Hegyek bújtak
hegyekbe, mint megkergült cérnaszál a fényes tűbe.
Ez történt!
Kavicshang
súrlódott, mint a surló, színtelen.
Ez történt!
Medvehagyma
brummogott zölden, szavak kapaszkodtak szavak sörényébe alig-alig hallhatóan,
egércincog-piszésen.
Ez történt!
Igen ám, de nekem
nem ezekről szól a mesém!
Élt egyszer
egy kislány. Nem birslány, az arca nem volt kerek, és nem picilány, mert annál
nagyobbacska volt.
Ez a se nem
birs-, se nem picilány intézetben élt.
Elmagyarázom.
Nem volt
anyukája és nem volt apukája.
Az hogy lehet?
Kérdezheti
bárki.
A bárkinek
elmondanám, hogy a kislányt a szülei sajnos elhagyták, intézetbe tették.
Tente-tente,
beletették.
Hideg,
aszfaltszürke falak határolták az intézetet, nem amolyan égig érő, ég-közép
hosszú falak. Az épület egyik szobájában töltötte a napjait Éva, az intézetben
Évának nevezték. A kislány valahogy nem akarta tudomásul venni ezt, a szíve és
a füle tiltakozott az illetlenül, karácsonyfadíszként ráaggatott név ellen.
![]() |
| Mohsen Mohammad Mirzaee, iráni művész alkotása |
„Nem ez a
nevem, nem ez a nevem!”
Súgta a szíve.
„A füleden
ülsz? Nem hallod, hogy hívtalak!” – kiáltott a kislány után az egyik gondozó.
Nem, nem ült a
fülén. A füle makacs természet volt, nem akarta tudomásul venni a nem hozzávaló
nevet.
„Éva, Éva!” –
visszhangozta a barátságtalan intézeti folyosó.
