Halász Bálint: A gomba kalapja

 

Horváth Eszter illusztrációja

 

A zsivány felhő, ami eddig az Apró Dombot áztatta, elnyargalt az Elhagyatott Rét felé. Így újra ragyogott a nap, az ég kék lepelként terült szét az Apró Domb felett. A domb szuszogott, a fűszálak szárítkoztak, a gombák büszkén mutogatták, mennyit nőtt a kalapjuk. Egyet kivéve. Neki nem volt. Csupasz fejét két kezével próbálta takargatni, miközben keservesen sírt. Az Apró Domb lakói köré gyűltek. Egy kis csiga, egy katica, két szúbogár és egy szarvasbogár együtt próbálták vigasztalni.

– Megtaláljuk a kalapodat, ne félj! – biztatta a gombát a kis csiga.

– Nem ti vittétek el megint?! – vizslatta szúrós szemmel a katica a szúbogár ikreket.

– Nem mi voltunk! – válaszolták a meggyanúsított bogártestvérek.

– Nem hiszek nektek – csóválta a fejét a katica.

– Hiszed vagy sem, nem mi vittük el! Csak most bújtunk elő abból tuskóból – mutattak a szúbogarak a közeli eperbokor irányába.

Mind odafordultak, de a bokor tövében nyoma sem volt tuskónak, csak egy furcsa ruhába öltözött kis egér mosolygott rájuk kedvesen. Fekete cilindert viselt a fején, csokornyakkendő ékesítette a nyakát. A mellkasán fehér, élére vasalt ing feszült, rajta szmokingkabát. A kis egér sétapálcájára támaszkodva a szmokingja felső zsebéből előhúzott egy aranyláncon lógó, kerek üveget, és bal szeme elé biggyesztette.

– Hát megjött, felügyelő! – üdvözölte a szarvasbogár a jövevényt.

– Csodálatosan szép napot! Hadd mutatkozzam be, Kázmér vagyok, szöcskeegér és mesefüggetlen nyomozó! – hajolt meg elegánsan a kis egér, majd a kalapjavesztett gombához lépett. A gomba mukkanni sem bírt. De nem csak ő lepődött meg:

– Mi az, hogy szöcskeegér!? – kerekedett el a kis csiga szeme.

– Mi az, hogy független nyomozó!? – értetlenkedett a katica.

– Mi az, hogy mese? – kíváncsiskodtak a szúbogarak.

– A mese az, amikor az állatok és a növények beszélni tudnak, a gombának keze van, és a történet végére minden jóra fordul – magyarázta derűsen Kázmér.

– Akkor meglesz a kalapom? – pislogott reménykedve a gomba.

– Ezért vagyok itt – bólintott a szöcskeegér.

– Én hívtam, ő a legjobb! – kacsintott a szarvasbogár Kázmérra.

– Akkor vágjunk is bele! Hatkor kezdődik az előadás az Operában! Ha már így kiöltöztem, nem szeretnék késni! – simította végig a szmokingját az egérnyomozó.

Majoros Nóra: A kesztyű

Egy ukrán népmese és Arthur Conan Doyle
Sherlock Holmes történetei nyomán

 

Márialigeti Anna illusztrációja

 

Egy enyhe téli reggelen a mezőőr zsebéből kiesett egy fél pár kesztyű. Nem maradt sokáig ott, ahová esett, a szél elfújta, egy molnárgörény játékból megcibálta, egy nyúl megrágcsálta, mert úgy vélte, ehető. Ámde arra járt egy róka, aki meg a nyulat vélte ehetőnek. Ezután a kesztyű kallódott. Mind tudjuk, mi történik a kallódó kesztyűkkel: belevackolják magukat az állatok. No, de hogyan is történik egy ilyen szállásfoglalás a Borsodi-Mezőségben?

