Tasnádi Emese – Nádler Pál: Mi lenne, ha a fejtetű találkozna a pókkal

A Gugorák Doma ma nem jött oviba. De ezt nem árultam el anyunak. Csak azt mondtam, hogy felmásztam a mászókán, fociztam, és űrbázist építettem az Andrissal. Meg bebújtam a sajtba a Dorkákkal. A sajt az egy ilyen nagy kerek luk, ami ide-oda billeg, ha belebújsz. Az udvaron van, és nagyon szeretem, csak az a baj, hogy más is szereti, és mindig sorba kell állni hozzá. De én inkább kivárom a soromat, csak a Dorkákkal bebújhassak oda. A Dorkák a barátom. Ketten vannak. Van még egy harmadik Dorka is, de vele csak néha játszom.

Azért jó, hogy a Gugorák ma nem jött oviba. Így legalább nem kergetett senki az udvaron. Mert a Gugorák szokott. Azt mondja, hogy „jön a póóóóók”, meg hogy „vigyázz, te kis tetűűűűű”. És én ilyenkor mindig félek, pedig nem is tudom, mi az a póóóóók meg a tetűűűűű. Megkérdeztem a nővéremtől, ő már gimis és nagyon okos, de csak annyit mondott, „ne akard tudni”, aztán megint a telefonjának beszélt. Nem telefonált, mert nem rakta a füléhez, hanem csak úgy beszélt hozzá, az meg visszabeszélt, és olyan hangja volt, mint a Lucának. Aki a nővérem barátnője.

De ma lehet, hogy nem is kergetett volna a Gugorák, mert az Andris is ott volt, és ő mindig megvéd engem. Ő a nagyfiú barátom, és nagyon ügyes. Olyat, amit épít a legóból, senki más nem tud, csak ő! Engem is megtanít, azt mondta. A Gugorák nem tud legózni. A Zsombi anyukája szerint játszani se rendesen, ezt a múltkor hallottam, amikor beszélgetett a Zalán anyukájával. Merthogy azóta a Zsombi se tud játszani rendesen, amióta a Gugorákkal barátkozik. És ez szörnyű. Szerintem is az, mert tulajdonképpen most már a Zsombi is úgy fut, hogy „jön a póóóóók”, meg hogy „vigyázz, te kis tetűűűűű”. Kérdeztem a Zsombit, hogy mi az a póóóóók meg a tetűűűűű. De nem válaszolt. Szerintem nem is hallotta, olyan gyorsan futott. Én is a múltkor olyan gyorsan futottam, hogy sikított a fülem, és nem hallottam, amikor az ovónéni rám szólt, hogy ne futkossak, mert elütök valakit. Pedig nem is valakit ütöttem el, hanem a Sziszit. De az úgyis mindegy, mert ő is mindig elüt engem.

A Gugoráknál ez valami családi dolog lehet. Olyan, mint a Topánka bácsiéknál a fagyizó. Mert már a Topánka bácsi apukája, és annak az apukája, meg annak is, fagyis volt. A dédike emlékszik is rá. Én nem. Mert akkor én még nem éltem, csak a dédike. De a Topánka bácsi családi dolga sokkal jobb, mint a Gugoráké, mert a fagyit szeretem, a Gugorák tetűűűűűs és póóóókos futkosását meg nem.

Tegnap a másik nővéremet, aki már felsős iskolás és egy kicsit okos, kérdeztem meg, mi az a póóóóók meg a tetűűűűű, de csak annyit mondott, hogy „pfúúúj, ne is mondd”.

Hát jó, nem mondom. De akkor hogy tudom meg végre, hogy mi az a póóóóók meg a tetűűűűű?!

Tasnádi Emese: A béke városa

Admata a tükör előtt állt, fején díszes fejdísz, ruhája csillogó, sápadt orcáján halvány pír, csak a szeme fénylett tompán. Körülötte szolgák hada, ifjú lányok, izgalommal csivitelve igazgatták ruhája redőit, s az öreg dada ráncos keze simogatta arcát.

– Így lesz jó, lelkem, szívem csücske, illatos bogaram. A nagyvezír jó ember, vigyázni fog rád és népedre. No, mosolyogj hát egy kicsit, drágaságom!

– Tudom, dadus. És mégis, oly nehéz a lelkem! Szívem, mint egy darab kő. Vártam hét év hét hónap hét napon át. Vártam Szádelit. Reméltem Szádelit. Sirattam Szádelit. Gyűlöltem Szádelit. S szerettem Szádelit. Szerettem úgy, mint sivatagban bolyongó szomjazó ez első csepp vizet. Szerettem úgy, mint senki mást. Jobban, mint anyám dúdolását, a rózsák pompáját, édesapám pipájának illatát. Jobban vágytam ölelésére, mint elvesztett gyermekkoromra. Szeretni akartam őt, s karomban tartani, fejemet ölébe hajtani. Boldoggá tenni azt, ki másnak adott boldogságot. Emlőmből szoptatni gyermekét, s karjába adni aztán. Adni a világ árvájának családot, otthont, hazát. Adni neki oly sok szeretetet, mit ő adott másoknak. Szerettem Szádelit. S haragudtam rá, hogy nem talált hozzám vissza.

– Akkor most már engedd el Szádelit! – mondta a bölcs dada. – S szíved nyisd meg a nagyvezírnek és népednek, kik szeretnek, óvnak téged.

