Ayhan Gökhan: Egy kis kaszáspók élete

In memoriam Kuti Vilmos

Kasznár Anna illusztrációja

A kis kaszáspók a fürdőszobában lakott, és nehezére esett a mászás, így van ez, mióta kaszáspók a kaszáspók. Rosszul látott, szemüvege, kontaktlencséje nem volt, ügyetlen lábaival tapogatta ki, hol kezdődik és hol ér véget a világ. Az ő világa egy fürdőszoba volt fényes tusfürdőkkel és kecses, illatos szappanokkal, fésűkkel, fogkrémekkel, fogkefékkel, meg egy hófehér fürdőkád. Éjszakánként a kis kaszáspók ügyesen-bajosan leereszkedett a fürdőkádba, és nyaralt. Rajta kívül nem volt senki a fürdőparton, a kerek ablakon beszűrődő holdfény elhitette vele, hogy nappal van, tomboló nyár, és ez a kis kaszáspóknak rendkívül tetszett. A ház a fürdőszobával néptelen volt, az emberek őszi szünidejüket töltötték messze-messze. Egy nap azonban megjöttek, és beléptek a fürdőszobába. A kis kaszáspók megijedt, hálóján keresztül a plafonig szaladt bajosan-ügyesen, onnan leste meglepetten, mi történik, ezek a furcsa lények meg kicsodák-micsodák. Mióta a világon volt, nem találkozott senkivel. Nem gondolta, hogy a fürdőszoba, a kád, a fényes tusfürdők és a kecses, illatos szappanok, fésűk, fogkrémek, fogkefék valakiké. Az emberről nem hallott, igaz, másról sem hallott soha, rossz volt a füle. Figyelte az alatta jövést-menést-kutakodást-mozgolódást. Csodálkozott, hogy mint egy hatalmas szökőár, a helyét elönti a víz. Nem volt kisebb a csodálkozása, amikor látta, hogy amilyen gyorsan a szökőár jött, olyan gyorsan el is tűnt. Újra leereszkedett a kis kaszáspók, és élvezte a holdfényt, élvezte, hogy az egész kádpart az övé. Így telt a kis kaszáspók élete, s így is telik, amíg fürdőkád a fürdőkád, kaszáspók a kaszáspók. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Ayhan Gökhan: Megőszült királylány

 

Bódi Kati illusztrációja talált gyerekrajz alapján

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy királylány. Hol volt, hol nem volt, az egyszer élt királylány legjobb barátja egy erdei, egy fűszáli, egy rózsalevéli állat volt. Apukája, az öreg király rég nem élt. Anyukája, az öreg királyné, rég máshová költözött. Magára maradt az öreg király lánya, mint a Nap az égen, a nyúl az erdőben, a katicabogár a fűszálon, a cincér a rózsalevélen. Elfordult tőle az egész világ. Hívta a rét, mint szélben álmos pókhálót a fáradtság. Aranyszínben pompázó haja a kegyetlen nagybátyja uralta udvarban megőszült, alig egy-egy aranyszál maradt, mindegyiket kihúzta, a madaraknak adta, építsenek belőle fészket, a madaraknak adta, akik a világban a gonosz emberek feje felett élnek, akikhez az emberek gonoszsága nem ér fel. A repülés szabad. A királylány szárny nélkül élt, ő nem repülhetett, gyalog ment. A rét azt mondta, mennie kell tovább, arrébb várja a boldogság. – Arrébb vár a boldogság? – furcsállotta a megőszült királylány, nem hitte el, hogy megtalálják egymást. Ment a réten túl, és a réten túlibb mező azt mondta, mennie kell tovább, arrább várja a boldogság. – Arrébb vár a boldogság? – csodálkozott a megőszült királylány, nem hitte el, hogy megtalálják egymást. Ment a mezőn túl, és a mezőn túlibb erdő azt mondta, itt várj egy percet! A fák mögül előbújt a nyúl, a katicabogár és a cincér. – Itt vagyunk! – mondták, és a megőszült királylány álmélkodott, hogy itt vannak, álmélkodott, hogy megtalálták egymást. – Soha többé nem válunk el egymástól. Együtt élünk tovább az erdőben, mondta a nyúl, együtt élünk tovább a fűszálon, mondta a katicabogár, együtt élünk tovább a rózsalevélen, mondta a cincér. Soha senki nem látott nála boldogabb királylányt!

 

 Szerkesztette: Nagy Izabella

Ayhan Gökhan: Macskáknak tilos a belépés!

Nyulász Péternek

 

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

A rendőrség épülete nagy, barna épület, bejárata két oldalán egy-egy buldogszobor vicsorít, azt sugallja, akárki nem léphet be itt. Nem akárki lépett itt be, aztán nagyon sokára került elő. Láttak bevonszolni sonkatolvaj kakukkot, bankrabló struccot, pénzsikkasztó, fészket drágán bérbeadó orgonabokrot. Erre a madár se jár, mondják, és tévednek, mert erre elég sok madár jár, csak úgy röppen a sok toll, reggelente Sanyi, a kancsal palotapincsi takarítja őket.

