Berniczky Éva - Pap Kata: Csokokó

 

(c) Pap Kata

 

Csokokó

Misi a Várhegyen lakott, közel a csillagokhoz. Apró korától gyorsabban értek el hozzá az égi jelek, mint a környékbeliekhez. Azonnal észrevette, hogy fogytán fogynak körülöttük a fények. Mire kitört a csillagszünet, már nemcsak suttogták, mindenkihez eljutott a hír, hogy rájuk tört a fényevő fekete Hadúr. Azt beszélték, a megátalkodottja sugárnyalábot reggelizik, Napcipót ebédel, és Holdkiflit vacsorázik. Rövidesen fel is falta a Fényességet, olyan sötét lett a Várdombon, mint a feneketlen kútban.

Szegény kis Misi egy darabig tűrte, aztán elhatározta, visszaírja a Várhegyre mindazt, amitől megfosztotta őket a fekete Hadúr. Legelőször megálmodta a Tejutat. Majd szép sorjában kigondolta az ezeregyéjszaka legszebb csillagait. Anyukája pedig gondosan megvarrta mindegyiket. Nem esett nehezére, Csokinai Rózsi az utca varrónője volt. Jobban illett volna hozzá a Bársony vagy a Csipke(rózsika), de azok a nevek foglaltak voltak. Misi mamája munka közben énekelgetett ugyan, mint Bársony Rózsi, ennek ellenére nem tapsolták meg. A tű számtalanszor megszúrta bár az ujját, mint a végzetes rokka orsója egyszer Csipkerózsikáét, mégsem merült örök álomba. Továbbra is a gépe előtt görnyedezett. Varrta, varrta a csillagokat. Egyik szebbre sikeredett a másikánál. Amikor Misi a Napot álmodta meg, akkor a napkorong gurult ki anyja tűje alól, bele a kész holmik kosarába. Ha a Holdat verselte meg a fia, akkor a sárga sarlót fércelte körbe, hogy percig se maradjanak világosság nélkül. A neheze ezután következett. A rendíthetetlen Csokinai Rózsi több műszakban dolgozott. Az utolsóban fáradtan erősítette a csillagokkal teli kosarát a saroglyára. Egyet-egyet akasztott a kormányra is. Alig szusszantott kicsit, estére újult erővel pattant biciklijére, és tekert fel a Várhegyről a magasba, meg sem állva az égig. A Tejút megfelelő csillagszámainál fékezett csak le, hogy egymás után felakaszthassa a helyére a Vénuszt, a Szíriuszt, az Orion, a Cassiopeia és a Göncölszekér fényes darabjait. Dolga végeztével alig várta, hogy hazaérjen a fiához.

Misi az ablakban gyönyörködött a kigyúló fényekben, leste a sistergő ezüstben, hulló kékaranyban érkező anyját. Rózsi varrta a vers szövetét, fia a selyem suhanását, a vászon csöndjét képzelte hozzá. Egyikük befogta a varrógép papucsa alá az anyagot, a másik kiszabadította alóla a kelme szellemét. Így dolgoztak össze hosszú időn át, a költő és a varrónő. Mígnem újra berendezték csillagokkal, Nappal, Holddal az égboltot.

            Mindeközben a fekete Hadúr dühösen toppantott a fényárban, mert mohóságában még mindig kevesellte birodalmában a világosságot. Megparancsolta millió hadapródjának, hogy kapják vállukra égig érő létráikat, induljanak rögvest, telhetetlen zsákjaikban hozzák el az összes sugárzó égitestet.

A napfordulón aztán Misi nem győzte kitalálni a csillagokat, a fénylő meleg bolygókat. Rózsi se győzte újra varrni azt, amit a Hadúr folyton folyvást leszedetett hadapródjaival. Anya és fia hasztalan dolgoztak, alkottak éjt nappallá téve. A Várhegy ismét sötétségbe borult. Hideg és kilátástalanság költözött a házakba.

Csokinai Misi, aki már csecsemőként tejútcsokit szopott, törte a fejét, mit tegyenek. Végül remek ötlete támadt. Kigondolta, hogyan lehetne övék a földiekkel játszó égi tünemény, a fekete Hadúré pedig az istenségnek látszó csalfa vak remény.

Már másnap a szekrénybe költözött az anyjával a hideg elől. Ezt tette a szomszédjuk, a szomszédjuk szomszédja, hírvivők és hírhozók, mind, mind Csokinai rokonai. A szerencsésebbek, akiknek jó mély sokajtós ruhásszekrény jutott, gyorsan kipakolták a vállfákon lógó kabátokat, kardigánokat, bundákat, felöltőket. A helyükre székek, zsámolyok, puffok kerültek. A lakók ripsz-ropsz felöltötték a kirámolt ruhahegyet. Akkorára hizlalta őket, olyan gömbölydedek lettek, mint a Nagy Medve, mint a Delfin, mint a Fiastyúk. Így ültek be a szekrényfakkokba. A szemük úgy ragyogott ki a puha fészkekből, mint a Sarkcsillag. Velük költöztek az állataik, kandúrok, kutyák, tengerimalacok, papagájok. Szikráztak a macskaszemek, sziporkázott, dorombolt a pompás rokokó. Támadt akkora felvilágosodás, amilyet nem látott még a világ.

Talán bizony a magányért költözött a szekrénybe a költő? Á, dehogy… Egész városnegyed követte a példáját. Mit városnegyed, az égboltról az Aranyhajú, a Két Árva, a Ködszemű, a Vándorlegények csillaga, az Eb- és a Szarvascsillag ott fénylettek a háromajtós szekrényekben. Együtt vacogtak. Csakis a fekete Hadúr ítélte magányra magát. A háromajtós csillagbirodalomban hogyan maradhatna bárki egyedül?

Hiába jöttek többé elragadni a fényt a hadapródok. Bármikor megjelentek, a szekrénylakók egyszerűen lehunyták szemüket. A hódítókra bakacsin sötétség ereszkedett. Azt vihették magukkal, semmi mást. Amint elhaltak lépteik, kinyíltak a szemek, a szekrényajtók. A bent ülők elégedetten mormolták az édes varázsigét: Csokokó, Csokokó, Csokokó…  A szobát betöltötte a ragyogás, finoman zakatolni kezdett a varrógép: csok-o-kó, cso-kok-ó, csókok-ó…

 Szerkesztette: Németh Eszter

Berniczky Éva: Hol lakik a hóember? - Bezerédi Zsófia

(c) Bezerédi Zsófia

Hol lakik a hóember?


    Ficserke a déditől örökölte a két tucat zsebkendőt. Felcímkézett kartondobozban. Reszketeg kézzel írták rá: két tucat zsebkendő. És valóban, ott lapult a kockás, a csíkos, a pöttyös, a csöbrös, a piros, az epres, a kékes, a szedres, a halas, a tavas, a békás, a vadas, a dombos, a bokros, a barkás, a nyulas, a gólyás, a fehér, a havas, a szános, a lányos, a fiús, a lepkés, a hóemberes. Hiába. Ficserke papírzsepibe fújta az orrát. Ki játszik zsebkendősdit nyáron?

Berniczky Éva: Rettegett Kisdió

Schall Eszter illusztrációja

Kisdiónak első alkalommal csak a bögréje tört össze. Szomorúan mesélte nagyszüleinek, hogy többé nem ihat kakaót, mert nincs miből. Hát gyorsan a zsebébe nyomtak két bögrére való pénzt. Nem sokkal ezután a sapkáját veszítette el. Hogyan megy majd sétálni, ha szakad a hó, zuhog az eső, ha nincs mit a fejébe húznia? Kifizették rögvest. Megkapta három sapka árát. Legközelebb felfeslett kabátja ellenértékét zsebelte be sajnálkozó nagyapjától, nagyanyjától. Aztán az elpusztult aranyhalakat, a kettétört pecabotját, az ellopott biciklijét. Sosem látták a tönkrement portékákat, mégis valahányszor előadta nekik az újabb kár-mesét, gondolkodás nélkül vették elő a pénztárcájukat, hogy megnyugtassák, rájuk számíthat, mindent pótolnak, minden veszteséget.

Berniczky Éva: Buborék

Szüdi János illusztrációja

Úgy emlékszem, hatodik osztályos koromig színesben pergett előttem a történelem, azután kezdtem szürkében látni. Hetediktől Okolocsányi Adomér tanította nálunk a törit. Kis túlzással. Mert inkább mi tanítottuk magunkat helyette. Ő csak bejött reggel az osztályba, lezuttyant fáradtan az asztalához. Elővette a táskájából mindennapi ásványvizét, letekerte a kupakot, húzott egyet a palackból és letette maga elé. Mindig ugyanazzal a fásult mondattal indított, nyissátok ki a könyvet. Majd felszólította az első felelőt. Az pedig felállt és olvasni kezdte a tegnapi anyagot. A soron következő Baranyi rendszerint ott folytatta, ahol az előző Baranyit leültette Okolocsányi Adomér.  

Különben nem szólt közbe, nem kérdezett, nem fűzött az elhangzottakhoz semmit, nem kért számon, nem javított ki soha. Mi olvastunk állva beletörődötten, mintha mindenki Baranyi lett volna, pedig csak három ilyen nevű járt az osztályunkba. Okolocsányi Adomér eközben ránk se bagózott, gurnyasztott a székén révetegen. Arcán csak akkor tűnt fel valami kósza morzsája a szenvedésnek, amikor kortyolt egyet a vizéből. Lerítt róla, hogy utálja, mégis mintha abban bízott volna, az az apró korty még megmentheti. Mi azonban ennek semmi jótékony jelét nem láttuk. Éppen ellenkezőleg, a bőre napról napra egérszürkébbé sötétedett, szemén vastagodott a hályog. Hiába ivott szorgalmasan, néha csuklott egyet-egyet Okolocsányi Adomér, azon túl semmi hasznát nem vettük az ivásának. Legfeljebb azt, hogy az egyszerűség és az örök ásványvízből felszálló gyöngyök miatt Buboréknak nevezhettük el.

Bordás Adél rajza és Berniczky Éva meséje

                                                  Bordás Adél: Hörcsög

Berniczky Éva: Zuzu király

Látszólag tökéletes a rend. Zuzu, az aranyhörcsög aranyketrecében uralkodik. És mi, aranyporon kívül esők, gyanútlan fekete-fehér alattvalók, vidáman hajbókolunk. Miért is lógatnánk az orrunkat? Persze, ha mindig előre sejtenénk, hogy múló szomorúság szövődik az estébe, soha sem lennénk ennyire határtalanul bátrak. A bátorságot különben sem szabad minden áron erőltetni.

– Akkor sem félek a sötétben – hallatszik a filodendron ládája mögül.

Németh Luca rajzai és Berniczky Éva mondókája

Németh Luca: 

Gonosz boszi vagyok – Jó boszi vagyok

Berniczky Éva: Bájmondó

Rossz boszi – ess, eső, ess!

Jó boszi – süss fel, nap!

Úri bunda, kopasz egér

ugorjon a nyakad közé,

rossz boszorkány vagyok.

Mese, mese, fakakas,

jó boszorkány vagyok.

Bújj a lyukba, ott hallgass,

rossz boszorkány vagyok.

Németh Luca, két garas,

jó boszorkány vagyok.

Neked adom, csak hallgass,

rossz boszorkány vagyok.

És most fordítsuk meg.