Varázsút (Gaál Mici és Várfalvy Emőke alkotásai)

Gaál Mici illusztrációi

 

Várfalvy Emőke: Varázsút

Felettünk nagy kék tó lebeg,

égboltnak hívják a hegyek.

Benne tán láthatnám magam,

ha lenne egy varázsszavam.

 

De most nincs más, csak a kút,

hova pont fél nap az út,

s fél napig jövök majd vissza.

Az égbolt vize, mondd, tiszta?

Ha oda akarok menni,

elég-e papucsot venni,

s ha kifogy az ösvény végre,

sétálni fel, fel, az égbe?

Elérem azt a kék tavat,

hol inni bárkinek szabad,

rajta egy kis csapot nyitok ki,

amire azt írták: liloki. 

S ezután minden kisgyerek

tavunknál táncol és nevet.

Mesélik, egy fiú régről

friss vizet hozott az égből.

Szerkesztette: Bertóti Johanna

Lingala szavak:

liloki = varázslat, mágia

Időcsónak (Hétvári Andrea, Klesitz Piroska és Korsós Éva alkotásai)

 

Hajdú D. András fotói

Korsós Éva grafikája

Hétvári Andrea: Időcsónak

Föld, föld, jádezöld.

Ég, ég, lávakék.

Lenn a földben, fenn az égen

elrepült egy páva rég.

Gyémánt ragyogás

fák közt kutat ás.

Lenn a vízben, fenn a légben

visszajár a csobbanás.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Klesitz Piroska illusztrációja

Imák csendes éjeken (Bódi Kati, Nagy Izabella és Szabó-Szemenyei Eszter alkotásai)

 

Szabó-Szemenyei Eszter grafikája

Nagy Izabella: Imák csendes éjeken

azt álmodtam

Te alkottad az eget

csillagokkal teleszórt fekete szemeket

az égbolt tiszta tükrét

hogy ha lemegy a nagy gömbölyű

vörösség

ne maradjunk árván

Nélküled 

csak szélfútta pálmafák hegye vagyunk

kitéve a zord nappalnak

azt álmodtam

Te alkottál engem

teleszórva sötét fellegekkel

az égbolt letűnt felhőivel

hogy ha becsukom a szemem

feketeség

áradjon miránk

mert az éj Veled igazán teljes

teleszórva csillagokkal

és álmodjuk

hogy Hozzád imádkozunk.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Bódi Kati illusztrációja

Manu és a fehér varázsló (Bank Eszter Katalin és Trombitás Réka alkotásai)

 

Trombitás Réka grafikája

Bank Eszter Katalin: A fehér varázsló

     Emmanuel nem emlékezett arra, amikor még élesek voltak a fények és a körvonalak. Még a családtagjai arcát sem bírta felidézni. Amióta csak az eszét tudta, jobb szemével sárgás-szürkés színű homályban látta a világot, a ballal pedig gyengén.

     Néztél már keresztül piszkos üvegen, vagy párás buszablakon? Akkor el tudod képzelni, hogyan láthatott Emmanuel. És úgy tűnt, hogy ez már nem is fog megváltozni.

Egy nap azonban érdekes dolog történt. Az a hír járta, hogy egy fehér varázsló érkezett a környékre, ahol ő és a családja élt.

     Emmanuel, akit a szülei egyszerűen csak Manunak becéztek, addig még sosem ismert ndokit, csak nganga mamát. Ha valaki megbetegedett a faluban, mindig őhozzá fordultak segítségért. Nganga mama először meghallgatta, mi a panasz, azután gyógyteát, kenőcsöt, vagy pakolást készített. Imát mondott, ha arra volt szükség, és néha még amulettet is adott. A kisfiúnak is volt egy ilyen amulettje, egy nyakba akasztható bőrzacskó gyógyfüvekkel.

     Amikor először vitték el nganga mamához, hogy gyógyítsa meg a látását, az anyó lemosta a szemét, majd borogatást rakott rá. Füstölőt hozott, megtisztította vele Manut, aztán hazaküldte. Néhány nap múlva újra fogadta, de amikor megvizsgálta, csak csóválta a fejét és hümmögött.

