Póth Rebeka: Szökés Szilveszterkor

 

Póth Rebeka illusztrációja

Gyorsan szedte a lábát, sietnie kellett. Szökésben volt.

Hátizsákja ide-oda imbolygott a hátán, ami még nehezítette a dolgát. Elszántsága mégis vitte. Vitte előre.

Fejében kavarogtak a gondolatok. A helyszínt, ahol összegyűlnek majd, csak hallomásból ismerte – a szomszéd kanárik meséltek róla néha –, így hát bíznia kellett a megérzéseiben.

Sose hagyhatta el a szobát.

Egy dolog indította most mégis útnak: utálta a petárdát, a tűzijátékot, tiszta szívéből utálta… Na meg: vágyott a társaságra.

Rövidke lábait egymás elé rakosgatva olyan utakat, szűkebb utcákat keresett, amelyek kevésbé voltak kivilágítva. Szerencséjére a város egy igen zöld részén lakott, és itt – bár tél volt, így zöldről nem beszélhetünk –, az őszről megmaradt avar a padkák mellett remek búvóhelyül szolgált a kis kalandnak.

Lassan, de biztosan haladt előre. Járókelők, akik észrevehették volna a szökést, nem voltak a közelben, mindenki a boltokban volt, hogy beszerezze a virslit, lencsét, pezsgőt az estéhez.

Annál jobb neki! Úgyis unták már őt... Tudja, mert érezte, hogy az utóbbi időben mellőzték. Csak ímmel-ámmal etették, ő pedig alig látott valamit a világból a kis üvegen át, és rettenetesen unatkozott.

A teknős elképzelte, ahogy a róla készített fotók másnap kikerülnek a lámpaoszlopokra, mint valami szökött bűnözőé... Ezen nevetnie kellett.

Vajon a többiek vállalják-e a kockázatot? – morfondírozott magában.

Komjáthy Nessie: Ciculi és az ablak

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Ciculi a párkányon ült, és bámult kifelé az ablakon. Macskasszony melléugrott, és érdes nyelvével végigsimított a fia vörös-fehér cirmos bundácskáján.

– Még mindig itt ülsz, Ciculi? – kérdezte. 

A fátyolfelhők mögül kacsintgató gyenge, kora tavaszi nap nem melengette őket olyan jól, mint a verőfényes téli napsütés, és a kertben szinte minden szürkésbarna volt és kopasz. Csak a virágágyás szélén kandikáltak a hervadt hóvirágok sötétzöld levelei.

– Persze – válaszolt Ciculi anélkül, hogy a mamájára nézett volna. Amióta megtalálta az ablakot, semmi mást nem akart csinálni, csak bámulni. Ez volt a legérdekesebb dolog a világon.

– Miért nem mész játszani? – A kismacskának még csak a füle se mozdult, olyan elmélyülten bámult kifelé. 

– Kérsz valamit enni? – próbálkozott újra Macskasszony. 

Ciculi fehér bajuszkája megrándult, de a szemét nem fordította el az ablakról. Macskasszony is leült.

– Mit nézel?

Klesitz Piroska illusztrációja

Fogas Dávid: Apacs és az indiánok

 

Varsányi Orsolya illusztrációja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna színű vadló, egy musztáng, Apacsnak hívták. Észak-Amerikában élt a Tigrisszemek nevű indián törzsnél. Egy kisfiú lova volt, akit Tigriscsíknak hívtak. Ahogy az az indiánoknál szokás, mindenki nagyon szerette a lovakat, például Apacsot is. Mindennap lovagoltak rajta, etették, itatták és ápolták.

A törzs lakóhelyén kívül, a pusztában vadlovak éltek. Apacs sokszor figyelte őket a karámból. Hiába volt jó dolga, mégis irigység és féltékenység fogta el, amiért ők szabadon futkározhatnak.

Egy este, amikor a többi ló aludt, Apacs rugdosni kezdte a karám ajtaját, de nem tudta kinyitni. Másnap reggel Tigriscsík észrevette az ajtón a rugdosás nyomait. Megijedt, és a következő éjszakára odaláncolta a lovat a fakarám falához, nehogy megszökjön. Apacs nagyon mérges lett. Fújtatott és prüszkölt, a patájával kaparta a földet. Addig ágaskodott, míg erősen meghúzta a láncot. Elszakadt a kötőfék, amihez a lánc rögzítve volt, és csörömpölve hullott a földre. Ettől a ló még jobban megijedt, és még vadabbul rúgkapált. Az egyik rúgással véletlenül sikerült kitörnie a karám ajtaját. Apacs meglátta, hogy végre szabadulhat. Kivágtatott a karámból, átugrott a kerítésen, és már vágtatott is a pusztaságban. Nem is érzékelte, hogy néhány helyen megsérült.

