Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája

          Csík Mónika: Szimbiózis

          Gyakorta gondolok az elefántra.

          Úgy motoz itt belül, miképpen

          éjjelente lépdel az álmaim között –

          egyik álom léckerítését bedönti,

          a másik álom ablakszemén kikémlel,

          figyeli, vajon az üvegen túli látvány

          ismerős-e, netán már egy másik világ.

          Az elefánt néha kék, máskor piros,

          kicsi gombszemei kopottasak,

          mintha sufniból lomizták volna,

          de megvan minden gomblyuka

          (szabályos tűhelyek a kör közepén)

          ő maga meg, akár hízékony tócsa,

          cseppenként itatódik át a padlódeszka

          szétfutó, kusza repedésein.

          Az elefánt gyakorta gondol arra,

          hogy én gyakorta gondolok-e rá.

          A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,

          ormányán egyensúlyoz percekig,

          egy fa törzsén a hátsóját vakarja,

          teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt

          pózol is, akárha fényképeznék.

          Rejtély, miről álmodik egy elefánt.

          Az még rejtélyesebb, hogy efféle,

          gombszemű, bolhapettyes példány

          álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,

          okrát, ananászt, banánt, halakat,

          fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,

          telet is talán, vagy csak nyarakat,

          más elefántokat álmodott-e néha,

          végtelen létrát, nekidöntve az égnek,

          homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

          A tétova árnyak álom- és füstszerűek,

          könnyedek, akár a remegés, ami

          átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,

          majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:

          vajon mi minden mehet végbe éppen,

          honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

          esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,

          pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,

          csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,

          kecskesajt peremén penészvirág sarjad,

          gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,

          épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad

          állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

          Gyakorta gondolok az elefántra,

          hogy ismer-e félelmet, miközben

          harcol, kutat, elrejt valami lényegest,

          repedések között téblábol vakmerőn,

          a szabadságra gondol vagy terhet cipel

          (mennyi életet hurcol bőre redőiben?)

          és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –

          belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

          talán majd kiderül, tülkölni tud-e,

          mielőtt végleg útra válna belőlem.

          Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika kalligramja

Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

A varázsló születésnapja (Arthofer Márk és Halász Bálint alkotásai)

Arthofer Márk illusztrációja

Halász Bálint: A varázsló születésnapja

     – Nagypapa, mesélj Afrikáról!

     – Mit meséljek?

     – Tudod… amikor ott dolgoztál. Mint varázsló!

     – Varázsló?! Dehogy! Oftalmológus voltam. Szemeket gyógyítottam.

     – Oftalmi… micsoda? Az kimondhatatlan és nagyon uncsi! Varázsló voltál. Most meg nyugdíjas varázsló és nagypapa vagy. Gyerünk, mesélj! Afrikáról. Meg a varázslatról!

     – Úgy látom, nincs más választásom.

     – Nincs!

     – Lássuk csak… Meg is van! Élt egyszer Afrikában egy varázsló. Nem olyan, mint én, hanem igazi. Senki sem tudta, honnan jött, és hány éves volt.

     – Ha nem tudták, hány éves, akkor hogy ünnepelték a születésnapját? Az enyém március 8-án van!

     – Képzeld, az övé is pont akkor volt. És ahogy a tiedet, az övét is mindenki megünnepelte. Csakhogy az ő szülei az Ég és a Föld voltak. A gyerekei pedig a növények, az állatok és az emberek.

     – Az jó sok ajándék, nagypapa!

     – Neki az volt az ajándék, hogy együtt látta a családját. Az Ég mosolyogva borult föléjük, a Föld nagyot nyújtózott, hogy a varázsló minden gyereke elférjen rajta. Ott voltak a kicsi és nagy állatok: az elefántok lengették a fülüket, az oroszlánok borzolták a sörényüket, a zebrák játékosan nyargaltak.

     – A zsiráfokat ki ne felejtsd!

     – Hogy is felejteném! A zsiráfok magasra emelték a fejüket, és kecsesen hajlongtak. Ott volt minden állat, minden növény, és persze az emberek is.

     – Jó kis buli lehetett!

