Varga Petra: Élet Gyár - Ég ifjúsági novellapályázat 2. helyezett

Rátkai Kornél illusztrációja

Kinyitod a szemed. Tíz év körüli kislány bámul, ő az egyetlen, aki belefér a perifériádba. Az utolsó, amire emlékszel, hogy egy valóságshow, a Megszoksz vagy megszöksz forgatásán beszélgettél a kamerással, és most egy szőke, kék szemű gyerek méreget. Még soha nem találkoztatok. Mindenesetre nem szeretnéd elijeszteni, hiszen valószínűleg ő jobban tudja, hol vagytok.

– Vashegyi András vagyok – nyújtod ki a kezed. Furcsállja a mozdulatot, esze ágában sincs kezet fogni veled. A helyzet kezd kínossá válni. Leengeded a karod. Nem tudod, hogyan viselkedj a gyerekekkel. Amikor a testvéred rád akarta bízni a sajátját, inkább átpasszoltad a kis Jankát a szomszédodnak.

– Tudom – válaszolja a lány.

El is feledkezel arról, hogy amikor valaki azt mondja, ismer, általában illik megkérdezned, honnan. Várod, hogy a kislány folytassa, de ő továbbra is rezzenéstelen arccal áll előtted.

– Te, Vashegyi András, halott vagy – kezdi nagy sokára.

Meglep, amit mond, ezért hitetlenkedve bámulsz rá. Pontosan úgy, ahogy ő tette az előbb.

– Hallani akarod, hogyan kerültél ide? – teszi fel a kérdést együttérzés nélkül. Látszik rajta, tűkön ül, hogy belekezdhessen a mesébe. Már attól megkönnyebbülsz, hogy legalább ebben hasonlít egy normális gyerekre. Bólintasz.

– A valóságshow utolsó előtti részét vettétek fel, amikor rá akartad venni Szandit, hogy jöjjön össze Zoltánnal, de elszaladt. A kamera őt követte, és amint felé fordult, téged telibe talált.

Nem a legelegánsabb így meghalni, de mi jobbat várhat egy valóságshow házigazdája? – töprengsz, de ő megzavar.

– Egyébként ki vitte volna el az egymilliót?

– Ezt sajnos még nem árul… – hadarod a berögzült választ, de félúton rájössz, már semmi értelme titkolózni, sőt lehet, ez a kislány szólhat egy-két szót az érdekedben, hogy a túlvilág jobbik részébe kerülj.

– Francis – feleled.

– Úgy tudtam! – kiált fel, majd zavartan körbenéz. Követed a tekintetét, de még mindig nem látsz senkit körülöttetek.

– Szóval ezek után hova megyek? – kérdezed, és imádkozol, hogy a jobbik helyre kerülj életedben először. Végül is nem loptál vagy öltél embert, legalábbis közvetlenül. A villamosos esetre gondolsz, és megborzongsz.

– Az ÉG-be.

Na, erre aztán nem számítottál. Egyáltalán, hol van az az ÉG? És az ilyenekről miért nem tanítanak semmit hittan órán? (Nem mintha bejártál volna rendesen).

– Az Élet Gyárba – magyarázza a kislány, majd felsóhajt: – Hogy egyesek milyen felkészületlenül jönnek ide!

Elgondolkozol, hogy ez az általad tanult két helyhez képest hol lehet.

– Akkor léphetsz át a mennyországba, ha egy földi embernek, aki ugyanide vagy a pokolba kerülne, jobbá teszed az életét – folytatja a kislány, és látszik rajta, hogy unja a kérdezősködést. Eltűnik az ajtó mögött, ahonnan jött. Követed.

Végtelen kékséget látsz magad előtt, de ha közelebbről megnézed, észreveszed a hajszálvékony fehér falakat, melyek külön irodákat alakítanak ki az itt dolgozóknak. Ugyanolyanok, mint bármelyik másik iroda a földön. Még egy kávé is gőzölög az asztalodon. Leülsz a kipárnázott forgószékre, és hátrafordulsz további instrukciókért, de az idegenvezetőd eltűnt. Bekapcsolod az asztalodon lévő hatalmas monitort, és kiropogtatod az ujjaid. Mikor belépsz, egy harminc év körüli nő jelenik meg a képernyőn, aki éppen részegre issza magát a barátaival. Megnyitsz egy dokumentumot, ami tartalmazza Enikő alapvető adatait.