     – Szürkehályog. Láttam már ilyet.

Lukács-Kis Panka: Dió-hold, Hold-dió

 

Nagy Diána illusztrációja

Dió-hold pördül,
Hold-dió ragyog.
Égbolton játszó tünemény,
eleség, fa alá hulló.
Rejtélyes arcod égen, tenyéren.
Érdes, hideg, nehéz, könnyű
árnyékba burkolózó öntörvény.
Hol elfogysz, hol több leszel,
megunhatatlanul leslek.
Földi léted fa alá vezet,
héjad eres, mint a tenyerem.
Forgatom, simítom keménypuha burkod.
Kincsed mire vár belül?
Beteljesedés, ábránd?
Égen vagy Földön?
Örök talány.

Szerk.: Miklya Zsolt

Lukács-Kis Panka: A Nap lovai

 

Illusztráció: Klesitz Piroska

        Egyszer, még az emberi idő kezdete előtt a Nap lovakon járt. Négy lovát szíve mélyéből teremtette hatalmas kohójában, ahol a világ legforróbb lávája és parazsa is készült. Hajnalban befogta őket tüzes szekere elé, így járta végig az égboltot a Föld elejétől a végéig. Ott tüzes szekerét letette, lovait az istállóba kötötte. Parazsat adott nekik enni, folyékony hamut inni. Ezután megpihent felhőágyában.
        Miután otthagyta őket, a lovak megették a parazsat, megitták a hamulét, majd nyugovóra tértek. Három csődör el is bóbiskolt. Pollux volt a legidősebb és leghatalmasabb, akit az Ég valaha látott. Az ikrek, Castor és CastorB olyan egyformák voltak, hogy még a gazdájuk is összekeverte őket. Gyorsak, szelídek voltak, feltétel nélkül teljesítették a Nap utasításait.
        Álmukban újra a Nap szekerét húzták, repültek, száguldottak szabadon, de nem ugyanazon az úton, amelyet ébren jártak be. Mert a Nap szigorú úr volt, nem engedte őket letérni az ösvényről. A lovak álmukban arra kalandozhattak az égen, amerre akartak. Ilyenkor bejárták az eget, kalandoztak a bolygók és a csillagok között. A lovak annyira szerették egymást, hogy még az álmaik is közösek voltak. Ám a legfiatalabb, Rigel többre vágyott: ébren is szabad akart lenni.

Az égi utazás végállomása

Az ég nem csak kék lehet, és a mennyországban nem csak angyalok lakhatnak.

Demény Andrea illusztrációja

Az elmúlt néhány hétben elrugaszkodtunk a földtől és a valóságtól is. Tehetséges fiatalok mondták el nekünk, milyen munka folyik az Élet Gyárban, és mi történt a lánnyal, aki nem nézett körül. Volt, aki a gyerekkor sötétebb vidékeire vezetett minket, másvalaki oda, ahova mezítláb járnak az angyalok, egyikünk örök-zöld mennyországot álmodott, másikunk pedig olyat, ami itt, a Földön jelent menedéket azoknak, akik másféle cipőkben járnak.

Megtudhattuk, mi kapható – és mi nem – az Ég-boltban, hogy miről beszélgetnek az angyalok, hogy hányféle is egyszerre az ég, és hogy a minden éneke tiszta, mint a csend.

Mindenkinek köszönjük, aki velünk tartott ezen az utazáson – reméljük, hogy ha felnéztek az égre, sokminden eszetekbe jut majd, amit ebben a bő hónapban olvashattatok az Író Cimborák tollából.

Szeretettel és üdvözlettel:

Mészöly Ági és Wéber Anikó

Miklya Zsolt: A minden éneke

Miklya Emese Sára illusztrációja 

Egy pillanatra még

rád mosolyog az ég,

utána elborul.

Arcát mutatta, már

nem járja napsugár,

korábban alkonyul.

