Afrikai hírmondó 2.

Újra jelentkezik az Afrikai hírmondó! Ezúttal arról olvashattok, hogyan készültek a projekt szövegei és grafikái. Eleinte rengeteg fotó és egy lingala-magyar szószedet állt az alkotók rendelkezésére, majd később a szövegek és képek ihlették a résztvevőket további művek elkészítésére. Diana Sotóval, Kiss Dorinával, Horváth-Dobó Dorottyával, Petrovits Olgával és Bódi Katival Hoványi Anna beszélgetett arról, ki hogyan élte meg a Kukucs! projekt alkotási folyamatát. Ha belepillantotok a beszélgetésbe, messzelátónk túlsó végén megláthatjátok a beszélgetőpartnerek kukucskáló szemét is!

Aki a túloldalon kukucskál: Hoványi Anna

Hoványi Anna: A Kukucs! projekt egy különleges alkotáslánc, ahol fotók inspirálnak szövegeket, szövegek illusztrációkat és fordítva. Meséljétek el, nektek honnan jött az ihlet: Hajdú D. András egyik fotója, esetleg az egyik alkotótársatok műve fogott meg titeket? 

Bódi Kati: Rendkívül inspiráló a fotós anyag, többet is választottam továbbdolgozásra. És volt olyan is, hogy kész szöveget kaptam, amikor az írói látásmódhoz kapcsolódtam a magam vizuális eszközeivel.

Kiss Dorina: Nálam az ihlet forrása kettős volt: a projekt elején alaposan átnéztem az összes fotót, amit András készített, később ehhez csatlakozott Varsányi Orsi vibráló, életkedvet sugárzó illusztrációja. Ahogy megláttam a lombos fát és az gyógyulásra váró emberek sorát, azonnal beugrott, hogy ez egy igazi trópusi váróterem. Elképzeltem, ahogy a helyi gyerekek ott kíváncsiskodnak, és már meg is volt a történet vázlata. (Váróterem a fa alatt)

Afrikai hírmondó 1.

Hosszú utat tetük meg Afrikában, sok csuda dolgot láttunk, de most le kell ülni egy szusszanásnyi időre, pihentetni lábat és szemet. Amíg egy majomkenyérfa árnyékában időzünk, kukucskáljunk be a kulisszák mögé! A lombkorona árnyékában a Kukucs! program szervezőivel: Bódi Katival, Horváth-Dobó Dorottyával, Kovács Réka Barbarával és Majoros Nórával Lipka Bori beszélget.

Lipka Bori: 
„Az afrikai kontinensre sajnos még nem jutottam el – bár, amilyen rosszul bírom a meleget, ez talán nem olyan nagy baj. Viszont az afrikai országok történelme, kultúrája, irodalma már régóta érdekel, a Moly.hu-n tíz éven keresztül vittem az afrikai irodalom megismerését célzó kihívásokat. Így nagyon hálás vagyok, amiért, ha csak közvetetten is, de kapcsolatba kerülhettem ezzel a varázslatos projekttel!”

Lipka Bori: Honnan indult a Kukucs! projekt? Kinek az ötlete volt? Hogy kerültetek kapcsolatba a misszióval, illetve Hajdú D. András fotóival?

Majoros Nóra: Andrással 2016 óta ismerjük egymást, Pannonhalmán dolgoztunk együtt egy fotókiállításon – én szervezőként, ő alkotóként. Ott ismertem meg a Cataracta fotósorozatot és Hardi Richard misszióját. András ötlete volt, hogy a témát valahogy be kéne mutatni gyerekeknek is, és mi kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen az Író Cimborák alkotóközösség pont az ilyen kihívásokat szereti.

Lipka Bori: Mi volt a projekt, a közös alkotás menete?

Horváth-Dobó Dorottya: Az alkotásokat András fotói inspirálták, ezért az induláshoz kaptunk tőle egy rendkívül gazdag fotósorozatot a misszióról. Az írók és az illusztrátorok ezekből a fotókból választottak egyet, vagy akár többet is, amelyeket továbbgondolva megkezdték a munkát. A kész szövegekhez ezt követően illusztrációk, a grafikákhoz pedig szövegek készültek, így komplett alkotásláncok jöttek létre. Emellett a közös munka része az is, hogy egymás szövegeit elolvassuk és szerkesztjük, mert arra törekszünk, hogy az itt születő mesék és versek valóban irodalmi minőséget képviseljenek.

