A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fricska Dorka. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fricska Dorka. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. július 3., hétfő

Bertóti Johanna: Petőfi nagyot mond

 

Fricska Dorka illusztrációja

 

– Egy megvadult bika egyszer
elém ugrott. „Ez nem heccel!” –
mondtam akkor súgva, csöndben.
„Még jó: ész van agyvelőmben,
karom izomrosttal tele,
így nem leszek eledele!”

Akkora volt, mint négy ártány!
Vagy nem! Mint egy vaskos sárkány:
hetvenhét fej… teste loncsos…
Varangyos és rusnya! Ó, sors!…
– Bika, hetven meg hét fejű?
S talán száz kilós egy tetű?

– Nem azt mondtam, hogy a bika
annyi fejű, ugyan biza!
Hasonlatról hallott-e már
a füled? Te badar szamár!
Dúl benned a kétlő hajlam!
Mondjam tovább?
                             – Nosza, halljam!

– Szóval ez a veszett vadóc,
mint egy kerge, nyers martalóc
– vigyázz ez is csak hasonlat,
nehogy azt hidd, kiraboltak! –
oda ugrott elém. S akkor…
(pontosan délután hatkor)

baltám gyorsan kirántottam
– nem volt túl sok időm ottan –,
lendítettem rajta nagyot
– levegőben nyomot hagyott –,
bika térdét megütöttem,
s összerogyott az előttem.

De ne tátsad úgy a szájad!
Nem nagy kunszt ez, bár az állat
nagy volt, azt bíz meg kell adni.
Node apám nap mint nap, ni,
így csapja a mészárszékben
a bikát le, s az esd térden.

 

2023. február 3., péntek

Kiss Dorina: Egy kis görény nagyvárosi kalandjai

 

Fricska Dorka illusztrációja


Ne gyere közelebb, mert orron haraplak! Azt hiszed, a ketrec megvéd? Hatalmas tévedés! Különben is, a táblán egyértelműen ott áll: A görényt simogatni tilos!

Azt nem merték odaírni, hogy veszélyes és vad, de nem is kell: én vagyok Pacsuli, a nemes kőrös-marosi Szimat család ötödikként született gyermeke! Van egy Szimat család Balmazújváros mellett is, de ők egyáltalán nem a rokonaink. Hat tesó mellett nőttem fel, úgyhogy pontosan tudom, mit jelent küzdeni. Minden falatért, minden puha mohaágyért és rézsiklókarikáért harc folyt, anyukánk már négyévesen megőszült, annyit fárasztottuk.

Tudod egyáltalán, mi az a kígyókarika? A helyi vagány siklókból font dobálós játék. Fogadok, meg se mernéd érinteni!

Én azonban bátor és különleges teremtés vagyok, ha kell, egyedül lábon harapok egy támadó fekete sast is, ezért különösen kellemetlen, hogy most egy állatkereskedésben találkozunk.

A lábamon a karom olyan, mint a villa, amit tolvajkulcsként használhatok, bárhová bejutottam vele, így már babakoromban igazi profi besurranóvá váltam.

Személyre szabott arcmaszkot kellett varratnom, nehogy felismerjenek – híresség lettem.

Egy idő után viszont meguntam, hogy mindenki ugyanazt spájzolja be. Az odúkban hiába díszítgették a konyhákat, mindenhol ugyanaz az uncsi étel várt a hűtőszekrényekben és komódokban: fagyasztott békaláb, patkányleves, pocokropi. Nyúlragu csak ritkán akadt, ezért gondoltam egyet, és kiszöktem az erdőből: egyedül eljutottam a városba.

