Mészöly Ágnes - Aki egyedül jár

illusztráció: Kalas Zsuzsa

Megnéznek, ki így, ki úgy. Kacéran, rosszallón, értetlenül, lesütött szemmel. Elutasítón, dacosan, mindentudón, szánakozva viselem, aki egyedül jár, készüljön fel a tekintetekre.
Aki egyedül jár, eleve gyanús.
Vajon társat keres? Nem is akar egyedül lenni, csak éppen nincs mellette senki, csak éppen arra vár, hogy valaki betöltse mellette az üres helyet? Vajon szomorú, fáj neki a magány, alig várja, hogy valakiben feloldhassa banális történetét? Vagy sértett, és bántani akar, megtiporni, aki elég ostoba ahhoz, hogy mellészegődjön?
Vajon nem szereti senki? Vagy ő nem szeret senkit? Biztosan önző, goromba, kellemetlen alak, elviselhetetlen kekec, megkérgesedett szívű rinocérosz, aki nem is érdemli meg, hogy társak közt legyen. Maga akarta magának a rosszat, csak ő tehet róla. De az is lehet, hogy csak szerencsétlen, de részvétnél többet akkor sem érdemel.
Az nem lehet, hogy tényleg ezt akarja. Nem hiányzanak neki a kérdések? A válaszok, amiket úgyis tud ő is, tudjuk mindannyian, de olyan jó másoktól hallani ugyanazt, ami a fejünkben van. Nem fél? A tértől, ami körülveszi, a csendtől, ami beborítja, a hangoktól, amik ilyenkor megszólalnak benne? Nem fél hallani a saját hangját?
Milyen jó lehet neki. Hogy nem kell elviselni a többi ember ricsaját. Nincs is messze tőlük, de a magány jól szigetelő üvegháza megvédi. És ott a kulcs, az üvegház kulcsa a kezében. Magától ment be, és bármikor kijöhet. Érzi, hogy nézzük, érzi, hogy nézem, de nem érik el a bőrét a pillantások, vagy ha elérik, nem zavarják. Ó, hogy irigylem! Ó, hogy gyűlölöm!
Aki egyedül jár, megtanul gyanúsnak lenni.
Aki a társtalanságtól félti, a saját magányától menekül; aki önzést keres benne, magát sem szereti talán; aki a csendtől félti, annak nem mond semmit az üresség; aki csak vágyik a magányra, bármit megtenne, hogy elkerülje végül.
Aki egyedül jár, otthon van mindenütt.

Miklya Zsolt: Míg dunsztba nem kerül

Be kell szedni a ruhákat – kiabál anyu.

Beláthatom, nem ér most rá, fő a savanyu-

ság, nemrég gyújtott csak alá, de vigyázni kell,

nem hagyhatja ott. És különben is, érdekel-

hetne valami a számítógépen kívül,

ő belebolondul ebbe, legalább kiül-

hetnénk a teraszra kicsit, ha dunsztba teszi

végre az uborkáit. Te mindent csak félig-

meddig, tessék-lássék csinálsz, morogja nekem.

Meg hogy nem hallgatom meg soha, elengedem

a fülem mellett, akármit mond, és ami már

tényleg sok, felőlem felfordulhat a világ.

Sebaj, fő a savanyuság, megyek, beszedem

a ruhákat, behajtogatom mind, rendesen,

ahogy kell, kisimítom a ráncokat, könnyebb

legyen majd vasalni. Így nekem is jobb, szörnyen

unom már az örökös kötözködést, bele-

bolondulok, ha így folytatódik, ahelyett,

hogy kiülnénk a teraszra, dumálni kicsit.

Sebaj, ha úgyis felfordul velem a világ,

míg dunsztba nem kerül a savanyuság,

legalább teszek én is érte valamit.

 Fent Pap Kata illusztrációja

Dávid Ádám: Jégvirágok

Télen a hajnali fagy ha az ablakokon kaparászgat,

zúzmaramagvakat ültet ködköpenyében a háznak.

Gyenge a nap, kikeletre kikelnek mégis a magvak:

jégbazsarózsák, jégpipacsok bókolnak a napnak.

Ablaküvegnyi virágoskertek végig a házon –

langyos déli szelek ölelik, hogy végre ne fázzon.

Hervad a jégsziromerdő, összefolyik a valóság –

csipp-csepp, gyűlik a nektár, párkányon pici tócsák.

