A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sport. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sport. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. január 12., kedd

Nurdaulet Akysh: Barátok a polcon

Illusztráció: Nurmukhanbet Nagymbek

Kulcsszavak: barát, föld, gyerek (дос, жер, бала)

Ajdinnak egészen különleges barátai voltak. Összetartoztak, békében éltek egymás mellett. Időnként, amikor unatkoztak, bágyadtan sóhajtozva nézegettek az ajtó felé. Valahányszor Ajdin belépett az ajtón, azonnal kiáltozni kezdtek:
– Én, én! Engem vigyél magaddal!
A fiú azonban egyenként vitte ki őket az udvarra, és külön-külön játszott velük. Lassanként hozzászoktak, hogy ez a dolgok rendje.
Egy nap Ajdin elment, és egy ideig színét sem látták. Nem értették, mi történhetett. Barátai borzasztóan hiányolták, bár egy kis idő után újra visszatért közéjük. Rögtön rákezdték:
– Ajdin, hol voltál?
– Annyira hiányoztál, mi történt?
– Halálra unjuk magunkat! – szóltak.
– Nyáron nem vihetlek ki titeket! – felelte a fiú.
– Hogy-hogy nem vihetsz? Ne lódíts! Miért ne tehetnénk mi is azt, amit mások? – szólt a fiú egyik barátja, Korcsolya. Amint Ajdin távozott, folytatta:
– Ajdin becsapott minket! – mondta a többieknek. – Nézzétek! Velünk bezzeg nem játszik, de most is másokkal van odakint!
– És kik azok a mások? – kérdezte Szánkó az alsó polcról.
– Innen, az ablakból látom, másokkal barátkozik, olyanokkal, mint Labda és Bicikli.
– Hogy micsoda? – kérdezte Síléc, a nyakát nyújtogatva – Mit akar ez jelenteni?
– Hát nem értitek? Elárulta hűséges, öreg bajtársait! Ennyi! Mit lehet csinálni egy ilyen emberrel? – emelte fel a hangját türelmetlenül Korcsolya.
Az otthagyott barátok hatalmasat csalódtak Ajdinban. Valamit tenni kellett.

Így történt hát, hogy a három társ, kihasználva Ajdin távollétét, kiszökött a szabadba.
Olyan forróság volt odakint, mintha az ég a földre zuhant volna. Hónak semmi nyoma nem volt. Zöldellt a fű, hullámzott a zsenge nádas, a lombok pedig szemet gyönyörködtetően remegtek a szélben.
– Hurrá! – kiáltott örömében Korcsolya.
– Milyen csodaszép világ! – lelkendezett Síléc.
– Még soha nem láttam ilyen gyönyörűnek a pusztát! – mondta Szánkó leplezetlen megdöbbenéssel.
– Hogy titkolhatta el Ajdin ezt a sok szépet előlünk? Valóban a barátunk lett volna? Tudjátok mit? Leckéztessük meg! Rúgjunk ki a hámból! – kiáltotta hangosan Korcsolya. Szavait azonnal visszhangozta Síléc is:
– Gyerünk, barátaim! Amióta nem csúszhattam egy jót, teljesen kiszáradtam és kimerültem. Egészen oda lett a lelkesedésem! Csináljunk már valamit!
Mindhárman visszatértek tehát jól ismert terepükre, a pusztába. De a móka helyett egészen más történt: mindhárman arccal zuhantak a zöld fűbe! Egymásra pislogva tápászkodtak fel, nem értették az egészet. Újból megpróbálták, de megint nem ment a csúszkálás.
– Mi történik velünk? – kérdezgették egymástól elképedve. Egyiküknek betört a homloka, másikuknak az orra vérzett. A harmadiknak a feje zúzódott. Annyira ledöbbentek, hogy még a fájdalmat sem érezték.
– Nos, én rájöttem – mondta Korcsolya a korábbi magabiztosságával – azért esünk arccal a fűbe, mert füves terepen próbálkozunk. Gyerünk ki a síkra!
– Nem is értem, miért nem működik a domboldal, hiszen mindig errefelé szoktunk csúszkálni. Menjünk, ne húzzuk az időt! – rikkantott Síléc.
Kimentek hát oda, ahol a tükörsima, lapos felületet ismerték. Télen itt minden csupa jég volt. Ezen a téren nem jártak autók telente, ezért olyankor a gyerekek számára korcsolyapályává alakították.
A három jóbarát úgy nekiiramodott, hogy a lábuk is alig érte a földet. Aztán hárman háromfelé repültek. Olyat bukfenceztek, hogy szikrát hányt a szemük, amikor földet értek. Moccanni sem tudtak, csak nyögdécselni.
– Ez meg mi volt? – nyöszörögték egymásnak. Most, amikor végre kint voltak a szabadban, nem sikerült semmi, sehogy sem tudtak játszani. Megszeppenve néztek körbe.
– Hogy juthatnánk haza? – gondolták. Hármójuk közül először Korcsolyának támadt egy gondolata. Meg is szólalt, miközben még tántorgott kissé:
– Nos, szóval... én ugye a jégpályán szoktam korcsolyázni. Tehát nekem jégre lenne  szükségem, hogy hazajuthassak – bökte ki fölényesen.
Az a hely, ahol a jégpályát ismerték, csillogott, mint egy tükör. Korcsolyát kivitték oda, és ráengedték a pályára.
Mivel Korcsolya vasból készült, amint a felszínhez ért, azon nyomban el is merült. Mert, mint kiderült, a jégpálya nem volt más, mint egy úszómedence. Valaki azonban végig figyelte őket a partról, és amikor látta, hogy Korcsolya bajban van, a segítségére sietett.
– Értitek már, hogy nyáron miért nem akarlak kivinni titeket a szabadba? – nézett végig a barátain Ajdin. – Mindnyájunknak megvan a maga helye a világban. Tudnunk kell, hová tartozunk. Most aztán láthatjátok, hogy jár az, aki ezt nem akarja tudomásul venni!
– Én vagyok a hibás! Tudatlanságból én rágalmaztalak, én kezdtem az egészet! – vallotta be szégyenkezve Korcsolya.
S azóta valahányszor eljött a nyár, a három jó barát, Szánkó, Síléc és Korcsolya nem szökött ki többé a polcról.

