Tóth Ágnes: A mennyország és a kuvik

Ó, mennyire imádtam azt a gyönyörű szabad életet, amit nyaranta papóéknál tölthettem a Fáklya utcai hajlékban! Virágoskert, gyümölcsös, madárcsicsergés, hinta. Az volt nekem a földi mennyország! Az öreg ház mögött, a kertek alatt folyt a zöldszínű folyó és ott emelkedett a vasúti híd is, amin mindig olyan hangosan robogott át a vonat, mintha dörögne az ég. Apámmal sokat jártunk le a kanyargó Sebes Körösre halászni. Még csak hat éves voltam, kicsi halászbotom és apró hálóm volt.  Hajnalban keltünk és a többi halászemberrel a part mentén, vagy derékig a vízben állva áztattuk a horgot. Én mindig csak apró halakat fogtam, amivel apu nagyobb halakra vadászott. Ha a hálómmal vízisiklót emeltem ki a Körösből, akkor azt a nyakamba akasztottam, mint egy láncot, de ha békát fogtam ki, azt azonnal visszadobtam a folyóba, és hármat köptem hátra a bal vállam felett, mert Bori néném elbeszélései alapján, boszorkánynak véltem.

A szerző fényképe

De nem csak a boszorkányokban hittem, hanem a mennyországban is, ahova a jó emberek kerülnek haláluk után. Igyekeztem hát jó gyerek lenni, mert nagyon kíváncsi voltam arra a tündérszép égi kertre, amiről anyám mesélt nekem, de főleg az angyalok érdekeltek,  akiknek művészi mását mindig megcsodáltam a Barátok templomában. Sokszor álmodtam, hogy szárnyam nőtt és a mindent átitató kékségben repkedek, köröttem lepkék szállnak virágról virágra, aztán hirtelen valamiért mindig lezuhanok és ijedten ébredek fel. Sokszor feküdtem a fűben a kék magasságot kémlelve, azt remélve, hogy megnyílik az ég és meglátom a mennyországot, ahol halk zene szól, illatos liliomok nyílnak és a lelkek hófehér ruhában énekelnek. Reméltem, hogy felismerem köztük a tavaly fiatalon elhunyt keresztanyámat is, aki a piros selyem ruhájában fog virítani a lelkek között, hiszen azt kérte, abban temessék el. Imádtam a naplemente fényében úszó felhők aranyos szegélyét nézni, ám a kergetőző víziló és bárány alakú felhőkön kívül semmit érdekeset nem láttam, így eluntam a hiába való várakozást. Valami izgalmasabb dologra vágytam. És mi lehetett izgalmasabb, mint átlopózni a vén, szélütött Balogh néni udvarára, akiről nagyanyám azt mondta, hogy hamarosan a mennybe fog kerülni, mert az éjjel kuvik szállt az ablakuk előtti meggyfára és hármat kuvikolt. Ez a madár pedig a halál hírnöke. Az öregasszony kertjében nagy sárga tökök heverésztek lustán. Füttyentettésemre kirobogott az én kedves játszópajtásom, Sanyika, a Balogh néni unokája, aki már nyolc éves volt és olvasni is tudott.

- Úgy hallottam, nálatok járt éjjel a kuvik – tudod mit jelent ez? - kérdeztem.