Admata könnyes szemmel nézett dajkájára, aprót bólintott, majd kihúzta magát, s orcáját a hajnali napsugárba fordította, lágy szellőnek nyújtotta. Könnyei felszáradtak, sápadt orcájára piros rózsa ült, s kezét nyújtotta a szobájába belépő nagyvezírnek.

Admata és a nagyvezír hét év, hét hónap, hét napon át éltek szeretetben, békességben, bölcsességben. A nép szerette őket, s ők szerették népüket. Admata soha többet nem sírt, szemei, mint kiszáradt tó ültek üregükben. Gyermekük nem született, s Admata titkon érezte, méhe csak egy valakinek nyílna meg. De szerette férjét, mélyen szerette, s hálás volt neki, hogy oly sok veszteség, fájdalom és keserűség után visszavezette az életbe, megtanította ismét nevetni, szemébe visszaköltöztette a csillogást. Csak a könnyeit nem tudta visszahozni. Mintha ott, akkor, amikor az ezüstecsetet kettétörte, benne is eltörött volna valami. Valami olyan, ami a könnyeket tárolta. Mikor a férje hirtelen nagybeteg lett, ágynak dőlt, s tudta, elveszíti őt, Admata megijedt. Nem a magánytól félt, azt már megszokta. Bár a házassága a maga módján boldog volt, de ebben a boldogságban gyakran érezte magát magányosnak. Admata attól félt, hogy nem tudja férjét majd elsiratni. A temetés napján aztán szemét benedvesítette, mielőtt kilépett volna szobájából, majd eltemette férjét.

A napok ezt követően egyformán teltek. A birodalomban béke honolt, Admatát szerették, s ő szerette az embereket. Gyakran ment a nép közé, hogy beszélgessen velük. Ahol szenvedést, bajt látott, ott mindent megtett azért, hogy segítsen. Az árvák sorsát különösen is a szívén hordozta. Mesze földön híresek voltak árvaházai, melyben gyereket szenvedni és boldogtalannak lenni nem hagytak. Egyetlen furcsaság volt csak ezekben az árvaházakban: a gyerekek nem festhettek, ecsetet nem kaphattak.

Mikor már sok-sok év eltelt az uralkodó halála óta, s Admata csodaszép ébenfekete hajába ősz szálak kavarodtak, borús felhők gyülekeztek a birodalom felett. Admata, a kedves, kiegyensúlyozott, csillogó szemű királynő egyre búskomorabb lett. Kedves dadája már öregebb volt minden idők legöregebb hölgyénél is, de még mindig ott volt mellette, és bár szeme már nem látott, keze már fogni nem tudott, de szíve még mindent érzett. Érezte Admata minden rezdülését, látta gondolatának folyását, s szívébe félelem költözött. Az egyszer volt gyermeket, kit felnevelt, s jobban szerette a sajátjánál is, egyre mélyebb bánat járta át. S a bánat nyomában üresség kullogott, mely egyre jobban kitöltötte Admata szívét.

Egy nyári este, mikor a hold félkaréjban ragyogott, s körülötte milliónyi csillag fényeskedett, Admata bánatosan ült ablakában. Az éjszaka forró volt, jázminillat töltötte be, a távolban kabócák zenéltek altatót.

– Mi bánt, lelkem? – kérdezte a dada.

– Mehetnékem van, drága dadus. Nem tudok aludni sem már, annyira húz el valami innen. A csillagok ragyognak, s az utat mutatják szüntelen. Elvágyom innen. El, messzire! El ebből a palotából, el ebből az országból, el az életemből. El magamból!

– Menj hát akkor, ha mehetnéked van!

– De hogyan? Mi lesz népemmel, hazámmal? Ki vigyáz rájuk, ki segít rajtuk, ki irányítja őket?! Kiben bízhatnak?

– Távoli unokaöcséd, kit magad neveltél, mióta szüleit elvesztette, készen áll arra, hogy helyedbe lépjen, s népedre vigyázzon. Menj, mert menned kell!

Admata vidáman sétált, élvezte a napsütést, élvezte az utcák nyüzsgését, a gyerekeket a parkban, a morcos kamaszokat, ahogy csoportokba verődve nem vettek tudomást az életről, a galambokat etető öreg néniket, a munkába siető, gondok felhőjébe burkolózó embereket. Már két éve élt a városban, egy tízemeletes házban a hetedik emeleten. Esténként hosszú órákat üldögélt az erkélyén, nézte a csillagokat az égen, hallgatta a tücskök éji zenéjét, és leste a szemközti ház hetedik emeletének mindig világos ablakát. Vajon ki lakhat ott? Választ nem kapott, de nem is igazán kereste. Inkább maga népesítette be egyszervolt szeretteivel azt a lakást, hogy közel tudja magához őket. Mindeközben bensőjében az üresség egyre csökkent, s a béke lassan visszakúszott lelkébe. Már majdnem boldog volt.

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Tasnádi Emese és Vörös Dániel: Beszélgetős

- Látod, hogy mennek a felhők?
- Hogyan?
- Gyorsan. De nem is mennek, inkább úsznak. Hátúszásban, kényelmesen az égen fekve. Süttetik a hasukat a nappal. Szeretnék én is felhő lenni!
- Hogy ússz az égen?
- Nem. Hogy fentről lássak mindent.
- De ha háton úszol, kényelmesen az égen fekve, akkor nem látsz semmit.
- Megfordulnék, mellen úsznék, mint a béka.
- És mit látnál onnan fentről?
- Miért kell ahhoz felmenni az égre?
- Mert lentről oly kicsi és szűk.
- És meddig úsznál az égen?
- Ó, sokáig! Elúsznék a város széléig, aztán tovább az országhatárig, majd egészen az óceánig.
- Miért úsznál az óceánig?