Fordította: Aydin Akysh, Tóth Lajos. Szerkesztette: Nagy Izabella

Timur Davletgireev: Görkorcsolya (роликтер)
Aida Amanova: Görkorcsolya (роликтер)


2015. október 6., kedd

Amikor esténként...

Hétvári Andrea versei kikéredzkednek a fiókból. Először csak ide, a blogra, aztán bele az olvasók fejébe és szívébe, és reméljük, egyszer majd egy könyv lapjai közé. Az esti szörnyeshez Kyrú készített illusztrációt.

Illusztráció: Kyrú


AMIKOR ESTÉNKÉNT

Ha nem volna este,
koromsötét sem volna,
és nem volna mitől félni.
Így viszont
egészen más a helyzet.
Amikor esténként
a szobámban ülök,
mindig azon kell
gondolkodnom,
hol rejtőzhet
A SZÖRNY,
aki nálunk lakik.
Anyáék mindig azt kérdezik,
láttad már előbújni egyáltalán?
Nem, látni még sohasem láttam,
mégis tudom, hogy ott lakik.
Szűk ágyrések és
szekrénysarkok a búvóhelyei,
páratlanul heverő zoknik
és sűrű pókhálók közt
kénytelen várni a sorára
és az alkalomra,
hogy engem megijeszthessen –
ha jobban meggondolom,
évek óta tüsszögés
és állandó derékfájás
gyötörheti emiatt szegényt.

