A bűvös távcső (Bank Eszter Katalin és Száraz Szofi alkotásai)

Száraz Szofi illusztrációja

Bank Eszter Katalin: A bűvös távcső

Bogi megpörgette a földgömböt. Szeretett játszani vele, nézte, ahogy forog, és amikor megállt, csukott szemmel rábökött egy pontra. Ilyenkor kibetűzte az ország, vagy a város nevét, és elképzelte, hogyan élnek ott az emberek. Néha anya vagy apa is beszállt a játékba, de most egyedül volt a szobájában.

A földgömb forgott, surr-surr-surr, Bogi pedig behunyta a szemét, és az ujját készenlétbe helyezte. Amikor megállt, bökött. Afrika egyik pontja volt az. A város neve azonban olyan apró volt, hogy szabad szemmel alig látta.

     Hol is lehet a nagyító, amivel a bogarakat szokta vizsgálni? Felnyitotta a kincsesládáját, de a nagyítót sehol sem lelte. Sebaj! Kezébe akadt a játéktávcsöve, Kukucs. Hátrébb lépett az íróasztalától, és belenézett. Kicsit állítgatta, kicsit tekergette, és amikor végre kiélesedett kép, alig akart hinni a szemének.

     Valaki integetett neki a földgömbről!

     Bogi megdörzsölte a szemét, és újra belepillantott a távcsőbe. Megint látta az integető alakot. Tekert még egyet a fókuszállító keréken. Aztán még egyet, és még egyet. Ekkor a földgömb növekedni és újra forogni kezdett. Bogi vele forgott, míg egyszer csak eltűnt a szoba, eltűnt az íróasztal, ő pedig egy poros földúton találta magát.

     Hétágra sütött a nap, de olyan erősen, hogy el kellett ernyőznie a szemét. Fülledt meleg csapta meg, mintha az uszodába lépett volna be. Az utat pálmák és zöldlombú fák szegélyezték, az ágak között színes madarak tollászkodtak.

     – Afrikában lennék? – csodálkozott, miközben leporolta a szédítő utazás közben bepiszkolódott ruháját. – Vajon hogyan fogok innen hazajutni? Hiszen nincs velem a földgömböm…

     Egy fiúcska méregette az út másik oldaláról egy bambuszrúdra támaszkodva. Bőre mint a tejcsokoládé, szeme meleg, barna.

     – Te integettél nekem? – kérdezte hunyorogva Bogi.

     A fiú bólintott.

     – Mbote! A nevem Amani. A tiéd?

     – Bogi. Kukucs hozott ide – mutatott a nyakában lógó távcsőre.

     – Liloki – suttogta áhítattal Amani. – Varázslat!

     – Hol vagyunk most?

     – Ez itt az otthonom, Mbuji-Mayi – mutatott körbe Amani a kezében tartott rúddal.

     – Azta, ilyen nevet még sosem hallottam! Te itt élsz? Megmutatod, hogyan telik itt egy nap?

Halász Bálint: Mihály manó és a Dió foci

   Mihály manó sokban hasonlított a gyerekekre, imádta a sült krumplit vaníliafagyival, ezeknél jobban már csak focizni szeretett. Az iskolát viszont… hát azt nem csípte: elviselhetetlenül unalmasnak találta. Aznap is letörten ért haza – most nemcsak a fáradtságát vonszolta, hanem egy kis fonott kosarat is.
   Először dekázott párat, aztán letette a lasztit, megkent egy vajas kiflit – mert az köztudomásúlag a világ legfinomabb étele – és az uzsonnával meg a kiskosárral bevonult a ruhásszekrénybe. Magára zárta az ajtót, befészkelte magát egy halom sapkába. Sapka- és vajillat lengte be a szekrényt.
   – Nehéz az élet! – sóhajtott, és beleharapott a kiflibe.
   – Neked is szép napot, Mihály! – felelte egy bojtos sapka.
   A sapkából egy cicafej bújt elő, majd a hozzá tartozó test is. Leopold lenyalta a bundáját, áttelepedett Mihály mellé a kiskosárba, hagyta, hogy a manó megsimogassa, dorombolt, aztán – mintha ez volna a világ legtermészetesebbje – bekapta az uzsonna utolsó falatját.
   – Hé! A csücsök a legfinomabb! – kiáltott fel Mihály.
   – Tudom – nyalta le a vajat a szájáról Leopold. – Mi ez a kosár? Nekem hoztad?
   – Nem. Házi. – Mihály hangja megroggyant. – Holnapra tele kell szednem dióval. Ha üres, Ágasbogas tanár úr be se enged az órára… és nem mehetek edzésre!

