált. Azért az álmáról nem mondott le: ha egyszer végre nyugdíjba megy, az erdőmélyi tölgyfaház kertjében fog kapálgatni. Valamint minden remek, új edzésformát megtanít a gyalogcincérnek meg a rezes futrinkának. Már látta magát, mint az erdő új edzőjét.


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2018. február 25., vasárnap

Vízitündér és Tűzmanó

Tűz Manó és Víz Tündér kalandjai
(Kőbányai Kiskakas Óvoda, Mókus csoport)

Mázlista vagyok. Gyerekkorom óta rajongok a manókért, tündérekért, sárkányokért, boszorkányokért és mindenféle és -fajta meselényért. Most, hogy van egy saját házam, össze is költözhettem velük. Helyzetünket jól szemlélteti, hogy nyári szünet után a gyerekeim azt találták mondani, minek menjenek vissza az oviba, amikor itthon sokkal több izgalmas dolog van. Hát, néhány várost ki tudnánk stafírozni mesékkel, annyi szent.
Azért választottam Vízitündért és Tűzmanót, mert akár nálunk is lakhatnának. Jó, bevallom, igazából nálunk laknak, csak kiszöktek és megkértek valakit, hogy pirítson rám végre: milyen dolog az, hogy pont róluk nincs még mese? Most már van. Ha tetszett, lesz több is!
(Várfalvy Emőke)


Vízitündér és Tűzmanó, mivel szomszédok voltak, nem csak az óvodában játszottak sokat együtt, , hanem otthon is. Nagyon örültek neki, amikor kiderült, idén a nyaralni is együtt mennek.
– A Balaton csodás, majd meglátod! – lelkendezett Vízitündér, aki minden tavat, folyót és patakot szeretett.
– Főleg, ha homokos a partja – válaszolta Tűzmanó, aki az óvoda legtehetségesebb homokvárépítője volt.

2017. május 29., hétfő

Miklya Zsolt: Manótündér



Taskoma annyit alszik,
amennyi csepp a tenger,
amennyi fütty az orkán,
amennyi sejt az ember.

Taskoma nődögél csak,
ahogy cseppből a hullám,
ahogy hangból a dörgés,
ahogy szikrából tűzláng.

Taskoma manótündér,
akinek álma óriás,
akinek minden útja
levegőégen úszás. 

Illusztráció: Vajda Melinda

2014. augusztus 4., hétfő

Majoros Nóra: Manó Marci titka

Illusztráció: Kyrú
Manó Marci szerette a kalandot. Erdőkön és mezőkön kószált, barlangokat fedezett fel, sasokkal és farkasokkal barátkozott. Egyszer még a tengernél is járt. Minden évben tavasszal kerekedett fel, és a tél beállta előtt hazament a falujába. Ilyenkor nagy tábortüzet gyújtottak, az összes manó köré telepedett, és Manó Marci meséit hallgatták.

2014. január 5., vasárnap

Miklya Luzsányi Mónika: Sönvitta anyó

Egri Mónika illusztrációja


– Megszületett az új unokatesónk! – robbant be Samu a hírrel a gyerekszobába. – Gyere, megyünk a kórházba, megnézzük a kicsit!
Soma boldogan vágódott be a kocsiba. Pár napja még ő mutatta meg Mikulának egy képeskönyvben, hogy születik a baba:
– Látod, itt még az anyukája pocakjában van. És ilyen pici – emelte fel a kisujját. – De amikor kibújik a baba, már nálad is sokkal nagyobb lesz.
– A zoknimanók másként születnek – szólt Mikula. – Mi a zoknikból bújunk elő.
– A zoknikból? Hogyan?
– Régi történet ez – kezdte Mikula –, de ha akarod, elmesélem. Egyszer régen, nagyon régen, a zoknimanó-emlékezet kezdetén élt messze északon egy öregasszony, Sönvitta anyó. Olyan öreg volt, hogy a faluból már senki sem emlékezett rá, mikor is költözött oda, abba az erdőszéli aprócska faházba, ahol lakott. Sönvitta fehér volt, mint a hó, ezt is jelentette a neve az északi népek nyelvén: Hófehér. Fehér volt a haja, apró ráncos kezei is fehérek voltak, csak fekete szemei ragyogtak ki a főkötő alól.

2013. november 23., szombat

Sopotnik Zoltán: Dorgó és Bürgő




Még az ablakok is megrepednek...



Az üveggyár a Slampos utca végén feküdt és néha kifújta az orrát, valami nagy tülkölés lepte meg olyankor a környéket. Nevet is adtak nekik az ott lakók, például a Suta alezredes, úgy kezdték hívni: Rémkerengő. A környékbeli színsárkányok hetente fújtak egy kis jólelket a gyárra, nehogy elfeketedjen és magával vigye munkásait. Volt az üveggyárban két manó (Dorgó és Bürgő) bár teljesen máshogy néztek ki, mint amazok. Néha konditermes óriásoknak látszottak, máskor pedig nyalka huszártisztnek, de ők mindig azt mondták, mi azért csak manók vagyunk, manók egy másik ágról. De legtöbbször nem értette őket senki. Mintha más nyelven beszéltek volna. Bolgár, vagy szerb, tatár, török, tünde. Sziszegett a nagy kemence, miközben kigondolták a nyelveket a zavarodott üvegfúvók.

2012. november 24., szombat

...és szánkózhatunk így is!


Aztán Simon Réka Zsuzsanna ötletelt.

Ne lopj!


Végre, sikerült! Enyém a szánkó!

























Manószáguldááááás!




















Többé nem ülök tündérszánkóra! Ez tuti!

2012. október 22., hétfő

Mészöly Ágnes: Manómese



- Nem, nem és nem! - ugrándozott Kisjutka Nagyapó karosszékének karfájába kapaszkodva. - Az ősz nem szép. Borongás, köd meg csípős szelek.
- És koránkelés, edd-már-a-kenyered, indulás-a-suliba - tódította a másik oldalról Zolka.
Nagyapó csak hümmögött meg mormogott.
- Nem szép, nem szép, tudjátok is ti, milyen az ősz igazán! - korholta dédunokáit. - Kinéztek az ablakon, és azt mondjátok: nem szép. Láttátok már az ősz ezerszínű domboldalait? Meg a manótüzek titokzatos fényeit?
- Minőtüzek? - kapta fel a fejét a két gyerek.
- Ugyan-ugyan, semmi-semmi… - próbálta elterelni a két gyerek figyelmét Nagyapó. De Zolka és Kisjutka nem hagyta magát.
- Nagyapó, mutasd meg nekünk a manótüzeket!
- De hát azok messze égnek, benn az erdő mélyén! Korán kell kelni, rengeteget gyalogolni a ködben meg a hidegben.
- Mit nekünk hideg meg borongás! Nagyok vagyunk már! El tudunk gyalogolni az Állatkerttől a Közlekedési Múzeumig!