Korán keltem ma. A nyolckarú még alszik, a sokfogú már
elindult vadászni. Ha keresztezem az útját, talán kitér, és a csíkos család
biztonságban lesz. Igen, a mező felé megyek, talán ott lesz a vén páncélos.
Végigsimítom a páncélját, leszedegetem róla az élősködőket, és nézem, ahogy csőrével
legeli a hajladozó füvet. Amikor apró gyémántokat eregetve a felszínre úszik
levegőért, tovább megyek. Nem is fog emlékezni rám. Sietnem kell, mert
lemaradok a fény ébredéséről. A kagylók, a rákok halk nesszel motoszkálnak,
láthatatlan medúzák sodortatják magukat az árral. A felszín felé úszom, és
remélem, elkerülöm őket, mielőtt csípésük élettelen, sodródó fatörzzsé
változtatna. A víz átmenet nélkül melegszik. Bukfencezem, ráfekszem a meleg és
hideg határára, engedem, hogy a fényes korong sugarai simogassák a hátam, de az
éjszaka hűse borzongassa a hasam. Ezüst raj úszik körülöttem, halszájacskák
csipkedik a pikkelyeim. Lassan, nagyon lassan táncolok a felszín felé, ahol
valami ismeretlen kezdődik. Mondják, élnek ott lények, érzésekkel, mint én, de a
víz megfojtja őket. Egy közös van bennünk: a fényes korong, amely lenyugszik
éjjel és felkel reggel, és én minden nap megnézem a sekély vízben, ahogy sugarai történeteket
festenek a puha homokba. Fürdök rajzaiban, testemen érzem a melegét. Pikkelyeim
csillámlanak, szívem ver, táncra perdít a szenvedély. Amikor a fényes korong
tovább indul, én élelmet keresek, menekülök a ragadozók elől és házat építek
halott korallból, míg el nem tűnik a fény a horizonton, és be nem köszönt az
éj, ideje a félelemnek és a hidegnek. Ha még élek, amikor oszlik a homály, ha
még érzem az áramlatot, akkor úszom a felszín felé, hogy a fény rajzaival
együtt lejtsem a tündértáncot. Minden reggel, hálával, csillogással és
félelemmel.
Paul Klee halai a következő oldalról úsztak át hozzánk:
