 |
| Bódi Kati illusztrációja |
Miklya Luzsányi Mónika
Az Örökké
Termő Fa
– Hát, én
világnak megyek! – mondta elkeseredetten a királyfi, és felpattant aranyszőrű
paripájára. A paripa tényleg aranyszínben pompázott. Valamikor. Most viszont
itt-ott már hámlott róla a festék. A kerekei is nyaklottak egy kicsit. Mind a
három három irányba akart gurulni egyszerre. De egy királyfinak ez nem
jelentett akadályt, ha világnak akart menni. Mert a paripa valójában egy
háromkerekű kisbicikli volt. A királyfi pedig Mátrai Macó, mind a három és fél
évével.
Szóval a
királyfi felpattant a háromkerekű paripájára, és elindult világnak. A világ
persze nem lehetett a Mányoki utca felé. Ott az ovi volt, ahova a királyfi
bátyját vitte minden reggel apa. És a Fő téren sem lehetett, mert ott állt apa
boltja. Csak úgy hívták az emberek a faluban, hogy vasbolt. Pedig nem vasakat
árult apa, hanem mindenféle gépeket. A nagy tölgyfa felé sem lehetett a világ,
mert ott a tejes néni lakott, akinek bocijai voltak. A kisbolt irányába sem
indulhatott a királyfi, és nagyiék felé sem. Arra sem lehetett a világ. Az
Örökké Termő Fa meg főleg nem. Szilvafák, azok voltak végig a nagyiék utcáján,
de egyik sem termett örökké. Elindult hát a királyfi a régi, poros kocsiúton,
kifelé a faluból.
De még ki
sem fordult az utcájukból, találkozott egy boszorkánnyal. A boszorkány persze
fekete macska képében állta útját. Pontosabban feküdte, mert éppen a Végtelen
Poros Úton nyújtózkodott álmosan.
– Hova mégy,
királyfi? – kérdezte a boszorkány mézes-mázos hangon.
– Világnak!
– vágta rá határozottan a királyfi.
– És miért
mégy világnak?
– Hogy
megtaláljam az Örökké Termő Fát – mondta, és nagyot nyelt éhségében. Jó, azért
annyira nem volt éhes, de még egy banánt meg tudott volna enni uzsira. Csak
éppen a testvére szemfülesebb volt, és lecsapott az utolsó darabra.
– Bi-bi-bi!
Ez az enyém! – csúfolódott az idősebb királyfi, és hiába ordított a kis
királyfi, a bátyja azon nyomban meg is ette az utolsó falatig. Az üvöltésre
persze kijött a konyhába anya, és jól összeszidta mindkettőjüket. Másik banánt
viszont nem adott.
– Az Örökké
Termő Fa tövében építem fel a palotámat. És annyi gyümölcsöt eszek majd,
amennyi csak belém fér! – húzta ki magát a királyfi.
– Értem –
válaszolta a boszorkány. – De én éppen azért állok itt őrt, hogy ne engedjek
senkit neki a világnak. Képzeld el, mi lenne, ha bárki csak úgy megtalálhatná
az Örökké Termő Fát!
„Akkor jó
irányba tartok!” – ragyogott fel a királyfi szeme.
– De ha
tudod a varázsszót, akkor úgy elillanok az utadból, mintha sose láttál volna… –
nézett rá furfangosan a boszorkány.
– A
varázsszót? Hát hogyne tudnám: Sicc! – kiáltotta, és a macska úgy eliszkolt,
hogy csak a por maradt utána.
„Az első
próbával megvolnánk” – gondolta királyfi. – „Biztos mindjárt jön a második.”
Úgy is lett!
De nem is akármilyen próba várt rá! Meg kellett másznia az Égig Érő Hegyet! A
faluban persze csak Határdombnak nevezték, de a királyfi úgy érezte, hogy
tényleg az égig ér. Legalábbis olyan hosszú időbe telt feltekerni rajta a süppedő
poros úton a kisbiciklijével, mintha az eget ostromolta volna.
