Értékelem, hogy élek - Interjú Brezovai Gáborral

Körmöczi-Kiván Péter interjúja

Brezovai Gábor a barátom és hálás vagyok neki. Gyakorlati módszerével meg tudtam menteni az életem és ezáltal visszataláltam az íráshoz is. Gábor sikeres vezetőként több évtizedet töltött el a pénzügyi szakmában, majd felismerte, hogy mélyponton van az élete, ezért változtatott. Így talált rá valódi hivatására, az emberekkel való foglalkozásra.

Mi az, amit szeretsz magadban?

Szeretem az érzékenységemet. Szeretem, hogy sikerült elérnem egy olyan életet, amire mindig is vágytam. Szeretni tudom az embereket, végtelen türelemmel. 

Az emberek képesek anélkül megváltozni, hogy megmondanád nekik a titkos receptet?

Hosszú évekig azt gondoltam, hogy az embereket meg tudom változtatni, és közben nem vettem észre, hogy az én életem nem tartott sehol. Klasszikus eset. Vizet prédikál és bort iszik. Rá kellett jönnöm, hogy először a saját életemet kell a saját módszereimmel megváltoztatni, és csak utána kezdhetem átadni a tudást.

Volt olyan időszak, amikor még nem tudtál az értékeidről?

A pénzügyi szakmában nagyon sikeres voltam. Akkor azt hittem, hogy az az igazi érték, amikor sok pénzt tudok csinálni, és ki tudok tűnni az emberek közül. A tanítás részét nagyon élveztem, de az állandó hajtás és megfelelés kiégetett. Amikor a kislányom megszületett, rájöttem, hogy nem lehetek az az ember, aki a születése előtt voltam. Vesztesnek éreztem magam. Úgy döntöttem, ha vállalok egy leánygyermeket, akkor nincs jogom olyan férfinak lenni, mint amilyet nem akarnék neki férjéül. Ez adta az erőt, hogy megváltoztassam az életemet. 

Mivel kezdted a változást? 

Az első volt a test. Kilencven kiló voltam, zsírban. Elkezdtem a táplálkozásomon változtatni. Újra elkezdtem intenzíven sportolni. Önbizalmat adott, ahogy a testem kezdett átalakulni. 

A második volt az érzelem. A feleségemmel jó barátok voltunk, megértettük egymást. Tizenöt év alatt mindössze kétszer veszekedtünk. Mégis rá kellett jönnünk, hogy nem vagyunk boldogok. A sors úgy hozta, hogy amikor éppen kezdett jóvá válni a kapcsolatunk, akkor bekopogtatott egy fiatalember, akivel rájött a volt feleségem, hogy ők igazi pár. Én ezzel úgy voltam, hogy akkor megfigyelem, tényleg azok–e, és félreállok. Azóta én is megtaláltam a társamat, akivel közel hét éve együtt élünk.

A harmadik változás volt az üzleti élet. Öt éve dőlt el, hogy tanító vagyok. Teljes egészében felszámoltam az addigi életemet. A cégemet, illetve amit huszonhat évig csináltam, egyik pillanatról a másikra abbahagytam. Nem mondom, hogy könnyű volt a váltás, de a legjobb döntés volt, amit a párom sugallatának köszönhetek. Az első év nehéz volt, de a párom mellettem volt, végig mindenben segített, elviselte a nehézségeket. Most egyre több a tanítvány, egyre több embernek tudok segíteni a fizikai testét rendbe rakni. Csodálatosan alakul az életünk.

A változás közben hogyan kezelted a félelmeidet?

Azt gondoltam, hogy oké, akkor most a következő egy évet én erre fölteszem, és megnézem, hogy tényleg ez az én életem, vagy sem. Elkezdtem csinálni anélkül, hogy különösebb bevételeim lettek volna. Szépen, türelmesen, lassan kezdtem el építeni. Hónapról hónapra két-három ember jött tréningre. Utána négy-öt, nyolc-tíz. De ragaszkodtam ahhoz, hogy semmilyen marketinget nem folytattam. Azt mondtam, hogyha jó, amit csinálok, ha az életem érték, és ezt átadhatom másoknak, és ők is tudnak változtatni az életükön, akkor ez őrajtuk is látszani fog, és mások majd kérdezni fognak tőlük. Így is lett. Azóta sem végzek semmilyen marketing tevékenységet, mert akiknek dolguk van a másikkal, azok megtalálják egymást. 

 

Innentől kezdve már csak hátra kell dőlnöd? 

Nincs olyan, hogy készen vagyunk. Mindig van hova fejlődni. Ha hátra dőlünk, akkor elkezd az életünk hanyatlani. Emellett meg kell tanulnunk élvezni a változást. Amikor elmész egy koncertre, akkor nem a koncert végét várod. Ha az életed folyamatát élvezed, akkor nincs olyan, hogy céltól célig haladva öregszel és egyszer csak elfogysz, hanem egész életedben úgymond koncerten tudunk lenni. Nem arról szól az élet, hogy elérsz egy jó kocsit, egy új házat, egy utazást, de közben gürizni, szenvedni kell. Ha kínlódás az életed, akkor nem fogod élvezni a célok elérését. 

Úgy érzem, ezt tapasztalatból mondod.

Igen. Sőt, néha még most is beleszaladok ebbe. A szemeim kissé fáradtak, és a napokban nem értettem, hogy mi van velem. Aztán rájöttem a párom segítségével, hogy reggeltől estig coaching, kezelés, hétvégén tréning, és feltettem magamnak a kérdést, hogy „oké, haver, te hol vagy? Lehet, hogy egy kicsit le kéne ereszteni?” Ez nem probléma, mert ember vagyok, a saját utamon haladok. Ugyanúgy nekem is tanulnom, fejlődnöm kell folyamatosan.

Fel tudod vállalni a hibáidat, az emberi érzelmeidet bárki előtt?

Nincs mit szégyellni. Ha vállalom magam, és meg merem mutatni magam, akkor olyan emberek fognak körbevenni, akik nem akarnak megváltoztatni, nincsenek elvárásaik velem szemben, hanem úgy vagyok jó nekik, ahogy vagyok. És ők meg nekem úgy jók, ahogy vannak. Elfogadhatjuk az embereket olyannak, amilyenek.

Te hogyan definiálnád a sikert?