Irány az iskola! Így felelünk mi!

Szabó Amanda Teréz rajza

(a 2013-as "Kinek a bőrébe bújnál?" gyerek rajzpályázatunk pályaműve)

Emlékeztek a múlt heti nagy dolgozatra? És Andris töri feleletére? Mennyit nevettetek, amikor azt mondta "Dugovics Titusz hátsóját a falnak támasztotta és azon felmászott". És ott vannak a fantasztikus, jobbnál jobb dolgozatok:

- Petőfi egy szegény cselédlány és a magyar nép fia.

- Petőfi úgy rohant a csatába, hogy jobb kezében a vers, a bal kezében pedig a kard volt.

- Zrínyi Miklóst a bécsi kamara által feltüzelt vadkan ölte meg.

- Leonardo da Vinci két olasz földbirtokos volt a középkorban.

- A főn egy híres lengyel ruha márka.

És még sorolhatnám tovább, de már most kilukadt a hasam a nevetéstől. 

Most voltak az egyetemeken a vizsgaidőszakok, az általános iskolában a középiskolai felvételik és a félév zárás előtti nagy hajrá. Ezen a héten már javában jönnek a második félévi témazárók. Itt az ideje lazítanunk egy kicsit, és könnyedén szemlélni az iskolai izzasztó helyzeteket. Tartsatok velünk ebben a hónapban is, amikor is alámerülünk az iskolák bugyraiban!

Hangolónak itt van mindjárt egy vers Békés Mártától, akinél jobban talán senki nem ismeri az iskolásokat.

Rajta hát! Irány az iskola! 

Így felelünk mi!

Tasnádi Emese

a hónap szerkesztője

Békés Márta: Imbolygó iskola

Hol volt, hol nem volt,

volt egyszer egy iskola.

Nem forgott az se lúdlábon,

se kacsalábon.

Hiszen éppen az volt a baj,

hogy nem is nagyon forgott.

– Erre, nem arra! –  mondták emerről.

– Arra, nem erre! – mondták amarról.

De az iskola bizony nem mozdult semerre.

– Merjed, merjed! – mondták az Emerrék.

– Marjad, marjad! – mondták az Amarrák.

Az iskola kicsit szédült ugyan,

de tartotta magát.

– Ha nem mered, csak marad a semmibe!

– Ha nem marod, csak mered a semmibe!

De az iskola nem mert, mert nem mart.

És nem mart, mert nem mert.

Billegett ugyan erre,

támolygott ugyan arra,

de maradt a helyén meredten.

Szédült már mindenki

az igazgatótól a portásig,

féltek, kipotyognak.

A tanulók nem bánták,

jobb ez mint a vidámpark!

Csak a tanárok sopánkodtak:

– Jó, jó, de merre az arra?

A szülők csak sápítoztak:

– Álljon az iskola végre a sarkára!

– Na, ez nekem meredek!

Inkább mégse maradok!

– így döntött az iskola egy nap.

És megrázta magát.

Imbolyogva ugyan,

de mégiscsak elindult.

Erre is, meg arra is.

Semerre, s amarra se.

Bottal üthették a hült helyét.

Aki kiváncsi és

mégis forró nyomon keresi,

megtalálhatja

UGYANOTT!

Szilveszterre karácsonyt

Van olyan, kérem szépen, hogy a karácsonyi csúcsforgalomban néhány karácsonyi képeslap elkeveredik, és amikor később a postaládába teszi a kézbesítő, mi pedig megtaláljuk, kibontjuk és mohón elolvassuk - akkor nem a posta rendetlensége miatt bosszankodunk, hanem, annak örülünk, hogy egy kicsit visszacsempészte a szívünkbe a karácsony örömét. A mi postásunk szilveszterre kézbesített két küldeményt: Tóth Ági zenélő képeslapját és Tasnádi Emese londoni levelét. 

.......................................................................................................................

Tóth Ágnes: Karácsony

Karácsonyváró a tél,
Fehér szárnyán szél zenél.
Mosolyog a Hold az égen,
Hóangyalkák szállnak szépen.
Ezüstfenyő tárja karját,
Tőlük várja hópalástját
Lent a völgyben szól a harang
Azt énekli: „Giling-galang”
Hirdeti a szent ünnepet,
A kis Jézus megszületett.

A zenés videóért katt a vers címére. (Zene: Trifán László, megjelent a Macskadomb című CD-n)

.......................................................................................................................

Bódi Kati illusztrációja

Drága Adrikám!

Hogy vagytok? Hogy telnek a napjaitok? Milyen volt a karácsonyotok? Sajnos idén nem találkozhattunk, mert nem tudtunk hazarepülni Angliából. Talán majd húsvétkor…

De addig is, míg találkozunk, hadd meséljem el nektek az első angliai karácsonyunk egy történetét!

            Mert tudod, az úgy volt, hogy karácsonykor bejglit kell enni. Ezt persze senki sem meri állítani így konkrétan, de mindenki tudja, hogy a bejgli karácsonyi sütemény. Anyáink már napokkal előtte gyúrják a tésztát, dagasztják, kenik bele a tölteléket és dugják be a sütőbe. Majd úgy fél óra múlva izgatottan lesik, hogy vajon szétrepedt, vagy sem? Komoly hátsók komoly gondokkal tornyosulnak a sütő ablaka előtt. Mikor aztán végre kiderül a bizonyosság, akkor kisvártatva megszületik a magyarázat is: „Apa úgy szereti, ha jó sok benne a töltelék”.

