 |
(c) Szegedi Csilla
|
Ahol a melegség lakik
– Nem akarok elmenni! Nem és nem! – dobbantott haragosan a kislány, ahogy a kapuban álltak a csomagjaikkal, és várták a fuvart.
– Csak ideiglenesen, amíg megjavítják a tetőt. Nem lehet, hogy megfagyjunk, bőven elég, ha idekint van hó.
– De így a Jézuska is könnyebben be tudna jönni, meg a Mikulás!
– Na még csak az kéne, hogy addig megmaradjon a lyuk! Hidd el, ők is jobban szeretnek melegbe érkezni. Pár hét, és már vissza is jövünk – biztatta az anyukája.
– Én akkor sem megyek!
– Nem maradhatsz itt egyedül.
– Mormi itt marad velem – szorította magához a kislány a mackót.
– Mormira ebben most ne számíts. Ő is tudja, hogy most muszáj elköltöznünk egy időre, és azt is, hogy ez nem tart örökké. Hallgass rá! A medvék különben sem szeretik a hideget, ezért alszanak téli álmot.
A kislány felfújta az arcát, piros volt a haragtól, na meg a csípős széltől. Mormi gombszemébe nézett.
– Mihaszna mackó! – morogta, azzal elhajította a játékát, kissé nagyobb lendülettel a kelleténél, bele a hóviharba, de ez most egy tetőcserépnyit sem érdekelte.
Haragudott a mackóra, haragudott az anyukájára, haragudott az egész hópelyhes, szélfútta világra. Mormi nem csak a hideget nem szerette, a magasságot sem, így most egyszerre fázott és félt. A fülébe süvítő széllel együtt az autó is megérkezett, míg ő zuhanórepülésbe váltott. Ajjaj! Egy befagyott pocsolyán fog landolni. Várta a becsapódást. Ami nem jött el.
A kabátjának a gombja fennakadt a rózsabokor egyik tüskéjén. A kismackó először megkönnyebbült, majd elszomorodott, ahogy látta a családját bepakolni a csomagokat, majd elhajtani, míg róla teljesen elfeledkeztek. Habár nem akart, végül mégiscsak itt maradt, a hidegben. Akkora bánat húzta a szívét, hogy végül a gomb sem bírta már el, leszakadt.
Mormi most a földön feküdt. Kívül-belül vacogott. A hó óvón betakargatta friss, ropogós fehér paplanjával, de ez a takaró most se meleg nem volt, sem védelmező, és minél vastagabb rétegben rakódott rá, úgy vált egyre sötétebbé és kilátástalanabbá számára a világ. A leszakadt gomb helyén még jobban beszüremlett a hideg. A kismackó az emlékeivel melengette magát, legalább belülről, ha már csak ennyi maradt neki. A jó meleg otthonára gondolt, a puha, bolyhos takarókra, a kényelmes ágyikóra, amiben aludt, de legjobban kis gazdája ölelő karja hiányzott neki, amiről azt hitte, sosem ereszti el. Most annyira magányos volt!
A körülötte lévő, hósapkás házak ablakain fény világlott ki. Ezelőtt sosem jutott eszébe, de most eltöprengett, vajon mennyi Mormi létezhet még rajta kívül a világban, és azt kívánta, hogy ők szerető otthonokban lakjanak. Felcsillant előtte egy halvány reménysugár, hogy talán őrá is rátalálnak egyszer. Aztán ahogy ez a fény egyre világosabb lett, úgy jött rá, hogy a remény fénye egy lámpából világít rá.
Mormi megremegett, megfeszülve érezte, ahogy egy kéz felemeli, leporolja róla a havat.
– Anyu, nézd, itt van! – kiáltotta egy ismerős hang.
Kis barátja letörölgette gombszeméről a havat, így Mormi végre megpillanthatta a számára legkedvesebb arcot.
– Elvesztette az egyik gombját! – riadt meg a kislány.
– Sebaj, majd visszavarjuk – nyugtatta meg az anyja. – Addig öleld szorosan, hogy ne fázzon!
És Mormi már nem fázott, se kívül, sem belül.
Szerkesztette: Németh Eszter