Sikeresnek érzem magam, mert azt csinálom, amit szeretek, és az eredmények azt mutatják, hogy jól is csinálom. Nem mindenkinek van igénye Rolls Royce-ra és csillogásra. Pár éve találkoztam egy sikeres emberrel. Egyszerű, tiszta cigány pásztorember vezetett egy kb. százötven magyar szürkéből álló gulyát. Döbbenetes látvány volt, ahogy jöttek szembe. Végre láttam egy olyan embert, aki a helyén van, aki élvezi a természet közelségét, a munkáját. Na, ez boldogság, a teljesség. Nem az a célom, hogy minden tanítványom milliárdos legyen, hanem az, hogy aki a tréningjeimre jár, megtalálja saját magát. Aki ő.

Meséltél arról, hogy tanítani nem lehet, csak tanulni. Akkor a szülőknek és pedagógusoknak mi a legfontosabb tennivalójuk a gyerekekkel kapcsolatban?

A legfontosabb, hogy azt az életet éljék, amilyet szeretnének, hogy a gyerekeik, tanítványaik is éljenek. Arra figyeljenek, hogy a saját életük legyen boldog és teljes. Ne áldozatai legyenek a hivatásuknak. Sok olyan tanítót látok, aki annyira akar tanítani, hogy közben nem veszi észre, a saját életében nem boldog. Nem szereti az életét, és ez óhatatlanul benne lesz a tanításban. Nem mindegy, hogy a gyerekek hogyan emlékeznek rád. Hálával, szeretettel? Olyan tapasztalatot adsz nekik, amely erkölcsi normát ad a saját életükhöz? Egy gyermek a saját értékességét abban fogja mérni, ahogy a szülei, tanárai bánnak vele. Ha egy nehezebben kezelhető gyereket mindenki csak bánt, akkor ő értéktelennek fogja magát gondolni, és az egész életét ez az értéktelenség fogja áthatni.

Vannak olyan univerzális értékek, amelyek minden emberben benne vannak?

A szeretet, a szeretetre való igény minden emberben ott van. Akármilyen furcsán hangzik, nincs rossz ember. Ha ítélkezünk, akkor magunkat ítéljük meg. Gyerekkoromban nagyon jó képességem volt ahhoz, hogy az emberek gyengéit kihasználjam. Már felnőtt voltam, amikor egy régi barátom azt mondta, hogy Gábor, ez egy nagyon jó üzlet, de a te személyed miatt nem megyek bele, mert olyan szemétláda voltál velem, hogy én veled nem vagyok hajlandó együtt dolgozni. Ez pofon volt, de azóta is hálás vagyok neki, mert így rájöttem, hogy az adottságomat, a kommunikációs készségemet olyan dologra használtam, amivel bántottam másokat.

Az összes pofonért hálás tudsz lenni?

Ha visszagondolok bárkire, aki bántott, maximális hálával gondolok rá, mert minden bántás csak az én gondolkodásmódom hibáira világított rá. Nem volt könnyű megérteni, hogy ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel. Nem vagyok vallásos, de rájöttem, hogy ha szeretettel gondolok azokra az emberekre, akik engem bántottak, akkora a bántusukból eredő tapasztalatot a magam javára fordíthatom. Ez a tanulás. Olyan helyzetekbe hoztam magam, amelyeknek az eredménye mindig az lett, hogy vesztettem. De ez az én döntésem volt, nem az ő hibájuk. Az életem belőlem indul ki.

Van-e még vágyad?

Egy szép új otthon a párommal, de ez nem egy ilyen életcélszerű dolog. Nincs olyan konkrét életcélom, amit el akarok érni, mert azt az életet élem, amit szeretek. 

A teljes interjú itt nézhető meg:

Körmöczi-Kriván Péter: Plafonmese

 

(c) Kalas Zsuzsa

        Ha felnézel a plafonra, és átfúrod a szemeddel, akkor meglátod a holdat. Éppen sárga. Nem azért, mert a hold citromból van. Azt már nem. Nem azért, mert világít. Ő soha. Nem azért, mert a nap rásüt. Képtelenség. A hold azért sárga, mert valaki felkapcsolta rajta a lámpát. Ott, az ágy mellett. Ha azt hiszed, hogy a holdon nincs lámpa meg ágy, akkor nézd meg jobban, mert az ágyban még párnakupac is van.
        – Persze, hogy van. – ásítja egy hang a kupac mélyén.
        Ő Kalamajka, a csillagpucoló, és pontosan akkora, mint egy tyúktojás, a színe pedig zellerzöld. Kalamajka kifúrja magát a párnák alól, zsebéből madzagot vesz elő, egyik végét ráköti az ágy lábára, másik végét rádobja a szomszéd csillagra, ami tele van kosszal. A madzag olyan vékony, hogy rálépni szinte lehetetlen, de Kalamajkát ez nem zavarja. Ő rálép, végigsétál rajta, és helyet foglal a szomszéd csillagon. Lassan s megfontoltan, mondhatni szakértelemmel, zsebéből söprűt, lapátot meg vödröt vesz elő, és munkához lát. Körbe paskolja a csillagot, s attól a kosz, voálá, beleesik a vödörbe. A csillag örül, hiszen újra sárga.
        Kalamajka sámlit vesz elő a zsebéből, távcsövet, bögre kakaót, és miközben a kakaót szürcsöli, kedvenc bolygóját, a Kék Bolygót vizsgálja. Vizsgálja rajta a törlőrongyot, ahogy a koszt egy legyintéssel leszedi a mesekönyvek tetejéről. Vizsgálja a szappanhabot, ahogy a koszos talpakat tisztára mossa. És vizsgálja a titokzatos gépet, amit, ha egyszer bekapcsolnak, hangosan búg és koszt szív.
        – Hé, mi az ott? – és Kalamajka távcsövében közel hajol a Kék Bolygóhoz, hogy tisztán lássa azt, amit még sosem látott.

Körmöczi-Kriván Péter: Utcadísz bácsi - Endrődi Kata

(c) Endrődi Kata

 

Anyu, ma találtam az utcán egy vödör krétát.

És találtam az utcán egy barátot.

Majdnem olyan maszatos volt, mint én.

A neve utcadísz bácsi.

Az oviból jöttem hazafelé, és ő ott volt a nagy kukadoboz mellett.

A földön feküdt szótlanul, kicsi párnával.

De én szóra bírtam, nagy lármával.