Ez előtt az épület előtt állt meg cica. A két buldogszobor méregette, furcsán nézte, mondogatta magában, ez meg mit keres itt, hogy merészelte, hogy kutyajárta területen járdát hasít? 

Cica nézte, a két buldogszobor tekintélyes, cica nézte, a két buldogszobor ideges. Elment mellette két egyenruhás alaszkai malamut, majd egy fogai közt szivart lóbáló argentin dog. Mozgott a cicaorr, azt hihetnénk, félt, hogy kiment belőle a bátorság.

– Nem ment ki belőlem a bátorság! – suttogta cica.

A két buldogszobor nem vette le róla a szemét, mint leendő falást, nézte, majd arra figyelt fel, leendő falás lépcsőhöz merészkedik.

– Macskáknak tilos a belépés! – mondta az egyik buldogszobor.

– Nem vagyok macska! – vágta rá cica.

– Hanem? – lepődött meg a másik buldogszobor.

– Rendőrcica vagyok! – érkezett a kemény válasz.

– Hogy mi vagy te? – csodálkozott mindkettő.

– Nem értitek? Rendőrcica!

Ayhan Gökhan: Amikor már a jóság ritkábban járt a Földön

Ayhan Gökhan Varjúkirályról írt cigány legendájához Endrődi Kata készített érzékeny, finom grafikát.

Ayhan Gökhan: Az Úrjézus és a meztelen csiga

Gökhan egy mai cigány mesét hozott nekünk. Varázslatos,  csakúgy, mint Kata grafikája.

Grafika: Endrődi Kata

Mikor volt ez, meg nem mondom, régebben, mint bármi, alig éltek abban a régiségben cigányok, hát olyan pedig nem is volt, hogy cigányok ne éltek volna.

Ayhan Gökhan: A bőrébe nem férő szeretet

Lanczinger Mátyás illusztrációja

Elindulni, mint az éjszaka!

Elindulni, bele a közepébe.

Mondjuk így, hol volt, hol nem volt. Egy hol volt, hol nem volt lakótelep. Valahol. Túl a hétmérföldes vakondtúrásokon. Vakondvájta malacmezőkön. A lakótelep hetedik emeletén a kilences lakásban élt egy nyugdíjas nénike és egy nyugdíjas bácsika. Gyerekük nem volt, nyugdíjuk kevés, szeretetük nagy. Olyan nagy volt a szeretet, hogy alig fért el bennük.

Hiába adtak belőle egymásnak, nagy volt.

Hiába adtak belőle a szomszédoknak, nagy volt.

Hiába adtak belőle szinte mindenkinek, nagy volt.

Szerettek volna kezdeni valamit azzal a nagy szeretettel.

Jó lenne egy kisgyerek. Egészen icike, egészen picike – mondták ébredéskor.

Jó lenne egy kisfiú. Egészen aranyos, egészen arany – mondták lefekvéskor.

A nénike soha nem álmodott. A bácsika mindig.

Egyik álmában hosszú utazáson vett részt.

Lackfi János: Paradicsomleves betűtésztával

Betű. Milyen gyönyörű szó. Szerethető. Tészta. Unalmas, száraz, kopogós. Betűtészta. Hm. Paradicsomleves. Aham! Paradicsomleves betűtésztával. Hungarikum. Összefut a nyál a számban. Felébred az íz, az emlék, úrrá lesz rajtam a menzahangulat. Vissza. Nem a jövőbe. Vissza a gyerekkorba, az iskolai konyhák és konyhás nénik kontya alá. Alábújnék, bele a szagokba. Bukta, sóska, piskóta csokiöntettel. Ki ne szeretné a menzás csokiöntetet? Kit ne szeretne a menzás csokiöntet? Lackfi János új kötetében ide vezet el minden felnőttet, innen idézget és igéz a gyerekeknek. Aki szereti a menzát, annak azért. Aki nem szereti, annak azért. Gyerekek, irány a Lackfi-menza!

Ayhan Gökhan 

Mohsen Mohammad Mirzaee – Ayhan Gökhan: Mese egy kislányról, egy pillangóról és a valóságról

Hegyek bújtak hegyekbe, mint megkergült cérnaszál a fényes tűbe.

Ez történt!

Kavicshang súrlódott, mint a surló, színtelen.

Ez történt!

Medvehagyma brummogott zölden, szavak kapaszkodtak szavak sörényébe alig-alig hallhatóan, egércincog-piszésen.

Ez történt!

Igen ám, de nekem nem ezekről szól a mesém!

Élt egyszer egy kislány. Nem birslány, az arca nem volt kerek, és nem picilány, mert annál nagyobbacska volt.

Ez a se nem birs-, se nem picilány intézetben élt.

Elmagyarázom.