     – Az is volt. Egészen addig, amíg el nem kezdtek veszekedni.

Ki a nagyobb varázsló? (Dénes Borbála, Majoros Nóra, Orosz Annabella és Váradi Emma alkotásai)

 

Váradi Emma fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Dénes Borbála fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Majoros Nóra: Ki a nagyobb varázsló?

Kongó szívében, az erdős szavannán, egy ősöreg baobab fa lombjában élt Afrika legnagyobb varázslója, Monzoto. Külsőre nem különbözött a többi embertől: bőre fekete volt, mint az éjszaka, szeme ragyogott, mint a reggel, haja és szakálla pedig csigákba göndörödött. Senki sem tudta, hány éves, hol fiatalnak látszott, hol öregnek, ahogy éppen kedve tartotta. Ha akart, szélvihart idézett, vizet fakasztott, és a tenyerében a legkeményebb követ is porrá morzsolta. A legfőbb varázslata mégis az volt, hogy bármilyen állat alakjában meg tudott jelenni. Így aztán az állatok éppúgy tisztelték és féltek tőle, mint az emberek. 

     Egy reggel, amikor Monzoto a kelő nappal együtt felébredt, meglátta a fa alatt gyülekező állatokat. Gyakran felkeresték, ha betegek voltak vagy igazságtalanság érte őket, de ennyien még sosem gyülekeztek egyszerre. Itt valami nagy dolognak kellett történnie! – gondolta a varázsló, felvette színes tollakból és falevelekből készült, ünnepi köntösét, majd egy ugrással a fa tövénél termett.

Látó szemek (Nagy Izabella, Petrovits Olga Zsuzsanna és Újlaki-Nagy Júlia alkotásai)

 

Petrovits Olga Zsuzsanna
illusztrációja

Újlaki-Nagy Júlia: Mesélsz Afrikásat?

Amíg anya friss ágyneműt húzott, Marci bepakolt a hátizsákjába. Gondosan végignézte a másnapi órarendet, és sorban betette a füzeteket, könyveket, a zsiráfos tolltartót és a szemüvegét. Miután anya elolvasta az esti mesét, megszámolták a paplanon legelésző zebrákat és antilopokat. Marci már jó laposakat pislogott, amikor apa is belépett egy jóéjtpuszira.
     – Apa, mesélsz egyet te is? – kérlelte Marci, és már egyáltalán nem volt álmos.
     – Jó, de csak egy rövidet! Milyen mesét szeretnél?
     – Afrikásat!
     – De szinte mindegyiket ismered már! No, legyen ez, talán még nem hallottad.
     Amint tudod, amikor nagyon fiatal voltam, önkénteseket kerestek, és valami csoda folytán engem is beválogattak abba a csapatba, amelyik elrepülhetett Afrikába, pontosabban Kongóba. Még ma is ott dolgozik egy magyar szemorvos, akivel akkor én is megismerkedtem.
     Egy nap egy különleges kisfiúval találkoztam, akinek Maitho volt a neve. A többiektől eltérően Maithónak fehér volt a bőre, szőke a haja és barnás-vöröses a szeme. Egy ritka, veleszületett betegség ez, amit albinizmusnak neveznek. Emiatt Maitho szeme már születése óta gyenge volt. Leginkább az erős napfény zavarta, de a gyors mozgást se tudta követni. Hát nem csoda, hogy a kisfiú naphosszat üldögélt a kunyhójukban, és nagyon egyedül érezte magát.

Az ügyetlen fiú (Dobó Dorottya és Török Szilvia alkotásai)

 