Körmöczi-Kriván Péter: A nagy herceg

illusztráció: Zelei Marcell

     A duplaszárnyú repülőt sárgarépából faragtam. Magasan szállt, de csak addig, amíg ki nem fogyott az üzemanyag. A fiam profi pilóta, mégis kényszerleszállást kellett végrehajtania a nappaliban, a sivatagmintás szőnyegen.
– Nem baj apa! – hencegett a kisfiam, mert szerinte én mindent meg tudok javítani.

      Fogtam egy kimondottan sárgarépacsavarokhoz használatos fogót, hogy munkához lássak, amikor meghallottam a hangot.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!

Ismerős volt.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!

    A padlás felől jött a hang, ahol már évek óta nem jártam. Letettem a fogót, hagytam a gépet, a sivatagot, és elindultam felfelé a plafon fölötti, koszos birodalomba, melynek ajtaján egy betű és három szám sorakozott: B-612.
     Elővigyázatosságból kalapot húztam, volna, de a fiam ezt kifogásolta.
– Apa, miért tennél a fejedre egy óriáskígyót? Nem látod, hogy éppen elefántot ebédel?
    A padlás sötét volt… vagyis csak lett volna, mert egy lámpagyújtó, aki pont úgy nézett ki, mint a fiam, beleugrott a sötétbe és felkapcsolta a lámpát.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!
    A hang egy ládához vezetett, ami inkább volt doboz és három lyuk díszitette.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!
– Van odabent valaki? Halló! Kérem, válaszoljon.
 A dobozban apró léptek toporogtak.
– Apa, szerintem éhes!
– Kicsoda, a doboz?
– Nem apa, a bárány. Tudod, ő a dobozban éli az életet.
– Nem fél itt a sötétben, egyedül?
   A fiam úgy rázta a fejét, mintha valamit tudnom kellene.
– Ő sosem fél és sosincs egyedül, mert szerinte a nagy Herceg még akkor is vele van, amikor az nem tud róla.
– Ki az a nagy Herceg? 
A fiam nem válaszolt, el volt foglalva a sárgarépával, ami nemrég még repülő volt.
– Hallod apa, hogy csámcsog? Azt mondja a bárány, hogy 72 éve nem evett semmit. El tudod képzelni, milyen éhes lehet.
 Ráztam a fejem, hogy nem és amúgy is, nekem már indulni kell, mert a komoly dolgok…
– Hadd találjam ki, apa, várnak rád?
 Ki se mondtam, mire gondolok, a fiam mégis hallotta és úgy nézett rám, mint egy tudós. Bölcsen vizslatott.
– Szerintem apa, itt az ideje, hogy maradj és megszelídítsd a komoly dolgokat.
 Nem mertem elmondani, hogy én azt nem tudom, mit jelent, ezért csak bólogattam, hogy ne bukjak le, majd fogtam egy répát és óvatosan közelítettem vele a doboz felé…

a szerző fotója a Kisherceg című könyvvel

Körmöczi-Kriván Péter: LIBASOR

Fricska Dorka illusztrációja

Barna volt a nap és barna a fiú. Lehajolt a földre, megitta a harmatot, és őrizte a libákat szótlanul, nem tudta mennyit, mert a fejében nem repültek szám-s-betűfellegek. Majd az iskolában, ahol a tanító ráül a fejére és kikölti őket. Nem is várta az iskolát, kerülte a feneket. Ő mégis tudta, merre megy a napkelet, merről jön a napnyugat, hogyan szól a szél, hogyan nyerít az eső, mit kér a gyomorének, mit tapos a mezítláb.

A barna fiú szájában cigarettacsikk lógott, hetykén, piszkosan. A földön találta, láb nem taposta, és hogy örökké égjen, meg nem gyújtotta. Barna szemével nézte az utat, ami ment, ha mentek rajta. Tudta jól, üresen az út is csak áll. De akkor nem állt, mert csörömpölt rajta a sok bicikli libasorban, friss libafosban, mert a barna fiú ott talált zöldet a nyájnak, libanyájnak, pont az út mellett.

– Osztály fékezz! – kiáltotta a soreleje cserepes szájjal és az a két szó elment a sorvéghez is.

A biciklik megálltak, és velük együtt az út is. Az osztály nézte cserepes szájjal a barna fiú barna kezét, barna lábát, barna szemét, nézték a libákat. A soreleje, aminek bajsza volt, és szemüvege, fekete, kinyitotta a száját, azon dőltek a cserepek.

– Osztály jegyezd, a liba legel – kiáltotta és az osztály zsebbe nyúlt, noteszt húzott, hegyezte a ceruzát, jegyezte a libákat. Minden betűjét rátette a lapra.

– Osztály jegyezd, harminchárom – kiáltotta a soreleje és az osztály rátette a lapra.

Körmöczi-Kriván Péter: Egyből száz, százból egy

Bódi Kati illusztrációja

Frodó ül. Tiringulum áll. A kocsma hangosan kiabál.

Frodó érzi a gyűrűt, és nézi, ahogy a kéz, a saját kéz ökölbe szorítja magát, és elindul, és Frodó nem tehet ellene semmit, mert a kéz veszélyben érzi magát, ezért kúszik a gyűrű felé, kúszik az ing alatt, és ha Samu nem szorítaná most, mert szorítja, akkor a gyűrű már az övé lenne. Frodó keze vergődik néhányat, majd visszavonul, és elbújik az asztal alatt.

Tiringulum mosolyog, Trufa és Pippin már nem, ezért asztalra csapják a füles hordót, sörös hordót, ami bár kicsi, nagyot csattan, placcsan, bele az arcba.

És Tiringulum nevet. Hangosan nevet. Nem zavarja, hogy Samu szemében az asztal éppen őt tapossa, mint a férget törpekrumpli közepén.

– Mi akarsz, mond már ki, mert különben…! – és a szék kiugrik Samu alól.

Tiringulum szemei kerekek, pont úgy, mint a hasa, ami egy dolognak örül igazán, ha Tiringulum kinyitja a száját és nyel, nyel, nyel.

De most nem, mert csak tolja a szavakat, tolja előre.

– Tiringulum vagyok, emberféle, akit nem küld senki, mégis megyek.

– Akkor mutasd is meg, hogy csinálod. És menj tovább! – puffogja Pippin, de a szemét a földön tartja.