A spaletták mögül

figyeld, hogy elnököl,

intézkedik a szél.

Lombot tép, ágra hág,

hadd lássa a világ,

hogy boldog, aki fél.

Különben semmi gond,

zúgással is kimond

egy s mást, míg intonál.

Ne gondold, hogy hamar

tudatja, mit akar,

elég, ha áll a bál.

Törik a gally, cserép,

bádogtetőzenét

ropog a jégdara.

Már azt hiszed, a csend

kifulladt, lépre ment,

és elfogyott dala.

Pedig csak arra vár,

felkapja egy madár,

s magasba száll vele.

És elcsitul az ég,

készül a semmiség,

a minden éneke.

Németh Eszter: MENJORSZÁG

Jól van, megyek már, megyek már! A türelmetlen mindenüket! Még hangosan (vagy halkan) gondolkodni sem szabad, mert a végén máglyára vetnek, mint boszorkányt.

Most bezzeg kellek, mi, mert itt fáj, ott fáj, szorít, megátkozott, csomót kötött, meg az ördög tudja. A múltkor is beállított az az álszent potrohos, hogy valami „lotyó” csomót kötött arra a testrészére, amit ilyen szent embernek, mondjuk, használnia sem kéne, de én azért oldjam fel.

Miközben hallgattam, töprengtem, mivel húzok kisebb bajt a fejünkre, mert a lányra is gondolnom kellett, aki így védekezett a potrohos „szent” ellen. Nehogy a Menjországba kerüljünk mind a ketten. Így aztán a „szent” embert megróttam, miért nem jött rögtön, az ilyesmit komolyan kell ám venni, meg hát rögvest leoldottam volna róla a csomót, de így, hogy késlekedett, legalább fél év lesz.

A szerző felvétele

Nem értem, mi olyan fontos, hogy ennyire dörömbölni kell, ölnek valakit? Annak már úgyis mindegy. Kiittam még a teám, varázsfőzetnek gondolják, pedig csak herbárium, a nénitől tanultam, amikor idevett magához. Annak, akit ölnek, lassan vagy gyorsan, egyre megy. A szüleimnek is az volt, apám lassan ölte anyám, de neki aztán egyszer csak elege lett a „bezzeg a szomszédasszony”-ból, meg a „bezzeg az anyám”-ból, a vérömlenyek okozta fájdalmas lassúságból, a rúgás miatt halva született fiúból, és a szelíd anyám meglökte a belezőkést. Azért van a sebhely még mindig az arcomon, az apám fél kézzel rángatott a hajamnál fogva, a kés nyomott hagyott az arcomon, ahogy lökődött. Az apám egy rándulással a Menjországba került, soha többé nem rángatott. A néni próbálta ugyan védeni az anyám, de csak annyit tehetett, hogy magához vett. Magasra csaptak a lángok, felvitték a szelíd anyám a Menjországig.

- Látod, ha nem lennének olyanok, mint mi, lánykám, mi volna... – mondta a néni a máglya mellett.

Mivel a potrohos, szent embereket sok bajból segítette ki, mindig békén hagyták. Miközben mindenre megtanított, amit tudott, felnőttem. Tavaly ment el, egy téli este. Meghűlt, nem volt semmi, ami segített volna rajta.

Jól van, jövök már, no mi az? Hogy a méltóságos asszony szülni tetszik s jöjjek, kéret a bába.

A bába valóban úgy néz rám, mint a Miurunkra. Meleg vizet loccsantok a kezemre, alaposan megsikálom. A méltóságos asszony méltóságán alul visít. Mint a disznó, ha leszúrják. Krémet keverek és óvatosan a hatalmas hasra kenem. Fertály óra múlva elhal az utolsó visítás. Aztán hirtelen kezdődik újra. Ikrek. A bába elsápad.

- A fiút, a fiút tartsátok életben – nyög a méltóságos asszony.

Mind a kettő eleven, gyönyörű. A méltóságos úr ügyet sem vet a lánykára:

- Nem kell, vigyétek a Menjországba!

