illusztráció: Makhult Gabriella
Egyszer volt, de talán kétszer vagy háromszor is, ahányszor a Tisza TV ismétli, volt egyszer a híres-neves Csopaki utcában kettő se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzám való vagy építészlegényke. Nem olyan nyizege, kivagyiskodó kupcihérek, ugye, szóval jóforma, pofás kis fickók, akár még bakternek is elmehettek volna Simánfára egy szebb világban.
Az egyiket Grimbusz Dánélnak vagy hasonlónak hítták, és egyszer egy tervezet rajzolása közben úgy megmérgelődött az engedetlen ceruzavonalakra, hogy az ablakon vetette ki jókora körzőjét, mely belé is állott egy arra röppenő jókora gerlébe, mely azon minutában kilehelte a lelkét meg a méntaillatú lehelletfrissítőt, amelyet a sarki éjjel-nappaliban csipegetett fel. Ha már így levadászta a jószágot, Grimbusz uram megcsupálta, kondérba tötte, jóféle fűszerszámokkal körítette, s emberesen jóllakott belőle. Attól fogva kézbe se vette a körzőt, hanem csak furulyált örömében, hogy hát a friss lehelletű sült galamb éppen belerepült a szájába.
A másik, emennek a testvére (csak Grimbusz nevezetre hallgatott ez is) a Villamos nevet nyerte a szent keresztségben. Ejsze Trollébusznak is nevezhették volna már ennyiből. Csak úgy pilinkáztak körülötte a gyermekcsék, mint muslincák a szőlőprésnél, ő meg egyre zümmögött és dünnyögött és mormogott nekik meg a húzóját vonta meg a vonóját húzta, hogy maszkabált járjanak.
Csatlakozott hozzájuk Rece Gábris, aki se bajusszal, se szakállal nem tüsténkedett, hiszen mihent pehely serkedzett ábrázatján, nyomban lemetélte azt. Híj, ez aztán csipdeste álltó nap a medve-nagybőgőjét, az meg brummogott és vickándozott bele, mintha hasa alját csiklandoznák.
Nem állhatta zeneszó nélkül a negyedikük sem, Rámvári Blázs uram, gitáriumát ölelgette, szakasztott úgy, mintha jóforma fehérszemély volna, pörölt is az a keze alatt, mint egy zsörtös oldalborda.
A Grimbuszok nosza, marokra vették a pikulát meg a lantot, rázendítettek egy-kettőre. Ahogy így pönögetnek, hát hamarjában szikra pattanik az egyikük fejébül: hászen, ha egy magyar népmesében volnánk, nemdenmem nekierednénk világot látni, királyok szolgálattyába állani? De úgy ám, az bizony jó volna, ha volna! Hátha még garaska is kerülne mellé, hiszen a cincogatásban kifárad az emberfia, ehetnék is, ihatnék is, már ha volna mit.
Amint így pusmognak, abban a szent minutában elébük toppan egy csodaszép lányzó, haja mint a színarany, orcája mint a piros rózsa, fogsora mintha Corega ragasztóval lenne a szájába beléügyeskedve, csupa tengermélyi igazgyöngyökből.
- Egyet se féljetek, ti derék építészlegények. Üstöllést eljuttok ti mindenüvé, ha megsegéllek, bízzátok ide a dolgot. Minden ablakotokra lógasztok egy-egy varázsfüggönyt, ahányszor azt odébb vonjátok, mindig csodát lássatok!
A világszép tündér ahogy volt, eltűnt, fél marék nullaszázalékos hitelkamat se maradt utána, de még egy csecsemőbajusznyi selyem fűrészpor sem, abbiza!
Rece Gábris felcsippenti az északra csüggő függöny szélit, s hát, Uramfia, egy mesebéli zeneszerszám-bótban tanálják magukat. Fognak ott tekenősforma páncéljából szerkesztett lantot, kélgyószerű klarinettot, dalnoknak való kobzát, cirregő citerát, dongóbogár-dorombot, sokfajta visíttó furuglát, talján mandolintot, nyanyaként nyekergő nyenyerét, csöngőket, kotyogókat, csimbalmokat, zurrogó és duhogó hangszerszámokat. Csaptak is velük országos zenebonát, de olyat, hogy még az adóellenőrök is táncra perdültek az influenszerekkel, s a sarki rendőrök és összefogóztak az olajszőkítőkkel, s úgy ropták körben-karikában.
Következőként Rámvári uram settengett oda a keletre irányzott ablakhoz, megráncigálta pendelyét, s csak úgy álmélkodott, mi lakik alatta! Jóforma várkastély, nem más, ippeg négy toronnyal. Hanem azok úgy festettek, mint négy tölcsérre való jégkása-kupac, amelynek valami óriás behabzsolta a tetejét. Óhó, iszen akad ezen bevégezni való munka huszonnégy építészlegénynek is! Olyan szorgosan munkálkodtak, hogy zenéből a négy torony égre dalmahodott, még a vaskakas is elkukorította magát a tetején. Évről évre más rengeteg muzsikusok csődültek, versengve tornyozták mind fennebb a számlálhatatlan építőköveket. Ilyen várkastély nem akadt még egy az országban, szerte hét határban, szupermarketen innen, kormányablakon túl, ahol a kurtafüstű markológép túr.
Grimbusz Villamos sem rest, odaóvakodik a délre világló ablakhoz, de nem vágódik hanyattlag attól, amit ott elibe ötlik. Nincs egyéb semmi, mindösszesen négy pár csizma. No hiszen, alig toppantak belé a lábbelikbe, szörnyű módon megindult velük a világ! Összecsippentett szemű emberkék seregét pillantották meg, kik mintha mind egy szálig aludnának. Nem aludtak ám, csak épphogy jappánusok voltak. A legénykéknek még a feje is szédült, annyi nagykalapos amerikánus, kucsmás kozák, csigafaló francúz, makaronninyelő talján bokázott köröttük hujjogatva.
Amint lerúgták magukról a hetvenhét mérföldes csizmákat, Grimbusz Dánél uram ódalát addig fúrkodta a kíváncsiság, míg a szél is át nem fütyölt már rajta. Így aztán nem állta meg, csak bélesett a negyedik függöny mögé. Kitárult egy nagykapu, harsonaszó hangzott, és ünneplőbe kihuzakodott, komolyképű férfiúk nehéz szobrokat nyomtak az álmélkodó legénykék kezébe. Kossuth Lajos apánk nézett le arról borzasan, s nagy dévajul, de még rájuk is kacsintott a pántlikás kiskalapja alól.
Ők meg aztán mi egyebet tehettek volna, rázendítettek újfent, és táncolnak-zengedeznek-dalolnak azóta, és táncolni-zengedezni-dalolni fognak eztán is, míg a világ világ, s még vagy hét nap... Vagy talán hét és fél is lesz az. Akinek nem inge, ne vegye Kaláka!
