Mondok neked
egy mesét a szeretet erejéről. Nem is tudom pontosan, hogy kezdjem, hol kezdjem
ezt a mesét. Kezdem hát a közepén.
Az ikrek még egészen picinykék
voltak, amikor a Békakirály elrabolta őket. A fiút Leónak hívták, a lányt
Lénának. A Békakirályt pedig Békakirálynak az alattvalói, Zöldfejű Nyálkás
Dögnek az ellenségei és Békucinak az anyukája. Az az igazság, hogy az anyukáján
és a dadáján kívül nem szerette senki: az alattvalók tartottak tőle, az
ellenségek félték hirtelen haragját és gonosz lelkét. A barátai pedig… Nos,
barátai nem voltak.
Reggelente,
amikor felébredt, kinyalta szeméből a csipát, és belenézett a tükörbe, egy
nagy, pöffedt, nyálkás, zöldesbarna testet látott csupán, és máris elment a
kedve az egész naptól. Ilyenkor mindig azokra a jól fésült, színes és kecses
amazóniai békákra gondolt, akikről anyukája olyan sokat mesélt hajdanán.
Szépségük mellett csodálta erejüket is, mellyel az indiánok nyilait mérgezték.
Ő maga is hozzájuk hasonlatos szeretett volna lenni, de nagynak és csúfnak
született, ezt kár is lett volna tagadni. Később aztán, amikor már megörökölte
apjától, az Öreg Békakirálytól a trónt, díszes ruhákat csináltatott magának,
két lábon járt, s fejére koronát biggyesztett (elődje, az Öreg Békakirály
slampos volt, és utálta fején a koronát). Sajnos azonban így sem lett sokkal
vonzóbb, és mivel lelke sötét maradt, továbbra sem szerette senki. Építtetett
hát egy hatalmas palotát, benne száz meg szász szobát. De soha senki nem jött
hozzá látogatóba, s a meghívásait is rendre visszautasította mindenki.
Édesanyja, a Békakirálynő már rég meghalt, egyedül öreg, vak dajkája vette
körül szeretettel. Egy komor, magányos, sötét estén a dajka mondott egy mesét a
Békakirálynak, akit álmatlanság gyötört. A mese a félelmetes, hatalmas
Tlaltekutliról, a békaistenről szólt, aki holtakat vacsorált, s új életet
töltve beléjük köpte ki aztán őket. Mindenki félt Tlaltekutlitól, de félelmükbe
csodálat is keveredett, s ezt megérezte a Békakirály is. Ezért másnap reggelre
kelve kihirdette birodalmában, hogy mostantól fogva őt Tlaltekutlinak kell
hívni, mert ő ama bizonyos békaistennek egyenes ági leszármazottja. Szegény
dajka hiába mondta neki, hogy nem úgy van az, a Békakirály nem hallgatott rá,
végül egészen meg is mérgesedett, és száműzte őt a birodalmából. Innentől már
tényleg nem maradt senki, aki csak egy kicsit is szerette volna,így aztán
teljesen elhatalmasodott rajta a gonoszság. Tlaltekutlitól, a Békakirálytól
félt a világ nagyobbik fele, no meg a kisebbik is.
 |
| Gabriel Pacheco, mexikói művész alkotása |
Egy nap
Tlaltekutli hatalmas palotájának üres szobáit rótta, egyik ajtó után nyitotta a
másikat, de sehol sem lelte nyugalmát. Túl nagy volt a csend, túl üres a
palota. Végül rájött, hogy mi hiányzik: a gyerekzsivaj! Elindult hát, hogy gyereket
szerezzen magának. Nem is kellett túl messzire mennie, egy kedves kis házikó
udvarán csakhamar észrevett egy vidáman hancúrozó ikerpárt, egy kisfiút és egy
kislányt: Leót és Lénát. Nagyon hasonlított egymásra a két gyerek, a lányos
arcú fiúcska és a fiúsan öltözködő, harcos kisleány. Tlaltekutli nem sokat
teketóriázott, beugrott a kertbe, magával ragadta a két gyermeket, és hatalmas
békaugrásokkal eltűnt szem elől.