Török Szilvia illusztrációja

Dobó Dorottya: Az ügyetlen fiú

Makasi ki nem állhatta, hogy mindenki azt feltételezte róla, csak mert majom, szereti a banánt. A puha, nyálkás belsejű, gyomorfájdító banánt. Ő, a Kokamba dinasztia sarja, akinek ősei évezredeken át uralták a környék állatvilágát hegycsúcstól hegycsúcsig, át tavakon, folyókon, esőerdőkön és mocsárvidékeken. Jobban szerette a földimogyorót és a diót, amelyek maguk is keménységet és erőt sugároztak, és Makasinak meggyőződése volt, hogy ez azokra is igaz, akik fogyasztják őket.
     – Méghogy Kokamba dinasztia – rikkantotta a turákó, és nevetés közben majdnem lefordult a faágról. A dzsungel állatai hahotázásban törtek ki, és Makasi szégyenkezve foglalt helyet a hátsó sor legszélén, hogy onnan hallgassa a dzsungelben élő zsákmányállatok gyűlését.
     Az okapi ünnepélyesen megnyitotta a tanácsot, és sorra beszélték át a közösség legfontosabb ügyeit: tisztázták, ki melyik területen gyűjthet élelmet és beosztást készítettek, mikor kik őrjáratoznak, hogy figyelmeztessék a többieket a veszélyekre. Makasi épp egy hatalmas ásítás közepén járt, amikor a saját neve ütötte meg a fülét.
     – Makasit kell odaküldeni – rikkantotta a papagáj. – Ő elég kicsi ahhoz, hogy be tudjon épülni, és elég jelentéktelen ahhoz, hogy ne hiányozzon, amíg nincs velünk.

Dal három hangra (Bertóti Johanna és Bódi Kati alkotásai)

 

Bódi Kati grafikája

Bertóti Johanna: Dal három hangra

*

Gazdám, hallgasd

mekegésem!

Te, ki farkast

űzöl értem.

Adok tejet,

hű cimbora,

s futok veled 

akárhova.

**

Anyám, tőled 

kaptam napom.

Tüze győzhet.

Kövesd dalom!

Mert ahova

téged viszlek,

ott a csoda,

s égnek színek.

***

Szemem fénye,

drága kincsem!

Évről-évre

szürkébb minden.

Dúdolj utat,

arra megyek,

Vagyok nyugat.

Legyél kelet!

Szerkesztette: Nagy Izabella

Hajdú D. András fotói

Mind a leopárdok (Csányi Szilvia, Kasznár Anna, Németh Tibor és Miklya Zsolt alkotásai)

 

Németh Tibor illusztrációja

Csányi Szilvia: Mahari és a leopárd

Mahari egyszerűen nem tudott betelni új szemüvegével. Hardi doktor bácsi előre megmondta, hogy tökéletesen lát majd vele és teljesen másmilyennek fog tűnni minden, amit ismer, de nem hitte el neki. Később, amikor már pár napja viselte a szemüveget és kitágult a világ, egész nap úton volt, mert látni akarta kedvenc helyeit, ezúttal úgy igazán. Először a fák leveleire csodálkozott rá, aztán az azokon élő rengeteg apró bogárra. Mahari azelőtt nem volt túl jó vadász, íjával szívesebben célzott nagyobb állatokra, de sosem sikerült eltalálnia őket. Ezért már alig várta, hogy kipróbálhassa, ügyesebb lett-e a szemüvegtől.

     Óvatosan lopódzott az erdőben, aztán csendben, türelmesen várt, hátha felbukkan valami, amit zsákmányul ejthet. Hosszú órák teltek el így, mire a levelek furcsa susogására lett figyelmes. Nem hitt a szemének: egy leopárd sétált kecsesen egy kidőlt fa törzsén. Lassan célba vette a nagymacskát, izgalmában rálépett egy ágra, ami megreccsent, a leopárd pedig azonnal észrevette a kisfiút. Mivel a nyíl hegye továbbra is fenyegetőn meredt felé, kérlelőn nézett Maharira:

     – Ne bánts, kérlek! Ha életben hagysz, teljesítem három kívánságod.

     Mahari elgondolkodott. Olyanról hallott már, hogy egy aranyhal teljesítette a horgász kívánságait, de leopárdról még soha nem hallott ilyen történetet. Mivel különösen jó kedve volt a szemüveg miatt, úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot.

Malacok (Igor Lazin, Kovács Attila és Nagy Izabella alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

 

Nagy Izabella: Coca-utas

 

vörös szőrű malac vagyok

motorbicikli utasa

megyek erre

megyek arra

kosepela

nekiindulok a világnak

nézek erre

nézek arra

kosolala

csámcsogok és csacsogok

testvéreimmel a motoron

piros föld suhan alattunk

kék ég száll felettünk

ahogy utazunk

ahogy repülünk

kokende mobembo

nekiindulunk a világnak

pöfög a járgány

de nem izgulunk

mert ma nem csinálunk mást

csak potyautas cocaként utazunk.

  

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Igor Lazin illusztrációja

 

Kovács Attila (Holden Rose): Motorozós álom álom

  

Motorozós álomból riadtam fel hajnali délben,

Tepertünk a dzsungelen át százezerrel szembeszélben,

Készakarva fötörtük fel az avar alól a terrát,

Repesztettünk paréj fölött, pálmák között, pókhálón át,

Én meg a bátyám, a Bernát.

A csopper széthörögte a rengeteg egyhangú csendjét,

Kidöntöttünk két kukát, egy banánfát meg három cserjét,

Tiritarka madárkák rebbentek tova nagy lármával,

Rágcsálók hada futott előlünk leszakadt pofával,

Ott faroltunk ki aztán, hol a minap körtét találtunk,

Majdnem lerepült rólunk a makkal teli hátizsákunk,

A gombánál álltunk csak meg, hogy igyunk egy Röfi Kólát,

Folyton azt innánk, ha létezne olyan, én meg a Bernát…

Visítva röhögtünk minden kátyúnál és bukkanónál,

Igazi őrült, vicces száguldás volt ez, jobb a jónál,

Aztán a híd szélén, épphogy megfogott minket a korlát,

Kis hiján a folyóba zúgtunk orral a töltésen át,

Én meg a bátyám, a Bernát.

Végül bevettem a taknyos, latyakos, utolsó kanyart,

Mikor felébredtem, még húztam az álombéli gázkart…

A napocska már jócskán rám szárította a pocsolyát,

Mellettem pirostraktorként horkolt a bátyám, a Bernát.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lingala szavak:

kosepela = boldognak érzi magát, elégedett
kosolala = köhög
kokende mobemo = elutazik (szabadságra)

 

Az ellopott banán (Fogas Dávid és Garaczi Glória alkotásai)

 

Garaczi Glória illusztrációja

Fogas Dávid: Az ellopott banán

Történt egyszer Kongóban, hogy egy ember, Mopero, a banánligetben leszedett egy szép, nagy fürt gyümölcsöt. Feltette a biciklijére, elindult vele hazafelé, de útközben megállt, hogy bevásároljon a feleségének. Igen ám, de amíg bent volt a boltban, egy cerkófmajom ellopta a fürt banánt, és csak vitte, vitte, mígnem útját állta egy marhacsorda. A marhapásztorok meglátták a cerkófmajmot, megkívánták a banánt, és elvették tőle.

    – Nézzétek, ez a banán pont olyan, mint egy pisztoly! – mondta az öreg Mukendi. A többieknek tetszett a tréfa, és játékból lövöldözni kezdtek a banánokkal.

    – De hát ez csak banán, nem fegyver – vakarta a fejét értetlenkedve Makiki, a majom.

    Makiki szerette volna elvinni a banánt Pongó faluba, a piacra, hogy vásároljon magának egy fürdőnadrágot. Látta, hogy az emberek szép, színes fürdőnadrágban pancsolnak a patakban, és arra gondolt, egy ilyen ruhadarab neki is jól állna.

    – Adjátok vissza a banánomat! – mondta a marhapásztoroknak, de azok kinevették. Hiszen ki ne szeretné ezt a finom gyümölcsöt? Bizony, hogy fel akarták falni mindet! Beültek hát a legközelebbi kocsmába, az Arany Sarkcsillagba, és falatozni kezdtek. A banán mellé rendeltek maguknak fügeszörpöt. Makiki követte őket.

Rókales (Fodor Veronika és Gertheis Veronika alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Gertheis Veronika: Rókales

Gyere csak, kisöcsém,

legyél te a róka!

Gambala a neved,

rejtőzz a bokorba!

Farkincád ágacska,

füled banánlevél,

hallgatod, koyemba,

vadászod énekét.

Talpam bőre érdes,

kúszom a fa törzsén,

a magasban köszönt

mopepe, a jó szél.