Dániel András: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) …és egy kicsi én

A szerző rajzaival

Jól emlékszem az ovira, nagyon is jól. A kedvenceim azok a kis átlátszó kockadobozokban tartott, színes műanyag kishalacskák meg kiskacsák meg ilyesmik voltak, amikkel szerintem valami feladatokat kellett csinálni. És az Anikó óvó néninek fantasztikus zsírkrétakészlete volt, emeletes dobozban nagyon sok színű! Én is mindig olyat szerettem volna! De még az Anikó néninél is jobban szerettem a Kiserzsinénit és a Nagyerzsinénit, a konyhás néniket. A Kiserzsinénit Nagy Jánosnénak hívták, és olyan kicsi volt, mint én (na jó, legfeljebb csak egy kicsit nagyobb). A Nagyerzsinénit Kis Jánosnénak hívták, és nagyon nagy volt, legalább százhatvan centi! A Kiserzsinéni mindennap bevitt a Nagyerzsinénihez a konyhára, és mindig kaptam egy kis kekszet meg kiszacskós tejport. Olyat a nagymamámtól is mindig kaptam. A stelázsin tartotta. De volt neki sezlonya és sparheltje is, meg minden ilyen S-betűse. És ő is kicsi volt, akárcsak a nagypapám, a tata. Szerintem a Juszti néninél, aki a nagymama testvére volt, és aki a kicsi nyári konyhában lakott a kis udvarban, elfért volna egy Imikém is, mert volt neki egy szép, íves kalitkája, amit a nagyságos úréktól kapott, ahol szolgált. De nem tartott benne semmit, csak úgy üresen odarakta a könyvek elé. Nagyon sok könyve volt, de férje egy se.

            Ezek mind eszembe jutnak, amikor kinyitom ezt a kicsis könyvet, ami pont olyan zöld, mit a mamáék sezlonya, és benne Kicsibácsi és Kicsinéni meg olyan, mint mama és tata. És amikor így mai napság az ősz színezte, nap melegítette udvaron a fejemre pottyan egy dió, akkor ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy felvegyem és óvatosan körbeforgatva megnézzem, van-e rajta egy kicsi kémény, egy kicsi ajtó és egy kicsi ablak, amin belesve megláthatnám a lépcsőt, ami kettészeli a fentet és a lentet, és rendet teremt ebben a kicsivilágban. Pont úgy, mint Kicsibácsi és Kicsinéni meg az Imikém és az ő könyvük. Mert este, egy zsúfolt, fárasztó nap után, ha bebújok az ágyba, be a könyveim közé, és körbenézek a polcon, hogy vajon ma este ki szólít meg, ki hív magával? Tóth Krisztina, Háy János, Rakovszky vagy Kundera, esetleg Faludy, vagy melyik komoly név? Akkor a kezem kinyúl és elindul, és kicsit megáll Vonnegutnál, elgondolkozik, tulajdonképpen miért is ne… egy kis fekete humor, kemény karcolat a komolytalanná váló komoly világról, ez pont jó lesz… vagy mégsem? Csak egy kis megtorpanás, csak egy kis bizonytalanság… és akkor már fogom is ezt a kicsi zöld könyvet, hogy elnyújtózzam benne, megszagolgassam friss, ropogós lapjait, miközben szemem egy alkalmas üveget keres, amibe az estének a dánielandrásos, kicsit szúrós, kicsit simogató, kicsit mosolygós és kicsit pityergős, de meleg, puha, körbeölelő illatát belezárhatom. A sorokkal együtt elröppen a nap minden nehézsége, agytekervényeim kényelmeset nyújtóznak, izmaim megpihennek, ellazulnak, s csak a nevetők vannak még ébren, hogy Kicsibácsi és Kicsinéni történeteit olvasva mosolyra húzzák számat. Majd lassan kihullik kezemből a könyv és elalszom, miközben arra gondolok, hogy közeledik a születésnapom, és szeretnék egy Imikémet.

tasnádi emese, egy kicsimse

Dobókockás MukiCuki

Mondd, te jártál valaha a dobókockás MukiCukiban?
Hogyhogy milyen cukiban?
A Mu-ki-Cu-kiban.
Abban a városi csodacukrászdában, ahol a pepecsművesek dolgoznak. Rendelhetsz ott dobós tortát meg libacombot is.
Hogy nem tudod, hol van?
Hát a városban.
Hogyhogy melyik városban?
Hát abban, ami tele van legendákkal.
Erről a városról mesél Tasnádi Emese és P. Szathmáry István. Ott áll a különös Apafa is. Az a fa, aminek a tetején egy ráncos, pici ősapa üldögél. A fa lombja olyan terebélyes, hogy minden ágán elfér egy apa. Minden ott ücsörgő apa kalapot hord. Van, akinek sárga, piros és kék a kalapja, meg csúcsos meg szép, de vannak ronda kalapúak is.
Hogy honnan van a kalapjuk?
Hát, úgy tartja a városi legenda, hogy „amikor egy apa megszületik, kap egy kalapot, oszt jó napot!” Hogy mit csinálnak az apák ennél az Apafánál?
Ünnepelnek. Esznek, kártyáznak, célba köpnek és még tábortüzet is gyújtanak, ha leszáll az este. Hogy merre kell menni ebbe a városba? Atérinéni farmja mellett jobbra. Majd megismered a farmot, mert messziről látszik a gazda, az a morcos. Gumicsizmában jár és bajsza van. Kora reggel érezni a tejbegríz illatát, amit Atérinéni főz, míg a gazda kikeféli a bajszát. A legelőn az övék az a sok svájcitehén. Tudod, belőlük jön a csokis tej. Ha nem tudsz elaludni este, szólj az anyukádnak, vigyen el elalvás előtt a farmra, minden rossz alvó gyereket oda visznek. Vidd a pöttyös bögréd is, amit születésnapodra kaptál, mert kapsz bele forró csokit. Az majd segít elaludni. A svájci tehenektől meg kapsz altatódalt is.
Hogy nem hiszed?
Jó, akkor eléneklem neked a svájcitehén-altatódalt. Khm, khm:

 Búúú se füle, búúú, se farka,
Búúúboljon neked az Anyaaaa!
Búúú se füle, búúú, se farka,
Búúúboljon neked az Anyaaaa!

Most énekeljük együtt:
Búúú se füle, búúú, se farka,
Búúúboljon neked az Anyaaaa!

Tessék, már meg is jegyezted, ezután el tudod énekelni magadnak, ha lefekvés előtt éppen nincsenek a közeledben a svájcitehenek. Ha majd a városba vonaton utazol, az állomáson találkozni fogsz a krumplifejű masinisztával. Ne kuncogj, na, tényleg krumplifeje van, de senkinek sem tűnik fel, mert ő a legkedvesebb masiniszta a világon. A vonatváró síró gyerekeket csak ő tudja megnyugtatni. Ráül a bőröndökre, ölébe veszi a pityorgó gyereket, és együtt bámulják a hernyóvonatokat.
Valld be nekem őszintén, most, hogy csak így ketten vagyunk, te szereted a különös lényeket? Az ágy alatt megbújókat, a függönyt libbentőket, a padláson ücsörgő kaparászókat, a mélabús hüppögőket, a zümmögve morgókat, a csuklón röhécselőket, a bátortalan különcködőket, a könyveket rágcsálókat?
Hogy szereted?
De jó, én is! Pszt, elárulok neked egy titkot! Van egy eldugott, különös kedvenc lényeket összesítő listám. Nemrég bővült. Ráfészkelte magát Tasnádi Emese víziszörnye, az a pikkelyes, uszonyos, sokfejű, aki Jancsi jó barátja, és akit P. Szathmáry István ismer a legjobban, le is rajzolta szép fűzöldre.
Hogy nem hallottál még róla?
Ez az a szörny, aki a szökőkútban lubickol, és aki nem szereti, ha az emberek sikítanak és kiabálnak, ezért inkább a szökőkútban vár.
Hogy mit vár?
Hát, csak vár. Ahhoz ért a legjobban. Képzeld, Emese telefánkja is ráugrott a lénylistás papíromra. Ez a telefánk mókás egy figura, pont olyan, mint egy fánk, és az elefánttal lakik. Képzeld el, sokszor nyelvet ölt és fityiszt mutat. Szépíteni kár, megmondom őszintén, kissé bárdolatlan egy nemlétező állat ez a telefánk! Ráférne némi jellemcsiszolás. Pár hónapja a munk állatok is kérték a listámra való felvételt. Nekik azonnal igent mondtam. Ők a városi munkálatok őrei, akik az előző napi munkálatokat ellenőrzik, és néha a munkásokkal teázgatnak a közösen ásott gödörben. Azt hiszem, most épp itt tanyáznak az utcánkban. Holnap utána is nézek, bekiabálok a kerítésünk melletti gödörbe. Ha itt vannak, behívom őket teázni.
Halkan mondom, de a toronyóra szellemével akadt egy kis gondom. Jaj, ne reszkess már! Ez egy jóravaló szellem! Annyira szereti az embereket, még a különösen morcfejűeket is, hogy sosem tudna meglenni nélkülük. Szerettem volna többet megtudni róla, hogy végül is bántja-e még valami áttetsző finom lelkét, mosott-e fület azóta, hogy gondok voltak a hallásával, s hogy a galambtollak ügye megoldódott-e a városi toronyban. Sajnos azóta nem tudok róla semmit. Felszívódott. Se híre, se hamva.
Hogy micsoda?
Lehet, toronyórakörútra utazott? Hú, erre nem is gondoltam. Köszönöm, hogy mondod. Nem hallottad véletlenül, mikor lesz a városi legendák következő ünnepsége? Hogy nem?! Ha esetleg megtudsz valami érdemlegeset, kérlek, hívj fel, vagy írd meg nekem sürgősen, jó? Hogy micsoda? Menjünk el a következő ünnepségre?
Hogy neked milyen remek ötleteid vannak!
Jól van, menjünk, de vigyük magunkkal Julijulit és mackót is. Ők is imádnak utazni, akárcsak te meg én. De akkor vihetnénk ajándékot is, jó, mert úgy illik, nem? A lubickoló víziszörnynek például új fésű kellene, vörös rúzs a gólyáknak, a krumplifejű masinisztának vihetnénk egy fekete filctollat, legyen mivel kackiás bajuszt penderítenie magának, a munk állatoknak új teáskészletet, a toronyóra szellemének meg egy doboz fültisztítót. Ugye nem hallottad még, hogy a városi legendák ünnepségén mindig ott dudorászik Tasnádi Emese és P. Szathmáry István is? Nem viccelek, tényleg! Becsszóra mondom! Ők a tiszteletbeli vendégek, ezért is ismernek ott olyan jól mindenkit. Istvánnak vihetnénk egy festékcsomaggal teli kis bőröndöt, hogy legyen mivel rajzolnia ezután is sok ilyen vicces és gyönyörűséges mesekönyvet. Emesének pedig egy tucat tollat.
Hogy ne vigyünk Emesének tollat? Miért ne? Mert lám, mi történt a toronyóra szellemével. Jaj, nem galambtollra gondoltam! Igazi tollakra, amivel írhat még több városi legendáról meg mindenféle izgalmas dologról. Szerintem mire megírta ezt a mesekönyvet, elfogyott a tollkészlete. Szerinted nem ezért lett a könyv ilyen rövid?
Hát akkor miért? Jaaaa, mert a papírja fogyott el Emesének! Értem már! Akkor vigyünk neki papírt is. De mi van, ha megijedt a városi lényektől, és ezért lett ilyen rövid ez a könyv? Még belegondolni is rossz! Most, hogy végre itt vagy, kérdezzük meg együtt, jó? Nagyon hangosan kell kiabálnunk, hogy meghallja. Elég messze lakik innen. Várj, a füledbe súgom, mit is kérdezzünk: Ssssssssmmsmsmsmmssss. Rendben? Akkor hajrá: Emeseeeeeeeeeeeeeee, elfogyott a tollad, vagy netalántán a papírod, vagy a városi legendák különös lényeitől rettegsz, ezért nem lett hosszabb a mesekönyveeeeeeeeeeeeeed? Mintha hiányozna a könyv egy rééééééésze, mintha nem lenne befejezveeeeeeee! Nem válaszol. Talán nem kiabáltunk elég erősen, és nem hallotta, amit kérdeztünk. Sebaj, holnap is elkiabáljuk neki. Jaj, az villant át az agyamon, mi van, ha a könyv felét a víziszörny falta fel, mert úgy érezte, nem kapott kellő figyelmet a mesékben? Ha ez történt, ne is kerüljön a szemünk elé! Hálátlan sokfejű szökőkútfoglaló! Tőlünk aztán várhatja az ajándékfésűt!