 Megitatom méltóságos asszonyt, aztán hazajövök. A hónom alatt nagyobb a csomag, mint indulóban. Csillagszemű a lányka.

- Sajnos a Menjországra még várnod kell – mondom neki. – Na gyere, te árva, kapsz tejet.

Tóth Ágnes: A mennyország és a kuvik

Ó, mennyire imádtam azt a gyönyörű szabad életet, amit nyaranta papóéknál tölthettem a Fáklya utcai hajlékban! Virágoskert, gyümölcsös, madárcsicsergés, hinta. Az volt nekem a földi mennyország! Az öreg ház mögött, a kertek alatt folyt a zöldszínű folyó és ott emelkedett a vasúti híd is, amin mindig olyan hangosan robogott át a vonat, mintha dörögne az ég. Apámmal sokat jártunk le a kanyargó Sebes Körösre halászni. Még csak hat éves voltam, kicsi halászbotom és apró hálóm volt.  Hajnalban keltünk és a többi halászemberrel a part mentén, vagy derékig a vízben állva áztattuk a horgot. Én mindig csak apró halakat fogtam, amivel apu nagyobb halakra vadászott. Ha a hálómmal vízisiklót emeltem ki a Körösből, akkor azt a nyakamba akasztottam, mint egy láncot, de ha békát fogtam ki, azt azonnal visszadobtam a folyóba, és hármat köptem hátra a bal vállam felett, mert Bori néném elbeszélései alapján, boszorkánynak véltem.

A szerző fényképe

De nem csak a boszorkányokban hittem, hanem a mennyországban is, ahova a jó emberek kerülnek haláluk után. Igyekeztem hát jó gyerek lenni, mert nagyon kíváncsi voltam arra a tündérszép égi kertre, amiről anyám mesélt nekem, de főleg az angyalok érdekeltek,  akiknek művészi mását mindig megcsodáltam a Barátok templomában. Sokszor álmodtam, hogy szárnyam nőtt és a mindent átitató kékségben repkedek, köröttem lepkék szállnak virágról virágra, aztán hirtelen valamiért mindig lezuhanok és ijedten ébredek fel. Sokszor feküdtem a fűben a kék magasságot kémlelve, azt remélve, hogy megnyílik az ég és meglátom a mennyországot, ahol halk zene szól, illatos liliomok nyílnak és a lelkek hófehér ruhában énekelnek. Reméltem, hogy felismerem köztük a tavaly fiatalon elhunyt keresztanyámat is, aki a piros selyem ruhájában fog virítani a lelkek között, hiszen azt kérte, abban temessék el. Imádtam a naplemente fényében úszó felhők aranyos szegélyét nézni, ám a kergetőző víziló és bárány alakú felhőkön kívül semmit érdekeset nem láttam, így eluntam a hiába való várakozást. Valami izgalmasabb dologra vágytam. És mi lehetett izgalmasabb, mint átlopózni a vén, szélütött Balogh néni udvarára, akiről nagyanyám azt mondta, hogy hamarosan a mennybe fog kerülni, mert az éjjel kuvik szállt az ablakuk előtti meggyfára és hármat kuvikolt. Ez a madár pedig a halál hírnöke. Az öregasszony kertjében nagy sárga tökök heverésztek lustán. Füttyentettésemre kirobogott az én kedves játszópajtásom, Sanyika, a Balogh néni unokája, aki már nyolc éves volt és olvasni is tudott.

- Úgy hallottam, nálatok járt éjjel a kuvik – tudod mit jelent ez? - kérdeztem.