Az ügyetlen fiú (Dobó Dorottya és Török Szilvia alkotásai)

 

Török Szilvia illusztrációja

Dobó Dorottya: Az ügyetlen fiú

Makasi ki nem állhatta, hogy mindenki azt feltételezte róla, csak mert majom, szereti a banánt. A puha, nyálkás belsejű, gyomorfájdító banánt. Ő, a Kokamba dinasztia sarja, akinek ősei évezredeken át uralták a környék állatvilágát hegycsúcstól hegycsúcsig, át tavakon, folyókon, esőerdőkön és mocsárvidékeken. Jobban szerette a földimogyorót és a diót, amelyek maguk is keménységet és erőt sugároztak, és Makasinak meggyőződése volt, hogy ez azokra is igaz, akik fogyasztják őket.
     – Méghogy Kokamba dinasztia – rikkantotta a turákó, és nevetés közben majdnem lefordult a faágról. A dzsungel állatai hahotázásban törtek ki, és Makasi szégyenkezve foglalt helyet a hátsó sor legszélén, hogy onnan hallgassa a dzsungelben élő zsákmányállatok gyűlését.
     Az okapi ünnepélyesen megnyitotta a tanácsot, és sorra beszélték át a közösség legfontosabb ügyeit: tisztázták, ki melyik területen gyűjthet élelmet és beosztást készítettek, mikor kik őrjáratoznak, hogy figyelmeztessék a többieket a veszélyekre. Makasi épp egy hatalmas ásítás közepén járt, amikor a saját neve ütötte meg a fülét.
     – Makasit kell odaküldeni – rikkantotta a papagáj. – Ő elég kicsi ahhoz, hogy be tudjon épülni, és elég jelentéktelen ahhoz, hogy ne hiányozzon, amíg nincs velünk.

Dobó Dorottya: Levél Dömdödömnek

  

Rumi Friderika illusztrációja

 

    – Mindentudó. Nem is, inkább hatalmaseszű és tudományosságos.
    – A vége nem kell, elég, hogy tudományos.
    Bende kiradírozta a felesleges betűket.
    – Jó, akkor most olvasd fel az egészet, ami eddig megvan.
    – Tisztelt Dömdödöm Úr! – olvasta, majd szemöldökráncolva nézett fel a papírról. – Ez nem jó, legyen mélyen tisztelt Dömdödöm Úr. Sőt, inkább uraság! – kiáltott, majd egy radírral és egy ceruzával nekiesett a kezében szorongatott levélnek, végül újra olvasni kezdett. – Mélyen tisztelt Dömdödöm Uraság!
    Bodó bácsi rezzenéstelen arccal hallgatta.
    – A Négyszögletű Kerek Erdőt olvasva többször is megakadt a figyelmem az Ön álláspontján, ami hatalmaseszű és tudományos.
    – Nagyon jó. De írjunk valamit a verséről is – bólogatott Bodó bácsi.
    – A verse egészen megérkeztető volt – felelte Bende büszkeségtől duzzadó mellkassal, amiért ilyen szavakat ismert.
    – Mégis mi az, hogy megérkeztető? – kérdezte a nagypapája.
    – Hát egy szép vers megindító, ugye?
    – Az bizony!
    – Na, akkor ami még annál is szebb, attól nemcsak megindul az ember, de meg is tesz vagy hat kilométert. Pont annyira van tőlünk az iskola, úgyhogy akkor meg is érkezünk.
    Bodó bácsi mosolyogva hallgatta unokája okfejtését.
    – Igazad van, nagyon jó meglátás – felelte végül.
    – Azt is szeretném megírni neki, hogy ha nagy leszek, én is Dömdödöm akarok lenni.
    – Hogy érted, hogy Dömdödöm akarsz lenni? Te Bende vagy, nem lehetsz felnőtt korodra egy másik személy.
    – De nagypapa, tegnap azt mondtad, hogy mikor olyan öreg leszek, mint te, akkor én is nagypapa leszek.
    Bodó bácsi elgondolkodott. 
    – És inkább lennél Dömdödöm, mint nagypapa?
    – Felnőttkoromban Dömdödöm leszek, öregkoromra meg nagypapa.
    – Jó, rendben, ezt írd meg neki. De ne felejtsd ki az öregkoros részt sem!
    Bende hatalmas, kerek betűkkel papírra véste az elhangzottakat, majd borítékba rakták a levelet, és rohantak vele a postára.

