A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Aigerim Karibayeva. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Aigerim Karibayeva. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. február 24., szerda

Вероника Фодор: Оны көктеммен боя

 

Суретші: Зелмира Сабо

Негізгі сөздер: сиқыршы, күлгін, жұпар иіс (varázsló, bíbor, illat)

Сиқыршы бақтағы өзінің сүйікті ағашының түбінде отырды. Ол мұңайған кезде әрдайым сурет салатын. Көктем мезгілі еді. Грек жаңғағы ағашының жапырақтары сиқыршы мен аспан арасына түсіп, иілді.
–  Мен көктемді сала аламын, – деп сыбырлады жан-жағына қарап. Ол көк шөптің, бозғылт көк, сүмбіл және нәркес гүлдердің күн көзіне қарай бұрылғанын көрді. Суретті асықпай салды. Баяу салғаны сондай, күн көкжиектен төмен сырғып түсе берді, сөйтіп аспанның төменгі етегін күлгін түске бояды.
– Мен аспанды да саламын, – ол өзінің түрлі-түсті қарындаштарын іздеді, бірақ қажетті түсті еш жерден таба алмады. Қақпа жанындағы күлгін раушандар бастарын шайқады. Лүп етіп жел соқты да сиқыршы тұрған жаққа бас иді.
–  Гүл күлтесімен сурет салуға бола ма? – деп сұрады ол өзінен.
Гүлдерге жақындады. Жапырақтары аспан секілді зеңгір түсті болды. Сырты ашық реңкті, ал іші қара қошқыл екен.
–  Осының бірін жұлып алсам, еш зиян тимейді деп ойлаймын. Тек бір ғана жапырақ, – деді ол, гүлге қолын созып. Біреуін таңдамас бұрын оны құмарлана иіскеді. Раушанның жұпар иісі оның тамағын жыбырлатты, ол гүлді ұстамақ болды да, бірақ бірден қолын тартып алды. Саусағының ұшында күлгін тамшы дірілдеді. Ол аспанның төменгі етегімен бір түстес еді. Сиқыршы тамшыға ұзақ қарады, содан кейін қайтадан сурет жанындағы орындыққа отырды. Ол саусағымен қағаз бетін сызды, көктемгі аспан өзі ойлағаннан да тамаша болып шықты.

Аудармашылар: Река Галай-Рейч, Зауре Төрехан. Редактор: Ділдәр Мамырбаева


Айгерим Карибаева: көктем (tavasz)

Эдит Туза: гүл (virág)


Екатерина Гузикова: сиқыршы (varázsló)


Рита Миклош: күн (nap)

Fodor Veronika: Megfesteni a tavaszt

 

Illusztráció: Szabó Zelmira

Kulcsszavak: varázsló, bíbor, illat (сиқыршы, күлгін, жұпар иіс)

A varázsló a virágoskertjében ült kedvenc fája alatt. Éppen rajzolni készült, mint mindig, amikor szomorúnak érezte magát. Tavasz volt. A diófa lombja sátorként borult a varázsló és az égbolt közé.
‒ Talán lerajzolom a tavaszt – suttogta magának és körbenézett.
Harsogó zöld füvet látott, fáradtkék jácintokat, nap felé forduló nárciszt. Lassan készítette a képet. Olyan lassan, hogy a nap egyre lejjebb bukott a horizonton, és bíbor színbe vonta az ég alját.
‒ Az eget is lerajzolom – rázogatta a színes ceruzáit, de sehol nem találta a megfelelőt.
A kapu mellett bíborszín rózsák mocorgatták a fejüket, ahogy fújt a szél, bólogattak a varázsló felé.
‒ Vajon lehet rajzolni virágszirommal? – kérdezte, csak úgy, önmagától.
Közelebb ment a virágokhoz. A szirmoknak olyan tökéletes színe volt, mint az égnek. Kívül világosabb, belül egyre mélyebb, csaknem fekete.
‒ Nem hiszem, hogy baj történhet, ha letépek egyet. Csak egyetlen szirmot – mondta, és a virág felé nyúlt.
Megszagolta, hogy érezze az illatát, mielőtt leszakít belőle. Ahogy a rózsaillat megcsiklandozta a szájpadlását, megszorította a virágot, de rögtön elkapta a kezét. Egy bíbor cseppecske remegett az ujja hegyén. Pont olyan színű, mint az égbolt alja. A varázsló sokáig nézte a cseppet, majd visszaült a padra a kép mellé. Végighúzta az ujját a papíron, és a tavaszi ég élettel telibb lett, mint amilyennek elképzelte.

