Mabele és az árnyék (Majoros Nóra és Szulyovszky Sarolta alkotásai)

Illusztráció: Szulyovszky Sarolta

Majoros Nóra: Mabele és az árnyék

Mabele meglátogatta a nagynénjét. Amikor hazafelé tartott, elhaladt egy farmer kertje mellett. A kerítés mentén selyemakácok sorakoztak. Mabele megállt az árnyékukban hűsölni. Egyszer csak az egyik ágra leereszkedett egy lombszínű madár. Ahogy hintázott az ágon, megmozgatta a leveleket, és Mabele érezte, ahogy az arcán táncot lejt az árnyék.

          – Üdvözöllek, bölcs madár! – köszöntötte udvariasan Mabele, mert tudta, hogy a zöld turákók az erdőszellemek madarai.

          – Üdvözöllek, Mabele – felelte a zöld turákó. – Üzenetet hoztam neked.

          Mabele tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, és biccentett.

          – A fa, amelyiknek megpihentél az árnyékában, világot szeretne látni. Megengednéd, hogy testet cseréljen veled, amíg egyszer lemegy és felkel a nap?

          A lány elgondolkodott. Vajon milyen lehet egyhelyben állni, nem mozgatni a lábát, a kezét, nem beszélgetni más emberekkel? Aztán eszébe jutott, hogy a fa hűs árnyékot adott neki. Szerette volna kimutatni a háláját, ezért, beleegyezett, hogy egy napra testet cseréljen a selyemakáccal. 

          A turákó hármat rikkantott. Mabele érezte, ahogy a testéből mély gyökerek szaladnak a föld mélye felé, és szomjasan kutatnak vízcseppek után. A törzsét erő járta át, az ágai vágyakozva nyújtóztak az ég felé. Körülnézett, és olyan messzire ellátott, ahogy emberként csak olyankor, amikor felmászott egy fa tetejére. Lepillantott az útra, ahol a karcsú, tarka ruhába öltözött fa-Mabele vidáman szökdécselve folytatta útját a falu felé.

Várfalvy Emőke: Négyen a fa tetején

Várfalvy Emőke

– Jössz már? – kiáltott le Zsolti a cseresznyefa leggöcsörtösebb ágáról.
– Mindjárt – válaszoltam én, és összeráncoltam a szemöldököm.
– Ezt már ismerem – morgolódott Zsolti, és letépett egy cseresznyét, majd kis vizsgálódás után megállapította, ha nincs lyuk, nincs kukac. Jóízűen befalta.
Egy darabig csend volt, aztán kisebb ribillió támadt pont a fejem felett.
– Hagyjál már, ez az enyém!
– Nem, az enyém!
– Hülye vagy!
– Te vagy hülye!
– Auuuu…
– Ne csináld!!!
– Mi folyik ott? – kaptam fel a fejem rémülten.
– Semmi! – válaszolta Zsolti.
– Ellopta a cseresznyémet és megette – duzzogott Ákos, aki idő közben még egy ággal feljebb mászott.
– Zoli?
– Tessék – válaszolt Zoli. Hallhatóan tele volt a szája cseresznyével…vagy magokkal.
– Tudnál segíteni?
– Feljönni? - lelkesedett Zoli, és éreztem, ahogy pont a fejem mellett repül el egy jól irányzott cseresznyemag.
– Nem, a cseresznyeháborúban egy kis béketárgyalás… - dünnyögtem, aztán újra összeráncoltam a szemöldököm. Ez a szöveg sehogy sem akar összeállni.
– Auuuuu! – hangzott újra a fejem fölül és egy 32-es méretű kék cipő koppant a kerti asztalon pont a számítógépem mellett.
– A repülő cipőkről köztudott, hogy égi jelek.
Lecsuktam a laptopomat, és nekiindultam a cseresznyefának.
– Jön! – hangozott három torokból egyszerre az izgatott felismerés.
– Egész jól mászik ahhoz képest, hogy lány – állapította megy Zsolti.
Már a második ágba kapaszkodtam, és igen, jól másztam.
Átfutott az agyamon, hogy nagyjából harminc éve másztam először fára, egy vadgesztenyére, ami a házunk előtt állt, és minden évben a kertünk felé belógó ágán feketerigó fészek volt, cuki kis csupasz fiókákkal.
Akkor nem gondoltam, hogy Gábor, Gabesz és Janek valami életre szóló dolgot tanít nekem, és nem csak egy bátorságpróbát végeznek rajtam, mert mégiscsak egy lány vagyok, még ha rövidnadrágom és felnyírt gomba hajam van, mint nekik.
– Egész jól mászik ahhoz képest, hogy lány.
A gesztenyefára érdemes volt felmászni, mert onnan át lehetett látni a házak felett, és mindig tudtuk mikor nyit ki a Rém nevű trafikos, aki igazából Jóska bácsi volt, és imádott nekünk Turbó rágót, csokibevonatú nyalókát meg télifagyit eladni…na meg a valahonnan mindig volt nála matrica a Lutra albumhoz.
Míg ezt átgondoltam, pont felértem a cseresznyeágra. A göcsörtösre.
– De anya, mit csinálsz, az nem fülbevaló!
A fiaim egyszerre nevettek, ahogy a fülemre aggattam egy-egy dupla cseresznyét, ahogy még a nagymamámtól tanultam, mikor annyi voltam, mint most a kisebbik.
– Van, aki eszi, van aki felveszi – hallatszott a fejem fölötti ágról férjem bölcs meglátása, akinek újra tele volt a szája hatalmas, érett cseresznyeszemekkel.
– A lányok furák – rötyögött Zsolti, és az öccsének nyújtott egy marék cseresznyét.
– Anya nem lány, mert felmászott a fára – válaszolta Ákos, mielőtt a legbordóbb cseresznyeszemet a szájába rakta volna. – Ha ezt megeszem, mehetünk a Katicába fagyizni! Látjátok, most nyit a Jóska bácsi.

Horváth Julianna rajza és Finy Petra meséje

Horváth Julianna: Csodafa

Finy Petra: A haszontalan jós 

                  részlet a Haszontalan dolgok könyvéből

Ez a történet egy hasznavehetetlen jós története. Nem emberé, hanem egy fáé.

Sehol sincsen megírva, hogy egy fa ne láthatna a jövőbe. Főként, ha vannak szemei. Sok-sok szeme.

Na, nem volt ez mindig így. Amikor az első rügyeit hozta ez a fa, még senki sem gyanakodott. Amikor az első bimbók fakadtak ki ágai bőrén, akkor sem láttak még a körülötte növők semmi szokatlant.

De amikor ezek a rügyek és ezek a bimbók végül kipattantak, és megmutatkoztak saját valóságukban, akkor bizony mindenki jól elcsodálkozott.

Bertóti Johanna: A fodrász

                                                           vörösre

                                                           sárgára

                                                           barnára

                                                           lilára

                                                           festi az ősz

                                                           a fák lombját

                                                           s végül

                                                           kopaszra

                                                           nyírja

                                                           őket

                                                           színtelen lesz 

                                                           a dombhát

                                                          a vörös

                                                          a sárga

                                                          a barna

                                                          a lila

                                                          hajfürtökként

                                                          aláhullt

                                                          csattog még

                                                         a szellőolló

                                                         s ha végzett

                                                         továbbszáguld

Fent: Cserháti Hajnalka illusztrációja