Dobó Dorottya: A csökönyös ajtó

(c)Perecz Annabella

    Valahol, a napraforgóföldeken túl, a kerekerdő közepén áll egy ház, ennek a háznak van egy csökönyös ajtaja, Ajtony. Szegény Ajtony nem volt ám mindig ilyen makacs, sokáig nyílt és záródott szolgálatkészen a ház lakóinak kívánsága szerint, akik úgy átiszkoltak rajta, hogy közben tudomást sem vettek a fáradozásairól. Mindent megpróbált, hogy végre észrevegyék: hűs szellőt libbentett a forró nyári napokon, behúzta küszöbét az óvatlanul futkározó gyerekek előtt, és tiszteletetparancsoló, erélyes kattanással reteszelte be magát, mikor baljóslatú alakok ólálkodtak a környékén. De soha nem kapott se szép szót, se kedves mosolyt az erőfeszítéseiért.
    Bezzeg az ablakok! Nem elég, hogy annyi volt belőlük, mint a veszedelem, de ráadásul mindegyiket párosával szerelték fel, hogy naphosszat tudjanak sugdolózni, morgolódni, nevetgélni.
– Micsoda ápolt fa, ragyogó üveg, micsoda gumitömítés – bókoltak egymásnak, mikor jókedvükben voltak.

Dobó Dorottya: A szamárból lett rendőrló

(c)Szüdi János

    A kisszékelyi erdő melletti tisztáson szamarak legelésznek. Kicsik, nagyok, feketék, szürkék – legalább húszan élnek együtt. Jó dolguk van, bővelkednek a karám mögött a finomabbnál finomabb falatokban: a réti perje, a csomós ebír, a lándzsás útifű, a pitypang, a zsálya, a cickafark és a boglárka egytől egyig csábító virágokkal hívogatják a csorda tagjait. A jóllakott, boldog szamarak pedig fel sem tűnik, ha napokig rájuk sem néz a gazda.
    Történt azonban, hogy egy nyári estén lovasrendőrök sétáltak el az út mellett. A kíváncsi szamarak csodálkozó tekintetekkel sorakoztak fel a karám szélén, és sorra hajtottak fejet a nemes hivatást űző lovak előtt.
– Tiszteletem, biztos úr! Tiszteletem! – kiáltották egymást túlharsogva.
Hamu, aki ugyan már legalább hároméves volt, még sose látott ilyet.
– Kik ezek? – kérdezte az idősebbeket.
– Rendőrlovak. Ők védik a környéket, és vigyáznak a falu lakóira.
– Én is rendőrló akarok lenni! – nyekkentette Hamu.
– Szamár vagy! Hogy lennél te rendőrló? – nevettek a társai – Biztonságban élünk, finom falatokat eszünk, nem futtatnak minket, ha fáradtak vagyunk, és nem zárnak be minket, ha futni akarunk. Így van ez jól, ne akarj ennél többet.

Dobó Dorottya: Hazatérés a mesék földjéről

(c)Szüdi János

    Létezik egy falu Tolna megyében, amit meseburok véd. Bárhová is menj, bárkivel is találkozz, bármit is csinálj, biztos lehetsz benne, hogy az mesévé válik. De mit csinál az ember lánya, mikor három napig maga is mesehős volt, majd egy csapásra vissza kell térnie a valóságba?
– Írd mesévé a világot! – javasolta a Nagyszederfa. 
    Máskor amúgy szedernyit sem adnék egy fa véleményére, pláne egy ilyen boomerére. De ő egy híres fa, amolyan celeb a maga nemében, ezért elgondolkodtam azon, amit mondott.
– Végül is elkélne némi mese a hétköznapokba. Jó volna például, ha mogorva öreg szomszédom, aki mindig kiabál az utcán játszó gyerekekkel, egy kedves öreg varázsló lenne, akire mindenki számíthat a bajban – mondtam. – A főnököm pedig minden bizonnyal egy ráncos és kopasz kobold lenne, aki naphosszat a pénzét számolgatja, és persze sosem ér a végére, mégis kevesli. És természetesen nem hagyhatjuk ki a jegyellenőrt sem, aki reggel megbüntetett a villamoson. A mesevalóságban daliás hősként védelmezné Csudabudát a lelketlen bliccelőktől.
A Nagyszederfa csendben bólintott.

Dobó Dorottya: A következő Lázár Ervin

 

(c) Kovács Réka

Pár napot Kisszékelyben töltöttem, Lázár Ervin szülőfalujában. Vagy nem is ott született, csak ott lakott? Vagy csak nyaralni járt oda? Vagy ő igazából nem is járt ott, csak a sógorának az adótanácsadója fogadta örökbe onnan a kutyáját? Na nem tudom pontosan, mi köze a helyhez, de olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam, olyan leszek, mint ő. Én leszek a következő Lázár Ervin! És mióta meghoztam ezt a döntést, az azóta eltelt hat és fél percben annyira sziklaszilárd elhatározássá érett bennem, hogy rájöttem, egész eddigi, sőt minden ezt megelőző életem erre predesztinált.

