 |
| Zelei Marcell illusztrációja |
Gesztenye manó vágta a centit (azaz egy kiszáradt borostyán indáit), amivel az időt mérte tölgyfaházikója előtt. Azt számolgatta, hogy hány kacskaringó van még a nyugdíjáig. Már nem volt rajta sok. Talán erre a nyárra már nem is kap új kinevezést. Azután, ha vége a szolgálatnak, kapálgat majd a kertjében, és kedélyesen elbosszankodik az erdei pletykákon a környékbeli rovarokkal.
Csakhogy egy arra járó pinty levelet nyomott a kezébe:
− Azt a háromlábú, kajla fülű güzüegerét! – bosszankodott a manó. Igen cifrán tudott káromkodni. – Még csak ez hiányzott!
Lázár Ervin óta tudjuk, hogy a manók a Manógyárból érkeznek, és egy-egy ember mellé kell szegődniük, hogy különböző hangulatokat keltsenek benne. Azt már biztosan kitalálhattátok, hogy Gesztenye miféle hangulatért volt felelős. Nem a virágos jókedvért, annyit elmondhatok. Egy ideje nem is rendelték senki kedvét rontani, hanem most…
− Hogy én vén napjaimra valami izgága fiatal nőszemély személyi manója legyek?! És még edzőtáborba is elutazzak vele?! Ez már mégiscsak sok!
De mit volt mit tenni? Ha a Manók Központi Hivatala (MaKöHi) ezt rendelte, akkor Gesztenyének bizony pakolni kellett.
Bezzeg Zita sokkal vidámabban pakolászott. Magenta színű kisbőröndjébe betette a magenta strandpapucsot – zitty, a Barbie feliratú törölközőjét – zutty, a legszebb edző- és fürdőruháit – sutty, és dudorászva indult is az edzőtáborba. Észre sem vette, hogy a bal vállán kopott, barna bőröndjét szorongatva egy morcos manó üldögél.
− Vége lesz ám ennek a te széles jókedvednek! – morogta vészjóslóan a foga között Gesztenye.
És valóban. Mire Zita megérkezett Balatonvilágosra, már sokkal kevésbé lelkesen dudorászott. Csak zümmögött bizonytalanul.
Zita emelte a súlyokat, fürdött a Balatonban, játszott az egyik táborozó szimpatikus kutyájával, de valahogy semmi se volt az igazi. Nem nevetett a többiek viccein, nem volt kedve se fagyizni, se röpizni a homokban. Este a tábortűznél fázósan húzta össze magát, szorongatta a bögre teáját, másra rá se bírt nézni. Már azon gondolkodott, hogy talán haza is kéne mennie.
− Mi a manó ütött beléd?! – kérdezte Janka, az edzője. – Máskor virulsz. Meg vidulsz. Most meg itt kornyadozol nekem.
Majd barátságosan belebokszolt Zita vállába. Ebben a pillanatban a lány poharában nagyot csobbant valami: Gesztenye elvesztette az egyensúlyát, és véletlenségből fejest ugrott a teásbögrébe.
− Hát te meg ki fia-borja vagy? – halászták ki a zavarában láthatóvá lett hangulatmanót a teából.
− Manó vagyok – morogta Gesztenye – Egy nagyon mérges manó, akinek semmi kedve nincs a Balatonnál nyaralni!
A táborozók jót derültek szegény teától csepegő, bosszús manón, de azután megsajnálták. Szegény Gesztenye igazán szánalmas látványt nyújtott, nemcsak mogorvának tűnt, de kicsit szomorúnak is.
− Úgy beleéltem magam, hogy idén már csak a kertecskémben fogok kapirgálni, erre ide rendeltek Zita mellé személyi manónak, a nyugdíj előtti utolsó pár hónapomra, távol a kedves tölgyfaházamtól, bogárbarátaimtól − panaszkodott a manó.
Zita gyorsan megszárogatta szegényt, Jankának pedig új ötlete támadt:
− Talán, ha velünk edzenél, neked is jobb kedved lenne!
A gondolatot tett követte. Másnap szőlőszemekből meg fogpiszkálóból manónyi súlyokat készítettek Gesztenyének, aki eleinte vonakodva végezte a gyakorlatokat, de azután kezdett ráérezni az ízére: jól esett neki a mozgás, és az is, ahogy újdonsült emberbarátai elismerték a teljesítményét. Egyre növekvő lelkesedéssel vetette bele magát a gyakorlatokba, a saját testsúlyos feladatoknál egyenesen brillírozott.
− Őstehetség vagy! – bíztatta Janka a manót.
Gesztenye úgy belejött a dologba, hogy még bosszankodni is elfelejtett. Zita pedig egyre többet mosolygott.
Mire véget ért a tábor, Gesztenye a csapat kabalájává vált. Azért az álmáról nem mondott le: ha egyszer végre nyugdíjba megy, az erdőmélyi tölgyfaház kertjében fog kapálgatni. Valamint minden remek, új edzésformát megtanít a gyalogcincérnek meg a rezes futrinkának. Már látta magát, mint az erdő új edzőjét.
Szerkesztette: Komjáthy Nessie