„Teleshoposként dolgozik egy ismeretlen csatornánál, és mindig van kutyája” – olvasod. Először nem érted, mit takar a mindig szó, aztán magadból kiindulva, aki a szomszéd hörcsögét is sikeresen kinyúvasztotta egy hét alatt, rájössz az értelmére.

Az első feladatodként kitűzöd, hogy hazaküldöd Enikőt a kutyájához, ami remélhetőleg még él. Észreveszed, hogy bizonyos tárgyakat is tudsz mozgatni az egérrel, mint egy videójátékban. Először az ő korsójáért nyúlsz, de meggondolod magad. Egy közeledő pincér tart az asztala felé, tálcáján nyolc sört egyensúlyoz. Megvárod, amíg megáll Enikő előtt, és gyorsan összekötöd a cipőfűzőjét. Az ital eláztatja a lányt a feje búbjától a talpáig. Nevetsz. Úgy érzed magad, mint gyerekkorodban.

A következő hetekben hasonló helyzetekbe kevered Enikőt, aki folyton bosszankodik. Hurrikánt generálsz, mert nem írt alá egy környezetvédelmi petíciót. Elintézed, hogy egy madárraj szétszórja az összes pénzét, mert nem adakozott egy hajléktalannak. Mégsem változik semmi. Az egyetlen, amit elértél, hogy a nő fél kimenni az utcára, és már napok óta TV-t néz. A széked egyre kényelmetlenebbnek érzed, a kávét pedig egyre hidegebbnek. Ha téged ilyen katasztrófák érnének, hogyan reagálnál?

Valami más, kevésbé brutális megoldást kell választanod. Találnod kell valakit Enikő mellé, aki segít elindítani ezt a változást. Számba veszed a lehetőségeket: szemben lakik egy öreg fickó, aki kukkolni szokta, amikor kikászálódik a fürdőkádból. Határozottan elvetve.

Az egyetlen ember, akivel naponta beszél, Jani. Igaz, neki is csak ennyit mond: „Kösz, de nem, lúzer!” Mégis, talán ez is megteszi. Jani egy környezetvédelmi cégnél dolgozik, és az a feladata, hogy aláírásokat gyűjt a műanyag szívószál és evőeszközök nemzetközi betiltásáért.

Tökéletes. Már csak azt kell kitalálnod, hogyan hozd össze őket.

Enikő vonzónak találja az öltönyös pasikat, akiknek van háziállatuk, és a vámpírokat, amit egészen addig nem értesz, amíg rá nem pillantasz Enikő tévéképernyőjén a Vámpírnaplókra.

Szétszaggatod egy vonuló madárraj segítségével Jani összes ruháját az öltönyét kivéve, így kénytelen azt felvenni. Odacsalogatsz egy kutyát Jani lábához, aki szerencsére tényleg szereti az állatokat, ezért lehajol, és megsimogatja. Pontosan 10:34-kor belebotlik Enikőbe, aki ahelyett, hogy beszólna neki, ezúttal alaposan végigméri, majd odamegy hozzá beszélgetni. Mindketten mosolyognak.

Büszke vagy magadra, megcsináltad. Már csak az a kérdés: miért nem raktak át a jobb helyre? Vársz egy percet, és máris érzed a változást. Égető érzés lesz úrrá a testeden, a karod megremeg, mintha le akarna szakadni. A szemed viszketni kezd. Megdörzsölöd, majd rájössz, hogy az ágyban vagy. Ilyen lenne a mennyország? Nem akarsz megsérteni senkit, de azért ennél valamivel különlegesebbre számítottál. Amikor kikecmeregsz az ágyból, és belelépsz egy rágóba, már biztos vagy benne, hogy ez nem a mennyország. Belecsípsz a karodba. Igen, te, Vashegyi András, életben vagy.

Lehetséges, hogy az egészet csak álmodtad?

Nem, ennyire nem hatalmas a fantáziád. Azért örülsz, hogy nem vagy azon a különös helyen, és élsz. Ha tényleg meghalsz, a mennyországba szeretnél kerülni – határozod el.

Még valamire gondolsz, de először olyan lehetetlennek tűnik, hogy nem akarod kimondani. Segíteni fogsz a téged figyelő emberen és magadon is. Kihajolsz az ablakon, és felnézel az ÉG-re. Integetsz.

