A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sopotnik Zoltán. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sopotnik Zoltán. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. április 25., vasárnap

2015. április 22., szerda

Sopotnik Zoltán: Gondolkodó


kemény slam

Én még mindig nem
tudok semmit magamról,
csak fekszem egy nagy
tudathasadásban.
Kipányvázták a lelkemet –
ez a rakkenroll,
kiterítve a mélygarázsban
várok. Ki vagyok én?
Isten, adj hitelbe inni,
valami durvát kéne
foltozott magamba vinni.
Valami tényleg létezőt.
Kósa Vanessza képe
Mondjuk, négyzeten az abszint.
Valaki mindig kétkedőt.
Akivel leinthetek egy angyali
taxit. Mert pofázik
a fejembe a pofátlan
állat. Úgy hiszek benned, herceg,
te sármos nagyúr, hogy
kockakővel megdobállak.
Esetleg dögkútba teszlek,
de rögtön ki is húzlak,
ha nemtetszik a rendszer,
mentális pöröllyel, naná,
hogy széjjelzúzlak.
Én még minden reggel
ostyát zabálok, felnézek
az égre, jó nagyot kiáltok.
Semmi. Még egy szembogár
se a felhő mögül, nem zendül a
magányos gótika. Lehet,
hogy én vagyok a posztmodern
Fehérlófia. Van ingem,
gatyám, bőröndömben
sok pia. Szememben meg
kókusz vérzik, és
a remény csillog
Vagy egy kajla
billog
villog.

2014. május 6., kedd

Sonja Danowski − Sopotnik Zoltán: A szomorító zsinór



A Slampos utca végén volt a bokor. Mindenki csak így emlegette: a bokor, még a színsárkányok is, pedig ha ők így beszélnek valakiről vagy valamiről, annak komoly oka van. Természetfeletti és titkos. Akkora volt a bokor, mint egy háromszobás lakás, igazi ismeretlen növény, a nevét nem lehetett megjegyezni: három perc után elfelejtette a leghíresebb emlékezőbajnok is. Az egész Slampos utca tele volt csodával és csudával is, de ettől a helytől tartott mindenki, még Suta alezredes is, pedig belőle már kétszer kiszippantották a szeretetet a röglények. A bokor-lakásban egy kislány lakott, Akác. Legalábbis így tudta mindenki. Bemenni vagy kijönni nem látta ugyan senki, de hogy ő lakott benne, az amolyan íratlan szabálynak számított. Mint a mágikus vérvonal, olyannak. Akác olyan nyelven beszélt, amit nem ismertek még a mágusok sem, de még csak szavakat sem tudtak megfejteni belőle, mégis megértette mindenki, akit megszólított. Mindig nagyon kedves és mosolygós volt, a tekintete alján mégis, akár egy vékony zsinór, volt valami szomorú. Ott feszült, igen, ez a legjobb szó. Akadt olyan nap is, amikor a nyaka köré tekeredett, mint egy sál, olyankor mintha nem is kislány lett volna, hanem valami megregulázott angyal, esetleg istennő.
Sonja Danowski, német művész illusztrációja
Két állat is kísérgette, egy nagytestű, izgalmas tekintetű kutya és egy zöld papagáj, aki folyton azt a zsinórt csipkedte Akác nyakán. De ha nem lett volna elég a furcsából, a kutya úgy rikoltozott, mint egy madár, a papagáj pedig ugatott.

2013. november 23., szombat

Sopotnik Zoltán: Dorgó és Bürgő




Még az ablakok is megrepednek...



Az üveggyár a Slampos utca végén feküdt és néha kifújta az orrát, valami nagy tülkölés lepte meg olyankor a környéket. Nevet is adtak nekik az ott lakók, például a Suta alezredes, úgy kezdték hívni: Rémkerengő. A környékbeli színsárkányok hetente fújtak egy kis jólelket a gyárra, nehogy elfeketedjen és magával vigye munkásait. Volt az üveggyárban két manó (Dorgó és Bürgő) bár teljesen máshogy néztek ki, mint amazok. Néha konditermes óriásoknak látszottak, máskor pedig nyalka huszártisztnek, de ők mindig azt mondták, mi azért csak manók vagyunk, manók egy másik ágról. De legtöbbször nem értette őket senki. Mintha más nyelven beszéltek volna. Bolgár, vagy szerb, tatár, török, tünde. Sziszegett a nagy kemence, miközben kigondolták a nyelveket a zavarodott üvegfúvók.