Másnap reggel, amikor Tigriscsík korán reggel a karámhoz jött, hogy reggelit adjon a lovának, sehol sem találta. Látta az elszakadt láncot, a kidöntött ajtót. Kétségbeesve sírni kezdett, és nem tudta, mitévő legyen.

Közben Apacs végre szabad volt. Nem vágyott vissza a fogságba, eszébe sem jutott a gazdája. Inkább száguldott a pusztán, mint egy versenyautó. Amikor elfáradt, lelegelt egy fél rétet, aztán hempergőzött, és boldogan prüszkölt a fűben. Megszomjazott, ezért elügetett a közeli patakhoz, és annyit ivott, amennyi csak belefért. A patakból nem fogyott el a víz, mint otthon a vályúból. Amikor eszébe jutott, milyen jó a szabadság, újra rohangálni és nyihogni kezdett örömében.

Így telt el az első nap. Másnap elindult, hogy felfedezze a környéket. Szép, napsütés tavaszi idő volt, cirógatta a szellő. Apacs végignyargalt a réten, míg észre nem vette, hogy a távolban egy egész vadlóménes legelészik. Na, több sem kellett Apacsnak, odavágtatott és üdvözölte a ménest. A vadlovak megörültek neki, befogadták a ménesbe, és megmutatták a környéket. Apacs szinte repkedett az örömtől, nem is figyelt a lába elé, mert éppen a tájat nézegette. Aztán egyszer csak megbotlott, és majdnem lecsúszott az egyik sziklás peremről. A ménes vezére hátranézett, hogy minden rendben van-e. Amikor látta, hogy nincs semmi baj, intett a fejével, és tovább lépkedtek.

Miklya Zsolt: Családi nyelvek

 a Bújócska-zsoltárokból

Miklya B. Emese illusztrációja

A hallgatás is

Zsolt 39,2–7.10

 

Ne fólj fám,

nem fáj fejem, mondom,

pedig tele fájjal nem befélünk.

Anya füzeteket javít és hallgat,

ilyenkor nem zavarom,

mert még kiderül, hogy nincs itt,

és akkor félni kezdek.

Apa fogja a kezem, de kerüli a témát,

pedig úgy érdekel, az óvó néninek

miért olyan nagy a melle,

és miért remeg, ha átölelem.

Nagymama simogat és hallgat,

tésztát gyúr és hallgat,

kötöget és hallgat,

és én hallom a leheletét.

Ne szólj szám, teszi ujját

nagyapa a szája elé, nem fáj fejem,

nyom egy barackot a buksimra,

nagyapa barackja magáért beszél.

Ne fólj fám, nem fáj fejem, mondom,

pedig tele fájjal nem befélünk,

és öffenevetünk, mert nálunk

a nevetés és a hallgatás is befél.

 

 

Rontom-bontom

Zsolt 43,3–4

 

Mama kezem fogja jobból,

papa kezem fogja balról.

Megfeledkezünk a gondról,

megfeledkezünk a bajról.

Lecsücsülünk egy kis dombon,

felsétálunk egy nagy lépcsőn.

Templomodba, rontom-bontom,

sosem érkezünk meg későn.

 

 

Kezek

Zsolt 110,1

 

Gyere, ülj ide mellém,

a jobb kezem felől,

mondja nagyapa, és átkarol.

Jó, hogy balkezes vagyok,

és átérem vele nagyapa derekát.

Gyere, ülj az ölembe, mondja

nagymama, megmasszírozlak.

Bal kézzel masszírozza a vállam,

jobb kézzel masszírozza a karom.

Jó, hogy mama kétkezes.

 

 

Ujjnyelv

Zsolt 141,3–5

 

Anya ideges,

halántékán az ujja.

Lakat a szádon,

mutat az ajkára apa.

Nagymama ujjait

imára kulcsolja.

Nagyon szeretlek,

csippent arcon nagyapa.

 

 

Meg-mond

Zsolt 145,17–18

 

Meg-mond-tam, mondja apa.