A szakmai zsűri (Berg Judit és Turbuly Lilla) indoklása:

Az írás legfőbb erénye iróniája és humora. Ironikus, ahogy a valóságshow-k világát felvillantja, és humoros, ahogy a főszereplő reagál arra, hogy kizuhant ebből a világból. Jó döntés, hogy a szerző mindezt egyes szám második személyben beszéli el, oldottabbá teszi a stílust, és bevonja az olvasót. Ötletes a történet megoldása, és a szövegen minden humora és könnyedsége mellett is átsüt, hogy egy értelmesebb, másokra jobban figyelő élet mellett áll ki.

A szerző bemutatkozik:

Érden élek 15 éve az öcsém, a szüleim és időnként a fiktív karakterek társaságában. Napközben is hajlamos vagyok elkalandozni a valós világból. A szobámban felhalmozódott könyvek káoszában és cikázó gondolataim közt egyaránt próbálok rendet tenni, kevés sikerrel. Tejeskávé és sorozatfüggő vagyok, ami néha megmutatkozik az írásaimban is. Ha éppen nem tanulok, kísérleteket végzek az élet minden táján a könyvektől egészen a gasztronómiáig. Két dolog nem maradhat ki a mindennapjaimból: egy óra írás és egy csokiszuflé. (Ajánlom a kettőt kombinálva).

Pauer Viktória Anna: Ég - Ég ifjúsági novellapályázat 3. helyezett

Demény Andrea illusztrációja

Hullócsillagos estén születtem. Nem emlékszem rá, de sokan mesélték. Anyám szerint ez valami égi hivatás jele, a jósnője szerint balszerencsés ómen. Szerintem lehet mindkettő.

Kislányként, még kétcopfos koromban, vad erdőkben jártam, harcoltam az indiánokkal, hajtottam fogatot, voltam bajba jutott hercegnő. Igaz, mindig képzeletben. A valóság nem hatott meg, minden időmet ebben a tükörvilágban töltöttem. Csak keveseknek árultam el a titkos ösvényt, ami a bejárathoz vezetett. Ott mi voltunk az igazság harcosai, nem tűrtük meg az ádáz betolakodókat, minden fa égig ért, minden nap örökké tartott, és minden galád végül megkapta méltó büntetését.

Forró nyári délután hozta a változást. Megnőtt a hajam, már zavart a játékban. Levágtam. Szüleim hamar felfedezték az ártatlan csínyt. Úgy még sosem üvöltött velem egyikük sem. Mintha én lettem volna a vad a vadászok előtt, ösztönösen hátrálni kezdtem. A vállam akadálynak ütközött. Föllángolt a tükörvilág, a többire nem emlékszem. Így esett szerencsétlen találkozásom a kerti grillsütővel. Az orvosok egybehangzóan állították: "ilyet még nem láttak". Majdnem az egész hátat beborító harmadfokú égési sérülések egy óvodáson. Kaptam gézt, szurit, matricát, de elvesztettem az ösvényt. A nagycsoport utolsó hónapját tétlen töltöttem, hiszen az udvaron minden számomra kedves elfoglaltság tiltott volt, nehogy felszakadjon a seb. Amíg a többiek homokvárat építettek, csimpaszkodtak, kincset kerestek, én fel-alá bolyongtam az udvaron. Egyfolytában és mániákusan kerestem a régi ösvényt, de még a nyomait sem találtam, pedig az elsuhanó ismerős árnyakat felismerve többször is esküdni mertem volna, hogy közel járok. Tanácstalanul kémleltem az eget, de a nap nem adott felvilágosítást.

Az iskola szinte megváltásként ért. Éheztem a tudást, hátha közelebb visz az elveszett titokhoz. A társaim szemében még láttam magam, ez reményt adott, de titokban tartottam. Még a legjobb barátnőmnek sem mondtam el, pedig ő volt az első, akiben igazán megbíztam. Kedvenc időtöltésünkként történeteket találtunk ki nem létező emberekről, meg nem történt eseményekről. Leírtunk mindent, ami csak az eszünkbe jutott. Mindig ő találta ki a legkacifántosabb részleteket, amikben még én is elvesztem. Elragadott minket a fantáziánk. Őt erőszakos látomások gyötörték, engem a kíváncsiság. Elvakított a gyermeki szeretet. Nem is hangzik olyan félelmetesen a vérszerződés, amíg meg nem villan a kés a neonfényben.