Vizsgálódásunkban bizonyos Serteperte Holmi úr, a szöcskeegér (egészen pontosan: magyar szöcskeegér) lesz segítségünkre. Nevét onnan kapta, hogy mindenbe beleütötte az orrát, és állandóan kérdéseket tett fel: Hol? Mi? Mikor? Miért? És ez a Hol-Mi ráragadt.

Éppen téli álmából ébredezett, amikor kopogtattak föld alatti ürege bejáratán. Kikászálódott az ágyból, és a bejárathoz ment. Az ajtóban Hoppá állt, a röpképtelen szöcske (egészen pontosan: magyar tarsza).

– Van egy ügy! – jelentette Hoppá. – Ismeretlen dolog tűnt fel a réten!

Az egér jegyzetfüzetet vett elő.

– Hogy néz ki az a dolog?

– Mint a búbosbanka tollbóbitája, de nem tollból van, és sokkal nagyobb.

Holmi felírta.

– Hol van?

– A morotvánál, a nőszirmok között.

– Mikor került oda?

– A nyúlné szerint télen, amikor a róka megette az urát.

Holmi mérgesen lecsapta a füzetet. Hoppá gyorsan megjegyezte:

– Megevési gyilkosság volt, ami nem törvénytelen.

– Ha az a dolog tél óta ott van, akkor várhat, amíg megreggelizem! Különben nemsokára itt is megevési gyilkosság esete forog fenn – közölte az egér, mire a szöcske megszeppenve félrehúzódott. A szöcskeegér ugyanis szívesen fogyasztott szöcskét, ám ez a tarsza a társa volt.

Holmi becsukta az ajtót, majd megreggelizett. Csenkeszmagot. Utána felvette kockás kabátját, sapkáját, zsebre tette a nagyítóját, és tette a dolgát: nyomozott. Elsőként megvizsgálta a szóban forgó dolgot. Felfedezte a molnárgörény és a megboldogult nyúl fognyomát. A kallódásra utaló jeleket, úgymint csiszatolódás, beakadás, szakadás és tépődés, sorban feljegyezte a füzetébe. Zsályaillat – ezt kétszer aláhúzta.

– Te Holmi, nekem van egy megérzésem – mondta izgatottan Hoppá. – Nem lehet, hogy ez egy óriás búbosbanka tollbóbitája? És a róka nem csak a nyulat…

– Nem találgatunk, barátom, hanem szemtanúkat hallgatunk ki! – közölte az egér.

A morotva vize locsogott-fecsegett, ahogy a part menti nádasban nyüzsögtek az állatok. A vizsgálat alatt álló dolog a nőszirmok torzsás tövén akadt fenn. A közelben békabuzogány nőtt, friss hajtásain Holmi rágcsálás nyomait vette észre. Feljegyezte a füzetébe, aztán felmászott egy nádszálon, és körülnézett. Ezután cikcakkban átfutott a zsombékoson, mígnem megtalálta, akit keresett: a mocsári teknőst.

– Mit tudsz mondani az idegen dologról? – szegezte neki a kérdést.

– Semmit. Azt sem tudom, miről beszélsz – vágta rá a teknős.

– No, és akkor ki rágcsálta meg ma reggel a békabuzogány leveleit? – kérdezte a szöcskeegér, és nyomatékosításnak felemelte a mutatóujját. – Elárult a fognyomod. Tehát látnod kellett az idegen dolgot! Ki vele, mit tudsz róla!

A teknős behúzta a nyakát a páncélja alá, alig látszott ki a feje.

– Jól van. Láttam. De nem én hoztam el onnan, ahol volt!

– Hol volt?

– A szilfaliget mellett. A kidőlt tölgy törzsén.

– És miért hoztad el?

– Én nem…

Holmi a teknősre nézett, mire az meggondolta magát.

– Mert nem akartam, hogy a hörcsögé legyen. Elvettem tőle. Csihi-puhi, megvertem. Nem szégyellem, mondd el nyugodtan bárkinek! Veszélyes az a dolog?

– Folyamatban lévő nyomozásról nincs módomban információt adni – felelte Holmi, majd intett Hoppának, hogy kövesse.