Nem volt anyukája és nem volt apukája.

Az hogy lehet?

Kérdezheti bárki.

A bárkinek elmondanám, hogy a kislányt a szülei sajnos elhagyták, intézetbe tették.

Tente-tente, beletették.

Hideg, aszfaltszürke falak határolták az intézetet, nem amolyan égig érő, ég-közép hosszú falak. Az épület egyik szobájában töltötte a napjait Éva, az intézetben Évának nevezték. A kislány valahogy nem akarta tudomásul venni ezt, a szíve és a füle tiltakozott az illetlenül, karácsonyfadíszként ráaggatott név ellen.

Mohsen Mohammad Mirzaee, iráni művész alkotása

„Nem ez a nevem, nem ez a nevem!”

Súgta a szíve.

„A füleden ülsz? Nem hallod, hogy hívtalak!” – kiáltott a kislány után az egyik gondozó.

Nem, nem ült a fülén. A füle makacs természet volt, nem akarta tudomásul venni a nem hozzávaló nevet.

„Éva, Éva!” – visszhangozta a barátságtalan intézeti folyosó.

Ayhan Gökhan: Szánkó

Madarász Gergely (www.madaraszgergely.hu) illusztrációja

Ayhan Gökhan

Szánkó

Ez a szánkó elvisz a nyár végéig,

a nyár habjai és a nyírfák habjai közé

szalad, megállítja az időt, visszaforgatja,

mint egy meghámozott narancsot a durva héjba,

kemény vasával felsérti a kánikula ballonjait,

s hull az égből a sok fehér szösz, mint a hó.

A szánkó elején Zita ül, mögötte

én döntöm el melyik nyárba megyünk vissza,

melyik hóhullás előtti csendbe,

amikor még beszélni se tudtunk,

s az ujjunkkal mutogattuk, hogy: „mennyire szeretlek!”

Ayhan Gökhan 28 évesen és Ayhan Gökhan 5 évesen

Vajda Melinda illusztrációja,
(az illusztrátor munkái megtekinthetőek: vajdamelinda.blogspot.hu)  

Ayhan Gökhan: Az eltűnt barát nyomában

Móra Ferenc emlékére

Akiről beszélni fogok, Ő az én legöregebb barátom. Régiesen szólván, pajtásom, vagányul, haverom. Most, hogy rá gondolok, a bal szemem megtelt könnyel, s a jobb szemem sír, mint egy elveszett kölyökkutya. Odakint a vén pipás, a hold pöfékel, s mosolyog kövér hasa felett. Ígért már nekem fűt-fát, s tegnap havat, -- ideje volna, elegem van a sok esőből.

Ayhan Gökhan: A New York-i hős

Simonyi Cecília képeslapja

Apró szeme pislákolt a januári reggelen. Szürke arcán végigfutott a fény, szemöldökén dér, égi mezőkről származó. Körülötte sikátor, szürkén, fenyegetőn. New York e kies sikátorában nem a legvidámabb dolog az álldogálás. Kit a teremtő ég felhőkarcolónak, karctalan, csillogó sportautónak teremt, illatos fenyőerdőnek, tekintélyes hegyfoknak, s a legkisebbek sorsa a pöttöm szemetesláda, szebbik nevén: kuka-létbe vackolódás. Nem olyan rossz ez, mint hisszük! Egy kuka soha nem influenzás, nem folyik az orra – különben neki az nincs, hogy szaglászna annyi orrfacsarintó szemetet magában? – s nem kell iskolába járnia, a hátán nehéz táskát cipelnie, mint a gyerekeknek.

Főszereplőnk tehát ébredezett a reggelben, s mire teljesen kinyitotta a szemét és megrázta magát, hogy csak úgy belezördült a környék, hirtelen csoda történt az égben, na, hatalmas csoda jött az égből: a mindent beborító hóesés. Hullt, szakadt, sürgősen sietett, üstökösként száguldott a hó, dörrenetes rohamai, fehér csatakiáltásai nem kíméltek senkin és semmin, a magasabbnál magasabb felhőkarcolók ablakai eltűntek a fehérség mögött, s a legkisebb állat lábnyoma is áldozatául esett a hókavalkádnak. A Wall Street számok és tőzsdei indexek járta fejében egy pillanatig megállt az eszeveszett gondolatfolyam, s azon tűnődött, mi a csuda történik, a fél méteres hóba-dermedt utcákon a járókelők siettetik a lépést, irányuk a meleg házakba, jól fűtött lakásokba vezet, s ki gondolkodna ilyen időben üzleti és egyéb szürke dolgokon!

Ayhan Gökhan: A szörnykirály

Félj és reszkess, jön a szörnykirály!

Nem akárkiről, egy kicsike, a szüleivel Budaörsön élő kislányról és néhány szörnyről mesélnék egy rövid történetet még melegében. Óvatosan olvasd, nagyon forró, meg ne égesd vele a nyelved!

Na tehát.