Lássuk, mit is kellene tennem, hogy én legyek a következő Lázár Ervin? Mert azt tudom ám, hogy az írói siker nem hullik csak úgy az ember ölébe, mint a hanyagul villára hányt kukoricaszemek a hétfői ebédnél, amikor épp melléd ül le a főnök, ráadásul a reggeli meetinget is jól elszúrtad. És nem fogják a portrédat az irodalomkönyvekbe nyomtatni azért, mert rímekbe szedted a bevásárlólistát, mielőtt leküldted a férjedet a boltba, de a marhája így is elfelejtett csicseriborsót venni. Nem. A hírnévért dolgozni kell.

Kezdjük azzal, hogy Lázár Ervinnek a vezetékneve is egy keresztnév. Két keresztneve van, miközben nekem a vezetéknevem vezetéknév. Ez nem maradhat így. Lehetnék mondjuk Béla Dorka vagy Adorján Dorka. De választhatnék női nevet is, sőt lehetnék nemes egyszerűséggel akár Dorka Dorka. Ez tetszik. Pipa.

Azt hallottam róla, hogy sokat nyaralt a Balatonon. Ezt én is megtehetném, végül is ki ne akarna sokat nyaralni, pláne szép helyen, tó mellett, tuti hagymás tejfölös lángost is evett. Kár, hogy olyan messze van innen, a kocsimat pedig pont most kellett szervizbe adni. Talán a Velencei-tó is megteszi, az vonattal egészen közel van. Vagy a Duna-part, oda akár ki is sétálhatok az albérletemből. Habár az valójában nem tó, de ha mindenképp állóvízben gondolkodunk és fontos a sétatávolság, akkor nyaralhatnék akár annál a nagy pocsolyánál is, ami az utca végén van. Ez is pipa. Mi van még?

Azt mondják róla, hogy nagyon szerette a növényeket. Nekem is szeretnem kellene a növényeket, és akkor még inkább olyan lennék, mint ő. Tarthatnék is néhányat, de már így is miattam van tömegnyomor az orchidea mennyországban. Amúgy a főnök mindig azt mondja, hogy a Jani szerinte egy növény, mert kábé annyi haszna van a munkában, szóval szerethetném akár a Janit is. De annak meg a férjem nem örülne, ráadásul a múlt héten bedugult az orra és olyan hangosan szuszogott, hogy beleremegtek az iroda falai. Nem hiszem, hogy tudnám szeretni. Kár, hogy Lázár Ervin nem a csokit szerette, az nekem is menne. Vagy, hogy a csoki nem növény. Vagy az? Végülis a kakaóbab csak terem valahol. A tejet meg ugyebár a tehén adja, aki egész nap füvet zabál. Ha innen nézzük, duplán is az. Na ezzel van még egy kapcsolódási pont.

Szóval itt van már a keresztnév vezetéknév, a tóparti nyaralás és a növényszeretet. Úgy érzem, szinte egyek vagyunk. Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy egy nap én legyek a következő Lázár Ervin! Aztán egy nap egy feltörekvő írópalánta azzal a szándékkal ül le a billentyűk elé, hogy megfejtse, mi tehetné őt a következő Dorka Dorkává.

 

Szerkesztette: Németh Eszter

Dobó Dorottya: A pökhendi hegedűszó

 

Zelei Marcell illusztrációja

Gondolkodtál már azon, mennyi hang él körülöttünk? Itt járnak-kelnek, némely fel sem tűnik, másoktól megijedünk, meglepődünk, elálmosodunk, felriadunk, nevetünk, táncolunk, sírunk, olykor pedig egyszerűen csak hallgatjuk őket, és figyelünk. Bizony, a hangok itt ólálkodnak mindenhol, mind a kiforrott, szép, tiszta dallamok, mind a fülsértő, éktelen ricsajok, sőt, néhanapján olyan ifjú hangpalántákkal is találkozhatunk, akikre még sok évnyi tanulás vár, hogy egyszer majd az avatott fület gyönyörködtessék vagy éppen csak szórakoztassák, útba igazítsák, esetleg bosszantsák.

 A hangiskolában rengeteg ilyen diákkal találkozhatunk: ott tanult a puffanás, a loccsanás, a pisszegés, a nyammogás, a spriccelés, a koppanás, a zümmögés, a kattogás, és egy fiatal, de már most csodaszép, halk kis hegedűszó is. Az ifjú hegedűszó hamar kitűnt a diáktársai közül gyönyörű hangzásával, lágy csengésével, irigylésre méltó eleganciájával és határokat nem ismerő pökhendiségével. Miért volt pökhendi? Mert nemcsak sokkal tehetségesebb és szebb hang volt a társainál, de ezt tudta is magáról, s nem szégyellte rendszeresen a többiek szemére vetni.