– Mennék én, de a lábaim megálltak, és mielőtt még az uraságok féregnek gondolnak a törpekrumpli közepén, elmondom, hogy ki vagyok, és ha vagyok, akarok.

Frodó feje bólint kint, de odabent számol. Számolja, hány lépés az ajtó.

– Tizennyolc lépés uraságodnak – szól Tiringulum –, a barátainak ennyi lé után… hárommal több, nekem pedig öt lépés, de a hasam húz lefelé, ezért az öt, higgyék el, nagyon ráérős.

Tiringulum közelebb lép az asztalhoz.

– Tudom én, hogy hova mennek, és úgy sejtem, hogy én is megyek.

Pippin, Trufa felnevetnek, de csak rövidet.

– Ékszereket készítek az erdei népnek, szépnek szépet, egész szépet! Harmatból láncot, esőből gyöngyöt, tüzes földből gyűrűt öntök.

Frodó keze hirtelen feléled, és újra megy, hogy vadásszon. Keresztülvágja magát az asztalon, behatol az ingbe, megragadja a láncot, a láncot, amibe kapaszkodik a gyűrű, felszisszen, és arra készül, hogy a gyűrű végre...

De Tiringulum ugrik egyet, és megpöccinti a kezet. A kéz sistereg, dühöt felejt, és ernyedten megpihen Frodó ölében, miközben Trufa, Pippin, Samu és a görbe kocsmanép kővé mered.

Tiringulum mosolyog, Frodó néz, de a szemei beszélnek.

– Mit csináltál velük? Ők a barátaim.

Vidáman pislog a válasz.

– Semmit csináltam velük, mert velük most nem történik semmi. Tudom én, hogy hova mennek, és úgy sejtem, hogy én is megyek.

– Nem jöhetsz velünk! A hely, ahova mi megyünk, talán az utolsó – és Frodó szeme a gyűrűt tapasztja.

Tiringulum kacsint, hogy nem úgy van az, mert az utolsó helyből első lesz, ha tesz érte az ember.

Frodó nem hiszi, és a fej sem, ami gondolja körülötte a világot.

Tiringulum mosolya Frodó mögé kúszik, és rátelepszik a vállakra. Puhán nyújtózik az apró kabáton, megcirógatja a szakadást, felsöpri a gyűrődést, és halkan Frodó fülébe sutyorog.

– Tudom én, hogy hova mennek, és úgy sejtem, hogy én is megyek. De úgy megyek, hogy maradok, kerek hassal falazok.

A kocsmaajtót hirtelen felcsapja a szél, és éles sikoltás vágja félbe a muzsikát.

Tiringulum megrázkódik.

– Közel vannak, ezért figyelj. Adok neked egy gyűrűt, százat! Tedd a bokorra, tedd a fára, tedd a tóba, tedd a lápra. Tedd az egész világra.

Frodó szíve kérdez, dobban.

– Mire jó a száz gyűrű, ha egy is elég?

Tiringulum válaszol.

– A mohó egyre mohóbb. Aki egyet akar, akarja a százat is!

És Tiringulum tarisznyát libbent az asztalra, rést nyit rajta. Frodó maga előtt látja a százat, pont úgy, mint az egyet. De a száz néma. Az egy nyöszörög. A száz sekély, az egy mély, örök bányában él.

– Egyet tegyél az ágra, egyet a folyóba, egyet a tóba, egyet a levélre, egyet a ruhaszegélyre, és így követve lesz a száz, az egy pedig, szabad úton jár. És én veletek megyek, apróban és kerekben, veletek és nélkületek. Mert nem csak lábbal jár a láb!

Tiringulum pöccint egyet, és újra folyik a lé, újra köhög a füst és újra szúrnak a szemek, bele Tiringulum kerekébe, hasába, aki csupán egyet szól.

– Jó utat kívánok az uraságoknak és jó utat magamnak!

Tiringulum lép egyet, és átlépi a történetet.

Körmöczi-Kriván Péter: KIVAGYOK

Bódi Kati illusztrációja

A tizenhármas pénteken történt, amikor lencsevégre kaptam a fekete macskát. Két lábon állt a zebra előtt, megnyomta a gombot, és várt a zöldre. Aktatáska volt a kezében, és kalap a fején. A lámpa zöldre váltott, a macska ugrott egyet, és eltűnt egy kávéautomatában. Odaléptem a géphez, ahol egy pohár állt, és benne a fekete anyag szavakat gőzölt felém: IGYÁL MEG! Egy mozdulattal megittam. Hirtelen remegni kezdtem, majd arra lettem figyelmes, hogy eltűnnek a kezeim, a lábaim, a hasam, a hátam, és még a fejem is. Az volt az első átalakulásom, és sajnos nem az utolsó. Remélem, most nem az öcsém bilije leszek, mint legutóbb.

Megpróbálom felemelni a kezeimet, de már megint nem találom őket, és ráadásul még a hasam is úgy visít, mint egy feketeöves ébresztőóra. Legszívesebben kapálóznék, hogy deaktiváljam a borzalmat, vagy a lábammal rugdosnám, hogy elég, de még az is eltűnt. Persze nem csoda, hogy pittyegek, mert ez a kis pelenkaházas csiga, hivatalosan az öcsém, a szájába tuszkol. Érzem a nyál tapadását. Szerintem ő tudja, hogy valójában nem tűntem el, de anyu és apu csak előítéleteket szerkeszt a Worldben, mert még csak nem is keresnek. Persze, ha nem hoztam volna annyiszor rájuk a frászt, akkor most aggódnának, és anyu még a körmét is rágná. De rájöttek, hogy amúgy is mindig előkerülök.

Hé, öcsi! Tegyél le, mert olyat teszek, amit amúgy sem tudok. Ez gyenge próbálkozás volt, mert megduplázta magát a nyálinvázió. Még jó, hogy a gyártó felkészült ilyen szürreális helyzetekre, mert gyerekzáras vagyok, pontosabban gyerekriasztós. A pittyegő egyre hangosabb, a nyál egyre töményebb, ami csupán egyetlen értelmet csorgat önmagában, mégpedig azt, hogy öcsi így konzervál az útókornak. De már itt az SOS brigád. Anyu kihámoz az öcsi kezeiből, és valami puha anyagba dug, ami nagyon finom.

Szerintem távirányító vagyok, mert anyu a tv előtt ácsorog, és ha lélegeznék, most biztosan megfojtana, úgy szorít. Hát igen, jön a kedvenc tolkműsor, mert érzem, ahogy megfeszül a bőr a kezén, és nyúlik, majd enged a szorítás, megmozdulnak az ujjak, emelkednek. Ha jól sejtem, akkor most éppen bekapcsolom a tévét. De hát itt nincs semmiféle nyomás. Hiszen nekem még gombjaim sincsenek.

Helyette anyu körmeit érzem magamon, amivel még filézni is lehetne, és hallgatom, ahogy kopognak rajtam, mint a megkövült esőcseppek. Kissé csiklandósak. Látom, a körmök új pedikúrát kaptak, és anyu arca ettől valami harmóniát sugároz. Anyu hangját hallom, ahogy szótagol valamit, és ettől majd szétrobban a fejem, vagyis az a hely, ahol régen a fejem volt. Óriás méretű betűket látok, dominósorban, és a hátsó betű, egy S hirtelen nekidől az előtte álló Z-nek, az egy I-nek, egy A-nak, és úgy érzem, hogy ez a rengeteg betű hamarosan rám fog zúdulni, és én ettől úgy kilapulok, mint egy... okosteló.

Szia, drágám. Hogy vagy? Én fantasztikusan. Csak látnád az új körmöket. Majd hétvégén meglátod, ami szuper jó lesz. Huba nem jön, mert éppen a szokásos eltűnését játssza velünk. De hát Huba! Ő már csak ilyen☺

Kösz anyu! Már látom is magam előtt a temetést, ahogy tűzbe teszik az 5 centi magas, 3 centi széles, 1 mm vastag telefont, vagyis engem, és anyu elmondja a beszédet, hogy nem tudtak megmenteni, mert lemerültem. Az aksi nem bírta, ezért visszatértem az örök állapotba, ahol várom, hogy újra legyártsanak és bekapcsoljanak. És mindezt azért, mert én már csak ilyen vagyok. Mosollyal!

Tele van az aksim az egésszel, vagyis ahogy érzem, pont nem, mert lemerülök. Kimerített ez a nyálas nap. Az biztos, hogy soha többet nem fogok telefont a kezembe. Már ha újra lesz kezem…

Körmöczi-Kriván Péter: Usb menza

Endrődi Kata illusztrációja

Csettint a szem és bekapcsol a tévé. Imádom a tévét. Főleg most, amikor az elnök úr döntést hoz a szájreform ügyében. Végre! Már készítem is a telefont, és megkezdtem a szavazást. Hat, hat, hat. Hat, hat, hat. És egy nulla a végére, mert szerintem a szájnak befellegzett. Tegnap még azt gondoltam, hogy a száj az egyetlen elképzelhető út, ahol az étel, a görcsös falatok utat találhatnak bennem. De azóta már megjártam az Usb menzát, és úgy feltöltődtem, hogy még most kúszik bennem az energia. Egy giga libamáj. Egy mega krumpli. Csak úgy hömpölyög bennem. És a végén. A végén egy terra vanília puding. Nem ám aromás, hanem igazi vanília rudacska. Éreztem az ízét magamban. És közben mit csinált a szám? Természetesen semmit. Eleinte sajnáltam, hogy csukott, és legszívesebben…

Hű a mindenit. Az elnök úr kezébe veszi az étlapot. Micsoda elegancia. Olyan kíváncsi vagyok, hogy neki hol van a bejárat. Én a fülem mögé kértem, mert ott takarásban van. Hát hogy is mondjam, még szoknom kell. Bár a vanília, az igazi vanília miatt már megérte. És ez még csak a kezdet.

Az elnök úr olvas, és láthatóan dönt. A vörös hajú pincér elveszi tőle az étlapot, és a sarokba hajítja. Az étlap repül, az elnök úr követi a szemével, a szája résnyire kinyílik, majd összepréseli, mert hogy ő most fontos esemény előtt ül. Az étlap megérkezik, és lehuppan a pulton. A vörös hajú pincér mosolyog, és elégedetten veszi fel a rendelést. Egy byte csontleves, egy byte csigatészta, egy byte csülök, egy byte babos tök és egy byte pirított fűmag. A vörös hajú pincér bólint, majd zsebéből elhúzza a vezetéket, és kíváncsian az elnök úrra néz.

Most végre kiderül, hogy hova ültették be neki. Szerintem a jobb lapockája. Már küldöm is az SMS-t. Hat, hat, hat. Hat, hat, hat. És egy hármas a végére, avagy a jobbik lapocka.

Az elnök úr megfogja a vezetéket, és egyenesen belenéz a kamerába. Úr isten. Engem néz. Bárcsak tudnám, mit lát bennem? Lehet, hogy még a vaníliát is.

Az elnök úr keze kigombolja az elnöki inget, és lehorgonyoz a szívnél. Mit csinálsz te ott? Nem lehet a szív! De az elnök úr keze még mindig ott zsibbad, és a vezetéket, te jó ég, a vezetéket beköti. Egyenesen bele a szívbe.

Nem baj. Nekem így is jó. Most, hogy lapocka vagy szív. Tök mindegy. A lényeg, hogy pozitív döntés szülessen. Nekem már elegem van a rágásból és szürcsölésből, hogy a trutymó megakad a torkomon, és itt mindenki csak prüszköl a galuskától, és ütögetik egymásnak a lapockáját, hogy kuckuc.

Oh, a vanília. Ő az igazi.

Az elnök úr láthatóan élvezi a bevitelt. A csontleves már bent van, látszik az arcán, a csigatészta kúszik piszkosul, a csülök becsorog, és már bent dörömböl, hogy megvan, a babos tök már a mellkas másik oldalán röhög, és... és… és…

Mit történik! Az elnök arca vörös. Hiszen már csak a pirított fűmag van hátra, hogy megszülessen a döntés, hogy a száj végleg becsukódjon. De az elnök úr már zöld, és a vörös hajú pincér szemében gyűlik a részvét, és… Vágd már hátba! Hát mire vársz? Hogy megfulladjon!?

Az elnök arca vörös, és én nem tehetek semmit, csak nézem, ahogy felemeli a kezét, kirántja magából a vezetéket, és kinyitja a száját. Micsoda tragédia. Kinyitja a száját, és a fogai közül egy virtuális hajszálat húz elő, ami vörös, és már csak azt látom, ahogy a kamera a pincér arcára közelit, ami még a hajánál is vörösebb.

Töltés vége. Csettint a szem, és kikapcsol a tévé.

Körmöczi-Kriván Péter: Forog a könyv

Pimpáré és Vakvarjúcska nyomán

Ott kezdődik a vége, hogy vakvarjú, a királyi pék megszegte a kalácsot, és mellette a szót is, de ez senkinek sem tűnt fel, egyedül Pimpárénak, aki véletlenül előre ismerte a forgatókönyvet, amit nemcsak ő, de vakvarjú is forgatott. Hát így történt, hogy a király, a királyné, a királynép, a királynap tátott szájjal nézte a kalácsot, ami puha fellegekben kúszott az orrhoz. A király, a királyné, a királynép, a királynap harapott, rágott, nyelt és hátradőlt, és mikor hátuk a székhez ért volna, egyszerűen eltűntek mind.

A királyi cégtáblát így váltotta fel a péklapát, ami vakvarjú rémeszköze. Ő hívta így, nem is Pimpáré, aki egész nap gyűrte az ingujjat és gyúrta a kalácsot, mert vakvarjú fejében egy gondolat járt.

– Ha ő nem látja a világot, akkor senki sem.

Ezért csepegtet gonosz neszt a kalácsba, ezért araszol városból faluba, faluból városba, hogy a kalács puha fellegekben kússzon, másszon és tűntessen. Mert aki abból a kalácsból harapott, rágott, nyelt és végül hátradőlt, az eltűnt mind. Mintha kipukkant volna, semmivé lett. És ha felütöd a telefonkönyvet, akkor láthatod, hogy mennyi benne a péklapát és mennyi a korona.

Bódi Kati illusztrációja

No de tovább! Bár Pimpáré szívében ott élt a király, a királyné, a királynép, a királynap, mégis egyedül volt, vagyis mégsem, mert barátja volt egy vízkő, egy rozsda és egy korom.

Ugyanis mióta a királyi cégtáblát felváltotta a péklapát, az aránykádat megitta egy vízkő, az aranycsillárt megette egy rozsda, az aranyhajat megszerette egy korom, Pimpáré beszélt hozzájuk és gondoskodott róluk.

– Kicsi vízkő! Megitatlak, hogy növekedj, hajolj közelebb!

– Kicsi rozsda! Megetetlek, hogy növekedj, hajolj közelebb!

– Kicsi korom! Megszeretlek, hogy növekedj, hajolj közelebb!

De ők éppen nem hajoltak. A vízkő, a rozsda, a korom mozdulatlanul néztek, és hallgatták a kopogást. Kopp. Kopp. Kopp. Megjött a bot, ami belereccsent a padlóba, és vakvarjú, máskor is, de akkor biztosan, megállt Pimpáré előtt. Pimpáré összehúzta a lábait, és nézte a botból kinőtt kezet, amiből kinőtt egy has, hasból egy nyak, nyakból egy fej, és a fejből a kéreg mögé bújt szemek, amelyek nem látták, csak szúrták a tekintetet, mert vakok voltak, mindketten.

Pimpáré tudta, mi a dolga. Gyűrés, gyúrás, sütés, futás, csakhogy elkészüljön a kalács és eltűnjön a nép.

No, nyomjuk meg a mese-stoppot! Pimpáré miért segített vakvarjúnak olyan kalácsot sütni, ami képes volt eltűntetni az egész világot? Pimpáré talán megbolondult, vagy csomó nőtt a szíve helyén? Szó sincs róla. Egyszerűen tudta jól, hogy csakis így láthatja újra a királyt, a királynét, a királynépet és királynapot. Nem egyszerű meselogika, az biztos, de elég, ha ő érti. Na, nyomjuk meg a mese-playt!

Pimpáré megfogott éppen egy vödröt, és elindult egy folyó són, mert vakvarjúnak sok sóra volt szüksége, majd valahol, nem tudni hol, felmászott egy kidőlt fára, ami azért állva maradt, és a fa tetején, egy örökzöld nevű levél helyén nagyot sóhajtott, és ezt mondta neki a sóhaj.

– Hah. A kérges fal eldől. Hah.

Pimpáré tovább sóhajtott.

– Hah. Hah. Csak szívharmat kell hozzá, semmi más. Hah. Hah.

Pimpáré megrázta magát, mert nem tudta, hogy mi is az a szívharmat, és hogy miféle kérges falnak kell eldőlnie, ezért kihajolt a meséből, közel hozzád, megfogta a kezed, nem eresztett, behúzott magához, és kérdezett.

– Érzed a hideget? Csepeg a testedre.

Te talán érezted, de csak addig, amíg Pimpáré meleget nem szőtt belőle.

Majd Pimpáré rád nézett, és újra kérdezett.

– Szívharmatot hoztál-e?

Te ráztad a fejed, és lógattad, hogy nem, és addig ráztad és lógattad, míg a szemedből kiesett egy csepp szerencse, egyesen Pimpáré lába elé. Felvette, megleste, kölcsönkérte tőled, mert talán ő is egy szívharmat, te persze örökbe adtad, majd elköszöntetek egymástól, Pimpáré lapátra tett, péklapátra, hacsak nem te ültél rá magadtól, és óvatosan kicsúsztatott a meséből. Pont most. Na, figyelj, ne bambulj!

Pimpáré utána elment, és pont időben tette, mert vakvarjú botja már megint kopogtatott, hogy az idő fogy, belefogy a kalácsba. Így jött újra a gyűrés, gyúrás, sütés, futás, csakhogy elkészüljön a kalács és eltűnjön a nép, és a végén, a végén Pimpáré fogta a cseppet, beleejtette a kalácsba, amit tőled kapott, és…

De Pimpáré ekkor gyorsan belelapozott a forgatókönyvbe, mert érezte, hogy nagyon nekiszaladt a végének, ami bár hepi, de azért van még előtte hepe is meg hupa is, nem csak hepi, mert…

Jött vakvarjú, megsütötte a kalácsot, a rejtett cseppel, ami talán szívharmat, és akkor belenyomta a nagy vakvarjús orrát a kalácsba, és akkor feltekerte a hangerőt, mert ő nemcsak kopogni tud a botjával, hanem beszélni is.

– Beletettél valamit a kalácsba, Pimpáré? – kérdezte, miközben kéreg mögé bújt szemekkel szúrta a tekintetet.

