Kiss Dorina: Szaffi kisasszony

 

(c) Balog Olívia Száva

Tizenhatszor fordult az nyár őszbe, amióta a kis Szaffi megszületett. Bánát dús vidékén,
a magyar Kánaánban nevelkedett atyjával, Botsinkay Jónással, és édesanyjával, Szaffival. Időközben gyönyörű fiatal leánnyá cseperedett: külsőre teljesen úgy festett, mint anyja, nem hiába viselte a nevét. Természete viszont sokkal jobban hasonlított szülőapja vad, szertelen mivoltához.

– Szaffi, gyere le az ablakpárkányról! – kiabálta neki az édesanyja, amikor a kislány ötévesen a kastély ablakain keresztül érkezett és távozott a zöldellő kertbe.

– Szaffi, ne egyél úgy, mint egy macska! – feddte meg apja, amikor Szaffi tízévesen kézzel-lábbal majszolta a frissen sült oldalast.

– Szaffi, szó sem lehet róla, hogy egyedül kószálj a nagyvilágban! – kapták fel a fejüket
a szülei, amikor a lány tizenhat évesen eléjük állt a legújabb tervével.

Diana Soto: Nyelvmagyarkodás

 

(c)Bódi Kati

Ó, te csodás magyar nyelv, 

hadd legyek értő krónikásod. 

Hadd hozzam a távolból haza, 

mit a haza megkövetel, ha 

háza lehetne itt a népnek.

Mondjuk egy szép kép, melyen két kék

kis folt ölt bele a Föld nevű bolygóba. 

Ahol a ragnak párja a hangrend honleánya, 

míg a fotelben a fotelban mellett

karöltve lépdel előre, hogy – egyelőre – 

egyenlőre ossza a karoltó vitákat. 

Ahol a helyiség helységgé nő,

de csak akkor, ha levesszük 

az i-vel a pontot. 

S miközben a fél fül halmozva fáj 

a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért 

hallatán...

Én csak egy dologra vágyok... 

Izé, vágyom...

Kettest kapni a nyelvtandogán. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt és Czeiner-Szücs Anita

Majoros Nóra: Álmok az erdőben

(c) Nagy Diána

 

A moha álma 

Álmomban nőni kezdtem, nőttem és nőttem, olyan gyorsan, mintha percenként peregne le egy év. Szempillantásnyi volt egy évszak, a kiadós eső egy harmatcsepp, a nyári szárazság annyi, mint az ellobbanó gyufaszál. Ahogy nőttem, először a páfrányokat hagytam le, aztán a csavarttűjű fenyőket, akiket addig óriásnak gondoltam, de az álmomban hamarosan mélyben elterülő, zöld szőnyegként néztem le rájuk. Jegenyefenyők következtek, a tűjük kemény volt és viaszos, és először féltem, hogy megsebeznek, de ráeszméltem, hogy én sokkal, de sokkal erősebb vagyok náluk. Elmaradtak a cukorfenyők, majd a sárgafenyők. Mindig csodáltam kócos lombjukat, és találgattam, vajon róluk esnek-e le azok a hatalmas tobozok, amelyeknek magjaiból jóllakik egy egész mókuscsalád. De ezek a tobozok is eltűntek a mélyben, és már minden fa hegyes kis kúp volt alattam. Bezzeg én esőt karcoltam az eltévedt felhőkből! Ághegyemre sas telepedett, és meg sem rezzentem a súlya alatt. Mókusok ugráltak lombom mélyén, meg sem csikizték a leveleim. A törzsemnek fekete medve dörgölőzött, de csak egy apró pont volt fentről a háta, és vastag kérgemen keresztül meg sem éreztem a teste melegét. Az erdőtűz is csak annyi volt, mintha valaki rám terített volna egy meleg takarót. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan picike és rövid életű, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odafent a világ, és milyen érzés mamutfenyőnek lenni? 