2021. március 11., csütörtök

Nádas / Қамысты жер

 

Kairat Zhairbek: Hattyú / Қайрат Жәйірбек: аққу

Fricska Dorka: Mocsár / Дорка Фричка: сазды жер


Kneipp Virág: Nádas / Вираг Кнейп: қамысты жер


Zengővári Judit: Úszik / Юдит Зенговари: суға жүзеді


Miklya Zsolt: Hal / Жолт Микя: балық (Мен балыққа айналамын)

2020. december 8., kedd

Négylábúak / Төрт аяқтылар

Kairat Zhairbek: Bika / Қайрат Жәйірбек: бұқа


Majoros Nóra: Ürge / Нора Майорош: сарышұнақ 

 
Szüdi János: Barom / Янош Сүди: мал

Holló Anna: Medve / Анна Холло: аю

Суреттегі мәтін мағынасы: Біз аюмыз, бірақ қоңыр аю боламыз ба, 
полярлық аю боламыз ба, әлде шоқжұлдыз боламыз ба, оны әлі шешпедік

Fricska Dorka: Görény / Дорка Фричка: күзен






2020. január 9., csütörtök

Smelka Sándor: Ma van a háború


Illusztráció: Fricska Dorka


Ma van a háború az erdőszélen. Végre leszámolnak a Hajnal utcaiak (vagyishogy mi) azokkal a fránya Vincellér utcaiakkal. Ott lesz majd mindenki: tőlünk Gyuri, Józsi, Zalán, Tomi, tőlük pedig a Vörös ikrek, Gyufa, Karcsi és még talán az a kis vakarcs Béla is ott fog lábatlankodni, aki ahhoz képes, hogy milyen kicsi, igencsak elszemtelenedett mostanában. Ráférne egy alapos verés. Na, azt megkapja ma, nagy eséllyel.

2019. szeptember 25., szerda

Várfalvy Emőke: A világ legboldogabb embere


illusztráció: Fricska Dorka

Egy esős nyári délutánon úgy döntöttem, ha már úgysem úszkálhatok a Balatonban – mert ugyebár esik – akkor írok neked egy mesét.
De miről írjak?
Mi érdekel?
Királylányok?
Az csak a lányokat érdekli.
Szuperhősök?
Ebben a témában már mindent leírtak előttem.
Lovak?
Sajnos nem értek a lovakhoz.
Hm…
Mi az, ami igazán izgalmas?
Amire mindenki vágyik?
Egy új barátra a Naprendszeren túlról…
Ez kicsit túl tudományos.
Az utolsó kortyra a barackleves dobozból?
Öööö…erről nem igazán lehetne mesét írni…vagyis, én nem hiszem, hogy tudok.
Na jó, igazából már az elején tudtam, hogy miről fogok írni, csak gondoltam megnézem, tényleg érdekel-e a mese.
Mert, ha nem érdekel igazán, ezt most úgysem olvasod…
…de, ha mégis olvasol, akkor elárulom.
Ez a mese a világ legboldogabb emberéről szól.
Már régóta tervezem, hogy írok neked róla, mert elég kacifántos úton jutottam el hozzá.
Rengeteget kerestem, mert, ha valaki, ő biztosan érdekes lehet neked. Már, ha te is boldog akarsz lenni.
Ha jobban meggondolom eddigi életemben 25 évet 4 hónapot 2 hetet és 6 napot a keresésével töltöttem. Reméltem, hogy elmondja a titkát, főleg, ha szépen kérem.
Sokat utaztam, hogy rábukkanjak: kocsival, busszal, repülővel, vonattal, egyszer még egy teve hátára is felültem, szerencsére nem harapott meg, pedig eléggé vicsorgatta a fogait. Igaz lehet, csak örömében, hogy találkozunk.