– Pár év múlva világhírű balerinák fognak a kíséretemre táncolni, ti pedig legfeljebb az áruházi hangosbemondóból szóltok majd – vetette oda lenézően egyszer.

– Sosem tudhatod, kinek mit hoz a jövő – mennydörögte válaszul a tanító néni, de a pökhendi kis hegedűszó ezt meg sem hallva tovaillant.

Ugyanez történt akkor is, amikor a múzeumba mentek osztálykirándulásra.

– Próbáljatok meg úgy szólni, ami illik a kiállított műalkotásokhoz! – adta ki a feladatot a tanító néni, ám a hegedűszó csak nevetve libbent körbe a termen.

– Az állatkertbe kellett volna mennünk, hogy olyan feladatot kapjunk, amit ti is teljesíteni tudtok! – gúnyolódott az osztálytársain.

Legközelebb táncosok érkeztek az iskolába, és a csoport azt a feladatot kapta, hogy zenekart alkotva adjanak aláfestést a tánchoz.

– Én ezt egyedül megoldom, nektek már meg sem kell szólalnotok, úgyis csak belerondítanátok – ciripelte a hegedűszó, majd egy meseszép dallamot hallatva lejtett körbe, míg a többiek szégyenkezve bújtak vissza a padokba.

Dobó Dorottya: A lyuk

 

Sajó Réka illusztrációja

      A mesémbe belecsöppenve azt gondolhatná az egyszeri szemlélődő, hogy ez a mese nem is szól semmiről. Hogy nincs hőse, hiszen a főhőst keresve nem találunk senkit. Csupán tátongó ürességet, egy nagy lyukat. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy ez a mese egy lyukról szól. De nem ám egy olyan nemes foglalkozást űzőről, mint mondjuk egy kulcslyuk vagy egy konnektor! Hanem egy vándorlyukról, ami nem találta a helyét, pedig másra sem vágyott szegény, minthogy megállapodhasson.
      Egy nap, amikor már több hete tevékenykedett egérlyukként, ismét tovább kellett állnia, mert befalazták a lakhelyét. Szomorúan baktatott végig az utcán, irigykedve nézte a pökhendin magasodó kéményeket, a gyerekek körül pörgő hullahopp karikákat és az utcán sétáló hölgyek ujjain ékeskedő jegygyűrűket.
      – Én is érek ám annyit, mint ti! – mondta a drágakövekkel szegélyezett lyukaknak az ékszerek közepén, de azok csak horkantottak, válaszra sem méltatták őt.

Dobó Dorottya: A rácegresi kakas

Szántói Krisztián illusztrációja

 

       Rácegresen élt egy gazda, akinek volt egy szeretett kakasa. Nem ő volt a legeszesebb állat a baromfiudvarban, de a gazda szerette, mert a fiára emlékeztette. El is nevezte a fia után Fricinek. Mindketten rajongtak a nőkért, s a kakasnak nem számított, hogy az illető gyöngytyúk, galamb, hattyú, páva, túzok vagy kecske, ha szemet vetett egy ifjú hölgyre, akkor bizony nem ismerte azt a szót, hogy nem. A gazda ilyenkor nyugtatólag megsimogatta Frici fejét, megigazgatta a taréját, hátha ezzel elősegíti sikereit a fehérnépnél, a kakas pedig erre rendre keresett egy trágyadombot, és addig tunkolta bele a fejétt, amíg egy nagy masszává össze nem állt. A gazdában ez a fia metál korszakát idézte, és nem tudott haragudni a kakasra.

Dobó Dorottya: Méhfalvy Zümőke

 

Jaskó Emőke illusztrációja

     Zümőke volt Mézfalva egyik legszorgalmasabb méhecskéje. Fáradtságot nem ismerve gyűjtötte a nektárt és porozta a virágokat, ám a telhetetlen méhkirálynő sosem volt vele elégedett. Hol túl ragacsos volt a nektár, amit hozott, máskor meg nem ragadt eléggé. Volt, hogy a méz színe miatt panaszkodott a gonosz méhkirálynő, máskor a szaga, a hangja, a cseppenése, a csurranása vagy csak úgy a méz állaga nem tetszett neki, de még az is előfordult, hogy egy nagy adag kifogásolhatatlan mézet a folyóba borított. A méhek ilyenkor ijedten összerezzentek, de senki nem mert szembeszegülni vele.
     Zümőke egyre kimerültebb és egyre szomorúbb volt. A sok cipekedéstől kiszáradt a szárnya, bütykös lett a lába, és még a pollenallergiája is időről időre kiújult, s minden évben egyre rosszabb lett. Sokszor álmodozott arról, hogy elhagyja Mézfalvát, de ilyenkor kinevette őt a többi méh: Bizi, Büzi, Gizi, Güzi és Pál.
     – Mégis hová mennél? –  nevettek. –  Nem értesz máshoz, csak a mézhez. –  mondták.