- Igen, de én nem vagyok babonás és nem hiszem el, hogy egy buta madár tudja, ki mikor fog meghalni. De ha a nagyi mégis meghal, akkor a mennyországba fog jutni, ahonnan majd mindig figyel engem és óvni fog minden rossztól. Ezt ígérte nekem. És azt is mondta, ne sírjak, mert a mennyben nem fog többé szenvedni. De hagyjuk ezt a kuvikot. Gyere, inkább megmutatom, milyen töklámpást faragtam. Leereszkedtünk a csorba grádicsokon a sötét, dohos pincébe. Kis barátom egy hordó tetejéről gyufát és gyertyát vett elő, meggyújtotta és belehelyezte a tökbe. Akkorát kiáltottam ijedtemben, hogy az összes egér hanyatt homlok menekült szanaszét. Mintha egy halálfejet láttam volna, brrrr... Este elbújtunk a kapu mögé, hogy előugorva megijesszük a vízpartról hazafelé tartó lurkókat. Egyszer csak lépteket hallottunk közeledni. Amikor a kapuhoz ért, nagyot ordítva ugrottunk elő a töklámpással. Ordításunkra egy hatalmas üvöltés volt a válasz, ami az öreg tisztelendő torkából tört elő, aki majdnem szörnyethalt ijedtében, mielőtt feladta volna az utolsó kenetet Balogh néninek. Máig a lelkünkön száradna, ha akkor a szegény atyának ijedtében megáll a szíve és nem tudja feladni az utolsó szentséget, ugyanis Balogh néni még aznap éjjel a mennyországba költözött. Az a kuvik mégis csak tudott valamit.

Égi utazás - Beszállás!

Tiszta, áttetsző kristályfélgömb? A jóisten óvó tenyere, ami anyaföld fölé borul ? Sztratoszféra, mezoszféra, exoszféra? Halványkék mező, ahol hófehér bárányként legelnek a lelkek? A végtelen hideg határa? Az angyalok otthona? Kármán-vonal? Mennyország?

Ez az ég? Vagy az? Vagy ez is-az is?

Mindenkinek mást jelent. De ha az Égről beszélünk, bármilyen megközelítésből tesszük is azt, elkerülhetetlen, hogy szóba kerüljön a repülés, az ismeretlen, a félelmetes meghódítása. Az idegen világ lehet olyan vidék, ahonnan még nem tért meg utazó, lehet álomvilág, lehet üresség, ahol csak a fizika kérlelhetetlen törvényei maradtak – a lényeg, hogy ahhoz, hogy elérhessünk erre a területre, el kell szakadnunk a Földtől.

Szó szerint vagy képletesen.

Lenkei Zoltán képe

A következő másfél hónapban egy diákoknak szóló novellapályázat kapcsán két témát fűzünk össze: a MENNYORSZÁG-ÉG világát és az első írói szárnypróbálgatásokat. Ez a két téma nem áll távol egymástól. Nekem mindig az ég volt az a kapu, ami a fantáziabirodalomba vezetett. Ha gyerekként a magasba emeltem a kezem, úgy éreztem, csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy elérjem az eget. Erre gondolva könnyebb volt írni, mindig jött az ihlet. Nem meglepő hát, hogy Rosch Emma középiskolás tanuló is az ÉG témájában írt ki novellapályázatot kortársainak. Neki és a szakmai zsűrinek: Berg Juditnak és Turbuly Lillának köszönhetjük, hogy megismerhetünk három ifjú, ígéretes tehetséget és a díjazott pályaműveiket.

Emlékszem, amikor 16 évesen először kaptam kritikát. Fogta a többkötetes szerző az alkotásomat, és kihúzott minden fölösleges sort. Egyetlen mondatot hagyott meg az egész írásból, és hozzáfűzte: ez jó gondolat, amivel lehet kezdeni valamit. Az elmúlt hetekben a három díjazott is átélte, ahogy szerkesztőként darabokra szedtük, majd velük együtt ismét összeraktuk a műveiket, de ők egyetlen jó sornál és gondolatnál sokkal többet hoztak: izgalmas elbeszéléseket, gyönyörű képeket, humort, érdekes karaktereket. Az ÉG-téma kapcsán mesélhettek volna habkönnyű történeteket is, ehelyett mindhárman az élet és a halál kérdéseire keresik a választ a szövegeikben. Velük tarthatunk a tükörvilágba, ahol a fák az égig érnek, elvisznek az Ég Gyárba, ahol a kék irodákból figyelhetjük a földi emberek szerencsétlenkedéseit, és elkísérhetünk egy mezítlábas lányt az utolsó sétájára.

Minden leendő útitársat szeretettel üdvözöl a két szerkesztő: Wéber Anikó és Mészöly Ágnes