Egy papírra felírtam, hogy pontos legyen: eddig 3455 emberrel beszéltem a boldogságról.
Volt köztük luxusautó tulajdonos, világbajnok, milliárdos, matekzseni, festőművész, látnok, csillagász, sztárborász, műsorvezető, mesefigura, szépségkirálynő, herceg, feltaláló, világutazó, adjunktus, reumaorvos, valóságshowszereplő és még sorolhatnám.
Mind azt mondták, ők remekül érzik magukat a bőrükben – többnyire – és, ha megtalálom az emberemet, szívesen olvasnának ők is a titkáról.
Ez még nagyobb lendületet adott a keresésnek, szóval bejártam Európát, Afrikát, Amerikát és Ázsiát, Ausztráliába még nem jutottam el, de Új-Zéland már majdnem olyan mintha. Plusz Grönlandon is voltam. Ott találkoztam valakivel, akit nagyon boldoggá tett egy termosz igazi akácmézes tea, amit megosztottam vele, de ő is azt mondta, hogy a világboldogság nem ilyen.
Aztán a múlt héten, mikor hazaértem a boldogságkutató vándorutamról, úgy döntöttem, szabadságra megyek.
Így kerültem a Balatonhoz, ahol most a felhők jönnek és mennek, szóval vannak napos és strandos, meg naptalan és sétálós napjaim. 
Egy ilyen naptalan napon történt, éppen tegnap, hogy kimentem az erdőbe egy kicsit szusszanni.
Anyukád azt mondaná, hogy futni megy.
Én szusszanni járok az erdőbe, mert ott van levegő por és benzinfüstmentes.
Van csönd, esetenként egy kis madárdallal, de az nem zavar (a por és a benzinfüst igen).
Van nyugalom, ez nem tudom miért fontos annyira, mióta felnőtt vagyok, de legalább annyira hiányzik, mint egy jó csokis süti a vasárnapi ebéd végén.
Szóval kimentem az erdőbe, hogy szusszanjak egyet, és ott volt az ember.
Nem volt rajta semmi különös.
Átlagosan magas, mint a legtöbb apuka a fiaim iskolájában. Se nem kövér, se nem sovány.  Szürke mackónadrágot, világoskék pólót, meg egy kicsit félretaposott, fekete sportcipőt viselt. A haja sűrű volt és szintén fekete, benne szétszórva jó néhány ezüst szál.
Igazából észre sem vettem volna, ha nem épp egy jó öreg tölgyfát ölelget, olyan mosollyal az arcán, amit én szoktam vágni, ha nekem adják az utolsó nutellás palacsintát a gyerekeim, ami elhiheted, hogy igen ritkán fordul elő.
Szóval emberünk eléggé mosolygott.
Én meg visszamosolyogtam.
A mosolyt, nem hagyjuk mosoly nélkül.
– Nem próbálja ki? – kérdezte emberünk. Kissé reszelős volt a hangja, mint az olyanoké, akik rég nem beszéltek, maximum a fákkal, azokkal is inkább csak fejben.
– 
Hát… – mormogtam, és azon kaptam magam, hogy bizony én is egy tölgyet ölelek. 

– Ne olyan görcsösen – adott faölelő gyorstalpallót emberem – inkább mintha egy kedves barátja lenne, puhán, lazán! És hajtsa rá a fejét, mintha váll lenne! A szemét is becsukhatja! 

– Ööö, jó… – válaszoltam és követtem az utasításokat, de közben átfutott az agyamon, vajon hoztam-e olyan értéket magammal, ami miatt leüthetne ez a faölelő ember. 

Aztán persze azonnal elszégyelltem magam, hogy már megint úgy gondolok a világra, mint egy szörnyű helyre, ahol minden sarkon halálos veszedelem les rám, holott…
Na, de kicsit elkanyarodtunk.
Szóval öleltem a fát puhán és lazán és szembecsukva, fejráhajtva, és akkor különös hangot kezdtem hallani.
Most le kéne írnom, hogy milyen hang volt.
Nézzük csak!
Halk, barátságos és vidám. Mintha összeturmixolnánk a langyos nyáresti tücsökzenét, a hajnali madárfütyörészős ébresztővel és a karácsonyi ajándékcsengővel.
Én is azonnal mosolyogni kezdtem.
– Meddig kell csinálni? – kérdeztem félhangosan, mert kezdtem egész különösen érezni magam. 

Egyre könnyebb és könnyebb lettem, a mosoly az arcomon pedig olyan széles lett, hogy aggódtam, kiesik a fogsorom.
– Ameddig úgy nem érzi, hogy maga a legboldogabb ember a világon. 

Nem volt több kérdésem.
Neked van?