 Simon Réka Zsuzsanna

Gabriel Pacheco – Tasnádi Emese: Tlaltekutli

Mondok neked egy mesét a szeretet erejéről. Nem is tudom pontosan, hogy kezdjem, hol kezdjem ezt a mesét. Kezdem hát a közepén.

                Az ikrek még egészen picinykék voltak, amikor a Békakirály elrabolta őket. A fiút Leónak hívták, a lányt Lénának. A Békakirályt pedig Békakirálynak az alattvalói, Zöldfejű Nyálkás Dögnek az ellenségei és Békucinak az anyukája. Az az igazság, hogy az anyukáján és a dadáján kívül nem szerette senki: az alattvalók tartottak tőle, az ellenségek félték hirtelen haragját és gonosz lelkét. A barátai pedig… Nos, barátai nem voltak.

Reggelente, amikor felébredt, kinyalta szeméből a csipát, és belenézett a tükörbe, egy nagy, pöffedt, nyálkás, zöldesbarna testet látott csupán, és máris elment a kedve az egész naptól. Ilyenkor mindig azokra a jól fésült, színes és kecses amazóniai békákra gondolt, akikről anyukája olyan sokat mesélt hajdanán. Szépségük mellett csodálta erejüket is, mellyel az indiánok nyilait mérgezték. Ő maga is hozzájuk hasonlatos szeretett volna lenni, de nagynak és csúfnak született, ezt kár is lett volna tagadni. Később aztán, amikor már megörökölte apjától, az Öreg Békakirálytól a trónt, díszes ruhákat csináltatott magának, két lábon járt, s fejére koronát biggyesztett (elődje, az Öreg Békakirály slampos volt, és utálta fején a koronát). Sajnos azonban így sem lett sokkal vonzóbb, és mivel lelke sötét maradt, továbbra sem szerette senki. Építtetett hát egy hatalmas palotát, benne száz meg szász szobát. De soha senki nem jött hozzá látogatóba, s a meghívásait is rendre visszautasította mindenki. Édesanyja, a Békakirálynő már rég meghalt, egyedül öreg, vak dajkája vette körül szeretettel. Egy komor, magányos, sötét estén a dajka mondott egy mesét a Békakirálynak, akit álmatlanság gyötört. A mese a félelmetes, hatalmas Tlaltekutliról, a békaistenről szólt, aki holtakat vacsorált, s új életet töltve beléjük köpte ki aztán őket. Mindenki félt Tlaltekutlitól, de félelmükbe csodálat is keveredett, s ezt megérezte a Békakirály is. Ezért másnap reggelre kelve kihirdette birodalmában, hogy mostantól fogva őt Tlaltekutlinak kell hívni, mert ő ama bizonyos békaistennek egyenes ági leszármazottja. Szegény dajka hiába mondta neki, hogy nem úgy van az, a Békakirály nem hallgatott rá, végül egészen meg is mérgesedett, és száműzte őt a birodalmából. Innentől már tényleg nem maradt senki, aki csak egy kicsit is szerette volna,így aztán teljesen elhatalmasodott rajta a gonoszság. Tlaltekutlitól, a Békakirálytól félt a világ nagyobbik fele, no meg a kisebbik is.