2013. március 27., szerda

Molnár István Vajk rajza és Mészöly Ági meséje



Molnár István Vajk: Kentaúr focista


Mészöly Ági: A futballozó kentaur

Valamikor réges-régen Árkádia árnyas erdeiben élt a kentaurok népe. A bölcs, félig ló, félig emberszerű lények a legnemesebb tudományokkal múlatták idejüket: figyelték az égen vándorló bolygók járását, olvasták a jövendőt a csillagokból, számolták a holdtölték és a napfogyatkozások idejét, versbe szedték a régmúlt legendákat, és mindezekre megtanították a hatalmas isteneket és a legnagyobb királyokat is.
A kentaurok gyermekei naphosszat az öregek sarkában bóklásztak. Megtanulták ők is a titkokat, s néhány év alatt kiderült, melyik kentaurgyerek mely tudomány művelője lesz majd. Mikor elérték a tizenöt éves kort, egy komoly vizsgán kellett bemutatniuk a tudásukat jóstanból, csillagászatból és költészetből. Aki ezen a vizsgán elbukott, hosszú bujdosásra és számkivetettségre ítéltetett.
Egy ifjú kentaur, Filosztratosz igencsak különbözött a többiektől. Míg társai a jövendő titkait fürkészték madarak röptében és az áldozati tűz füstjében, ő legszívesebben egy hatalmas zöld mezőn futkosott egy sáslevelekkel kitömött borjúbőr golyóbis után. Hiába korholták szülei, hiába csóválták fejüket az öreg bölcsek, hiába néztek rá ferde szemmel társai. Anyja és atyja lehorgasztott fejjel jártak az erdőben, annyira szégyenkeztek gyermekük miatt.

2013. március 19., kedd

Aranyi Vivien rajza és Mészöly Ági verse


Aranyi Vivien – Mészöly Ági:
Szeretnék Luca lenni
(Luca jó kézilabdás, kedves lány)


Senki sem csúfolja azért, mert balkezes,
a hatosról átpasszol a másik kilencesig simán,
és általában belövi a ziccereket.
Mégsem nagyképű, pedig az anyukája a nappaliban
vitrinben tartja a kupáit meg az érmeit.
Ha valaki nem bírja a Cooper-tesztet tornaórán,
ő lemarad vele és elmagyarázza, hogy kell levegőt venni,
hogy ne szúrjon az oldalunk.
Ha naponta csak fél órát futnék, mondja nekem Luca,
(mert persze általában én maradok le)
sokkal jobban menne minden néhány hét alatt.
Jó vicc, anya frászt kapna, ha szaladgálnék hegedülés helyett.
És mi lesz a versenydarabbal, mondaná, csak mert
villogni akar az okleveleimmel a barátnői előtt,
komolyan, kitapétázta velük az előszobát.

Én meg égek, ha átjön valaki.

Múltkor Luca jött át, negyed óráig nézegette őket a falon,
aztán megjegyezte,
hogy bezzeg az ő mamája folyton hisztizik,
ha késve indul edzésre,
mert belefeledkezett
a gitározásba.

2012. november 24., szombat

...és szánkózhatunk így is!


Aztán Simon Réka Zsuzsanna ötletelt.

Ne lopj!


Végre, sikerült! Enyém a szánkó!

























Manószáguldááááás!




















Többé nem ülök tündérszánkóra! Ez tuti!

2012. november 21., szerda

Szánkózhatunk így is...

Vajda Melinda rajzaihoz  előbb Bertóti Johanna írt (nagyon) kis-regényt...

 „Hogy fogok szánkózni törött lábbal?”
























Mire a hó lehull, ebcsont beforr.









  






Csak nehogy a szánkózásnak is lábtörés legyen a vége! 













2012. október 13., szombat

Simon Réka Zsuzsanna: A Bugrák legkisebbike



            Bugra Bojta a szobájában kuksolt. Reggel óta ott lapított, vagy inkább mondhatnánk azt is, puffogott, megadva a módját a tartalmas duzzogásnak. Lógó fülekkel, összeráncolt homlokkal gubbasztott. Képregényeket lapozott.
            ‒ Legkisebbik Bugra, hallod, azonnal bújj elő! Irány kezet mosni! Hányszor kell még szólnom? ‒ kiáltotta a konyhából Bugra anyuka.
Bojta úgy tett, mintha nem is hallaná. Az ablakhoz lépett. Nézte, ahogy az ősz munkálkodik odakint.
            ‒ Megérkeztek a vendégek! Tessék lejönni, egy-kettő! A testvéreid már rég az asztalnál ülnek! nyitott be Bojta szobájába Bugra apuka.
            ‒ Vendégek, az hát! Vendégek! ‒ motyogta az orra alatt Bugráék legkisebbik nyúlfia, és apja után kicsoszogott. Az járt a fejében, hogy  a puszilózós nagynénik, barackot nyomó nagybácsik, fület tépő unokatestvérek hada mindjárt uralma alá veszi a házat. Közös ünneplés. Nesze neked, Bojta, vége a vasárnapi nyugalomnak!
Alig ért le az előtérbe, betódultak a puszilózós nagynénik, kebelre ölelő, barackot nyomó nagybácsik, a kuncogó, fület húzogató unokatestvérek. Nagy volt a hangzavar, mindenki beszélt, mesélt, izgatottan magyarázott.  Csak Bojta hallgatott. Sok puszi, sok barack, egy-két szeretetteljes fültépkedés után elfoglalták helyeiket a híres Bugra-nagyasztal körül.