De nem azért mondja, mert megmondta,

hanem azért, hogy csi-náld-meg.

Ha tehát a meg-mond-tam csi-náld-meg,

akkor ez valami tit-kos-nyelv,

aminek a kódját meg kell fejteni.

Fejtem, fejtem, de aztán mindig

elfelejtem meg-ten-ni.

Szerkesztette: Nagy Izabella és Czeiner-Szücs Anita 

 

Dobó Dorottya: A pökhendi hegedűszó

 

Zelei Marcell illusztrációja

Gondolkodtál már azon, mennyi hang él körülöttünk? Itt járnak-kelnek, némely fel sem tűnik, másoktól megijedünk, meglepődünk, elálmosodunk, felriadunk, nevetünk, táncolunk, sírunk, olykor pedig egyszerűen csak hallgatjuk őket, és figyelünk. Bizony, a hangok itt ólálkodnak mindenhol, mind a kiforrott, szép, tiszta dallamok, mind a fülsértő, éktelen ricsajok, sőt, néhanapján olyan ifjú hangpalántákkal is találkozhatunk, akikre még sok évnyi tanulás vár, hogy egyszer majd az avatott fület gyönyörködtessék vagy éppen csak szórakoztassák, útba igazítsák, esetleg bosszantsák.

 A hangiskolában rengeteg ilyen diákkal találkozhatunk: ott tanult a puffanás, a loccsanás, a pisszegés, a nyammogás, a spriccelés, a koppanás, a zümmögés, a kattogás, és egy fiatal, de már most csodaszép, halk kis hegedűszó is. Az ifjú hegedűszó hamar kitűnt a diáktársai közül gyönyörű hangzásával, lágy csengésével, irigylésre méltó eleganciájával és határokat nem ismerő pökhendiségével. Miért volt pökhendi? Mert nemcsak sokkal tehetségesebb és szebb hang volt a társainál, de ezt tudta is magáról, s nem szégyellte rendszeresen a többiek szemére vetni.

– Pár év múlva világhírű balerinák fognak a kíséretemre táncolni, ti pedig legfeljebb az áruházi hangosbemondóból szóltok majd – vetette oda lenézően egyszer.

– Sosem tudhatod, kinek mit hoz a jövő – mennydörögte válaszul a tanító néni, de a pökhendi kis hegedűszó ezt meg sem hallva tovaillant.

Ugyanez történt akkor is, amikor a múzeumba mentek osztálykirándulásra.

– Próbáljatok meg úgy szólni, ami illik a kiállított műalkotásokhoz! – adta ki a feladatot a tanító néni, ám a hegedűszó csak nevetve libbent körbe a termen.

– Az állatkertbe kellett volna mennünk, hogy olyan feladatot kapjunk, amit ti is teljesíteni tudtok! – gúnyolódott az osztálytársain.

Legközelebb táncosok érkeztek az iskolába, és a csoport azt a feladatot kapta, hogy zenekart alkotva adjanak aláfestést a tánchoz.

– Én ezt egyedül megoldom, nektek már meg sem kell szólalnotok, úgyis csak belerondítanátok – ciripelte a hegedűszó, majd egy meseszép dallamot hallatva lejtett körbe, míg a többiek szégyenkezve bújtak vissza a padokba.

Csík Mónika: Sakk-sokk

 

Takács Viktória illusztrációja

 

Aegy, béöt, cénégy, három

sárkány jár a sakktáblámon,

egyik kerget futót, vezért,

másik lovat cserél mezért.

 

A harmadik rőtet kever,

bal mancsában füles veder,

átfest minden kockát, sarkot,

ecsetjével csak úgy csapkod.

 

Király mellett vezér seppeg:

„Felséges úr, hogy esett meg

ilyen szégyen, ilyen gikszer,

minden gyalog vígan tvisztel?!

 

A bástyák meg furulyáznak,

parasztokkal paroláznak,

csikóinkkal táncra kelhet

minden csókos szájú felleg!”

 

Aegy, béöt, cénégy, három

sárkány dúl a sakktáblámon,

egyik lapít, másik kutat,

a harmadik fityiszt mutat.

 

„Nesze neked harci párbaj” –

mondja egyik három szájjal,

másik azon heherészik,

hogy a király heverészik.

 

A harmadik három lábbal

tapicskol egy színtócsában,

festékes lesz szinte minden,

nincs, ki feltörölné ingyen.