- Igen, de én nem vagyok babonás és nem hiszem el, hogy egy buta madár tudja, ki mikor fog meghalni. De ha a nagyi mégis meghal, akkor a mennyországba fog jutni, ahonnan majd mindig figyel engem és óvni fog minden rossztól. Ezt ígérte nekem. És azt is mondta, ne sírjak, mert a mennyben nem fog többé szenvedni. De hagyjuk ezt a kuvikot. Gyere, inkább megmutatom, milyen töklámpást faragtam. Leereszkedtünk a csorba grádicsokon a sötét, dohos pincébe. Kis barátom egy hordó tetejéről gyufát és gyertyát vett elő, meggyújtotta és belehelyezte a tökbe. Akkorát kiáltottam ijedtemben, hogy az összes egér hanyatt homlok menekült szanaszét. Mintha egy halálfejet láttam volna, brrrr... Este elbújtunk a kapu mögé, hogy előugorva megijesszük a vízpartról hazafelé tartó lurkókat. Egyszer csak lépteket hallottunk közeledni. Amikor a kapuhoz ért, nagyot ordítva ugrottunk elő a töklámpással. Ordításunkra egy hatalmas üvöltés volt a válasz, ami az öreg tisztelendő torkából tört elő, aki majdnem szörnyethalt ijedtében, mielőtt feladta volna az utolsó kenetet Balogh néninek. Máig a lelkünkön száradna, ha akkor a szegény atyának ijedtében megáll a szíve és nem tudja feladni az utolsó szentséget, ugyanis Balogh néni még aznap éjjel a mennyországba költözött. Az a kuvik mégis csak tudott valamit.

Várfalvy Emőke: Zöldföld

A szerző fényképe

A legtöbb ember hófehérnek képzeli a Mennyországot. Cuki, bodros felhőkkel, keményített, fehér pongyolás, pihe-puha szárnyú angyalokkal. Csak néha töri meg egy kis arany glória ragyogás a fehérséget. Még az Úr Isten tündöklő szeretete is vakítóan fehér, mint teljesen ősz szakálla között megcsillanó mosolya.

Az én Mennyországomban nincsenek felhők. Már csak azért sem, mert tériszonyom van és semmi kedvem az örökkévalóságot folytonos parázással tölteni.

Ha már kiérdemlem, hogy ott hárfázhatok – bár szerintem én inkább felolvasni fogok, vagy rám bízzák az egyszerűbb szerda délutáni fűzfarímek kifaragását –, akkor jól szeretném érezni magam.

Mert a Mennyország talán mégiscsak személyre szabható. Mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Én zöld Mennyországra vágyom.

Sok fával, bokorral, meg olyan pázsittal, amit nem kisollóval nyírtak, és nem szőnyegbe tekerve terem, hanem kissé béna, van közte pitypang, meg mindenféle réti gyom, ami tavasszal és nyáron vadvirágnak képzeli magát, és teleszórja színes szirmokkal a zöldet. És szívesen bandáznak benne a méhek, mert senki nem akarja őket kétnaponta lefűnyírózni.

Meg nagyon szeretnék cinegét és feketerigót, verebeket, szajkót, és olyan madarakat, amiknek nem tudom megtanulni a nevét, de bármeddig el tudom nézni, hogyan forgatják a fejüket, miközben hintáznak egy fa ágán. Az örökkévalóságban lesz időm erre. Csak bámulni őket, meg hallgatni. De jó lesz!

Szeretnék rózsákat, meg sárga- és őszibarackot. Egy kis málnát és cseresznyét is, mert ugyan ezek nem jönnek ki a ruhából, de ha nem a fehér Mennyországba megyek, talán kaphatok olyan ruhát, amit, ha leeszem, nem tűnik fel senkinek.

Sünt! Sün mindenképp legyen a Mennyországban. És ha van sün, akkor persze giliszta is, nehogy éhes maradjon szegény. És katicabogár! A hét pettyes. Meg pillangó. Bármilyen, csak ne molylepke, mert…na jó, nem baj, ha becsúszik néhány molylepke is, végülis elférnek a többiekkel, csak nem tudom mit esznek majd, de majd ezt megoldja a Mindenható, aki biztosan intéz nekem egy nem túl nagy tavat is, körben sással, az egyik parton kis domboldallal, amit erdő borít, az erdőben pedig néhány őz, és fácán a fura hangjával, meg fülesbagoly.