Szerkesztette: Dávid Ádám

2021. február 7., vasárnap

Művészek és uralkodók / Суретшілер мен ел билеушілер

 

Aigerim Karibayeva: Utas / Айгерим Карибаева: жолаушы

Amikor a sátorban előkerülnek a hangszerek, és megszólal a zene, hangjai elrepítenek messzire. Talán egy varázslatos, gazdag városba, ahol a palota erkélyén egy királylány ábrándozik. Vagy éppen nagymama padlására, ahol a ládából régi kincsek kerülnek elő. Az is lehet, hogy éppen Kazakhsztánba repítenek a hangok. Te is játszol hangszeren? Szeretsz énekelni, vagy csak átengedni magad a zenének?

Rajzolj különleges hangszereket az alábbi szavak egyikének felhasználásával:

acél, arany, ceruza, csepp, csont, dal, dísz, dívány, dob (hangszer), doboz, drágakő, énekes, ezüst, fa, füst, golyó, görbe, gyökér, gyöngy, gyűrű, hajtű, harang, kanál, keringő , kesztyű, korsó, krumpli, láda, rózsa, selyem, szék, szikla, szőnyeg, táska, zenebona

A játékra életkortól és lakóhelytől függetlenül bárki jelentkezhet, de egy jelentkező egy pályamunkát adhat be.

A leadott pályamunka formátuma: jpg vagy pdf
Leadási határidő: 2021. február 16. 20:00
A pályamunkát ide küldd: iro.cimborak@gmail.com
A levélben írd meg a neved, a lakóhelyed és az életkorod.

Сөзотаудың керегесінің басына ілулі тұрған саз аспаптарын қолға алып, ән айтып, күй шертілгенде, айнала жым-жырт болып құлақ түре қалады да, әуен алысқа әуелейді. Мүмкін бұл әуез бен ырғақ сән-салтанаты келіскен ғажайып қаланың сарайының балконында армандап тұрған ханшайымның құлағына ілігер немесе көнекөз әженің төріндегі асыл қазыналар сақталған сандыққа жетер. Бұл әуенді Қазақстанның кез келген тұрғынының қуана тыңдарына сенеміз. Сіз қандай саз аспапта ойнай аласыз? Ән айтуды ұнатасыз ба? Әлде жақсы әнді беріле тыңдау ұнай ма?

Келесі сөздердің бірін қолдана отырып, арнайы музыкалық аспаптардың суретін салыңыз:

алмас, алтын, қарындаш, тамшы, сүйек, ән, жыр, ою-өрнек, диван, кушетка, барабан, қорап, асыл тас, әнші, күміс, ағаш, түтін, оқ, қисық, дөңес, бүкір, тамыр, інжу, жүзік, түйреуіш, қоңырау, қасық, вальс, қолғап, құмыра, картоп, кебеже, сандық, раушан, жібек, орындық, жартас, кілем, сөмке, сауық-сайран

Кез-келген адам жасына және тұрғылықты жеріне қарамастан ойынға сурет жібере алады, бірақ ойынға тек қана бір каллиграмманы ұсына алады.