2012. szeptember 15., szombat

Simon Réka Zsuzsanna: Minden jó, ha...







Peti Csilla néni háta mögött ült a buszban. Indulás óta csak az kattogott a fejében ma újra találkozik Márki Vendellel. Vajon, milyen lesz a focimeccs? Most életbevágóan fontos a győzelem. Nem hagyhatja, hogy új osztálytársai előtt az a nagydarab pupák újra beledöngölje a földbe. Izzadni kezdett a tenyere. Zsebkendő után kutatva belenyúlt a zsebébe. Előhúzta a puha anyagot. A textilmanó vigyorgott rá apró világító gombszemeivel.
“Hát ez meg, hogy a csudába került ide? Ott hagytam a padban!” ‒ húzta össze a szemöldökét Peti, és egy gyors mozdulattal visszagyúrta a manót.

2012. szeptember 13., csütörtök

Majoros Nóra: Bombagól




Az új suliban minden sokkal jobb! – mesélte Peti Hannának szombat délután, mert Hanna addig könyörgött az anyukájának, míg végül átjöttek uzsonnára.
− Képzeld el, hogy Csilla néni majdnem olyan alacsony, mint te meg én. Arasz a becenevem, de egyáltalán nem bánom. Már az első nap fociztunk, én voltam a csapatkapitány, és akkora gólt rúgtam, mint a ház! Pedig Csilla néni állt a kapuban.
− A tanító néni is focizott?
− Naná! Kiesett egy csatár Hanga csapatából, és Csilla néni beállt, de kapus szeretett volna lenni. A második helyzetnél azért úgy lőttem, hogy kivédje, legyen neki is sikerélménye.

2012. szeptember 11., kedd

Mészöly Ágnes: ... és ami összetörhet, össze is törik...






    Az osztály pisszenés nélkül settenkedett ki az udvarra. Peti titokban belecsípett a saját karjába: egyre kevésbé hitte el, hogy ez a furcsa délelőtt tényleg az ő első napja az új iskolájában. A csípés fájt.
- „Tehát nem álmodom” – gondolta. – „Igaz minden: Hanga, aki egészen olyan, mint Hanna. Igaz a manó, de ez még csak hagyján, de igaz Csilla néni is… sosem hittem volna, hogy létezik olyan tanító, akit rá lehet beszélni, hogy matekóra helyett focizzunk!”
    Közben leértek az iskola udvarára. Itt már nem kellett csendben maradni: a harmadikosok egymás szavába vágva szervezték máris a csapatokat. Peti egy pillanatra megrettent: lehet, hogy megint ő lesz az egyetlen, akire egyik kapitány sem tart igényt? De nem sok ideje maradt ijedezni, Csilla néni máris kijelölte a csapatkapitányokat.

2012. szeptember 9., vasárnap

Miklya Zsolt: Mi a manó








 – Ugye szép ez a Csilla néni? – súgta a manó.
„Mi a manó?” – rezzent össze Peti, és fülig elpirult.
– De még nála is szebb a Hanga lány. Hanga-hinga – kezdett ficeregni Peti markában a manó. Majdnem a földre pottyant. Nem is lett volna baj, mert Peti arca akkorra pipacspirosból céklavörösre váltott, és legszívesebben föld alá bújt volna vele, hadd higgyék, hogy tényleg cékla.
„Szép, szép, de mit érek vele?” – próbálta Peti húzni az időt, de hiába, mert már ott állt az osztály előtt. Hangára nézett. Na ne, az nem lehet! Hanga arca épp céklavörösből váltott pipacspirosba. Ő is érti a manóbeszédet?! Akkor már úgyis mindegy. És lopva, félszemmel Csilla nénire sandított. Még jó, hogy csak fél szemmel. Mert kettővel azt már nem lehetett volna kibírni. Csilla néni arca ugyanis világított, mint egy közlekedési jelzőlámpa, kitalálhatod, hogy milyen színben. És Peti csak most látta meg, hogy ő is milyen kicsi.