Fotó: Dávid Ádám

Ovlachi Aliz: Hangyacsata (rövidített, cimborásított verzió)

Péterke édesanyja minden reggel hatkor kel. Magára kap valamit, hogy a reggeli fáradtságban ne kelljen dideregnie, majd a konyhában reggelit készít.
Péterke minden reggel kakaót reggelizik, keksszel. Nem is tudna már talán mást reggelizni, annyira megszokta.
Egyik reggel a konyhában hangyák tömege lepte el az estéről ottmaradt mosatlant. A szorgos kis fekete sereg fáradhatatlanul mosogatta, pucolta az evőeszközöket, tányérokat, bögréket, és cipelték a nehéz morzsákat a boly felé. Egyik sem tűnt kedvetlennek, vagy fáradtnak, inkább lelkesen és vidáman dolgoztak.
Péterke édesanyja elhatározta, hogy csapdát állít a hívatlan takarítóbrigádnak. Bement egy száz forintos boltba (újabban úgy hívják: kétszázötven forintos bolt), és vett egy nagy csomó hangyacsapdát.  A hangyacsapdákat gondosan elhelyezte a konyhában, fürdőszobában, WC-ben, ahol a hangyák tapasztalata szerint leggyakrabban szoktak előfordulni. Még a hangyák vonulási útvonalát is igyekezett megfejteni, mert azt olvasta valahol, hogy oda kell helyezni a csapdákat.

Miklya Zsolt – Miklya Luzsányi Mónika: Balázs a küszöbön

A minap betévedt hozzánk egy süni. Ragyogó szemeiről eszünkbe jutott Csukás István és Sün Balázs. S hogy nem olyan rég írtunk egy folytatást a családi történethez.

Balázs a küszöbön

Csukás István: Sün Balázs című meséje nyomán

Erdőszélen, erdőszéli

völgy ölén túl volt egy város.

Nem egy világ-, csak egy

közepes forma kertváros.

Volt ott minden, ami szemnek-

szájnak kedves, s ami szívnek.

Például egy süniház.

Ottan lakott öt süntestvér,

Sün Anetta,

Sün Atilla,

Sün Esztella,

Sün Emese,

s a legkisebb,

Sün Csanád.

S persze édes-

anyjuk, -apjuk:

Sün Melinda,

Sün Balázs.

Mindig együtt vacsoráztak,

ahogy régen volt szokás,

amikor még heten voltak

asztal körül a testvérek,

Ali, Piri, Adi, Dorka,

Deme, Tiha és Balázs.

Azóta mind jól megnőttek,

ki erre, ki arra jár,

de a közös asztalemlék

minden sünit visszavár.

Dávid Ádám: Kezes lábos

Lévai Dóra illusztrációja

Ilyeneket is csak a Nagyi tud mondani:
a Big Mac-et bikkmakknak hívja,
a tűzhelyet sparheltnek,
a kopott piros edényt meg lábosnak.
Nincs azon egy fél lábujj se.
Akkor már inkább fülesnek kéne hívni,
de hát az a csacsi mindig azt mondja,
hogy nem tesz semmit, a Nagyi meg
folyton beletesz valamit a lábosába.
Persze az is lehet, hogy régen voltak lábai,
csak a nagy munkában lekop-
tak. Annyi szent, hogy Anyunak
folyton odaég a keze alatt a lábos.
Ki is akarja dobni már régóta,
de Nagyi mindig azt mondja, hogy
olyan ez a lábos, mint a kezes bárány.
Nem is szokta másban főzni a borjúpaprikást.
Én meg elneveztem kezes lábosnak,
mert olyan melegben tartja
azt a szegény nyúzott barit,
mint egy kezeslábas.

Miklya Zsolt: Csálémese

Simonyi Cecília illusztrációja

Betűcsipkét horgol nagyi.
Kislánykorában tanulta,
mikor a gallér is torta-
papírmintájú csipke volt.
És nem lehetett rajta folt,
nem állhatott csálén – ezt is
tőle hallottam –, a csálé
az ferde, amikor ferdén
áll valami. Nagyinál csak
az árnyék csálé, az asztal,
a polc, a komód, a szekrény
áll egyenesen a helyén,
nagyapa székén a párna
is pont úgy fekszik el, mintha
ott ülne rajta, egyenesen,
de azért hintázva kicsit.
Múltkor megkérdeztem nagyit,
megtanítaná-e nekem
a betűcsipke-horgolást,
mert nálunk minden csálén áll,
az asztal, a tál, a pohár,
a szekrény, a polc, a tányér,
még a deszkafal is csálé,
a ruhaszárító kötél
is libeg, ha fújja a szél.
S míg anya, hiába fáradt,
teregeti a ruhákat,
mind csálén áll, amíg szárad,
anya meg magában beszél.
Horgolnék neki valamit,
egy szép csipkebetűs mesét,
hogy amíg mos-főz-takarít,
ne álljon olyan csálén már,
mint egy tüdőbajos tanár –
nagyapa mondta ezt mindig,
és hintázott hozzá kicsit.
Horgolnék neki a szélről,
ahogy fújja a ruhákat,
fogózik a deszkák között,
utoléri mind a tálat,
a bögrét, tányért, üveget,
átjárja a konyhahegyet,
hintáztatja még egy kicsit,
és – fél négyre otthon leszek –
susogja –, anya üzeni,
hogy pontban, és nagyon szeret.