Ha ez a tavas dolog nem jön össze, akkor sincs baj, velem lehet alkudni.

Azért egy függő-, vagy hintaágyat azért kérek, hogy mikor a szél megfésüli a Mennyországom fáinak lombkoronáját, én kényelmesen, hátradőlve csodálhassam a félig lehunyt szemhéjamon át, hogyan csöppennek át a napfény mézcseppjei a táncoló levelek között.   

Kálmán Rudolf: Történet a lányról, aki nem nézett körbe - Ég ifjúsági novellapályázat, első helyezett

A rádióból álhírek szóltak, lehalkítottam, majd visszahangosítom, gondoltam, ha végre újra zene lesz. Ma sem kaptam levelet Zsuzsitól, pedig mióta disszidált, hetente ír. A csapot nem lehet rendesen elzárni, de soha nem is lehetett. Csöpög. Éppen a franciakulcsok között keresgéltem, mikor meghallottam a robajt, amelynek sokkal nagyobbnak kellett volna lennie, ha az élet igazságos lenne. Odamentem az ablakhoz, kinyitottam mind a négy szárnyát és kihajoltam, mint egy szenzációhajhász keselyű.  A zaj forrását kerestem, amely minden bizonnyal valami bajt jelöl. Az utcáról becsapó meleg csak úgy égette az arcom.

A tejeskocsi még csak akkor parkolt fel a járdára és az emberek alkotta gyűrű sem dagadt elvárható méretűre. Az asszonyok jajveszékeltek, sajnálkoztak és eltakarták a gyerekeik szemét, pedig nem volt szörnyű látvány. Inkább meghökkentően gyönyörű volt. Senki nem tudta, hogy történt, a FŐTÁV vezetéken dolgozó munkások már elkezdtek elméleteket felállítani. Senki nem ment oda segíteni, mert mindenki látta, hogy itt már nincs mit segíteni. Éreztem az illatot, ami csak meleg augusztusi délutánokon érződik. Szilvalekvár, gázolaj, emberi izzadtság. Mindenki csak nézte, tudtuk, hogy nem illendő, de nem lehetett megállni. Őt nézni kellett. A másodpercek órányi hosszúságba vesztek és mi csak próbáltunk betelni vele.

Miklós Rita alkotása

Fiatal volt, szőke és hétköznapi, mégis, ahogy ott feküdt kissé kifacsarodva de arccal felfelé, álomszerűnek tűnt hibátlan fehér bőre a melegtől izzadt aszfalton. Rózsaszín karton ruhát viselt, melynek az elején masnit lehet kötni szalagból, most ez a szalag rámába foglalta az arcát, amelyen a halottak fölényes mosolya ült. Ő is tudta, hogy mindig a halott a nyertes, mi élők csak veszíthetünk. És vesztünk is, a perctől, mikor először kinyitjuk a szemünket. Én is ilyen halálra vágynék: gyorsra, teátrálisra és mégis nevetségesen egyszerűre.

 A bevásárlása, ami a kerékpárja hátuljára volt kötve egy kosárba, szétszóródott a lány körül, mint egy beállított festmény. Ideális körülményeket teremtett ennek a banális szörnyűségnek, a maga szürreális módján. És mindenkinek rögtön a másik gondolata az volt, hogy mennyi drága étel.

Undorodom a gyarlóságunktól. 

Mikor megláttam, hogy nincs rajta cipő egyszerre feltört a sok év eltemetett fájdalma, félelme, boldogtalansága és megfelelési kényszere. És a gát, ami minden emberi érzésemet visszafogta eddig, átszakadt, és elkezdett folyamként tódulni mindaz, amit elfeledettnek hittem. Mindenkiben, de ők már nem érdekeltek. Nincs rajta cipő! Az állandó rettegés, hogy elveszítem a barátaimat, mert nekem régen nem voltak, hogy visszajutunk a garzonba, ahonnan indultunk, és hogy talán nem is vagyok szerethető. Mert nem vagyok szerethető, én gondolkodó vagyok. Az a sok küzdelem hirtelen teljesen értelmetlennek tűnt, látva, hogy ilyen könnyen ki lehet lépni az életből. Tudtam, hogy a tömegen ugyanez az érzés fut végig, mikor már az embereknek meghalni sincs erejük, lelkük.