 

Figuráim vígan vannak,

nekicsusszannak a falnak,

heveskednek, lökdelőznek,

azt nézik: ki kit előz meg!

 

Ördög vitte ezt a párbajt,

térfelemről éppen áthajt

csilingelve futó szánon

a sakktáblán királylányom!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

 

Várfalvy Emőke: Mese a komótos időről

 

Bódi Kati illusztrációja

Hajdanában, az idők kezdetén komótosan éltek az emberek. Hogy mi az a komótos? Nem, nincs köze a kompóthoz, bár a komótos időkben a kompótnak is volt divatja.

A komótos nem ehető, ellenben kényelmes. Vagy mondjuk úgy, nem rohanni folyton. Akik komótosan éltek nem késtek el az óvodából, munkából vagy egy jó akció utolsó órájáról. Nem volt minden percük betáblázva feladatokkal, tennivalókkal, halaszthatatlan elfoglaltságokkal. Nem mondták folyton: most nincs erre időm. Talán azért, mert amit nem mérünk, abból ki sem tudunk fogyni igazán.

Úgy bizony!

Hajdanában az emberek nem hordtak sem okos, sem buta órát. Nem voltak mobiltelefonjaik, sem templomtornyaik, sőt, kakukkos, kvarc és homokóráik sem. Az egyetlen időmérőjük a Nap volt, ami komótosan bandukolt az ég egyik csíkjától a másikig, keléstől, nyugvásig. Az emberek vele bandukoltak komótosan, addig míg egy kis ördög becsempészett egy gondolatot valaki fejébe: találjunk fel időmérőt!

S lettek órák és percek. Napok és hetek. Évek és évszázadok. Sőt, ezredek! Micsoda bőség, gondolták az emberek, ahogy dúskáltak milliónyi másodpercben, a kötegnyi évtizedben.

Aztán egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egyre fürgébben szaladnak előlük a megbokrosodott percek, s egyre több órájukat kell munkában tölteni, hogy vehessenek maguknak akár csak egy buta órát is.

Talán a butának nevezett óra haragudott meg az emberekre, s tette a napok s hetek múlását olyan gyorssá? Talán igen. Ez az óra ugyanis nagyon okos kis szerkezet, vagy mondjuk úgy, precíz. Ha a testébe szerelt apró fogaskerekek közé nem kerül picinyke porszem, azok komótosan forognak. Átbukfenceztetik a másodperceket, perceket és órákat egyik keréktől a másikig. És ketyegnek.

A ketyegést hallgatva a rohanó emberek ábrándosabbak lesznek, néha elfelejtik hova rohannak, s van, aki még arra is elszánja magát, hogy főzzön komótosan egy kompótot, s kiskanállal, langyosan az egészet elkóstolgassa, mondjuk egy délután alatt.

Talán egy felhúzhatós zsebórában bújt el a komótos idő? De kinek a zsebében kutassunk? Aki hallja, adja át, keressük meg együtt újra a komótos, kompótos időket!

 

Szerkesztette: Czeiner-Szücs Anita

Czeiner-Szücs Anita versei

 

Tuza Edit illusztrációja

 

Csillag

Kék ég mélyén,

égbolt fényén

túl élnek a

csillagok.

 

Nincsen házuk,

gazdagságuk

láthatatlan –

pont te vagy.

 

Hárfa

Holdhárfám némán

mereng

csendhúrja mélán

kereng

megpendül félve

dalol

sírva az éjbe

karol.

 

Elilla

Füst vagyok,

elillanok,

hív a felhő,

jó napot.

 

Köd leszek,

ereszkedek,

párafelhő,

cseppre csepp.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Smelka Sándor: Krige bácsi és a medvebocs

 (Egy mese a sosem volt Pécsről)

Vadas Máté illusztrációja

December második napján Szőrmók professzornak – ennek a különös pécsi tudósnak – sikerült havat varázsolnia a városra, aminek nagyon örült mindenki, tekintve, hogy szombat volt. Aki csak tehette, fent szánkózott, síelt a Mecseken. A Pécsi Szánkó Egylet tagjai délben még a Misina-tetőn épült kisvendéglőbe is beültek, hogy egy forró csirkehúslevessel öblítsék le a szánkózás fáradalmait. Hóemberek épültek a bányásztelepek udvaraiban, a külvárosi kertekben, és a belvárosban gyorsabb volt síléccel közlekedni, mint villamossal.