2019. augusztus 14., szerda

Nattán-Angeli Nóra: A kék kapu

Grafika: Fricska Dorka



Hol volt, hol nem, volt egyszer egy égszemű kislány. Egész nap egy nagy, rozsdás kapu előtt ült. Ült, üldögélt, s nem tágított a kapu elől. Mehetett volna a rétre, madarakkal énekelni, pitypangokkal ejtőernyőzni, de még ennél is jobban szeretett volna bejutni a kapun, mielőtt útnak indul. Újra meg újra próbálta kinyitni a kapu szárnyait: először csak rátette a két kezét, aztán lökte, lökdöste, a hátát is nekivetette, de az nem mozdult semerre. A kapun se kilincs, se kulcslyuk nem volt. Az égszemű beszélt is hozzá, aztán kiabált, dörömbölt, újra meg újra nekiveselkedett. Nem tudta pontosan, mi van a kapu mögött, csak azt, hogy látni szeretné. De hiába, a kapu nem engedett. A kislány így hát csak ült naphosszat, és egy száraz ággal rajzolt a földre. Égszemét gyakran felhők takarták.

2019. július 6., szombat

Várfalvy Emőke: Rigó és Ember




Csodás reggel volt. Az az őszi reggel, amikor a fák bíborra, aranyra festett levelei egyszerre engednek a szélnek, és táncolni kezdenek a levegőben.

Rigó jó kedvűen cikázott a színes társaságban, aztán mikor kitáncolta magát, leszállt a párkányra.

Ember a résnyire nyitott ablak mellett ült, és szigorú szemekkel meredt maga elé, közben tíz ujjal kopogott az asztalon.

- Milyen kitartó – gondolta Rigó, aki néhány hete fedezte fel Embert, mikor egy különösen ízes legyet üldözött.

Azóta minden nap megnézte, kíváncsi volt rá, vajon mit csinál.

- Halihó – fütyült be Rigó az ablakon – gyere, nézd, milyen szépen táncolnak a levelek ma reggel!

Ember mintha nem hallaná, meredt maga elé és kopogott tovább.

- Majd holnap – gondolta Rigó, aztán elröppent, hogy megreggelizzen.

Eltelt az ősz, megjött a tél.

2019. május 25., szombat

Hétvári Andrea: Három madár

Fricska Dorka

HANGVERSENY ELŐTT Szeretnék tudni cinkéül, csak nem tudom, hogy kezdjem. Talán, ha hangonként fognék egy cinkedalba, menten szárnyaim nőnének, s szállnék, szállnék, a kékbe lassan, de halkan tenném, hogy a Hold, az ezüstszínű katlan fel ne ébredjen, ha már ég vizén ringatózik, csillagözönbe hajlik át, és boldogságban úszik. Vigyáznék, hogy az énekem csöndből szőtt fonalára rátalálhasson minden nap, örökre – nemsokára. ***
Fricska Dorka
LUNDÁK Szállnak-e nyári lundák, ha a telet elunták? Betűktől nyüzsgő szárnyuk ugye, még megtaláljuk? Vagy néznek gombszemekkel, hová repült a reggel a szavak tengerében, s ha fognád könyved éppen, csodálkozol, ha látod, lundán kering az égen. ***
Fricska Dorka
VADKACSAVERS Két kacsa úszik lenn a tavon, csillog a nádas vízvonaton. Két kacsa úszik tónak ölén, fürdeti szárnyuk vízinövény. Vízinövény és vízivonat, két kacsa hallgat jó nagyokat. Álmuk a tóban reggeli fény, Hold sugarában vízinövény.



2018. szeptember 19., szerda

Smelka Sándor: Komám asszony, hol a Holló?