Rákönyököltem a párkányra, amelyet az októberi sajnálatos események óta nem csináltattunk meg, és néztem a lányt. Mindenki nézte, már senki sem beszélt. Közben érkezett egy rendőrautó, a rendőr kiszállt és egy pillanatig ő is csak nézte az elétáruló látványt. Már patakokban folyt az arcomról a könny és hirtelen azt éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéből. Égettek a könnyek és a gyengeségem tudata. Láttam magam Székelyhídon, kezemben a birssel, nagymamám ölében. Hideg futott végig a testemen, beleremegtem a fájdalomba. Már nem volt sem Székelyhíd, sem villa, a családommal és a gyerekkorommal együtt elsodorta őket a történelem. Most már csak Sacueni van.  Már nem maradt semmi, csak a gyengeség és a patakokban folyó könnyem.

Más boldogtalanságát kívánni önzésből bűn, bűn! De mégis, az ember gyenge és önző, a tejeskocsi sofőrje csak a horpadással és a szivárgó tejjel foglalkozik. Tejút! - kiált fel egy gyerek, és tényleg, a tej kis patakban körbeveszi a rosszminőségű ruhába csomagolt, többé nem fájó testet. Ég veled, keretbe foglalt szabadság!

Feltört egy zokogással kevert, otromba nevetéshullám, mindenki nyelte a könnyeit és teli szájjal röhögött. Kiszakadtunk az életünkből, amit igazán nem is mi éltünk, és éreztük azt a rég elfeledett érzést, hogy önmagunk vagyunk.  És egyszeriben eltűnt minden, a sok fájdalom, kétely és boldogtalan élet, jelen, jövő. Múltunk már eddig sem volt. Elszállt a félelem mástól, saját magunktól. Elszállt a megrontó önzés, a lelket mardosó szeretet éhség és szeretni vágyás. És az, hogy már rég nem értjük egymást. És elcsöpögött a tejjel együtt a tudat, hogy már nem is akarjuk érteni egymást.

Egybefolyt minden és mindenki, és ekkor ő, a lány, akit már Évának sem hívtak, felállt és cipő nélkül elment, végig a Rákóczi úton. Ment, oda, ahova mi csak álmunkban nézünk be, de akkor is csak üvegen át. Felment az égbe, talán még feljebb, oda, ahova nem kell a széttaposott cipő. Oda, ahová színes üvegen át süt be a nap, és sem a boldogság, sem a szabadság nem kötelező. Oda, ahol mezítláb járnak az angyalok. 

Kálmán Rudolf vagyok, hatodik generációs ízig-vérig budapesti, mégis “vidékre” járok iskolába, az Illyés Gyula Gimnáziumba. Szeretem az iskolámat, amely motivál, hogy merjek más lenni. Mert kicsit más vagyok mint az átlag 19 éves, engem itt felejtettek az előző századból. De próbálok visszacsempészni rohanó világunkba a régi idők sikkjéből és eleganciájából. Így lett a barátaim körében a társadalmi esemény, a zsúr, a teadélután és a cocktail party elfogadott és hétköznapi fogalom. Szeretek színházba járni és általában ennek a szenvedélyemnek hetente hódolok. Azt gondolom, hogy a színház valami olyat tud hozzánk adni amely talán az utunkat is megtudja változtatni, de a látásmódunkat mindenesetre biztosan. 

Az iskolai feladatokon kívül nem írok, de most személyes vonatkozás miatt mégis azt gondoltam, hogy megpróbálom. Nagy meglepetés volt, hogy sikert arattam, mert általában nem értik amiket írok, vagy a stílust amiben teszem ezt. A fanyar, kissé groteszk hangvétel családi vonás, Nagymamám, mint motívum sokszor megjelenik a történeteimben. A huszadik század a kedvelt korszakom, mint belföldi mint külföldi tekintetben. Mert megragad a szörnyűséggel kevert finom, melankolikus szépség. 

“Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is.”

(Szabó Magda)

Berg Judit értékelése:

Történet a lányról, aki nem nézett körbe.

A történet középpontjában egy halálos gázolás utáni rövid időszak áll, amikor a járókelők az áldozat körül bámészkodnak. A szerző finom, pontos megfigyelésekkel vázolja fel a kiinduló helyzetet, majd vezeti át az elbeszélő én személyes gondolatvilágába, őszinte vallomássá alakítva a szöveget. Az utcai közjáték és filozofikus magasságig ívelő gondolatmenet szép lezárása a befejezés, amely a szerző jó arányérzékét, érett stílusát és érzékenységét bizonyítja.  

Égi utazás - Beszállás!

Tiszta, áttetsző kristályfélgömb? A jóisten óvó tenyere, ami anyaföld fölé borul ? Sztratoszféra, mezoszféra, exoszféra? Halványkék mező, ahol hófehér bárányként legelnek a lelkek? A végtelen hideg határa? Az angyalok otthona? Kármán-vonal? Mennyország?

Ez az ég? Vagy az? Vagy ez is-az is?

Mindenkinek mást jelent. De ha az Égről beszélünk, bármilyen megközelítésből tesszük is azt, elkerülhetetlen, hogy szóba kerüljön a repülés, az ismeretlen, a félelmetes meghódítása. Az idegen világ lehet olyan vidék, ahonnan még nem tért meg utazó, lehet álomvilág, lehet üresség, ahol csak a fizika kérlelhetetlen törvényei maradtak – a lényeg, hogy ahhoz, hogy elérhessünk erre a területre, el kell szakadnunk a Földtől.

Szó szerint vagy képletesen.

Lenkei Zoltán képe

A következő másfél hónapban egy diákoknak szóló novellapályázat kapcsán két témát fűzünk össze: a MENNYORSZÁG-ÉG világát és az első írói szárnypróbálgatásokat. Ez a két téma nem áll távol egymástól. Nekem mindig az ég volt az a kapu, ami a fantáziabirodalomba vezetett. Ha gyerekként a magasba emeltem a kezem, úgy éreztem, csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy elérjem az eget. Erre gondolva könnyebb volt írni, mindig jött az ihlet. Nem meglepő hát, hogy Rosch Emma középiskolás tanuló is az ÉG témájában írt ki novellapályázatot kortársainak. Neki és a szakmai zsűrinek: Berg Juditnak és Turbuly Lillának köszönhetjük, hogy megismerhetünk három ifjú, ígéretes tehetséget és a díjazott pályaműveiket.

Emlékszem, amikor 16 évesen először kaptam kritikát. Fogta a többkötetes szerző az alkotásomat, és kihúzott minden fölösleges sort. Egyetlen mondatot hagyott meg az egész írásból, és hozzáfűzte: ez jó gondolat, amivel lehet kezdeni valamit. Az elmúlt hetekben a három díjazott is átélte, ahogy szerkesztőként darabokra szedtük, majd velük együtt ismét összeraktuk a műveiket, de ők egyetlen jó sornál és gondolatnál sokkal többet hoztak: izgalmas elbeszéléseket, gyönyörű képeket, humort, érdekes karaktereket. Az ÉG-téma kapcsán mesélhettek volna habkönnyű történeteket is, ehelyett mindhárman az élet és a halál kérdéseire keresik a választ a szövegeikben. Velük tarthatunk a tükörvilágba, ahol a fák az égig érnek, elvisznek az Ég Gyárba, ahol a kék irodákból figyelhetjük a földi emberek szerencsétlenkedéseit, és elkísérhetünk egy mezítlábas lányt az utolsó sétájára.

Minden leendő útitársat szeretettel üdvözöl a két szerkesztő: Wéber Anikó és Mészöly Ágnes