Gabriel Pacheco, mexikói művész alkotása

Egy nap Tlaltekutli hatalmas palotájának üres szobáit rótta, egyik ajtó után nyitotta a másikat, de sehol sem lelte nyugalmát. Túl nagy volt a csend, túl üres a palota. Végül rájött, hogy mi hiányzik: a gyerekzsivaj! Elindult hát, hogy gyereket szerezzen magának. Nem is kellett túl messzire mennie, egy kedves kis házikó udvarán csakhamar észrevett egy vidáman hancúrozó ikerpárt, egy kisfiút és egy kislányt: Leót és Lénát. Nagyon hasonlított egymásra a két gyerek, a lányos arcú fiúcska és a fiúsan öltözködő, harcos kisleány. Tlaltekutli nem sokat teketóriázott, beugrott a kertbe, magával ragadta a két gyermeket, és hatalmas békaugrásokkal eltűnt szem elől.

Tasnádi Emese: Az Autómosószörny

Szathmáry István könyvborítója

Tasnádi Emese:

Az Autómosószörny

Mondják, az autómosóban, a benzinkútnál lakik egy szörny. Egy Autómosószörny. Senki nem látta addig, amíg Kisjoci, akit Nagyjoci elvitt magával tankolni, észre nem vette. El is mondta gyorsan mindenkinek a benzinkúton: a benzinkutasnéninek, és a benzinkutasbácsinak, a szőke néninek, aki nem tudott tankolni, a kopasz bácsinak, aki segített tankolni a szőke néninek és elmondta még a rózsaszín masnis kiskutyának is, aki a szőke néni kezében volt és nagyon mérgesen ugatott a kopasz bácsira. A benzinkutasnéni mosolygott, a benzinkutasbácsi egy barackot nyomott a fejére, a szőke néni azt mondta: „jaj, ne már, egy szörny! aohh, micsoda hely!” A kopasz bácsi morrant egyet, hogy „ne ijesztgesd a hölgyet, öcsi!”, a kiskutya pedig nagyon mérgesen, és nagyon élesen azt vakkantotta: vauuujjjj!

Kisjoci végül úgy döntött, hogy nincs mese, magának kell kézbe vennie a dolgokat, felhúzta a gumicsizmáját, fejére húzta az uzsonnás zacskóját és felvette a méhecskés esőkabátját.

-          Hová mész Kisjoci? – kérdezte Nagyjoci, miközben ellenőrizte a légnyomást az autókerekekben.

-          Meglesem a szörnyet az autómosóban.

-          Jó, de vigyázz magadra, nehogy felfaljon!

-          Viszek magammal müzli szeletet, azt biztosan szereti, mert én nem szeretem, olyan szörnyen rossz az íze.

Ezzel el is indult az autómosóhoz. Az ajtóban megállt és óvatosan belesett. Nem volt bent senki, a földön pocsolyák, a falon pedig egy tábla. A túlsó oldalon ott volt maga az Autómosószörny, vizes szőre lógott, fején piros szöveg villogott: ALVÁZMOSÁS, SZÁRÍTÁS, MOST INGYEN VAX!

Kisjoci jó alaposan megnézte az Autómosószörnyet, hisz ez nem is olyan félelmetes, gondolta. Csak csendben sírdogál magában, lehet hallani, ahogy potyognak a könnyei. Aztán egyszer csak minden megváltozott: egy nagy fekete autó gurult be az autómosóba, pont a szörny hatalmas szája elé. Az Autómosószörny felborzolta a szőreit és hangos morgásba kezdett, a könnye patakokban folyt és szerteszéjjel, nagy sugarakban locsolta vele a nagy fekete autót. Valószínűleg valaki korábban lelocsolhatta egy pohár folyékony szappannal is, mert a fekete autó pillanatokon belül olyan habos lett, mint Kisjoci keze, amikor ráöntött egy fél flakon folyékony szappant.

És ekkor az Autómosószörny hatalmas szőrös szája egészében bekapta a fekete autót, Kisjoci ijedten takarta el kezével a szemét. Nagyon sajnálta a kocsit, mert pont olyan volt, mint Nagyjocié, egy fekete Opel Zafira.

-          Neeee! Ne bántsd őt! – kiáltotta a szörnynek, de az úgy tett, mintha nem hallotta volna meg.

-          Engedd el, hallod, mert megharagszom! – toppantott egy kicsit bátrabban Kisjoci és kilesett az ujjai között. Hiába, az Autómosószörny csak ki-be tologatta a szájában az autót, és úgy tett továbbra is, mintha süket lett volna.

-          Na, most már elég! Nesze, itt van egy müzli szelet, edd inkább ezt meg!

A szörny hirtelen megállt, abbahagyta a morgást és a sírást is, majd vékonyka hangon megszólalt:

-          Milyen müzli szelet?

-          Csokis.

-          Az jó, azt szeretem.

-          De csak akkor kapod meg, ha elengeded a nagy fekete autót.

-          Viheted. Nekem úgysem ízlett. Túl fekete. Különben is jobban szeretem a mazdákat.

-          Én is jobban szeretem, de azok drágák.

-          Hát, azokról nem is mondanék le egy müzli szeletért! Minimum egy kindertojást kellene adnod. – jegyezte meg ravaszkásan az Autómosószörny, mert úgy látta, hogy Kisjoci esőkabátjának a zsebe gyanúsan dudorodik.

Kisjoci hirtelen a zsebébe nyúlt, elindult kifelé az autómosóból, majd kissé hátrafordítva a fejét, könnyedén megrántotta a vállát és csak úgy odavetette:

-          Az nincs.