Sosem tudhatja az ember, mikor keveredik bele egy történelmi jelentőségű pillanatba. Van, aki bármit megadna 15 perc hírnévért. Történetünk hollója azonban…

Na, de majd Smelka Sanyi elmeséli, hogy került a Holló a Mátyás sztori középpontjába:



Csitt! Ne olyan hangosan! Nem szeretném, ha egyesek megtudnák, hogy erre járok. Nem, nem egy elfuserált bagoly vagyok. Bizonyára csodálkozol, hogy hollóként éjszaka settenkedek itt, mi?! A helyzet az, hogy illegalitásban vagyok. Csitt! Köröznek, és nagyon kérlek, ne lődd le azt a poént, hogy „komámasszony, hol a holló”! Hogy-hogy miért köröznek?! Butaságot csináltam. De még mekkorát! Ilyen hülyeséget még nem csinált holló!
Az egész kalamajka egy szép őszi napon kezdődött. A szokásos reggeli repülésemet végeztem az erdő felett, amikor meghallottam a kürtök hangját, a kutyák ugatását, a lovak dobogását. Mindjárt sejtettem, hogy vadászat lesz. No, gondoltam, jobb, ha meghúzom magam, mielőtt még engem is leszednek. Valami azonban nagyon piszkálta a csőrömet. Tudom, tudom: le kellett volna lépnem onnan piszok gyorsan, de utólag már könnyű okoskodni. Szóval közelebb repültem a vadászokhoz, akik már javában hajtották a vadakat alattam. Ennyi embert még nem láttam, tele volt az erdő elegáns nagyurakkal. Csillogott-villogott rajtuk a sok-sok ékszer. Nincs olyan holló, aki képes lett volna elrepülni onnan. Én se vagyok fából! A sok nagyúr között mindjárt feltűnt nekem egy nagy orrú ember. Nagyon nagy úr lehetett! Mindenki körülötte sertepertélt, hajbókolt. Hej, ha tudtam volna, hogy ő a király! Igen, gondolhattam volna, de nem viselt koronát, csak egy sisakot hordott, meg azt az aranygyűrűt az ujján. Na, azt viszont mindjárt kiszúrtam magamnak, mert olyan szépen csillogott, de olyan szépen… Tudom, tudom, menekülni kellett volna onnan csőrrel-szárnnyal, de a galambok szerelmére, holló vagyok! Egyszerűen megbabonázott a gyűrű. Repkedtem a nagy orrú felett, persze óvatosan, nehogy meglásson. Mindenáron akartam azt a gyűrűt! Már majdnem feladtam, de délután a nagy orrú nézegetni kezdte a kiterített vadakat, az egyik szarvasnál pedig összevérezte a kezét. Ekkor elindult a közeli patakhoz. Az elegáns főúr… illetve a király (jaj, szegény fejem!) levette a gyűrűjét a kezéről, és letette egy közeli kőre. Eljött a percem! Nem is gondolkodtam. Miközben ő mosta a kezét, én elrugaszkodtam a faágról. Olyan zuhanórepülést produkáltam, mint életemben soha! A csőrömbe kaptam a gyűrűt, még hallottam, hogy felkiált a nagy orrú, hogy fogjátok meg azt a hollót, viszi a gyűrűmet. Viszem ám! – gondoltam, miközben eltűntem az erdő fái közt. Senki nem ért utol, senki nem talált rám, mire észbe kapott volna valaki, már hetedhéthatáron túl repkedtem.
Illusztráció: Fricska Dorka

Már azt hittem, megúsztam, de a következő nyáron mit látok?! Amerre csak repülők tele van az ország a képemmel. Mindenhol ott vagyok: a zászlókon, a pajzsokon, a szélkakasokon, a katonák ruháján. Ráadásul a csőrömben a gyűrű is ott lóg. Képzelheted, mit érezhettem! Körözött madár lettem. De országosan! Nem gondoltam, hogy ennyire megorrol rám a király. Azért járok mindenhova éjszakánként, nehogy felismerjenek. Micsoda világ! Egy hollót köröznek?! Még a végén deresre húznak vagy mi. Tessék?! Hogy mi van a gyűrűvel? Adjam vissza? Tollas a hátam?! Igen? Akkor ne nézz engem embernek! Már rég visszaadtam volna, de már nincs meg. Hol van?! Odaadtam egy hollólánynak, az meg otthagyott egy szarkáért. Most náluk van a gyűrű, nem tudom visszaadni. Ez az én tragédiám! Körözött holló leszek életem végéig. Micsoda?! Tegyem jóvá máshogy? Például elvihetnék a királynak néhány levelet?! Ez nem is olyan rossz ötlet. Az efféle dolgok úgyis profilomba vágnak. Elrepülnék a levelükkel Prágáig is akár, csak ne legyen priuszom! Indulok is mindjárt. Mit veszíthetek?!
Na, osonok is tovább. Ugye mondanom sem kell, hogy engem nem láttál itt! Csitt!


