|
Szabó Imola Julianna illusztrációja
|
A szivárvány völgyében, a Susogó erdőben
éldegélt egy parányi cinke madár barátaival
együtt. Például az őszapóval, aki bölcsebb volt mindenkinél az egész erdőben.
Az őszapó imádta az őszi napokat, mindenkinek azt csiripelte, hogy ő az ősznek
az apja, de senki nem hitt neki. A cinke barátja volt a jó öreg fakopáncs is,
aki a nagy fadoktor címet viselte. Ez igazi kitüntetés volt! Bizony, megszámlálhatatlanul
sokféle madár repült ide-oda a Susogó erdőben, a macskabagoly és az uhu is
köztük szárnyalt.
Madaras Albertnek hívták azt a
fiatalembert, aki a madarakkal lakott az erdő közepén egy vadászházban. Az volt
a feladata, hogy tanulmányozza az erdő madarait és gondozza, locsolgassa az
erdő közelében a napra nyíló napraforgó mezőt.
Egy napos, hűvös, őszi reggelen Albert
éppen kint állt a ház előtt, és beszélgetett a terasz mellé ültetett
napraforgókkal. Egyszer csak meghallott egy mély, dübörgő hangot. Olyan ijesztő
volt, hogy az ég is beleremegett. Mindenki megijedt az erdőben, még a
napraforgók is összecsukták a virágjaikat. A hang egyre közeledett Albert
házához. Albert is megijedt, de meg akarta védeni a félős virágokat és a házát,
ezért aztán felkapott egy seprűt, védekezően maga elé tartotta, és várta, hogy
előbukkanjon az erdőből a szörnyeteg. Mert ilyen hangot csak egy szörnyeteg
adhat ki, ebben biztos volt.
Nem is kellett sokáig várnia, végre
előbújt a hang gazdája: hatalmas, bozontos, sörényes fej bukkant elő a fák
közül. Albert megszorította a seprűt. Mindketten megtorpantak és összenéztek,
megrémültek egymástól, aztán Albert meglepetésében felkiáltott:
– Nocsak, hiszen ez egy igazi oroszlán!
A hangja remegett, miközben a nagymacskára
nézett.
– Mi az, nem láttál még oroszlánt? –
morgott a vadállat.
– Nem én. Mifelénk nem járnak oroszlánok.
Honnan jöttél? – érdeklődött Albert.
Már nem remegett annyira, mert a jószág
békésnek tűnt.
– Leó vagyok, és megszöktem az
állatkertből. Szörnyű volt abban a szűk ketrecben élni. Már napok óta
vándorolok, és mindenki, akivel csak találkoztam, félt tőlem. Már nagyon le
vagyok gyengülve, éhes vagyok és szomjas. Nem adnál nekem szállást? Egy üres
pajta is megteszi – kérlelte Albertet Leó, és egyre közelített.
Albert egy kicsit még tartott a hatalmas
macskától, de megesett rajta a szíve.
– Jól van, gyere, megmutatom a házamat –
mondta, és bevezette az oroszlánt a házba.