Ki a hibás, ha ilyesmi történik ? Én, ő, a szülők, a világ? Miközben anya és apa erről szónokolt, én az eget kémleltem a kocsiablakból, de a felhők nem adtak választ. Egyre gyakrabban szöktem el otthonról. Sosem mentem messzire, talán pár utcával lejjebb vagy feljebb, de egyszer sem találtak meg. Akkor lettem szerelmes.

Az élet egyszerre szépnek tűnt, egy új ösvényt találtam a régi helyett. Ő bemutatott otthon, és együtt terveztük a jövőt. Két évre eltűntem. Csak mi voltunk. Ha nem üt meg, talán fel sem ébredek.

Ezután újra egyedül maradtam. Jobban, mint valaha. A szobám sarkai egy-egy képet idéztek, a csendből is múltbéli hang szólt hozzám. Az elmúlt évek helyei viszkető emlékekkel voltak tele, már nem tudtam merre nézzek. A földet sokat láttam, hát néztem az eget. Milyen kék, gondoltam, legalább ez nem változott.

  

A szakmai zsűri (Berg Judit és Turbuly Lilla) indoklása:

Az Ég egy személyes felnövéstörténet, tele testi és lelki sebekkel, a gyermekkor „tükörvilágának” tünékenységével és az eltűnt világ kétségbeesett keresésével. Fejlett íráskészségről, jó stílusról árulkodik, képei, hasonlatai kiemelik a mezőnyből. Az olvasóban nyomot hagy az a személyes, ám önsajnálat nélküli fájdalom, ami kihallatszik a sorok mögül.

A szerző bemutatkozik:

Első osztály óta írok történeteket, kezdetleges költeményeket. Főleg az olvasás szeretete vezetett a saját gondolatok lejegyzéséhez, majd később tanári ösztönzésre csatlakoztam az iskolánk írásszakköréhez.

Mindig önbizalmat adott a novelláimra érkező pozitív visszajelzés. Alkotásaim szarkasztikus hangvételűek és meglepőek, kevésbé patetikusak. Az elmúlt években az iskolai kötelezettségek mellett az írás háttérbe szorult, de nagy álmom saját verses- és novelláskötet, esetleg regény megjelentetése.

Napjaimat Budapesten töltöm és töltöttem az elmúlt 19 évben. Végzős gimnazistaként idén érettségiztem. Külföldön tanulok tovább politika-pszichológia irányban.

Berg Judit: Répa vitéz

          

          Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kastély. Abban lakott egy pocakos király, aki nagyon szeretett enni. Sok dolga volt a főszakácsnak: minden ebédre háromféle levest, háromfajta főzeléket főzött, húsokat sütött, káposztát párolt, krémeket, mártásokat kevert, pogácsát szaggatott, tésztát gyúrt. De hiába készített finom lakomákat, ha közben mindig morgott, veszekedett. Ő volt a legmérgesebb szakács a világon.

– Ej, nézd már, micsoda fonnyadt saláta, milyen sápadt paradicsom! Belőletek készítsek én salátát? És ez a krumpli? Micsoda kis vacak! Hát ez a kolbász? Vékony, görbe, szemétbe való ez, nem a király asztalára!

Berg Judit: Lengemesék

2. fejezet – A felderítés

A lengeőrök legfőbb feladata időben észrevenni és elhárítani a Nádtengert fenyegető veszedelmet. Füttyös Vilkónak régi álma volt, hogy gyalogos hírvivőből végre őrzővé váljon, és fegyveresen, rigóháton teljesítsen őrszolgálatot. A lengegyerekek pici koruktól kezdve az őrök buzogányát és íját irigyelték, de Vilkót sokkal jobban izgatta a nádirigó háton repkedés és az állandó készenléti állapot. Az őrök képesek voltak észrevétlenül mozogni levegőben és vízen, éberségük sohasem csökkent, hiszen hol az időjárás, hol a váratlanul érkező ragadozók, vagy a véletlenül arra tévedt emberek ellen kellett megvédeni a Nádtengert. A legnagyobb gondot azonban a tó túlpartján élő harácsok okozták.

Berg Judit: Hárfa

           Elérkezett a Tenger napja. A tündérek sárkányháton érkeztek a tengerpartra. A világítótorony tövében megálltak, hogy megcsodálják a végtelen kék vizet. Eközben a két sárkány, Rolf és Albert kis hajót hurcolt elő egy rejtett sziklabarlangból. A csöpp vitorlást gondosan a parti sziklákhoz kötözték, aztán búcsút intettek, és visszarepültek a szárazföld mélyére.