Még a polgármester is örült, Hajdenáj János nagyságos, aki a városháza erkélyéről hegyes bajszát pödörgetve figyelte a behavazott főteret.

Krige bácsi Szőrmók professzor mellett élt egy cirkalmas, soktornyú villában. Egész életét Afrikában töltötte: oroszlánokra vadászott.

Krige bácsi nem ment fel a Mecsekre szánkózni, nem épített hóembert, ehelyett a kandallója előtt ülve, egy óriási fotel mélyén puffogott. A lába előtt Gömbi aludt, az öreg, jámbor bernáthegyi, aki nagyon élvezte a kandalló melegét, elégedetten óriásikat horkantott.

Krige bácsi azonban nem volt elégedett a helyzettel, nem elég, hogy itt – Afrikával ellentétben – hideg van, hetek óta nem süt a nap, most odáig fajultak a dolgok, hogy már havazik is. Arról nem beszélve, hogy tegnap habcsókok hulltak az égből. Hogy érezze jól magát egy kiöregedett afrikai vadász ilyen időben? A szoba fala csak úgy roskadozott a muflon, bivaly, oroszlán és egyéb állatok fejeitől. Búsan nézegették üvegszemeikkel a kinti havazást.

Krige bácsi tudta, honnan fúj a szél, illetve honnan esik a hó: az a bolond tudós, az a Szőrös professzor az oka mindennek!

Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (2. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Egy hétbe sem telt, és ott sorakozott a palota udvarán száz markos legény fejszével, fűrésszel felszerelkezve. A legfiatalabb királyfi parancsára nekiestek a palotát fojtogató sűrű erdőnek, széles utat vágtak benne, a diófáknak még a gyökerét is kifordították, és azon nyomban tűzre vetették. Fogytak a fák, de lassan haladt a munka. Egyszer aztán a királyfi egy tenyérnyi kis tisztásra bukkant, aminek a közepén egy roskatag kunyhó állt, egy kúttal az oldalán. Hatalmas, háromtörzsű diófa magasodott a tisztás túloldalán. Nem teketóriázott, a kunyhónál meg sem állt, ment egyenesen a diófához. Ahogy odaért, megmarkolta a fejszéjét, és belecsapott. Abban a pillanatban kivágódott a kunyhó ajtaja, és egy csapzott bundájú kutya sántikált ki rajta vonyítva. Vérzett az egyik lába, csak húzta maga után a szerencsétlen. Az öregasszony követte az ebet, a kezét rázta és kiabált, de a királyfi csak akkor értette meg, hogy mit beszél, amikor már egészen közel ért hozzá. 

– Bolond vagy? Nálad még a két bátyádnak is több esze volt, fiam! Legyél te a macska, akit móresre taníthat a kutyám! – kiáltotta a banya.

Egy vörös cirmos termett a legfiatalabb királyfi helyén, akit a sebesült kutya felkergetett a diófára. Ahogy végigrohant az ágakon, egy kicsi dió lepottyant az egyiknek végéről, és gurult-gurult, meg nem állt egészen a palotát körbevevő árokig. Belepottyant a vízbe, és énekelt. 

– Apám, apám, édesapám, jöjjön ki hozzám!

Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (1. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Élt egyszer régen, messze innen, túl az Üveghegyen egy király, akinek az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Palotájának nem akadt párja e kerek világon. Hét aranytornya úgy csillogott-villogott, mintha egyenesen a napnak lett volna az otthona. Seregét az összes szomszédos uralkodó félte, kincseskamrája színültig volt. Mégsem irigyelte egyetlen emberfia sem a királyt, mert a palotát vérvörös levelű, fekete fák zárták el a külvilágtól. Ha valaki ebbe a rengetegbe merészkedett, soha nem került elő. Maga a király is csak serege kíséretében vágott át rajta. Ráadásul, ahogy teltek az évek, a fák gyökereket vertek a palota kertjében is, hát oda sem ment szívesen a király és a felesége. 

No, ennek a királynak volt három fia, és amikor a legidősebbnek már olyan sűrű lett a bajusza, mint a fekete erdő, ami körülölelte a palotát, akkor odaállt az apja elé. 

– Kedves édesapám, árulja el nekem, hogy miért sír folyton az egyik szeme?

A király megigazította a koronáját, sóhajtott egy akkorát, hogy még a szakácsok is összerezzentek a konyhában, aztán bólintott és belekezdett.