Dobó Dorottya - Makhult Gabi: Pintyő, a csavargó

 

(c)Makhult Gabi

Pintyő, a csavargó

    Pintyő mindig is arról álmodott, hogy világot lásson. Olyannyira vonzották a messzi vidékek felfedezetlen tájai, hogy amint megtanult repülni, elhagyta a meleg, biztonságos fészkét, és repült, ameddig csak a szárnya bírta.
    Első hosszabb útja egy olasz kisvárosba vezetett, ahol hamar megtanulta, hogy nem olyan egyszerű élelmet szerezni, mint ahogy azt korábban hitte. Itt már nem potyogtatott az anyukája finomabbnál finomabb falatokat a szájába. Egy szökőkút mellett telepedett le, hogy igyon egy kis vizet, és felcsipegesse a parkban a padok mellé leszóródott napraforgó magokat. Falatozás közben egy csapzott tollú pacsirta verődött mellé.
– Kölyök, hát téged senki nem tanított előzékenységre és udvariasságra? – kérdezte szemrehányón.
    Pintyő értetlenül pislogott, és félve nyújtotta nyakát az előtte heverő magért, de nagyon éhes volt a hosszú repülés után, és nem volt kedve másokkal osztozni a finom falatokon.
– Hagyd csak Szotyi, nem érdemes ezekre szót pazarolni – szólt egy színes gyurgyalag, aki hirtelen, szinte a semmiből termett ott.
– Ha a szép szóból nem ért, akkor talán más eszközt kell alkalmaznunk – jelentette ki egy dolmányos varjú, aki fenyegetően emelkedett a társai fölé.
– Ugyan Rokko, nem kell rögtön a frászt hozni szegény fiúra. Biztos megvan rá az oka, igaz-e kölyök? – kérdezte Szotyi, miközben Pintyő félénken húzta össze magát.
– Igen, uram – felelte reszkető hangon.
– Látjátok, nincs itt gond – nevette el magát a pacsirta, és hátba veregette Pintyőt.
– Jól van – vágta rá a varjú –, akkor Hebrencs, te menj, és nézd meg, elejtette-e már a fagylaltját az az ügyetlen gyerek a tölgyfa alatt, addig mi itt összeszedjük a maradékot, utána pedig kezdődhet a lakoma.
    A gyurgyalag engedelmesen a tölgyfa felé vette az irányt, közben pedig vidáman bukfencezett a levegőben, majd pár perc elteltével egy méretes tölcsérrel a szájában tért vissza. A három madár egy kupacba összehordta a parkban talált elemózsiát, majd körülülték és csipegetni kezdtek. Ügyeltek rá, hogy mindent testvériesen osszanak el egymás közt.
    Pintyő félénken sertepertélt körülöttük, és csalódottan állapította meg, hogy nemhogy egy finom falatot, de egy kiszáradt morzsát sem hagytak a téren.
– Nem tudok így jóízűen enni, hogy ez a nyavalyás minket bámul – méltatlankodott Hebrencs.
– Hé, kölyök – intett a szárnyával Szotyi. – Gyere, látom, hogy éhes vagy még.
– Minek hívod ide? A nyakunkon fog maradni – zsörtölődött Rokko.
– Miért baj az? Így is több élelmünk van, mint amit megeszünk – mentegetőzött Szotyi.
– Most igen, de mi lesz, ha ínségesebb napok jönnek? – kérdezte Hebrencs.
– Azzal majd akkor foglalkozunk. Különben is, több szem több magot talál – mondta Szotyi.
    Így szegődött el Pintyő a csavargó bandához, akikkel végre beutazhatta az egész világot. Szárnyalt az óceán felett, átszelte a sivatagot, látta az esőerdőket, beleszippantott a virágzó pipacsmezőbe, elszáguldott a hófödte hegycsúcsok felett, és érezte, ahogy táncot jár körülötte a vidám szellő.
    Pintyő már nem volt többé elveszett ifjú. Megtalálta a helyét a többiek közt, de ahogy teltek az évek, úgy kezdett elfáradni. A szabadság, ami egykor a magasba repítette őt, most minden nappal egyre erősebben húzta a szárnyát. A harci sérüléseit, amikkel valamikor fennhéjázva büszkélkedett a társainak, most rémülten szemlélte a víztükörben.
– Mivé lettél? – kérdezte a tükörképétől, amiben nem ismert többé önmagára.
– Nem érünk rá egész nap! – mennydörögte Rokko a magasból.
– De fáradt vagyok – felelte Pintyő.
– Mind azok vagyunk.
– Sietnünk kell – magyarázta Szotyi –, még azelőtt át kell érnünk a hegy túloldalára, hogy ideérne a zivatar.
    Pintyő minden erejét összeszedve emelkedett a magasba. A tócsában már csupán egy jelentéktelen folt volt a tükörképe helyén, és egyre távolabbról látta az utcán kavicsokat dobáló gyerekeket. Egy magas ház legfelső emeleti ablakán bepillantva észrevette, ahogy egy kanári vidáman csapkod a szárnyával, miközben a gazdája magokat szór elé. Elgondolkozott, vajon mit kellett volna másként csinálnia, hogy most ő legyen ott? Mikor térhetett le az útról? Vagy talán eleve rossz helyre született? Hogy lehet az, hogy másnak az orra elé szórják a finomabbnál finomabb falatokat, míg neki a legapróbb magért is a világ végére kell elmennie? És hogy vágyhat most mindennél jobban éppen arra, amitől ifjúkorában a leginkább félt?