Gillich Luca rajza

Takács Viktória: Jó és rossz

 

Takács Viktória rajza

Csoki a rosszgyerek az osztályban. Meghúzza a lányok haját, elveszi az édességet. Csúfolódik. Tükröt szerel a cipőjére, úgy néz a szoknyák alá. Dagadt, Vadkan Vendel, Dagadék, így csúfolja Csillát. Kopasz, Kopter, Okostóni, így csúfolja Misit.
Nem akarom, hogy engem is csúfoljon, inkább kedves vagyok vele. Kedves vagyok, mert félek tőle.
Csokinak folyik az orra, befelé áll a fogsora. Barna szeme a rosszaságtól csillog. Szeret rossz lenni. Élvezi, ha balhé van.
Ősszel gesztenyét gyűjtünk.  Zöld dióval dobál minket. Nem érdekli, hogy tényleg fáj.
Ha felszólítják matekon, csak vigyorog. Nem fél senkitől.
A tanárok feladatokat adnak neki. Ő a csengőfelelős. Ő szedi össze a tízórai rendelést reggel. Pontosan tíz óra tízkor megnyomja a csengőt és elszalad a konyhára. A dobozos kakaó jó hideg, a kifli puha, Csoki jókedvű.

Csak akkor sír, amikor meghal az apukája. A padra borulva zokog. Adok neki zsebkendőt, de nem kéri. Nem érdekli, hogy a takony és a könny összemocskolja a padot, befolyik a résekbe és összemosódik a rosszasággal. 

Döbbenten nézem, hogy ebben a ragacsos masszában Csoki veszélytelen jógyerekké változik.

Halász Bálint: Panni és a ló

Illusztráció: Kőszeghy Csilla

 
Amikor reggel Panninak kipattant a szeme, a ló már ott volt. Panni nézte a lovat. A ló nézte Pannit. Nézték egymást. Aztán a ló megszólalt: pisilnie kell! Erre Panni még jobban nézte: beszélő ló! A ló még hangosabban mondta, hogy már nagyon kéne. Panni végre kikászálódott az ágyból, és lábujjhegyen kivezette a lovat a fürdőbe. A ló követte volna lábujjhegyen, de nem volt se lábujja, se annak hegye, a patájával meg csak trappolni tudott. Panni pisszegett, hogy halkan. A fürdőben a ló megkérdezte, hova végezze a dolgát, a kis vályúba, a közepesbe vagy a nagyba. Panni a fejét fogta, hogy azok nem vályúk, hanem a kád, a mosdó és a vécé. Abba kell – mutatott rá Panni az utóbbira, és elmagyarázta, hogy szépen üljön rá, és csinálja a dolgát, ő meg addig kimegy. A ló tiltakozott, ne hagyja itt, mert fél. Panni hajthatatlan volt, de megígérte, hogy ott lesz az ajtó mögött. A ló bólintott, aztán bentről kérlelte, beszélgessenek. Panni már megkérdezte volna, honnan jött, mert még soha nem találkozott beszélő lóval. Vécén pisilővel sem – jutott eszébe. De egyik kérdését se tudta feltenni, mert nagyokat ásítva megjelent a nővére, és be akart nyitni a fürdőbe. Panni útját állta: nem mehet. A nővére mérgesen meredt rá, hiszen muszáj! Panni mondta, egy pillanat, bent felejtette a hörcsögét a fürdőben, visszamegy érte. Panni nővére értetlenül motyogta, hogy Panninak nincs is hörcsöge, Panni meg bólogatott, hogy ezért felejtette a fürdőben. Zavartan bekopogott, hogy bejöhet-e. Panni nővére a fejét vakarta, hogy Panni miért kérdezi meg a nem létező hörcsögét? Mert fésülködik – magyarázkodott Panni, és beslisszolt a fürdőbe.