Pimpáré bátran mondta, hogy ő csak lisztet hintett, és tojást, aztán sót a folyó sóról, és vizet, valamennyit, de egyébről nem tudott, így bólogatott.

Csakhogy vakvarjú orra kiszimatolt téged, aki ezt hallgatod, mert itt hagytad a cseppet, ami talán szívharmat. De szerencsére Pimpáré gyorsabb volt a lassúnál, és testcsellel három kalácskatonát gyömöszölt vakvarjú szájába, amitől vakvarjú félrenyelt. Pimpáré erre odaugrott a háta mögé, mert ott lehet csak hátba vágni, így hát hátba vágta vakvarjút, és ezzel befejeződött a mese, mert vakvarjú kiköhögte magából a királyt, a királynét, a királynépet, a királynapot és egyébként mindent, ami valaha is hiányzott a világból.

Hogy mit tett ezek után Pimpáré, nem tudni, mert vakvarjú mérgében lenyelte a forgatókönyvet, és elszaladt vele.

 

Körmöczi-Kriván Péter: Nyersvers

Szentimrey Zsófi illusztrációja

Ő úgy döntött, hogy belép az ajtón. Hogy kicsoda ő, nem tudom, mert azt mondja, hogy nem mondja, mert majd megmondja az utókor, vagy ami azután jön.

A boltos bácsi uraság, őszbajszos furaság, rögtön észrevette.

– Mit keres a fiatalság?

Ő, akiről majd az utókor mondja meg, hogy kicsoda, egy szóban felelt, de úgy, hogy az arca is elbújt abban a szóban.

– Verset.

Hű, de éles hangon mondhatta ezt, mert a boltos bácsi uraság a füléhez kapott, és megvakarta.

– Szóval verset akar? – mondta – De milyen verset, ez itt a lényeg!

– Egy verset, ami után nyalja magát a tíz ujj – felelte ő, és ekkor már az arcát is sejteni lehetett, ami pajkos volt, vagy micsoda.

Ezzel a boltos bácsi uraság mosolyt húzott a szájára, arra rá az őszbajuszt, és rámutatott a keverőteknőre, amiben volt valami, lapulva.

– Ez itt a poétatészta! Nézze csak, milyen friss. Most gyúrta az asszony, és ha ő gyúrja, azt még az utókor is hangozni fogja.

Ő közelebb hajolt a teknőhöz, és megleste.

– Na és milyen verset akar a fiatalság? Ahogy elnézem, szerelmeset vagy…? – de itt megállt a boltos bácsi uraság.

Ő megrázta a fejét, hogy nem.

– Majd kitalálja! Nekem mindegy – szólt a boltos bácsi uraság, majd folytatta. – Ami fontos, hogy nyújtsa ki jól, erővel, de szívvel is, aztán vágja rá a sodrófát, és amerre fúj a szél, amerre nem, nyújtsa ki, erővel, de szívvel is, majd töltse meg. No, mi lesz a töltelék?

Ő megemelte a fejét, mert már tudta jól, hogy mit akar.

– Kérek bele ürgelyukat, százat, aztán kérek egy kutat, hozzá kötelet, vedret, és vizet a kútba, mert különben a vers kiszárad.

A boltos bácsi uraság összehúzta a szemöldökét, mert valami nem járt jól a fejében.

– Értem én, hogy kút, meg kötél és víz, de hogy ürgelyuk, ráadásul száz, nem fér a fejembe. Persze nem is azt kell megtölteni velük.

És a boltos bácsi uraság lehajolt a pult mögé, előhúzott mögüle egy kutat, egy kötelet, egy vedret és egy üveget, ami tele volt ürgelyukkal, százzal. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.

– Egy ürgelyuk. Kettő ürgelyuk. Három ürgelyuk – és így motyogott magában egészen százig. – Más is lesz még? – kérdezte.

Ő bólogatott, hogy igen.

– Kérek még földet is, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és ürgét, százat.

A boltos bácsi uraság sóhajtott egyet, hogy nem lesz ennek jó a vége, mert az utókor így csak felejteni fog, de azért elővette a földet, délibábot, a falucskát toronnyal, sokkal, és egy üveget, amiben volt ürge, nem egy, hanem száz. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.

– Egy ürge. Kettő ürge. Három ürge – és így motyogott magában egészen százig. – Más is lesz még? Esetleg kér hozzá egy kis cserebogarat?

Ő csak nevetett, hogy nem kér, mert neki már csak egy valamire van szüksége, pontosabban kettőre.

A boltos bácsi uraság nagy szemekkel nézett, hogy mire, mert fejben még ő sem tudott olvasni, amit persze amúgy sem tudott, csak szélben, égben, meszességben.

Ő pedig még jobban nevetett, és annyit mondott.

– Egy Lacika lesz még és egy pillangó!

A boltos bácsi uraság erre ráncos fejjel, szürke szemmel kihúzta magát, hogy…

– Lacika nincs és pillangó sincs. Lacikát nem tud adni. Lacika elfogyott, elment, eltűnt, elnyelte a világ, őt is és a pillangót is. Punktum.

De ő csak nézett a boltos bácsi uraságra, a boltos bácsi uraság visszanézett rá, akinek a száján valami szó csak kipréselte magát.

– Lacika már felnőtt, megnőtt, nagyra nőtt és… – a boltos bácsi uraság szomorúan meglibbentette az őszbajuszt – és fehér kukoricahajat rakott az orra alá, hogy lássák mások, milyen nagy ő.

Erre ő fogta az ingujjat, feltűrte azt, fogta a kutat, kötelet, vizet, ürgelyukat, százat, fogta a földet, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és fogta az ürgét, százat, belefogta a tésztába, poétába, egymáshoz fogta őket, erővel és szívvel. A végén pedig ránézett a boltos bácsi uraságra, akinek víz jött a szeméből, kútvíz, és egyet szólt hozzá.

– Ugrik?

A boltos bácsi uraság pedig levette az őszbajuszt, levette a ráncot, szeméből a szürke némaságot, és tudod, mit csinált? Ugrott, bele a versbe, nyersbe, de nem egyedül ám, mert füle tövén ott ült egy pillangó, ami súgta bele a fülbe, na, mit súgott:

– Laci te, hallod-e?