    Minden erejét összeszedte, és követte a társait. Erőlködve csapkodott a szárnyaival, de így is utolsóként repült a három madár mögött. Több helyen már megritkult az egykor dús tollazata, így lassabban haladt, mint régen, és a magasban egyre jobban vacogott a dermesztő hidegtől. De repült tovább.
    Hónapokkal később egy nagyváros felett áthaladva felismerte a házat, ahol a gyönyörű kanárit látta. Ugyanott állt tócsa a ház mellett, és ugyanazok a fiúk dobáltak kavicsokat az utcán. A környék semmit sem változott, csupán a lakói lettek idősebbek.
– Mi a nyavalyát művelsz? – kérdezte Rokko.
– Csak be akarok kukucskálni azon az ablakon.
– Én a helyedben nem tenném – mondta Hebrencs.
– Kár is sóvárogni, a magunkfajtákat úgyis csak elkergetik, ha meglátják – tette hozzá Szotyi.
    De Pintyőt nem érdekelte. Látni akarta a kanárit, és látni akarta az otthont, amiről tudta, hogy neki sosem adatik meg. Lejjebb ereszkedett, és leült az ablakpárkányra.
– Milyen szép – suttogta, ám ahogy ezt kimondta, egy hatalmas kavics találta el az oldalát. Próbált megkapaszkodni, de hiába. A legfelső emelet ablakából egyenesen a tócsába zuhant. Oda, ahol évekkel korábban rémülten pillantotta meg önmaga csúf mását. Ám a szárnyának már nem fájt a szabadság. A szárnyának már nem fájt semmi. Nem mozdult, nem érzett semmit.
– Kelj fel! – hallotta társai hangját a magasból. – Indulnunk kell, jön a zivatar!
    Pintyő azonban tudta, hogy ez volt az utolsó útja, többé nem repül sehová. Egy jéghideg esőcseppet érzett a fejére hullani, miközben nézte, ahogy a három csavargó a hegyek felé veszi az irányt. Szotyi aggodalmas tekintettel nézett rá vissza, de végül ő is eltűnt, és Pintyő szemei lassan lecsukódtak.
Egy puha törölközőbe bugyolálva ébredt fel.
– Hol vagyok? – nyöszörögte. – Ez a mennyország? – kérdezte, ahogy végigjáratta szemét a fehér falakon.
– Nem – felelte egy lágyan csengő hang. – De én is ilyesminek képzelem.
Pintyő óvatosan felült.
– Vigyázz, nagyon megsérültél – szólt ismét az idegen hang, miközben fölé hajolt, és gondoskodóan megsimogatta őt.
– Te vagy az? – kérdezte Pintyő meglepetten, ahogy szemei előtt kirajzolódott a kanári alakja.
– Talán ismerjük egymást? – kérdezte zavartan.
– Nem – felelte –, de álmaimban veled élek. A te kalitkád az enyém, a te gazdád az enyém, mindenen megosztozunk, és sosem válunk el.
– Talán végre valóra válnak az álmaid.
– Nem, egyszer már valóra váltak. De kiderült, hogy rossz dolgokra vágytam.
– És miért ne történhetne meg még egyszer? – kérdezte a kanári, miközben a gazdája megigazította a kötést Pintyő sérült szárnyán.