Nincsen íjam, puskám,

de éles a szemem,

lapulj, leki, bárhol,

nyomodat meglesem!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Hajdú D. András fotója

Lingala szavak

gambala = róka

koyemba = énekel

mopepe = szél, levegő

leki = öccs, húg

Varázslatos hüllők (Békés Márta, Csankovszki Csilla, Dávid Ádám, Fritteli Emily, Horváth Eszter alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Fritteli Emily fotogramja

Békés Márta: Krokodilus

Afrikában foly a Nílus,

benne él a krokodílus.

Négy a lába, mégsem emlős,

simogatni őt felejtős,

hisz egyben is lenyel akár!

Tojást rak, de mégse madár.

Melegövi bár, de hüllő,

ha iszik is, sose züllő.

Csukott szájjal fogsort mutat,

keress menekülő utat!

Ne szégyelld, hogy nem vagy bátor,

rokona az aligátor.

Öt-hat méter, mégis formás,

szíve szívalakot formáz.

A tudósok mind úgy vélik,

elél akár 120 évig.

Zsákmányt orront, jó a hátszél,

védi őt a vastag páncél.

Vízből kiszimatol, kiles,

állítólag intelligens.

------------------------------------

Afrikában sok a folyó,

krokodilnak benne de jó!

Ott a Kongó, az is olyan

édesvizű, széles folyam.

Ha csónakon átkelni kell,

veszélyes lehet a Niger.

Van, aki csak föntről nézi,

hogy hömpölyög a Zambézi.

---------------------------------

Szegény, szegény krokodílus,

nem védi meg őt a Nílus.

Lesnek rá az orvvadászok,

trófeának lenni átok.

Krokodilbőr – ez a stílus,

csemege a krokodilhús.

Szánd meg ezt a szörnyeteget!

Hullajts krokodilkönnyeket!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Horváth Eszter illusztrációja

.

A cerkóf, aki nem félt az emberektől (Diana Soto és Takács Viktória alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Diana Soto: A cerkóf, aki nem félt az emberektől

    Mia világéletében bátor cerkóf volt, aki mindenbe beleütötte az orrát. Az anyukája nevezte el Miának, ami lingala nyelven éhest jelent, bár akkor még nem tudhatta, hogy ez a név mennyire passzol majd a kölykére.

    Mia egyszer vadbanánt lopott az emberektől, máskor bemerészkedett a faluba egy kis fügéért, de olyan is előfordult, hogy a cerkófcsapat kedvenc alvóágát termeszekkel szórta tele, amiket aztán egy egész éjjelen keresztül szedegethetett, mivel anyukája addig nem hagyta aludni, amíg mindet meg nem ette.

    Ezekben a kalandokban nem is a folytonos ehetnéke volt a legveszélyesebb, hanem az, hogy egyáltalán nem félt az emberektől.

Takács Viktória: Kíváncsi csodalény

 

A szerző illusztrációja

Egy őz sétál be a kertünkbe. Kíváncsi csodalény. Pici szarva selymes, lépte kecses, tekintete rebbenő. A kunyhómból jól látom, elrejtenek előle a sűrűn nőtt levelek. Visszatartom a lélegzetem; ne félj őzike, tőlem nem kell megijedned. Ha akarsz, itt maradhatsz, lakhatsz a kisházamban, és hozok neked enni minden nap. Nem jön ide senki, aki bánthatna. Sem a nagyhasú Piacsek a puskájával, sem a Csizmadiáék ugatós kutyája, sem a farkasok. Vajon laknak erre farkasok? Esznek azok embert? Vagy csak őzet és nyuszit? Meg fácánt, pont úgy, ahogy a vadászok. Én aztán nem eszem őzpörköltet, hiába hozott a Piacsek ajándékba. Felőlem illatozhat az asztalon.
Ne menj el, őzike! Ígérem, vigyázok rád! Ha lehullanak a levelek, kihozom a garázsból a takarókat és felakasztom az ágakra, hogy elrejtsen. Ha itt maradsz, megvédelek. Van bicskája nagypapának, mindig a vekker mellé teszi este. Ha itt maradsz, ígérem, elemelem!