Сурет форматы jpg немесе pdf болуы керек.
Мерзімі: 2021 жыл 16 ақпан, сағат 24:00 дейін
Өз суретіңізді осында жіберіңіз: kemenger.sandyq@gmail.com
Хатта өз атыңызды, тұрғылықты мекеніңізді және жасыңызды жазуды ұмытпаңыз.

2021. február 2., kedd

Miklya Luzsányi Mónika: Három éjszaka

Illusztráció: Vajda Melinda

Kulcsszavak: bíbor, erdő, kard (түс, дыбыс, ай)

„A fiúnak három neve volt. Attala. Ámbár. Kürjele. És három álma. Az egyikben Attala volt, a másikban Ámbár, a harmadikban Kürjele. Amikor felébredt egy álomban, mindig tudta, Attala ébredt, Ámbár vagy Kürjele. Amikor felébredt az álomból, sohasem tudta, ki ő.”
Miklya Zsolt

Mia nem tudott aludni. Kereken, fényesen világított a hold, a várost valami érthetetlen feszültség tartotta ébren.
„Valami készül – gondolta Mia –, valami nem jó, valami félelmetes.”
Nem akart egyedül maradni ezzel a feszültséggel, nem akart egyedül maradni a várakozással, nem akart magányosan szembenézni ezzel az egyre növekvő félelemmel.
Attalára gondolt, a fiúra, akivel az újhold idején találkozott. Akkor sötét volt az éjszaka. Túl sötét ahhoz, hogy aludni tudjon. A város is vak sötétségbe burkolódzott, senki és semmi sem mozdult a sikátorok ódon, kőből rakott házai között. Csak egy dallam szállt az éjszakában, egy ismeretlen, távoli dallam.

Mia felöltözött, és elindult, hogy megkeresse a muzsikust. Ment a sötét városon keresztül. Látni szinte semmit sem látott, csak a füle vezette, a dallam volt a kalauza. Ez az ismeretlen, édes dallam.
A fiút a tengerparton találta meg. A dagály elöntötte a vidéket, csak egy keskeny, mólószerű sáv nyúlt be hosszan a vízbe. A fiú a homokpad végén ült, szemben vele a végtelen, fekete víztömeg.
Mia nem ismerte a hangszert, amit pengetett, a nyelvet sem, amin énekelt, mégis értette minden szavát. Tudta, hogy a holdhoz szól, azt hívja, csalogatja elő a hullámok sötétjéből. És egyszer csak felbukkant a holdsarló a sötét égen. Olyan volt, mint egy csónak, pont olyan. Végiglebegett a tenger hullámain, és engedelmesen kikötött a homokpadnál, a fiú lába előtt.
A fiú felállt, és megfogta Mia kezét. Magas volt, délceg, a szeme feketén ragyogott.
– Gyere velem, Mia! – mondta a lánynak. – Elviszlek apám udvarába, feleségül veszlek, és te leszel a legtündöklőbb hercegné a föld kerekségén.
– Miért, ki vagy te? – kérdezte Mia döbbenten.
– Attala, a keleti ég hercege. Gyere velem, és boldog leszel.
– Nem mehetek – rázta a fejét Mia –, még nem mehetek...
A fiú durcásan rántotta meg a vállát:
– Hát jó. Ahogy gondolod. Még kétszer eljövök érted. De nem biztos, hogy meg fogsz ismerni.
– Miért? Miért ne ismernélek meg? – kérdezte Mia, hiszen úgy érezte, Attala arcvonásai örökre belé égtek.
– Mert én leszek, és mégsem én. Mintha egy álomban, meglátod majd a többi arcom is.
Mia szeretett volna még kérdezni valamit, de a csónak egyre távolodott, és lassan nem volt más, mint egy keskeny holdsarló az égen.

Mia ezek után minden éjszaka kiment a tengerpartra. Leült az egyre szélesedő homokpadra, és várta vissza a herceget. De hiába nézte a holdat, annak nem volt többé csónak alakja. Egyre csak gömbölyödött, dagadt, lassan már félholdként ragyogott, és nem akart a földre szállni. Ám Mia csak várt, várta a hercegét. Várta akkor is, amikor dacosan hullámzott a tenger, amikor viharosan verte, tépte magát. Mia érezte a sós víz ízét a szájában, és már maga sem tudta, hogy a tenger vagy a saját könnyeinek ízét érzi. Így várta Attalát minden éjszaka, várta egészen addig, amíg a hajnal első sugarai meg nem jelentek az égen, amíg a város fehér falai fel nem ragyogtak az éjszakai sötétség után.
Csak ekkor ment haza, fáradtan és kábultan, mit sem törődve az egyre vadabbul duhajkodó sokasággal. Mert ahogy nőtt a hold, és egyre világosabbak lettek az éjszakák, úgy járták egyre többen a várost mulatságot keresve. Sokszor hajnalig mulattak, táncoltak az emberek, de Mia nem akart közéjük keveredni. A fülét sértette a harsogó zene, a vad kurjongatás, hiszen ő csak egy zenére vágyott: amit Attala játszott azon az ismeretlen hangszeren. A füle csak egy dalt volt képes befogadni: amit a herceg énekelt azon az idegen nyelven.
Egy éjszaka éppen a tengerpartra igyekezett. Előtte az utcán fiúk csoportja botladozott. Kezükben boros korsó, és éppen nagy hangon ugratták egyik kövérkés társukat:
– Na, mondjad! Mondjad csak, barátocskám, ki is vagy te, és hogy kerültél ide?
A fiú, akit kérdeztek, tántorogva megállt. A cimborái megfogták a grabancát, odatámasztották a falnak, hogy össze ne rogyjon a lába. Valóban nem állt valami jól a lábán, az egyik talán rövidebb is volt, mint a másik, nemigen tartotta a súlyát.
– He-herceg vagyok… Ám-ámbár herceg… – dadogta a fiú. Mia felkapta a fejét a szóra. De csak egy pillantást vetett az idegenre, és látta, hogy ez a lump alak nem lehet az ő hercege. Elkapta a fejét, és megszaporázta a lépteit. Az egyik suhanc a falhoz támasztott fickó arcába nyerített:
– Ámbár herceg vagy, mégse szeretnek a lányok. Látod? Elfutnak előled – bökött a távolodó Mia után.
A fiú most fogta fel, hogy kit is szalasztott el. Minden erejét összeszedve lerázta magáról az idegen kezeket, és a lány nyomába eredt.
– Mia! Mia! – kiáltott a lány után, de ő, amint meghallotta a borgőzös hangot, még inkább nyakába szedte a lábát. A fiú utána akart eredni, ám alig tudott megtenni néhány tántorgó lépést, elbotlott, és térdre esett.
– Mia! – ordította lélekszakadva. – Gyere velem! Magammal viszlek! Én vagyok az!
A lány visszafordult. Hosszan nézte a sántikáló alakot. Seszínű, zilált haja az arcába hullott, de így is jól látszott, hogy a fél arcát sebhely csúfítja el. Mia döbbenten hátrált a torz alaktól. Az nem lehet… Az nem lehet, hogy ez a szerencsétlen lenne az ő hercege.
– Én vagyok az – nyújtotta ki az a kezét ismét a lány felé. – Voltam Délceg… Voltam Duzzog… De most csak Ámbár vagyok… Ámbár herceg. Nem ismersz meg?
– Nem… Nem ismerlek! – kiáltotta a lány. – Sohasem láttalak!
A fiú ekkor énekelni kezdett, valami idegen, ismeretlen nyelven. A dal ugyanaz volt, mint amit azon az édes éjszakán hallott Mia, mégis durván, recsegve szólt a borgőzős szájból. A lány döbbenten nézte a fiút:
– Nem… Te nem lehetsz Attala…
– Pedig én vagyok! – kurjantott a részeg. – Mondtam, hogy nem fogsz megismerni…
Mia zokogva futott haza. Nem érdekelte a tenger, nem érdekelte a holdcsónak, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy rászedték. Az sem érdekelte, hogy ez a részeg fickó honnan tudhatott meg mindent róla és Attaláról. Csak az érdekelte, hogy örökre elfelejtse azt az éjszakát. De hiába iparkodott. Ahogy nőtt a hold, minden éjszaka egyre nyugtalanabb lett. Egyre erőssebben szólt benne a dallam, Attala dallama.

Mia nem tudott aludni. Immár kereken, fényesen világított a hold, a várost is valami érthetetlen feszültség tartotta ébren. Most nem volt tánc és mulatság, nem hallatszott részeg kurjongatás. A hold ezüst fényében feszülten állt a város. Várt valamire. Egész éjszaka várt.
És akkor felharsantak a kürtjelek. Megcsörrentek a kardok, és sziszegve csaptak le a nyilak. Mia kiugrott az ágyból, előrántotta a régi, ezüstnyelű kardját. Nem tudta, kik támadtak rájuk, azt sem, hogy van-e védelem. Abban az egyben volt biztos, hogy nem maradhat itt a lakásban tétlenül.
A város falain fehéren folyt végig a hold fénye, az utcákon feketén patakzott a vér. Az ezüst páncélos lovagot azonnal észrevette az utca forgatagában. Úgy hadakozott, mint aki sok csatát megvívott már. Könnyedén mozgott, pedig nagy volt, hatalmas, akár egy óriás. Kétkezes kardját hárman sem tudták volna felemelni, de ha egyet suhintott vele, hatan is elhullottak körülötte.
– Hajrá, Kürjele! Üsd, vágd, nem apád! – biztatták a társai. Az ezüst páncélos vitéz megrázta vörösesszőke haját, letörölte az izzadtságot és a vért széles homlokáról, majd kacagva vetette bele magát újra a harcba.
A küzdelem addig tartott, míg a nap első sugarai fel nem ragyogtak a város falain. Akkor az ellenség megfutamodott, visszaiszkolt a sötétségbe, ahonnan érkezett. Mia fáradtan rogyott le egy kőre. Szemével Kürjelét kereste, de sehol sem látta a város utcáin.
„Talán a partig üldözte az ellenséget” – gondolta, és elindult, hogy felkutassa.
Kürjele valóban ott volt a tengerparton. Ott feküdt, pontosan ott, a véráztatta, bíbor színű homokpadon, ahol Mia először találkozott Attalával. Az ezüst páncélt egy harci bárd szaggathatta darabokra, Kürjele mellkasát, szívét is felhasítva.
– Mia, eljössz velem? – kérdezte utolsó leheletével a vörösesszőke óriás. – Mindjárt jön… Jön értünk a csónak.
Mia bólintott, de Kürjele már nem látta a lányt, csak az ezüst csónakot, aminek a ragyogása mindent betölt.

Szerkesztette: Dávid Ádám 


Nurlan Abishev: Lány (қыз)

Nurlan Abishev: Harcos (жауынгер)

Aigerim Karibayeva: Éjszaka (түн)

Моника Микля-Лужаньи: Үш елес

Суретші: Мелинда Вайда

Негізгі сөздер: түс, дыбыс, ай (bíbor, erdő, kard)

«Баланың үш түрлі ныспысы бар еді: Аттала, Аңғар және Күриеле. Ол үш түрлі түс көретін. Бірінде – Аттала, енді бірінде – Аңғар, үшіншісінде – Күриеле болатын. Түс көріп жатып оянған кезде өзінің Аттала, әлде Аңғар немесе Күриеле екенін білетін. Ал түсінен таза айыққанда, өзінің кім болғанын есіне түсіре алмайтын».

(«Үш есім поэмасының сюжетіне және оның тууына дем беріп, әсер еткен Микля Жолтының поэмасынан») 

*** 

Миа кірпіктерін айқастыра алмай-ақ қойды. Жарқырауық шеңбермен қорғаланып алған ай нұрын шашып тұр. Қала баяғысынша, буырқанған тіршілікке бой ұсынған қалпында. Айналаны жүйке жұқартар тылсым күш дендеп алғандай. «Бір қатердің болары анық, – деп ойлады Миа, – мынау жағымды жай емес, үрейлі бірдеңе». Оның осындай қорқынышы үдеп бара жатқан үрейге қарсы тұрып, жападан жалғыз қарсыласуға қауқары жоқ еді. 
Миа жаңа ай туғанда кездестірген бозбала Аттала жайлы ойлады. Сол күнгі түн де түнегін айқара бүркеніп алып еді. Қараңғылығы сондай, көз іліндіру мүмкін емес болатын. Бүкіл қала қара жамылғандай, жыбырлаған тірі жан байқалмайды. Тек бір әуен, түн тыныштығын алыстан естілген беймәлім бір сарын тербетіп тұрғандай.

2020. december 27., vasárnap

Tasi Katalin: Árvák éneke

Illusztráció: Klesitz Piroska

Kulcsszavak: boróka, csecsemő, fűzfa (арша, нәресте, тал)

Csöndes őszi estén,
boróka tövében
csecsemő rídogál
hamuszín holdfényben.

Arra megy a leány,
keblére emeli,
karjában ringatja,
dúdolgat is neki.

Keblére emeli,
elringatja szépen,
csöndes őszi estén,
boróka tövében.

Hazaviszi féltőn,
dúdolgat is neki.
’kinek mondja: másé,
bizony, el nem hiszi.

-

Nyári nap hajnalán
juhar hűs tövében
nevetgél a gyermek
mezítláb a réten. 

Mezítláb a réten
a lány dalol neki,
harmatos fű selymén
játszadozni viszi.

"Emitt karvaly fészkel,
Lásd, ott ménes szalad,
Som terem és platán.
Arra fut a patak.

Lásd, ott ménes szalad,
csikó nyargal, szökell.”
Dalol neki a lány:
„Soha nem hagylak el."

-

Szomorú fűz. Felleg.
Sírdogál a gyermek.
Fenyőt dönt egy férfi
kék hold fénye mellett.

Kék hold fénye mellett
galagonya fázik.
Sírdogál a gyermek.
Gyertya fénye játszik.

Letérdel a hold is
a nagy magas égből,
kicsi kereszt áll ki
a fűzfa tövéből.

"Elhagytál hát mégis,
árva leány, anyám,
A nagy magas égből
nézz le néha reám.

-

Kebledre emeltél,
szíveden ringattál
patakra, ménesre,
dalra tanítgattál.

Hazavittél féltőn,
dúdolgattál nekem.
Hogy nem anyám voltál,
bizony, el nem hiszem.

Mezítláb a réten,
ahányszor majd járok,
csöndes, őszi estén
mindig rád találok.

Dalod elringatom
szívem közepében,
mint te, engem, egyszer,
boróka tövében."

Szerkesztette: Turbuly Lilla

A verset angolul, Joe Váradi fordításában az alábbi linken éred el: LINK


Tasi Kata versét meghallgathatod az alábbi felvételen, Buza Tímea előadásában:



Aigerim Karibayeva: Anya (ана)

Kneipp Virág: Fűzfa (тал)

Klesitz Piroska: Életfa (өмір ағашы)

Nurlan Abishev: Álom (түс)

Каталин Таши: Жетімдер балладасы

Суретші: Пирошка Клешиц

Негізгі сөздер: арша, нәресте, тал (boróka, csecsemő, fűzfa)

Күздің тымық кеші еді,
Салқын самал еседі.
Айлы түнде бойжеткен,
Бой сергітсем деп еді.

Кенет балғын сәбидің 
Үні келді құлаққа.
Жұмбағы көп пәнидің,
Алары аз ба сынаққа?!

Арша талдың түбінде,
Күздің салқын күнінде.
Айдың күлгін сәулесі,
Түсіп балғын бетіне.

Сәби жатыр шырылдап,
Қалай кері бұрылмақ.
Келді жетіп жанына,
Қалай мұны ұғынбақ?

Бауырына басады,
Қалай одан қашады.
Ет жүрегі елжіреп,
Көңілі толқып-тасады.

Әлдилейді жұбатып,
Кетті қызды қуантып.
Әннің тыңдап әуенін,
Жатқан сынды ұнатып.

Ойламай күн бағысты,
Алдағы асау ағысты. 
Тал ағаштың түбінде,
Қос мұңлық солай табысты.

Көтеріп ап сәбиді,
Үйіне ару қайтады.
Шақалақты тербетіп,
Әлди жырын айтады.

Имене қарап жан-жаққа,
Үйіне алып келеді.
Өзгенікі деп бұл сәби,
Айтқанға кім сенеді.

-

Жаздың шуақ күнінде,
Үйеңкінің түбінде.
Жарқылдап күлген жас сәби,
Жалаң аяқ шапқылап,
Жүгіріп жүр бүгінде.

Бойжеткеннің алдында,
Жалаң аяқ шалғында.
Оған ән-жыр айтады,
Саялы салқын тал мұнда.

Шық көмкерген жібектей,
Көк шалғында ойнайды.
Мейірленіп сәбидің,
Қызығына тоймайды.

«Қаршыға ұя салыпты,
Қараңдар анда жылқыны.
Қызылтал мен шынарға
Ағады бұлақ бұлқынып.

Қараңдар, онда үйір жүр,
Құлдыраңдап құлын жүр.
Сені әсте бермен ешкімге» -
деп қыз оған арнар жыр.

-

«Жазмыштан озмыш жоқ» деген,
Өмірге деген өкпеден:   
Ойнақтап жүрген сәбидің,
Қалмады жасы төкпеген.

Тал мұңға батқан, боз аспан.
Өксиді бала адасқан. 
Балқарағайды біреу жаңқалап,
Ай сәулесінен өзін қалқалап.

Көкшулан айдың астында,
Долана дәні қалтырап,
Жеткіншек бала зарлайды,
Он саққа ойы шарқ ұрад.

Тапжылмай ай да қалғандай,
Зеңгір көктің астында,
Жылайды сәби сормаңдай.
Айрылды жалғыз жақыннан,
Тұрады қалай толғанбай.

Кішкентай крест қойыпты,
Сәмбітал ағашы астында.
Жаңадан ғана үйілген,
Томпайған мүрде басында.

«Шынымен тастап кеттің бе?!
Жүремін қалай сен жоқта?!
Зеңгір биік аспаннан,
Көз салшы мендей бейбаққа.

-

«Кеудеңе басып сен мені,
Жүрегіңмен тербеттің. 
Бұлақ пен үйірге апарып,
Ән-жырға мені үйреттің.

Үреймен үйге апарып,
Әлдилеп мені тербедің.
Өгей ана дегенге,
Ант етем, еш сенбедім.

Шабындықта жүгіріп,
Әлі талай жүрермін.
Күздің тымық кешінде,
Жоқтығыңды білермін.

Сен сияқты мәпелеп,
Қиялымда тербермін.
Өзіңді іздеп қыз-ана, 
Өмір бойы өтермін.

Аудармашылар: Джо Варади, Алтыншаш Жақиянова. Редактор: Бабақұмар Хинаят

Төмендегі сілтеме бойынша өтіп, Джо Варади жасаған өлеңнің ағылшын тіліндегі аудармасын оқи аласыздар: СІЛТЕМЕ