Dávid Ádám: Tablókép

 

Illusztráció: Pap Kata

Nézegetem az új tablóképem.

„Hogyan lettem ilyen nagy ló?” – kérdem

magamtól, és azt se nagyon értem,

a többiek miért taplók éppen

énvelem

szüntelen.

Másnak tartanak, tudom, nem vitás,

de a szíve mélyén mindenki más.

Lehet, hogy nem vagyok épp nagy dumás,

nekem a ló inkább terápiás

terepem,

szerelem.

 

Hétvári Andrea: Fohász a jó jegyekhez (Walther von der „Ó, jaj”-a után szabadon)

Baracsi Gabriella illusztrációja

Ó, bárcsak jönnétek mind,

mért tűntetek el már

az ellenőrzőinkből,

hisz messze még a nyár!

Az áhított szabadság

hiányzott biztosan,

és repülőre ültek

köztetek jó sokan.

Talán az olasz tenger

s a Maldív-szigetek

hívott el tőlünk gyorsan,

hogy ott repüljetek

a pálmafák, a tenger

felett, s a déli szél

borzolja frizurátok

(de versem mit beszél?!...)

Hozzád szólok először,

te büszke, szép ötös,

nélküled minden óra

és út igen rögös.

A digitális napló

is búsul nélküled,

oly csodálatos voltál

az orrod s két füled

helyett a magas rangod

volt igazán vonzó,

és nem pótolhat semmi

ragasztó, sem olló…

Dicshimnuszokat zengnék,

(ha tudnék dicsül én)      

hogy nincs nálad csodásabb

emitt a földtekén.

A négyes is jó volna,

– ha már nincsen ötös –

bár némileg pórias

és kevésbé dögös,

de éppen megfelel még,

hogy a fránya tanár

ne kanászodjon úgy el,

és ne piszkáljon már.

Ti görbülők és szálkák,

felejtsetek ma el,

a kérvényeitekre

ma senki sem felel.

Most visszatérve rátok,

négyes és jó ötös,

úgy hiányoztok innen,

mint pókerből a flös,

mint alsóból a madzag

(és szép Mona Lisa

a múzeum faláról)

bizony ám, úgy biz’a!...

Irány az iskola! Így felelünk mi!

Szabó Amanda Teréz rajza

(a 2013-as "Kinek a bőrébe bújnál?" gyerek rajzpályázatunk pályaműve)

Emlékeztek a múlt heti nagy dolgozatra? És Andris töri feleletére? Mennyit nevettetek, amikor azt mondta "Dugovics Titusz hátsóját a falnak támasztotta és azon felmászott". És ott vannak a fantasztikus, jobbnál jobb dolgozatok:

- Petőfi egy szegény cselédlány és a magyar nép fia.

- Petőfi úgy rohant a csatába, hogy jobb kezében a vers, a bal kezében pedig a kard volt.

- Zrínyi Miklóst a bécsi kamara által feltüzelt vadkan ölte meg.

- Leonardo da Vinci két olasz földbirtokos volt a középkorban.

- A főn egy híres lengyel ruha márka.

És még sorolhatnám tovább, de már most kilukadt a hasam a nevetéstől. 

Most voltak az egyetemeken a vizsgaidőszakok, az általános iskolában a középiskolai felvételik és a félév zárás előtti nagy hajrá. Ezen a héten már javában jönnek a második félévi témazárók. Itt az ideje lazítanunk egy kicsit, és könnyedén szemlélni az iskolai izzasztó helyzeteket. Tartsatok velünk ebben a hónapban is, amikor is alámerülünk az iskolák bugyraiban!

Hangolónak itt van mindjárt egy vers Békés Mártától, akinél jobban talán senki nem ismeri az iskolásokat.

Rajta hát! Irány az iskola! 

Így felelünk mi!

Tasnádi Emese

a hónap szerkesztője

Békés Márta: Imbolygó iskola

Hol volt, hol nem volt,

volt egyszer egy iskola.

Nem forgott az se lúdlábon,

se kacsalábon.

Hiszen éppen az volt a baj,

hogy nem is nagyon forgott.

– Erre, nem arra! –  mondták emerről.

– Arra, nem erre! – mondták amarról.

De az iskola bizony nem mozdult semerre.

– Merjed, merjed! – mondták az Emerrék.

– Marjad, marjad! – mondták az Amarrák.

Az iskola kicsit szédült ugyan,

de tartotta magát.

– Ha nem mered, csak marad a semmibe!

– Ha nem marod, csak mered a semmibe!

De az iskola nem mert, mert nem mart.

És nem mart, mert nem mert.

Billegett ugyan erre,

támolygott ugyan arra,

de maradt a helyén meredten.

Szédült már mindenki

az igazgatótól a portásig,

féltek, kipotyognak.

A tanulók nem bánták,

jobb ez mint a vidámpark!

Csak a tanárok sopánkodtak:

– Jó, jó, de merre az arra?

A szülők csak sápítoztak:

– Álljon az iskola végre a sarkára!

– Na, ez nekem meredek!

Inkább mégse maradok!

– így döntött az iskola egy nap.

És megrázta magát.

Imbolyogva ugyan,

de mégiscsak elindult.

Erre is, meg arra is.

Semerre, s amarra se.

Bottal üthették a hült helyét.

Aki kiváncsi és

mégis forró nyomon keresi,

megtalálhatja

UGYANOTT!

Dóka Péternek - Mészöly Ágnestől

Berniczky Éva: Buborék

Szüdi János illusztrációja

Úgy emlékszem, hatodik osztályos koromig színesben pergett előttem a történelem, azután kezdtem szürkében látni. Hetediktől Okolocsányi Adomér tanította nálunk a törit. Kis túlzással. Mert inkább mi tanítottuk magunkat helyette. Ő csak bejött reggel az osztályba, lezuttyant fáradtan az asztalához. Elővette a táskájából mindennapi ásványvizét, letekerte a kupakot, húzott egyet a palackból és letette maga elé. Mindig ugyanazzal a fásult mondattal indított, nyissátok ki a könyvet. Majd felszólította az első felelőt. Az pedig felállt és olvasni kezdte a tegnapi anyagot. A soron következő Baranyi rendszerint ott folytatta, ahol az előző Baranyit leültette Okolocsányi Adomér.  

Különben nem szólt közbe, nem kérdezett, nem fűzött az elhangzottakhoz semmit, nem kért számon, nem javított ki soha. Mi olvastunk állva beletörődötten, mintha mindenki Baranyi lett volna, pedig csak három ilyen nevű járt az osztályunkba. Okolocsányi Adomér eközben ránk se bagózott, gurnyasztott a székén révetegen. Arcán csak akkor tűnt fel valami kósza morzsája a szenvedésnek, amikor kortyolt egyet a vizéből. Lerítt róla, hogy utálja, mégis mintha abban bízott volna, az az apró korty még megmentheti. Mi azonban ennek semmi jótékony jelét nem láttuk. Éppen ellenkezőleg, a bőre napról napra egérszürkébbé sötétedett, szemén vastagodott a hályog. Hiába ivott szorgalmasan, néha csuklott egyet-egyet Okolocsányi Adomér, azon túl semmi hasznát nem vettük az ivásának. Legfeljebb azt, hogy az egyszerűség és az örök ásványvízből felszálló gyöngyök miatt Buboréknak nevezhettük el.

Ovlachi Aliz: Eltörött a béka lába

Eltörött a béka lába,

hogy fog járni iskolába?

Zokni, cipő kellene,

de ha nincs lába,

hát mire?

Elbiceg majd egy lábon,

jól felel az órákon.

Tanul zenét, ábécét,

orvos lesz majd,

vagy ügyvéd.

Béka, béka tanulj hát,

járd ki így az iskolát!

Lába fél, de esze sok,

irigylik az ovisok!

Fent: Egri Mónika illusztrációja

Miklya Zsolt: A csodatükör

    Eszterkó már ötéves korától az iskolába készülődött. Anya, aki tanító néni, bevitte néha az iskolába. Hú, az volt csak az igazi! A nagyok már mind olvasni, meg írni tanulnak, ismerik a betűket, meg a számokat is. Eszterkó is elszámolt már legalább huszonötig, csak a kilencet meg a nyolcat keverte mindig össze, nem beszélve a tizenkilencről meg a tizennyolcról. De azért lelkesen megszámolt mindent, ami az útjába került.

    Atilka viszont fütyült a számokra, neki aztán mindegy volt, hogy kilenc vagy nyolc vagy tizenkilenc. Őt csak a színek érdekelték. No meg az illatok és az ízek. A fehér porcukor, a piros málnadzsem, a barna kakaó. Legszívesebben a konyhában tartózkodott, órákig ácsorgott Anya mellett, s figyelte, ahogy gyúrja a tésztát, pucolja a répát, süti a palacsintát. Hú, az a palacsinta! A kert végéből is megismerte az illatát, és szaladt befelé a konyhába, hátha akad majd egy szakadt, amit csak megenni érdemes. Legnagyobb bánata volt hát a Pirosoviban, hogy ott a konyhába csak a felnőttek mehettek be, meg a naposok hordhatták a tányérokat, evőeszközöket, de ő még kicsi volt, nem lehetett napos. Maradtak hát az illatok, a párolgó, gőzölgő levesek, húsok ínycsiklandó illata. Eszterkót mindez hidegen hagyta. Ő a legfinomabb ételben is csak turkált, s nagy nehezen evett meg kilenc vagy nyolc falatot, ha olyanja volt. A konyhában is az edények, az evőeszközök, no meg a terítés, a mosogatás érdekelte. Ő volt a legboldogabb, ha Anya megengedte, hogy felkösse virágmintás  kötényét, felálljon a kissámlira, és öblögesse az edényeket.

Szabó T. Anna: Iskocka

 Kockulni – az első szó, mit iskolában tanultam,

azt mondják, itt minden új, hogy felejtsem el a múltam.

Látom, aki idejár, az mind szabályos kockafej,

feláll, leül, jelent, felír, sőt, felel is hogyha kell.

Azt mondják, ez hasznos, szép, és legfőképpen szellemes,

akkor is, ha eleinte kicsikét se kellemes.

Nem elég a nehéz táska: jön sok súlyos új szabály,

s mivel biztos ciki lenne, nem is sírhatsz, hogyha fáj.

Izgés-mozgás, fészkelődés – ovis dolog, nem szabad.

„Ne üvöltözz, ne árulkodj, inkább húzzad meg magad!”

„Ne csicseregj, ne sutyorogj, a padtársadról ne less!”

„Az udvaron ne rohangálj, nem akarjuk, hogy eless!”

„Otthon kockulj vagy kekeckedj, otthon kuncogj, kecmeregj!

A suliban fegyelem van, ábécé meg egyszeregy.”

„Otthon vakard meg, ha viszket – itt viszont ne vakarózz,

otthon piszkáljad az orrod vagy ordíts, mint vad kalóz!”

„Ha a szüleid nem bánják, énfelőlem feleselj,

itt viszont az illemet tudd: csukott száj és tele fej.”

„Vedd elő a vonalas vagy négyzetrácsos füzetet,

mert ha nincs itt, akkor majd a szüleidnek üzenek!”

Világos: itt nincsen kecmec: a tanuló nem gyerek,

inkább kicsit katona, bár nem borítják rendjelek.

Tanulás a játék helyett? - Játék lesz a tanulás,

igaz, kicsit kockított és tömeges és katonás.

Kocka leszek? Dobókocka! Játék leszek én magam,

sokoldalú, meglepő, és cseppet sem haszontalan.

 Fent: Steiner Lídia illusztrációja

Bertóti Johanna: A kis vadgesztenye

    A kis vadgesztenye szörnyen irigykedett a szelídgesztenyékre. Ezt az irigységet már kiskorában ültették belé, hiszen az egész vadgesztenye faj szörnyen irigykedett a szelídgesztenyékre. Mivel az emberek a szelídgesztenyéket jobban szerették. Illetve a vadgesztenyéket egyáltalán nem szerették. Csak arra tartották őket érdemesnek, hogy az út két oldalát árnyékolják. A lehullott termésüket pedig mérgükben vagy unalmukban minduntalan rugdosták. A szelídgesztenyéket ezzel szemben abban a kiváltságban részesítették, hogy finomabbnál finomabb ételeket készítettek belőlük. 

A vadgesztenyéket hagyták elrohadni az útszélen.         

Békés Márta: A hetes öt napja

   Hétfőn még nagy úr a hetes,

hatalma is félelmetes,

mindenkit felír, aki rossz,

mert hétfőn még minden tilos,

elbánik bárki csibésszel,

még a barát sem kivétel,

ablakot nyit, csak neki jár,

táblát ő mos, ez a szabály,

ülni senki sem merészel,

osztály vigyázzt, ha vezényel,

jelenti a napot s időt,

és hogy ki nem váltott cipőt,

meg hogy ki hiányzik s miért,

és hány fő, akit tettenért

titokban galacsint, ha gyúr;

Hétfőn a hetes még nagy úr.

Kedden a hetes már kedvesebb,

segíthetsz neki egy keveset,

ha e kegyért cukrot kaphatott,

tőle bárki tárhat ablakot,

ám naplóhoz nem nyúl, csak barát,

és még büszkén kihúzza magát,

de későket nem ír föl menten;

Kedvesebb már a hetes kedden.

Szerdán a hetes már lustul,

miénk a tábla krétástul,

hatszor is lemossuk mi magunk,

dátumot ingyen írhatunk,

legyintünk, mikor fegyelmez,

végül úgyis megkegyelmez,

már nem olyan félelmetes;

Lustul már szerdán a hetes.

Csütörtökön a hetes is másol

elmaradt házit valaki másról,

ám ezalatt dolga lenne tenger,

a hetes is valahol csak ember,

mi segítünk, ez a rend minálunk,

matricáért mindent megcsinálunk,

csak a jelentésre legyen gondja;

Ma egy kicsit csütörtök van, mondja.

Pénteken a hetes is már fárad,

kicsit késett, azért piheg párat,

szenvedései ma véget értek;

A hetesnek legszebb nap a péntek!

Fent: Boros Mátyás illusztrációja

Tasnádi Emese: Iskolatáska

    De én tényleg nem tudtam, anyu. Én…én azt hittem, hogy kivettem, sőt, tulajdonképpen, hogy megettem. Én nem is tudtam, hogy mégse nem… Biztosan azért, mert az utolsó napokban annyi minden volt, tudod, hogy nem volt rá időm. …Hogy mi minden volt? Hát arra már nem emlékszem, igazán olyan régen történt már. Nem emlékezhetek mindenre! Mert különben meg szoktam ám enni, vagy ha én nem, akkor hát a Zoli, az igen. Mert ő neki nem szoktak adni és vagy hozzám jön, vagy a Zsófihoz. Pénzt azt szokott kapni, hogy vegyen magának, de inkább mindig egy könyvet vesz.
Jó, tudom, nem a Zoli zsebpénzére vagy kíváncsi, hanem hogy ez hogy történhetett meg.
De hát most mit mondjak? Az úgy volt… Hát hogy is?

Simon Réka Zsuzsanna: Minden jó, ha...

Peti Csilla néni háta mögött ült a buszban. Indulás óta csak az kattogott a fejében ma újra találkozik Márki Vendellel. Vajon, milyen lesz a focimeccs? Most életbevágóan fontos a győzelem. Nem hagyhatja, hogy új osztálytársai előtt az a nagydarab pupák újra beledöngölje a földbe. Izzadni kezdett a tenyere. Zsebkendő után kutatva belenyúlt a zsebébe. Előhúzta a puha anyagot. A textilmanó vigyorgott rá apró világító gombszemeivel.

“Hát ez meg, hogy a csudába került ide? Ott hagytam a padban!” ‒ húzta össze a szemöldökét Peti, és egy gyors mozdulattal visszagyúrta a manót.

Majoros Nóra: Bombagól

− Az új suliban minden sokkal jobb! – mesélte Peti Hannának szombat délután, mert Hanna addig könyörgött az anyukájának, míg végül átjöttek uzsonnára.

− Képzeld el, hogy Csilla néni majdnem olyan alacsony, mint te meg én. Arasz a becenevem, de egyáltalán nem bánom. Már az első nap fociztunk, én voltam a csapatkapitány, és akkora gólt rúgtam, mint a ház! Pedig Csilla néni állt a kapuban.
− A tanító néni is focizott?
− Naná! Kiesett egy csatár Hanga csapatából, és Csilla néni beállt, de kapus szeretett volna lenni. A második helyzetnél azért úgy lőttem, hogy kivédje, legyen neki is sikerélménye.

Mészöly Ágnes: ... és ami összetörhet, össze is törik...

    Az osztály pisszenés nélkül settenkedett ki az udvarra. Peti titokban belecsípett a saját karjába: egyre kevésbé hitte el, hogy ez a furcsa délelőtt tényleg az ő első napja az új iskolájában. A csípés fájt.

- „Tehát nem álmodom” – gondolta. – „Igaz minden: Hanga, aki egészen olyan, mint Hanna. Igaz a manó, de ez még csak hagyján, de igaz Csilla néni is… sosem hittem volna, hogy létezik olyan tanító, akit rá lehet beszélni, hogy matekóra helyett focizzunk!”

    Közben leértek az iskola udvarára. Itt már nem kellett csendben maradni: a harmadikosok egymás szavába vágva szervezték máris a csapatokat. Peti egy pillanatra megrettent: lehet, hogy megint ő lesz az egyetlen, akire egyik kapitány sem tart igényt? De nem sok ideje maradt ijedezni, Csilla néni máris kijelölte a csapatkapitányokat.

Miklya Zsolt: Mi a manó

 – Ugye szép ez a Csilla néni? – súgta a manó.

„Mi a manó?” – rezzent össze Peti, és fülig elpirult.

– De még nála is szebb a Hanga lány. Hanga-hinga – kezdett ficeregni Peti markában a manó. Majdnem a földre pottyant. Nem is lett volna baj, mert Peti arca akkorra pipacspirosból céklavörösre váltott, és legszívesebben föld alá bújt volna vele, hadd higgyék, hogy tényleg cékla.

„Szép, szép, de mit érek vele?” – próbálta Peti húzni az időt, de hiába, mert már ott állt az osztály előtt. Hangára nézett. Na ne, az nem lehet! Hanga arca épp céklavörösből váltott pipacspirosba. Ő is érti a manóbeszédet?! Akkor már úgyis mindegy. És lopva, félszemmel Csilla nénire sandított. Még jó, hogy csak fél szemmel. Mert kettővel azt már nem lehetett volna kibírni. Csilla néni arca ugyanis világított, mint egy közlekedési jelzőlámpa, kitalálhatod, hogy milyen színben. És Peti csak most látta meg, hogy ő is milyen kicsi.

Tasnádi Emese: Az új lány

 


     -        Az új suliban biztos minden jobb lesz! – biztatta magát Peti még egyszer, miközben leült a padba. Pont úgy, mintha csak egy ima malmot forgatna, vagy egy rózsafüzért, olyat, mint amilyen a Dédinek van Besenyszögön. 
-        Szia, Hanga vagyok. – mondta a mosolygó szőke kislány mellette.

Hanna?! Az lehetetlen! Hanna nincs itt. Hanna ott maradt a régi iskolában, abban a másikban, ahol a Márki Vendel van és vele együtt minden rossz, ami csak lehet egy kisfiú életében. Nagyon szerette volna, ha Hanna is vele jön ide az új iskolába, ahol majd biztos minden jobb lesz, de nem jöhetett. És most itt ez a lány és azt mondja, Hannának hívják. Az nem lehet! 
-        Hanga, figyelnél egy picit arra, amit mondok? – fordult a padjukhoz a tanító néni. 
-    Igen. Csak köszöntem az új fiúnak. – csicseregte a szöszkeség és hiába icergett és ficergett a padban, így is alig látszott ki belőle. 
-        Helyes, de most inkább figyeljetek mindketten! – mosolygott Csilla néni és folytatta az órát.