Szerkesztette: Gertheis Veronika

Majoros Nóra: Bűntény a diófánál

   Kirakókétszeg és Kétfélegyháza között félúton, Kázmér bácsi szőlőskertjének végében állt egy vén diófa. Ahol a törzsön kerek foltok jelezték a letört ágak helyét, Kázmér bácsi unokái színes szemeket festettek. Az egyik az erdőt leste, a másik a szőlőskertet, a harmadik a kirakókétszegi határt, a negyedik kétfélegyháza tornyait. Igen ám, de hiába figyelte a vén fa négy szemmel a környéket, amikor lepotyogott róla a dió, azt reggelre valaki mindig összegyűjtötte és elvitte. Pedig igencsak fájt a foga a termésre Kázmér bácsinak. Nagy szemű, papírhéjú dió termett rajta, talán egy kicsit aranylott is a héja, amikor lefordult róla a zöld burok.
   Kázmér bácsi megelégelte, hogy a rejtélyes éjjeli tolvaj rendre megfosztja a termés javától, így aztán jelentette a kirakókétszegi rendőrörsön, hogy bűntény közeleg.
   – Még el nem követett bűnténnyel nem foglalkozunk! – csóválta a fejét Elek János őrmester.

Bódi Kati illusztrációja

Gertheis Veronika: A boszorkányszekér

 

Illusztráció: Miklós Rita

Afrikában, a Nílushoz közel volt egy kis falu. Nádfedelű, kerek agyagkunyhókban laktak ott az emberek. Az egyik tarkára festett házban élt egy idős asszony, Manaté. Barna arca kerek volt, mint egy alma, homloka ráncokkal barázdált. Mezítláb járt, bő ruhában, és a fején színes kendőből kötött turbánt viselt. Az asszony reggeltől estig énekelt. Vidám dalokat, elringatókat, vigasztalókat és varázslatosakat, mert Manaté gyógyító volt. Ha az emberek betegek lettek, vagy más bajukra kerestek gyógyírt, hozzá fordultak, mert ő az ég minden ajándékát ismerte, amellyel segíteni lehetett.
        Egyszer egy Hiszu nevű kisfiúhoz hívták. Hiszu fürge volt, mint a gyík és erős, mint az orrszarvú, mégis csak a kunyhójuk közelében játszott, mert vakon született. Manaté lila és sárga virágokból készült főzettel borogatta a gyerek szemét, és különös éneket dúdolt, amíg Hiszu előtt meg nem elevenedett a világ: a vöröses föld, a girbegurba fák, a tarka ruhás, barna bőrű emberek.

Húsvéti köszöntés

 

Szabó Imola Julianna grafikája

Ha a húsvéti nyúl ló lenne, nem hímes tojást tojna, hanem rátóti csikótojást. Örüljetek hát a nyúlnak, és a húsvét minden csodájának!

Tavaszi örömben, lélekben ünneplős húsvétot kívánunk minden kedves olvasónak!

Szeretettel: az Író Cimborák

Zamberg E. Katalin versei

Sári Lili illusztrációja

Esti számoló

Egy icipici házikóban

Két nagy mackó

Három apró medvebocs

Négy asztalláb

Öt tányér zabkása

Hat kíváncsi mackófül

Hét szem málna

Nyolc szalvéta

Kilenc virág a vázában

Tíz bolyhos mamusz

Tizenegy zokni

Tizenkét vattapamacs

Tizenhárom szappanbuborék

Tizennégy lépcsőfok

Tizenöt építőkocka

Tizenhat zsírkréta

Tizenhét csipkebogyó

Tizennyolc üveggolyó

Tizenkilenc szentjánosbogár

Húsz fényes csillag

...

És

Egy

Kettő

Három

Négy

Öt

Szundikáló mackó

 

Sári Lili illusztrációja

A katica kabátja 

Apró, piros kabátka 

hosszú, zöld fűszálon. 

Kié lehet? – kérdem én, – 

gazdáját nem látom. 

Megmoccan a pici kabát,

nyomban lába is nő,

kicsi Kata, Katica,

ki más lehet, mint Ő? 

 

Pöttyös kabát kis Katáé,

szalad a fűszálon, 

szárnyat ereszt,

fel is röppen, 

s én lentről csodálom…

 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Póth Rebeka: Szökés Szilveszterkor

 

Póth Rebeka illusztrációja

Gyorsan szedte a lábát, sietnie kellett. Szökésben volt.

Hátizsákja ide-oda imbolygott a hátán, ami még nehezítette a dolgát. Elszántsága mégis vitte. Vitte előre.

Fejében kavarogtak a gondolatok. A helyszínt, ahol összegyűlnek majd, csak hallomásból ismerte – a szomszéd kanárik meséltek róla néha –, így hát bíznia kellett a megérzéseiben.

Sose hagyhatta el a szobát.

Egy dolog indította most mégis útnak: utálta a petárdát, a tűzijátékot, tiszta szívéből utálta… Na meg: vágyott a társaságra.

Rövidke lábait egymás elé rakosgatva olyan utakat, szűkebb utcákat keresett, amelyek kevésbé voltak kivilágítva. Szerencséjére a város egy igen zöld részén lakott, és itt – bár tél volt, így zöldről nem beszélhetünk –, az őszről megmaradt avar a padkák mellett remek búvóhelyül szolgált a kis kalandnak.

Lassan, de biztosan haladt előre. Járókelők, akik észrevehették volna a szökést, nem voltak a közelben, mindenki a boltokban volt, hogy beszerezze a virslit, lencsét, pezsgőt az estéhez.

Annál jobb neki! Úgyis unták már őt... Tudja, mert érezte, hogy az utóbbi időben mellőzték. Csak ímmel-ámmal etették, ő pedig alig látott valamit a világból a kis üvegen át, és rettenetesen unatkozott.

A teknős elképzelte, ahogy a róla készített fotók másnap kikerülnek a lámpaoszlopokra, mint valami szökött bűnözőé... Ezen nevetnie kellett.

Vajon a többiek vállalják-e a kockázatot? – morfondírozott magában.

Smelka Sándor: Krige bácsi és a medvebocs

 (Egy mese a sosem volt Pécsről)

Vadas Máté illusztrációja

December második napján Szőrmók professzornak – ennek a különös pécsi tudósnak – sikerült havat varázsolnia a városra, aminek nagyon örült mindenki, tekintve, hogy szombat volt. Aki csak tehette, fent szánkózott, síelt a Mecseken. A Pécsi Szánkó Egylet tagjai délben még a Misina-tetőn épült kisvendéglőbe is beültek, hogy egy forró csirkehúslevessel öblítsék le a szánkózás fáradalmait. Hóemberek épültek a bányásztelepek udvaraiban, a külvárosi kertekben, és a belvárosban gyorsabb volt síléccel közlekedni, mint villamossal.

Még a polgármester is örült, Hajdenáj János nagyságos, aki a városháza erkélyéről hegyes bajszát pödörgetve figyelte a behavazott főteret.

Krige bácsi Szőrmók professzor mellett élt egy cirkalmas, soktornyú villában. Egész életét Afrikában töltötte: oroszlánokra vadászott.

Krige bácsi nem ment fel a Mecsekre szánkózni, nem épített hóembert, ehelyett a kandallója előtt ülve, egy óriási fotel mélyén puffogott. A lába előtt Gömbi aludt, az öreg, jámbor bernáthegyi, aki nagyon élvezte a kandalló melegét, elégedetten óriásikat horkantott.

Krige bácsi azonban nem volt elégedett a helyzettel, nem elég, hogy itt – Afrikával ellentétben – hideg van, hetek óta nem süt a nap, most odáig fajultak a dolgok, hogy már havazik is. Arról nem beszélve, hogy tegnap habcsókok hulltak az égből. Hogy érezze jól magát egy kiöregedett afrikai vadász ilyen időben? A szoba fala csak úgy roskadozott a muflon, bivaly, oroszlán és egyéb állatok fejeitől. Búsan nézegették üvegszemeikkel a kinti havazást.

Krige bácsi tudta, honnan fúj a szél, illetve honnan esik a hó: az a bolond tudós, az a Szőrös professzor az oka mindennek!