Illusztráció: Fricska Dorka


2017. október 24., kedd

Miklya Móni Rúfusz, a Rettenthetetlenről tudósít

(c)Fricska Dorka
Soma elmélyülten lapátolta a homokot. Várat épített. Hatalmasat. Akkorát, mint még soha. Legalább
százszobásat. Akkorát, amekkorát az oviban még nem látott senki. Akkorát, amekkorát csak a
tengerparton lehet építeni. Ahol sok a homok. Tengersok.
Soma elmélyülten lapátolta a homokot. Aztán odafordult anyához, aki mellette napozott.
– A nyuszit Rúfusznak hívják – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem Nyuszmusznak? – kérdezte tétován anya a napszemüvege alól, hiszen amióta megkapták a kis
selyemszőrű jószágot, nagy vita folyt a fiúk között a nyuszi nevét illetően. Samu, Soma bátyja rendre
Nyuszmusznak nevezte, de Soma biztos volt benne, hogy valami más a neve. Csak azt nem tudta, hogy
micsoda. Egészen idáig.
– Egy Rettenthetetlen Szőrnyulat nem hívhatnak Nyuszmusznak – jelentette ki homoklapátolás közben.
– Rettenthetetlen Szőrnyúl? Ilyet még soha nem hallottam – vágta oda Samu. Mérges volt, mert anya
kirángatta a vízből, hogy pihenjen egy kicsit. Ezért haragudott most Somára. Meg anyára. Meg a szőrnyulakra. Meg az egész világra.
De anya leintette Samut.
– Rúfusz? És szőrnyúl? De... miért?
– Mert ő egy hős. Valódi lovag.
– Igen? – csapott fel Samu kaján hangja ismét. – És honnan tudod? Csak nem ő mesélte el?
– Ha tudni akarod, igen – csapta le a lapátot Soma. Ezek után nem volt kedve elmagyarázni Samunak a dolgokat. De még anyának sem. Egyáltalán... Nem volt kedve beszélni az egészről. Pedig Rúfusz tényleg Szőrnyúl volt. Valódi és rettenthetetlen. Mint Szőr Lancelot. Szóval, nem egészen úgy, ahogy anya vagy Samu gondolta.
Rúfusz annál sokkal szerényebb volt, hogy magától bármit is elmeséljen a kalandjaiból. Csak egy-egy
szűkszavú megjegyzéssel utalt rá. Aztán el is hallgatott rögtön. De ha Soma elég hosszan könyörgött neki, akkor elmesélte mindet. A sárkányosat. A tengeri kígyósat. A harangtornyosat. A bányavárososat. És akárhányat mesélt, mindig volt újabb és újabb történet, amit Soma még nem hallhatott.
Soma a sárkányosat szerette a legjobban. De Rúfusz lovag kijavította azonnal:
– Nem sárkány, hanem Azi Dahaka.

2017. augusztus 12., szombat

Körmöczi-Kriván Péter: LIBASOR

Fricska Dorka illusztrációja


Barna volt a nap és barna a fiú. Lehajolt a földre, megitta a harmatot, és őrizte a libákat szótlanul, nem tudta mennyit, mert a fejében nem repültek szám-s-betűfellegek. Majd az iskolában, ahol a tanító ráül a fejére és kikölti őket. Nem is várta az iskolát, kerülte a feneket. Ő mégis tudta, merre megy a napkelet, merről jön a napnyugat, hogyan szól a szél, hogyan nyerít az eső, mit kér a gyomorének, mit tapos a mezítláb.
A barna fiú szájában cigarettacsikk lógott, hetykén, piszkosan. A földön találta, láb nem taposta, és hogy örökké égjen, meg nem gyújtotta. Barna szemével nézte az utat, ami ment, ha mentek rajta. Tudta jól, üresen az út is csak áll. De akkor nem állt, mert csörömpölt rajta a sok bicikli libasorban, friss libafosban, mert a barna fiú ott talált zöldet a nyájnak, libanyájnak, pont az út mellett.
– Osztály fékezz! – kiáltotta a soreleje cserepes szájjal és az a két szó elment a sorvéghez is.
A biciklik megálltak, és velük együtt az út is. Az osztály nézte cserepes szájjal a barna fiú barna kezét, barna lábát, barna szemét, nézték a libákat. A soreleje, aminek bajsza volt, és szemüvege, fekete, kinyitotta a száját, azon dőltek a cserepek.
– Osztály jegyezd, a liba legel – kiáltotta és az osztály zsebbe nyúlt, noteszt húzott, hegyezte a ceruzát, jegyezte a libákat. Minden betűjét rátette a lapra.
– Osztály jegyezd, harminchárom – kiáltotta a soreleje és az osztály rátette a lapra.

2017. június 1., csütörtök

Smelka Sándor: Peníró

Illusztráció: Fricska Dorka


Ki hallott már repülő sárkányokról? Én biztos nem. Az is igaz, hogy másmilyen sárkányokról sem hallottam, mert a Völgyváros feletti hegyekben én voltam az egyetlen sárkány. Mióta kikeltem a tojásból, egyedül voltam. És én nem repültem. Olyannyira nem, hogy Völgyvárosban minden ember úgy csúfolt, hogy Kánitulisz, ami az ő nyelvükön annyit tesz, hogy „lábon járó”. A két szárnyamat csak akkor használtam, mikor a nagy rohanás közben egyensúlyozni kellett vagy akkor, mikor meglátogattam a hegyen legeltető pásztorokat, hogy náluk szerezzem be a vacsorámat. Ilyenkor megálltam a rét szélén a lemenő nap fényében, kitártam a szárnyaimat és okádtam egy kis tüzet. Ez mindig hatásos belépő szokott lenni: a birkák megdermedtek ilyenkor, az emberek összevissza kezdtek kiabálni és futkározni. Néha egy-egy vasvilla is repült, de mind lepattogott a pikkelyeimről. A látogatás végén néhány birkával a karmaim közt eltűntem az erdő fái mögött.
Egyik este a pásztorok közt ült egy vénséges vén öregember is, aki menekülés közben még hátranézett és dühtől szikrázó szemekkel ezt mondta:
– Bárcsak te is elrepülnél innen, Kánitulisz, mint a többi sárkány!
Már épp vettem a levegőt, hogy tüzet fújjak, de úgy meglepődtem attól, amit mondott, hogy lenyeltem a lángot, és csak füst jött ki az orromból. Mire észbe kaptam, az öregember kihasználta, hogy a füsttől az orromig se láttam, és eliszkolt.

2017. február 20., hétfő

Interjú Fricska Dorkával

Elképesztően szép madarakat rajzol, szemtelenül fiatal, még szemtelenebbül tehetséges, öröm számunkra minden megmozdulása. Bori kérdéseire Fricska Dorka válaszol.



Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?
Fricska Dorka: Az Író Cimborákhoz körülbelül másfél évvel ezelőtt keveredtem Hétvári Andrea, régi és nagyon kedves ismerősöm segítségével. Andi nénivel sok vers-illusztráció párost alkottunk. Hol a rajz, hol a vers készült el előbb. Ezek után valahogy, nem is tudom, hogy, ide kerültem, aminek nagyon örülök!