A mamutfenyő álma 

Álmomban zsugorodni kezdtem, és csak nőtt mellettem minden, mintha fordítva peregne le az elmúlt háromezer év, amit átéltem. Először csak azok a társaim magasodtak fölém, akikkel együtt őrizzük az erdőt évszázadok óta, aztán közelről láttam a sárgafenyők lombját. Odafentről nem is látszott, milyen puha és hosszú tűleveleik vannak, de most megfigyelhettem őket. Ahogy az sem látszott, milyen erős, hetyke levelei vannak a jegenyefenyőnek. Az ágak között mókusok ugráltak. Éles fogaikkal kibontották a tobozokat, kiszabadították a magokat, és el-elhullajtottak párat. El is felejtettem, hogy nélkülük nem tudna megújulni az erdő. Már csak a csavarttűjű fenyők lombja maradt alattam, utoljára akkor láttam őket, amikor kéteznyolcszáz éve, sudár csemeteként kicsúfoltam göcsörtös ágaikat. Félve ereszkedtem közéjük. Odalent éles patáikkal ijesztgettek a vadjuhok, és elcsörtetett mellettem egy óriási medve. Hangyák haladtak el a közelemben ütemes trappolással, aztán egy légy olyan hangosan rezegtette a szárnyait, hogy azt hittem, vihar készülődik. Nyolc imbolygó oszlop emelkedett fölém, és amikor felnéztem, megláttam egy pók mintás hasát. A pók elszaladt, amikor a páfránylevelek felfoghatatlan magasságából mellém hullott egy harmatcsepp. Megláttam magam a tükrében. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan hatalmas és ősi, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odalent a világ, és milyen érzés mohának lenni?

Szerkesztette: Miklya Luzsányi Mónika
Eredeti megjelenés: Family CikCakk Magazin 2018/3

Halász Bálint: Jókai kutyája

    

(c)Klesitz Piroska

 A hajnal kitessékelte az éjjelt Pestről. Vigye a cókmókját, a háztetők felett pislákoló csillagokat, azt a nagy kerek, leginkább fényesre nyalt tányérra hasonlatos Holdat, meg a vonyító kóbor ebeket, szedje össze a tivornyázókat, térjenek haza, és akik otthon eddig nem tudtak aludni, mert izzó szemmel virrasztottak bajuk felett: most már ne is próbálkozzanak, hasztalan! Belpesten, a későbbi Dohány utcában, Tabakgasseban, volt mindkettőből. Lakták tivornyázók és álmatlanok, sőt, a Schiller-házban, ráadásul egy fedél alatt.
    Sándor és Júlia egy átmulatott éjszaka után éppen beestek az első emeleti bérleményükbe, míg a szomszéd szobában hősünk, Móricz csüggedten bámult ki az ablakán. Pedig akkor még mit sem sejtett arról, ami aznap várt rá! Csak azt tudta, hogy éjfél óta képtelen volt írni. Ekkor már több méltán népszerű regénnyel büszkélkedhetett, mégis ez az együgyű téma kifogott rajta. Mit írjon a kutyalétről!? Bármi másról szívesebben fogalmazott volna: a zsidókról, a hétköznapokról, a nagy dolgokról, csak erről ne! Ez az egyetlen lap hiányzott, a nyitó, és mehetett volna az újság a nyomdába… Éppen csak beleült a szerkesztői székbe, és ilyen csúnyán csőbe húzták! Hogyan hagyhatta meggyőzni magát, hogy az ezernyolcszáznegyvenhetes tizenkettedik lapszámot a bolhazsákoknak szenteljék?! Például egy olyan díszpéldánynak, ami az utca túloldalán csaholt, és kísérte a nehéz zsákokkal megrakott szekeret a dohánymester portájához, amiről az utca a nevét kapta.