Fischer Márta: Ha a csodacsizmámmal bejárhatnám a világot – Körmöczi-Kriván Péter: Ha csodacsizmámmal…

Anyu puzzle-t játszik ötvennyolc vázamorzsával, és tizenhárom könnycseppel. Apu a fejét fogja, ami ketchup színű és csípős. A második ujját hintáztatja éppen, miközben furcsa nyelven beszél hozzám. Én egy árva mukkot sem értek belőle, mert még nem tudom, hogy mi az a morál, amit már oda-vissza fújhatnék. Talán valami hangszer lehet vagy lufi, ami nagyon pukkanékony. Nem tudom. Én még csak annyi idős vagyok, ahány ujjam van a fogmosós kezemen, ezért csak tippelni tudok. Szerintem a morál egy csodacsizma, amivel bejárhatom az egész világot, és az most pont jól jön, mert olyan nagyot ugrok, hogy éppen a Tejfel-torony lábánál landolok, ahol megveszem anyu vázáját. Fizetni csak később fogok, mert még nem tudom írni és olvasni az életet, csupán élni, és még a bankautomata száját sem érem fel, ami folyton éhes. Jó dolog ez a csodacsizma, csak azt remélem, hogy nem olyan csúszós, mint a lábam, mert akkor nem lesznek vázamorzsák és könnycseppek. Mielőtt még felhúzom, megkérdezem aput, van-e a méretemben, aztán már indulok is.

Szikszai Attila – Körmöczi-Kriván Péter: A felhők könnycseppje

A tantó bácsi egyenesen áll, és görbe vonalakat húz a táblára, miközben a krétát tolja. Azt mondják a vonalak, hogy…

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló
vízcseppekben, folyékony halmazállapotban hullik
a Föld felszínére a felhőkből.

A tantó bácsi fel is olvassa nekünk, és valamilyen Wikire meg annak a Pédiájára hivatkozik, ami egy valamilyen igazságláda. Állítólag.

Nekem is van egy igazságládikám, ami most éppen kapóra jön, ezért kiböngésztem a zsebemből és belesuttogtam, hogy…

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló
vízcseppekben, folyékony halmazállapotban hullik
a Föld felszínére a felhőkből.

A ládikám természete nagyon csiklandós, ezért most nevet, és miután jól kineveti magát, halk csámcsogásba kezd, hogy a tantó bácsi órája frász nélkül maradjon. Megrágja alaposan a szavakat és valami újat csinál belőlük, ami csöpög valamilyen kék anyagtól, ami mindent csurmossá, vizessé és facsaróssá tesz. Sajnos még a füzetemet is, amibe éppen beleírtam, hogy…

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló vízcseppekben,
folyékony halmazállapotban hullik a Föld felszínére a felhőkből.

Épphogy elolvasom, a betűk egyetlen pacába olvadnak, amiben egy felhőt látok, cserepes szájjal, aszott hassal, földig érő nyelvvel. Egy óriási szívószálat tart a kezében, amit a nap csíkjaiból készít, és ezzel a szívószállal úgy felszürcsöli a tengereket, hogy azokból tócsa placcsan, a folyókat pedig apró patakká zsugorítja. A felhő láthatóan azért teszi mindezt, mert nagyon szomjas. Annyira, hogy nem is tudja, mennyire. Ezért kétszer, háromszor, sőt tízszer annyit gyömöszöl magába a kék anyagból, ami mindent csurmossá, vizessé és facsaróssá tesz. Aztán nem is csodálkozik azon, hogy elenged a cérna, és kiszakadnak a felhőgombok, kiugranak a patentok, és elengednek a cipzárak. És amikor ez történik, akkor minden felszürcsölt tenger visszatoccsan a tócsára, minden felgyömöszölt folyó visszapattan a patakra. És ez így megy megállás nélkül, tócsáról tengerre, patakról folyóra. Persze a felhő egyre erősebb gombokat, patentokat, cipzárakat használ, de hiába, mert egyre szomjasabb.

Pufff. Pufff. Reccs. Úgy hallom, a tantó bácsi kopogtat a krétával, ami kettétörik. Én pedig kinyitom a szemem, ami ezek szerint csukva volt idáig. Hát, a táblán még mindig görbék a vonalak.

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló vízcseppekben, folyékony
halmazállapotban hullik a Föld felszínére a felhőkből.

Persze, már nem sokáig, mert ma én vagyok a szivacsfelelős, ezért ha vége lesz az órának, beleülök egy óriás szívószálba és megjavítom a felhőket, és ha már minden gomb, patent, cipzár a helyén lesz, akkor lecsúszdázok az osztályterembe, és az egész táblát csurmossá, vizessé és facsaróssá teszem.

Porubszki Patrik – Körmöczi-Kriván Péter: A fából lett fiú

Most már nagyon unom, hogy ráülnek a fejemre, és telepakolják mindenféle szobabútorral. Régebben a madarak megelégedtek a fészekkel, amiben zsivajozott a tojás. Csip, csip.

De most elkapta őket is a nagy divathullám, és bútoroznak, polcoznak, ameddig a koronám és a szívem bírja, mert a bútorok gyerekkori jó pajtásak. Hol hát a részvét? És hol a tojás? Csepp, csepp.

Oh, ha én fiú lennék, két kalimpa lábbal, akkor felmásznék magamra, persze csak óvatosan, nehogy letörjenek az ágaim, és bekopogtatnék hozzájuk. Kipp, kopp.

Ők beengednének, mert határozott lenne a hangom és erős, mert akkor lenne hangom, és elmondanám nekik, hogy ejnyeno, hol a tekintet másra? Fent, lent.

Aztán elővenném a kismérleget, és kiokosodnám a tonnák súlyát, amitől a törzsem úgy kipúposodott, és kérvényezném a kilakoltatást, amit ők csak nevetnének. Hihi, hehe.

De én kihúznám magam, és elfelejteném, hogy van csúzlim, kövem, meggymagom, mert attól csak szúrósabb lenne a csőrük, és megmutatnám nekik a papírt, ceruzát és vonalzót. Tervem, tervem.

Azzal húznám a vonalakat, ők pedig a csíkot, és egymás kezébe csapnánk a tervet, és én már indulnék is építeni, új otthont a jó madaraknak. Lám. Lám.

Végül elkészülne a ház, és jönne az IFA, ami átbillentené hozzájuk a tonnákat, és újból mosolyognék, mert boldog fa lennék, amire egy fiú minden nap felmászik. Bye, bye.