R.B.: Mit jelent számodra a közös munka?
F.D.: Kezdem megtapasztalni, hogy a közös munkával mennyi új embert ismerhetek meg, ami csodás dolog. A legjobb benne, hogy együtt alkothatunk valami újat, különlegeset. Mindig érdekelnek a kihívások, tapasztalatszerzés.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced?
F.D.: Számomra a legjobb téma, amióta itt vagyok a Laci te (műhelytábor) volt. Több illusztrációt is készíthettem a versekre, írásokra, aminek nagyon örültem. Jó volt olvasni, hogy mennyiféle változat készülhet ugyanarra a témára.


2017. február 10., péntek

Smelka Sándor: Isten éltessen, Rímkóci Bori!

A nyári tábor óta aktív tagunk Smelka Sándor, aki sok vidám perccel örvendeztetett meg bennünket. Különleges alkotótárs szegődött mellé: a meséjét Fricska Dorka illusztrálta, aki a Mi lenne, ha gyerekrajz-pályázatunkon szerepelt, majd csatlakozott hozzánk illusztrátorként. Remélem, tíz év múlva sikeres grafikusként fontos állomásként fog visszatekinteni a cimboráira.

Fricska Dorka illusztrációi

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike. Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába állhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

2016. augusztus 24., szerda

Kiss Lehel, Bertóti Johanna és Miklya Zsolt altatói

Kiss Lehel: Altató

Alszik a méhekben a méz,
zászló sem rázza a népet...
Este van. Nekem ma kész!
Össze- és visszabeszélek.

Alszik a Moszkvics, a Szputnyik,
cuppogó, nagy repülések,
csizmák és csizmákban zoknik...
De ki altathat el téged?

Alszik a sztyeppéken a tűz,
körben az éjszaka éled.
Verssorokat fűz a nyír,
elmondtam most újra négyet.

Alszik a tej meg a lámpa,
tedd te is azt, nosza! Véged
nem lesz, ne félj! Valahára
ki tud elaltatni téged?

Alszik a sarokban a pók,
álmában gyöngysoron lépked.
Titkon egy szuvas fiók
ringat egy kis egérfészket.

Alszik a Párt (bocsi, az nem!),
Alszik aaa... alszik az élet.
Mára én végeztem, asszem...
De ki altathat el téged?


Fricska Dorka illusztrációja



Bertóti Johanna: altató

lehunyja szemét a tévé,
megpihen az ajtó. ni, a
lámpa is elszenderedik,
aludj el, kis Antónia.

szundít bundában a kenyér,
kenyérben a kalória,
a tej már édesen alszik,
aludj el, kis Antónia.

alszanak a muskátlik, és
horkolász a begónia,
a kaktuszok is szunnyadnak,
aludj el, kis Antónia.

alszik hosszában az utca,
alszik egész Pannónia,
meg a Föld, meg a naprendszer,
aludj el, kis Antónia.

***

lehunyja szemét a laptop,
versben elalszik a hiba.
az álom valóságot lop,
s alszik, alszik Antónia.


Bódi Kati illusztrációja


 
Miklya Zsolt: Bandi-altató

Az éj nagy szeme nyitva még,
a holdnak most van randija,
ezüst pupillapart a stég,
aludj már el, te Bandita.

A szúnyogot, hopp, elkapom,
legyekre jobb a kémia,
és zümmögöm és dunnyogom,
aludj már el, te Bandita.

Az állomáson is megállt
a féksikoly, a fékhiba,
átsínezik az éjszakát,
aludj már el, te Bandita.

A tolvaj is úgy indul el,
muszáj egyet ásítnia,
a térkamera felfigyel,
aludj már el, te Bandita.

Alusznak mind a pixelek,
tabletnek is van szundija,
pihen a pokémonsereg,
aludj már el, te Bandita.

A reggel roppant lusta még,
a holnap messzebb, mint a ma,
de addig én is szunnyanék,
aludj már el, te Bandita.

Lehetsz Bélabá, Mélabú,
Bagira, Sir Kán, Bandika,
pepitaszárnyú Marabu,
Csak aludj már el, Bandita.

Endrődi Kata illusztrációja