Miklya Zsolt: Szerte-láng

(c) Klesitz Piroska

„Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomorú csendesség, mely őt országa fővárosába visszatértekor fogadta. Hisz az udvari hírmondók, a hivatalos tudósítók, a mindig kész mosolygók azt beszélik, írják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak – honnan hát ez a gyász, ezek a szomorú arcok az utcákon? […] Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arcokról, hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság termei, szóljon a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben szoktak.” Jókai Mór: Az orosz cárról (1)

A fő-fő hadúr intésére elindult a nagy rokonlátogatás-program, gondosan csomagolt ajándékkészlet lepte el az árufeltöltő polcokat, katonás rendben sorakoztak a csillagszóró-, tűzijáték- és egyéb pirotechnikai kellékek, hogy a szent lelkesülés lángjai loboghassanak fennen, a testvérnép honán keresztül, az anyahon ajándékaként. Hiszen nincs is annál szebb, mint „ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára”(2) – mondja a zarándokének. Olyan ez, mint amikor igaz főpapunk víz alá merül, majd felemelve fejét tűzzel keresztel, hiszen a lángoknak lobogni kell, mi más menthet meg egy nemzetet, egy népet, ha nem a lelkesülés lángjai. S mi más lehetne a testvérszeretet, mint a fejről lecsorduló olaj, mint az égből lecsorduló lángeső. Mi más lehetne szent és üdvösségre kívánatos. 

Vegyétek hát figyelembe, hogy nincsen gyász, csak szent öröm, nincs áldozathibáztatás, csak szent áldozat, ahogy nincs félelem, mert a szeretet minden félelmet kiöl. Igen, a szeretet – a testvérszeretet – ölni tanít, amit magán kezd minden életét átadott: ennen magát, ennen magának hívságait, kívánságait öldökli meg, legfőképpen az élni vágyat, ami olly önző tud lenni, hogy nem képes elfogadni a köz, vagyis a hon javát és szent örömét, a lelkesülés lángjait. Amit bár az önféltés démona takar, mégis felemeli belőle az egyesülni vágy, hogy ha életem árán is, testvéremmel egy vagyok, egy lélek olt ki vagy fel bennünk lángot, mely áldozati fénnyel világít meg országot, népet, jövőt. Mit számít hát a vér, ha főpapunk legyőzte a halált, mit számít a testvér- és honfivér, ha egyesülünk a szeretetben, amit elhoz közénk a szerte-láng, a lecsorduló drága szent olaj. 

 

(1) https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Jokai-jokai-mor-osszes-muvei-1/eletembol-37C73/eletkepek-3848C/v-az-orosz-carrol-384FE/

(2) Zsoltárok 133,1-2

Czeiner-Szücs Anita: Nomen…

 

(c)Tuza Edit

Márton, Sajó, Mór, Móric, 

egy embernek ennyi név?! 

Jó vicc! 

 

Dacolt, harcolt, lobogott,

írt, csak írt, a neve nem

      kopott.

Úri ipszilon helyett 

i-re pontot Jókai

tehet. 

 

Nomen mégse lett omen: 

Azzá válj, aki lennél! 

Ámen. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Várfalvy Emőke: A kőszínű bogár barátai

(c)Tuza Edit

Pali békésen sütkérezett az augusztusi napfényben. Paradicsomlevet szürcsölt és élvezte a semmittevést. Hetek óta szinte minden napja így telt. Gyümölcslé iszogatással és pihenéssel a vadregényes kertben. A paradicsomlé volt a kedvence. Igen. A paradicsomról sokan nem tudják, hogy valójában gyümölcs. Pali is Pollitól hallott róla előszörs remélte,hogy a zöldségeskertben az érett paradicsomok között újra találkozhat a lánnyal.

Pali türelmesen várt. Biztos volt benne, hogy Polli eljön. Bár nem volt túl nagy gyakorlata a lányokkal, érezte, hogy köztük megvan az a bizonyos rezgés. Hogy Pollival a kert bármelyik gyümölcsfáján órákat tudna tölteni és egyáltalán nem unatkozna.