„Jöhet a
harmadik próba!” – nézett szét az Égig Érő Hegy tetejéről lelkesen. Nem is
kellett sokáig várakoznia, a távolban valami fényességre lett figyelmes. Olyan
gyorsan közeledett, mint egy forgószél. Egy szempillantás alatt fent teremett
az Égig Érő Hegy tetején. Nem is csoda, hiszen egy vasparipa volt. Metálfényben
ragyogott minden porcikája, s olyan hatalmas volt, hogy a királyfi háromkerekű
paripája elbújhatott mellette.
– Egyszer
nekem is ilyen lesz! – szólt a királyfi, amikor a vasparipa megállt mellette.
– Kawasaki?
– kérdezte az ősz öregember, aki a vasparipán ült. Hosszú haját copfba fogta
hátul, a ruhája fényes volt és fekete, ezüst szegecsekkel kiverve.
„Biztos
varázsló” – gondolta a királyfi, és a vasparipát nézte.– „Elég fura neve van a
lovának. De azért szívesen felülnék rá.”
– A Kawasaki
nem rossz, de ahhoz tényleg nőnöd kellene egy kicsit. A fél világot bejártam
már vele, de lehet, hogy többet is – felelte a varázsló. – De mondd csak, te
hova mész, öcskös? – kérdezte.
– Nem vagyok
öcskös – húzta ki magát háromkerekű paripája nyergében a királyfi. – Királyfi
vagyok, és világnak megyek!
– És ugyan
miért?
– Hogy
megkeressem az Örökké Termő Fát – válaszolta a királyfi. – Hogy annyi
gyümölcsöt ehessek, amennyit csak akarok!
– Akkor jó
helyen jársz! – válaszolta az ősz öregember. – Látod ott azt a hatalmas nagy
szederfát? – mutatott a messze távolba. – No, annak annyi gyümölcse van, hogy
életed végig ehetsz róla. El is viszlek oda, ha kiállod a próbát!
A királyfi
szíve nagyot dobbant. Akkor ez azt jelenti, hogyha jól válaszol, ő is felülhet
a táltos paripa nyergébe!
– Kiállom
biz én! – válaszolta lelkesen, mert igazság szerint nem bánta, hogy végre
célhoz ér. Hosszú volt az út az Égig Érő Hegy tetejéig. A háromkerekű paripát
nem volt könnyű hajtani a poros úton. Az Örökké Termő Fa meg igen kicsinek
látszott innen messziről. Este lesz, mire odaér, ha egyedül kell megtennie azt
a hosszú utat. – És ha kiálltam, akkor elviszel? Felülhetek a Kava szakidra?
– Persze, de
csak ha három kérdésre megfelelsz. Az első: Hogy hívnak? – kérdezte szigorúan
az öregember.
– Mátrai
Marcell,
és három és fél éves vagyok – tette hozzá. De
aztán gyorsan el is hallgatott, nehogy megharagudjon rá az ősz öregember. Mert
még a végén nem viszi el a vasparipájával, hanem tekerhet a háromkerekűvel az
Örökké Termő Fáig.
– Akkor
lehet, hogy elég lesz két kérdés is – bólogatott az ősz öregember. –Te vagy a
vasboltos Mátrai Misi fia?
– Én hát! –
húzta ki magát a királyfi. És nem tette hozzá, hogy a kisebbik, mert az mégis
csak ciki.
– Jól van,
kiálltad a próbát. Gyere, szállj fel a Kawasakimra, és egy szempillantás alatt
ott leszünk az Örökké Termő Fánál.
Úgy is lett.
A táltos paripa felágaskodott, és a királyfi még egyet sem tudott gondolni,
máris megérkeztek. De olyan csudafát még életében nem látott! Olyan hatalmas
volt, mint egy felhőkarcoló. És a gyümölcse! Édes, mint a méz! Olyan jól
belakmározott belőle, hogy a fárasztó út után hamarosan el is nyomta az álom. S
lássatok csudát! Otthon, a saját ágyában ébredt fel!
– Most már
biztos, hogy varázsló volt – gondolta a kis királyfi, ahogy eszébe jutott az
ősz öregember. Az oldalára fordult, és aludt tovább. S még álmában is szájában
érezte a szeder édes ízét, amihez hasonlót eddig nem evett soha.