Miközben Nagyjoci és Kisjoci elmentek a benzinkútról, még látták, ahogy az autómosóhoz egy ezüst Mazda MX5-ös gurult be. És jól lehetett hallani azt is, ahogy az Autómosószörny morogni kezd, majd hangosan felzokog.

-          Pedig csak egy kindertojás kellett volna neki. – jegyezte meg csendesen Kisjoci, markában apró játékfigurát szorongatva.

Tasnádi Emese és Vajda Nóra (13 éves)

Perger Zsófi illusztrációja
(az illusztrátor blogja: http://zsofiaperger.blogspot.hu )

Vajda Nóra: Én és a fizika

A test minden, ami a vizsgálat tárgyát képzi.

De kit érdekel ez, mikor mindenki #Casby-t figyeli?
Szilárd, folyékony s légnemű, a három halmazállapot,
részecskéi keserítik a napom.
És Majka után már én sem látom tisztán a holnapot.
Marcus videója kedden lesz kint,
de egyelőre csak annyit tudok, hogy a mennyiség a testek
mérhető tulajdonságát jellemzi.

Tasnádi Emese: Az elveszett hó

Endrődi Kata illusztrációja

A Tél komótosan kavargatta reggeli kávéját, és szemét behunyva süttette hidegcserzette ráncos arcát a hajnali szikrázó napsütéssel. Szerette a reggeleket, különösen a télieket. Szerette volna a nyáriakat is, de nyaranta a déli féltekén kellett szolgálatban lennie, így esélye sem volt megismerkedni a Nyár reggeleivel.

Hóanyó egyre kétségbeesettebben futkározott a Tél körül, minden zugba benézett, minden zeget felfordított, minden szerteszét hagyott újság és könyv alá bekukucskált, minden fiókot kihúzott, és még a stelázsit is arrébb húzta nagy kínlódva (meg morogva, hogy miért kellett pont ilyen súlyos tölgyfából kifaragnia ezt Hóapónak).

– Mit keresel lányom? – unta meg végül a nyüzsgést a Tél.

– A havat! – vetette oda a választ fokhegyről, nem kis türelmetlenséggel a hangjában Hóanyó.

– Mit?? – értetlenkedett a Tél.

– Mondom, a havat! Tudod, az a fehér, hideg valami, amit ilyenkor, télen, kellene szórnunk zsákszámra.

– Tényleg, miért is nem havazik?! Hiszen tél van! – csodálkozott a Tél.

Tasnádi Emesének - Molnár Olgitól

Simon Réka Zsuzsannának - Tasnádi Emesétől

Karácsonyi meglepetés

Kedves Olvasónk!


Most már aztán féltünk, borzongtunk eleget, itt az ideje a derűnek, éneknek, karácsonyi készülődésnek!

Ismeritek azt a játékot, amikor mindenki beledobja a nevét egy kalapba, aztán a neveket jól elkeverjük, még egy kendővel le is takarjuk, még véletlenül se leshessen leselkedni? Utána mindenki húz egy nevet, gondosan titokban tartja, és készít neki valami meglepetést karácsonyra. Ezt a játékot irigyeltük el a gyerekektől. Decemberben az Író Cimborák és az Illusztrátor Pajtások húzták ki egymás nevét a kalapból. Ez a bizonyos kalap a Két Egér könyvesboltban lakott, és Mészáros János vigyázott rá, és segítette a húzás zavartalan menetét, ezt pedig nagyon szépen köszönjük neki. Ígérjük, mind az írók, mind az illusztrátorok különleges, új oldalukat mutatják majd be a meglepetéskészítés kapcsán - ki ki toll helyett színes ceruzát, színes ceruza helyett gitárt ragad. Majd meglátjátok! Az ajándékok hol ezen, hol azon a blogon fognak felbukkanni, keressétek a csomagokat és a facebook bejegyzéseket.

Azt se feledjétek, hogy 6-án a Mikulás is ellátogat hozzánk: közzétesszük a Mikulás-színező pályázat eredményét.

Sok szeretettel, izgalommal és várakozással:

Majoros Nóra (Író Cimbora) és Simonyi Cecília (Illusztrátor Pajtás)

A Tovább gomb után következzen a hónap első ajándéka: Tasnádi Emese lepett meg bennünket ezzel a karácsonyi írással egy este, csak úgy, hogy jobb kedvünk legyen. Nekünk pedig azonnal jobb kedvük lett.

Tasnádi Emese: A Kukaszörny

Kőszeghy Csilla illusztrációja

          Mondják, a sárga ház melletti kukában lakik egy szörny. Egy Kukaszörny. Nemrég költözött be, nincs két hete. Sokáig egy kukásautóban lakott társbérletben, de nem bírta elviselni egy csapzott vörös hajú szörnylány túlzott szappan és dezodor szagát, ezért lelépett. A szörnylány még sokáig sírt utána, mert titokban szerelmes volt belé, de késő bánat, ez a vonat, illetve kukásautó már elment. Mert a múlt héten áthelyezték egy másik kerületbe, a város szélére. Szóval a Kukaszörny kibérelte magának a Rét utca 2. alatt lévő Sárga ház óriáskukáját. Eleinte kicsit tágasnak találta, de aztán úgy döntött, hogy később legfeljebb keres egy lakótársat. Mondjuk, felad egy ilyen hirdetést: „Csinos, rossz leheletű és bűzlő, 20-30 év közötti Kukaszörny keresi szagban és korban hozzáillő társát! Tiszta illatú vörös hajú kalandorok kíméljenek!”