Épp maga elé képzelte a kuckót, ahol Pollival egész télen szaftos cseresznyéről meg a korai eper zamatáról ábrándozhatnának, amikor meghallotta, hogy valakik közelitenek.

Nagy Izabella: Szamarakról

 

(c)Zelei Marcell

 

Jókai Mór: Enyim, tied, övé – Tavasz

„Huszonnégy ifjú mulat kedvére a ligetben.

Tavasz van. A fákon még nincs levél, csak virág.”

Tavasz.

Te, csodás!

Frisszöld füvön legelész egy szamár

fűízű szájában édes rágcsa

rikító égen bodor felhők

miket szél lebbent táncra, s a szamár

nagy szempillája lustán rezdül.

Napsugár járja át szürke szőrét

kefesörényét rezzenti, ha

rá pihenni légy ül.

Tavasz.

Te, csodás!

Huszonnégy ifjú mulat kedvére

körbeállva harsogja

ki a huszár, ki megüli a lovat!

Mi móka már

vad szamáron lovagolni.

S mit férfiember fejébe vesz

mindenáron végrehajtja

nem kérdi az állatot senki

neki nincs akarata, se emberi szava

talán csak vágya annyi, hagyják

végre békésen legelni.

Az ember az úr

nem kímél maga körött semmit

nem kérdez, nem könyörül

kiszabadult jókedvét

akarja csak megélni.

Megszólhatjuk-e őt ezért?

Hogy megmutassa, ő se semmi

vadszamarat megülni muszáj.

Tavasz.

Te, csodás!

Se háború, se káromlás

tele a has, tele a szív, a száj.

Csak a buta jószág néz ráérősen

itt a mezőn vajon ki a szamár.

(az eredeti szöveg itt olvasható: 

 https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Jokai-jokai-mor-osszes-muvei-1/enyim-tied-ove-1F55/tavasz-1F57/ 

2025. 01. 22.)

Jókai 200

 

"Micsoda cím ez már? – fogja kérdezni minden ember.

Minő blaszfémia! – kiált fel a szentimentalizmus. Hisz a szerelemnek(gyerekirodalomnak) még a boldogsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófok minden tudománya.

Minő pleonazmus! – mondja rá a szatirikus. Hát vannak a szerelemnek(gyerekirodalomnak) okosai is?

Minő antitézis – jegyzi meg felőle a koreszmék embere. Hisz a szerelem(gyerekirodalom) nem szerelem(gyerekirodalom) többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem(gyerekirodalom).

Ebből valami furcsa lesz! – szól hozzá a kíváncsiság; szerelmesek(gyerekírók) és bolondok! Rendkívüli történetek rakhelye lesz itt. Én aztán, hogy amazokkal mind megbirkózzam, emezeket kielégítsem: elévethetném mindazt, amit emlékezetem összehalmozva tart az emberi szív(szó) szerepléséről a világtörténelemben.(..) Akadnának e történetnek olvasói, s azok bizonyítanának amellett, hogy a szerelem(gyerekirodalom) sok bolondot eszközöl." (Jókai: A szerelem bolondjai, Előszó)

(c)Kőszeghy Csilla

 

200 éve született Jókai Mór. Sorolhatnánk a különféle jelzőit, fontos címeket, kitüntetéseket, amiket a magáénak mondhatott.  Vizsgálhatnánk a barátságai, politikai nézetei, vagy akár az ifjúság bolondság látószögéből...

 Mindezek helyett az teszük, amit bolondos gyerekírók oly gyakran tesznek: játszunk. Jókaira szakállat, bajuszt rajzolni egy tankönyvben nehéz, hiszen már van neki. Így hát magunkra rajzolunk bajuszt és szakállat, felöltjük a romantika szemüvegét és a Svábhegyről vagy a névtelen várból szemléljük a világot.

Hogy milyen világ ez? 

Tartsatok velünk és megtudjátok!

A szerkesztők:

Anita, Panka és Eszter