 Szerkesztette: Németh Eszter

Dobó Dorottya: Matyi és a robotváros

 

Zelei Marcell illusztrációja

Hallottál már a világ első robotvárosáról? Éppen olyan, mint a város, amiben te élsz, leszámítva, hogy itt mindenki robot. Robotszülők élnek robotházaikban, robotmunkahelyeken robotolnak nap nap után, robotiskolába hordják a robotgyerekeket, akiket robottanárok tanítanak reggeltől estig. Mindenki robot, kivéve Matyit.

Matyi volt az egyetlen igazi kisfiú az iskolában, és emiatt sokszor egyedül érezte magát. A szünetekben leginkább fára mászni szeretett, de a robotgyerekek ilyenkor töltőre tették magukat, és nem értették, hogy Matyi miért nem teszi ugyanezt. Addig csúfolták őt a furcsa szokása miatt, hogy egy idő után már ő sem akart a szünetben az udvarra menni, csupán az ablakból nézte a fákat. Előfordult, hogy a robotgyerekek programkódjába hiba került, ilyenkor segítettek egymásnak kijavítani azt, és a robottanár néni nagyon büszke volt rájuk. Matyira azonban soha nem volt büszke, mert ő senkinek sem segített, sőt azt sem tudta, mi az a programkód. Amikor Matyinak szálka ment az ujjába, szerette volna, ha segítenek neki kiszedni, ám a fényes aluötvözettel borított robotok még sosem láttak szálkát, és jobbnak látták, ha távol maradnak tőle, mielőtt még megkarcolják vele magukat. Az ebédszünet sem volt könnyebb. Matyi legszívesebben milánói makarónit vagy kakaós palacsintát szeretett volna enni, ám a robotgyerekek a gépzsírt kedvelték a legjobban, így rendszerint ez volt a menü. Matyi fintorogva szagolgatta a tányérjában a gépzsírt, és nem értette, hogy a többi gyerek hogy tudja megenni. Egy-két kanállal minden nap szürcsölt belőle, mert a robottanárok megbüntették ebéd után, aki érintetlenül hagyta a tányérját, de estére mindig megfájdult tőle a hasa.

Matyi sokszor érezte úgy, hogy más, mint a többiek. Szeretett volna olyan lenni, mint az osztálytársai, de nem tudta, mit kellene ehhez tennie.

Egy reggel csillogó ezüstszínű ruhát vett fel, és egy fémvödröt húzott a fejére abban bízva, hogy így végre ő is robotnak érezheti magát. A többiek azonban kinevették, amikor meglátták. Egy másik nap segíteni szeretett volna az egyik osztálytársának, és megpróbált kijavítani egy hibát a programkódjában, de csak még nagyobb galibát okozott vele, így a robotgyerek egy hétig nem tudott iskolába járni, Matyi pedig újabb büntetést kapott. Dühös volt, és úgy érezte, hogy neki soha nem lesznek barátai.

Este, mikor álomra hajtotta a fejét, az eget nézte, és arról ábrándozott, hogy talán valahol messze él még egy gyerek, aki olyan, mint ő. Egyszer csak meglátott egy hullócsillagot, és eszébe jutott, hogy ha ilyenkor kíván valamit, az valóra fog válni. Nem is kellett sokat gondolkodnia, azonnal tudta, mit szeretne. Lehunyta a szemét, és minden erejével a kívánságára koncentrált. Azt kívánta, hogy bárcsak ő is robotfiúvá változna.

Matyinak nagy szerencséje volt, ugyanis egy angyal meghallotta a kívánságát. Leszállt hozzá éjszaka, és bekukucskált az ablakon. Matyi ugyan nem tudta, de az angyal már jól ismerte őt. Sokszor vigyázott rá, miközben fára mászott, és mellette volt mindig, mikor fájt a hasa a gépzsírtól. Az angyal szomorúan nézte az alvó kisfiút, aki mackóját ölelve feküdt, és arról álmodott, hogy reggelre robotgyerekké változik. Matyi fölé emelte a kezét, pár percig mozdulatlanul állt, ám végül meggondolta magát, és leeresztette. Túlságosan szerette Matyit ahhoz, hogy teljesítse a kívánságát. Így másnap reggel, mikor felkelt, Matyi még mindig igazi kisfiú volt, és örökre az is maradt.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt