![]() |
| Hajdú D. András fotója |
Németh Eszter: Puszilexikon
![]() |
| Hajdú D. András fotója |
![]() |
| Takács Viktória illusztrációja |
Pöszke a dióbarna ujjbegyeit bámulta és elégedetten mosolygott. A pulcsija feltartott öblében további diók kerekedtek, a zöld külső héja még soknak érintetlen volt. Az eperszájú a kezében tartott kis ezüstnyelű bicskával, amit Papustól kapott a születésnapjára, kettéhasította a zöld burkot és a nedves diót ügyesen feltörte.
A csúcsánál kellett megroppantani egy kővel, utána a bicskával szétfeszíteni, kiszedni a diót, ami még annyira éretlen volt, hogy le lehetett hámozni a héját. Az akkurátus munka után a diógerezdeket nagy vidáman a szájába tömte. Lassan takaros halmot alkotott mellette a későbbi flotta alapanyaga.
A dióhéjból ugyanis hajót lehetett készíteni. Vagy bababölcsőt meg más egyéb terméssel kiegészítve egyéb játékot. Két fél dióhéjból pedig tilinkót. Diótilinkót. Az oldalába fúrt lyukak segítségével muzsikálni lehetett. Pöszke zsebében lapult már egy diótilinkó. A következő Turcsiorré lesz, ideje, hogy megtanulja a sípolást, mármint síppal, mert sipákolni azt tudott magától is. Pöszke végül feltörte az utolsó diót is, gondosan megpucolta, a szájába tömte, majd felállt. A nadrág zsebébe töltötte a dióhéjat és a kerten át hazaballagott, hiszen eddig Ciki mama diófája alatt ült.
Gondosan a kosárba tette a műhelyben az alapanyagokat a játékokhoz, aztán komótosan felmászott a műhely tetejére. Szájához emelte a tilinkót és muzsikálni kezdett. Kicsit szomorúan szólt a nóta, hiszen Zsóóóci aznap nem ért ra, Peti a nyári szünet után hazautazott, így Pöszkének nem volt kivel játszania.
Márpedig fára mászni, oroszlánt szelídíteni, sakkozni tanulni barát nélkül elég nehéz, meg úgy általában barátok nélkül minden unalmas.
Pöszke legnagyobb meglepetésére felelet érkezett a bánatos diótilinkó dallamra. Kürtszó harsant, de ebből a távolságból elsőre nem lehetett tudni, vidám lesz-e vagy inkább szomorú a folytatás. Pöszke visszatrillázott. A trilla azonban már kíváncsi volt bánatos helyett.
Várt. Hamarosan érkezett a felelet, vidám, hívogató dallam szólt, és Pöszke nem tétovázott, elindult a hang irányba. Két utcával később harsány volt a vadászkürt és csak akkor hallotta meg a finom a pengető hangot az erőteljes kürtszó mellett, amikor egészen közel ért. Két gyerek állt egy nagy, nyitott kapu előtt. Aki a kürtöt tartotta a kezében nagyra nőtt, erős, kissé medve alkatú fiú volt, mogyoróbarna szemekkel. Meglepő kontrasztként a mellette álló másik csenevész alkatú, kisnövésű bosszankodott, ahogy az eredetileg valószínűleg íjnak készült szerszámra rögzített több húr egyike elpattant. Mindketten várakozásteljes érdeklődéssel figyelték az eperszájú közeledését.
- Hát ti kik vagytok? - kérdezte kíváncsian Pöszke.
- Trombitás Palkó- nevetett rá a nagyobb fiú.
- Rapport Rupper -vigyorgott a koboldszerű másik.
- Ne higgy neki - nevetett Palkó. - Karcsinak hívják és valójában nem tud zenélni.
- Már hogyne tudna? - vigyorgott Pöszke.
A csenevész fiú hálásan pillantott rá.
- Ez igazából egy íj, csak szereltem rá további húrokat, hogy én is tudjak zenélni.
- Gitárra lenne szükséged, nem íjra - mondta Pöszke.
- Miből gondolod, hogy gitárral jobb lennék, mint íjjal?
Mielőtt Pöszke válaszolhatott volna, két másik fiú tűnt fel az utca másik sarka felől. Az egyik egy cserép fenekén dobolt, a másik egy fésűn szájharmonikázott.
A szemközti kapuban egy borzas fej tűnt fel és kíváncsian bámulta a gyülekezetet. Valószínűleg tetszett neki, amit látott, mert lassan odasétált a csoporthoz. Az egyik kezében könyvet tartott.
- Zenekart akartok alapítani? Tudtok kottát olvasni? Milyen hangszereitek vannak? Elég egyedi - mondta, miután végignézett a szedett-vedett hangszerű társaságon.
A dobos elindult, Pöszke hamar felismerte, mit dobol és vidám tilinkózással lépdelt utána:
Kire ütött ez a gyerek?
Dobfenékre, se apjára, se nővérére.
Mit csinál, ha lány, ha fiú?
Örül, a felnőtt nem tanú.
Anya nem vitáz, apu nem okos…
Így haladtak, amíg az utca végén álló házhoz értek. Pöszke tétovázott, de a kürt eldöntötte a dolgot, a fülébe harsogott, így hát belépett. Mindannyian beléptek.
Még felnőttre sem volt szükségük, hiszen a könyves fiú tudálékossága minden felnőttet pótolt. Együttvéve.
Ha bekapcsolod a rádiót a VU10 sávon talán a legújabb slágerüket is meghallgathatod.
![]() |
| Illusztráció: Bechtel Helga |
![]() |
| (c) Németh Eszter fotója |
…hogy létezik a mese köztársasága, csak el kell jutnod a bölcs öreghez, ő megmutatja az utat, merre, hol talál rád. Ránk, Író Cimborákra Kisszékelyben talált. Pedig eléggé szedve-vedve, innen-onnan, kele- és kótyaként verődtünk össze. Fogalmunk sem volt, hogy mesébe indulunk és érkezünk, mégis, már út közben átlépte minden Cimbora a varázsküszöböt, és megnyílt a lélekajtó: benne a bölcs öreg, aki majdnem mindent tud a nemtudásról, annyit minden bizonnyal, hogy itt lépten-nyomon, váratlanul és céltalanul lényekkel találkozol, a meséből, aminek soha nincs vége, aminek lényei szabadon lehetnek saját maguk, nem egyformaságra és nem szolgaságra kényszerített, manipulált – értsd gonoszul elvarázsolt – bábok, hanem lények, akik különbözőek, mégis egymásra találók, akik egymásra ismernek és testvérekké válnak a mesében, ami ímhol kerekedik, a szögletes világ kerek erdejében és belső kertjében, ahol egy ágyhajón elfér minden, amit tudsz és amit nem tudsz, ami még csak vár rád, hogy meglepjen, mint Sólyom Soma fagylaltkürtje. Mert létezik a mese köztársasága…(Miklya Zsolt)
…valahol egy zsákfaluban, a hosszú-hosszú bekötőút kiszélesedésénél. Mire beérsz, lehámlik a világ, a nyűg, tisztul a tekintet, élesedik a fül, nyílik a szív és az értelem az apróra, a hétköznapi csetlő-botló csodára tágul. A diófa tövén megbújó hajlék, a körtefa mellett ásító szobák és a Főlépcső. Ahol a téma a csillagpázsiton hever szanaszét, lándzsát mereszt az útifű és ahol kitörhet A nagy lecsóháború és véget érhet mindenféle összecsapás nélkül. A nagyszederfa árnyékában megfér a szomorú a víggal, a mesebeli a reálissal, keveredik az álom a valósággal.
Aki nem hiszi, utána járhat bátran, még Cimborának vagy Pajtinak sem kell lennie, hiszen a körtefa mellett, ha nem is Főlépcsővel, de vár az alkotóház. Arra, aki meglátogatott a bánat. Arra, akit nem. Arra, aki ráér, de főleg arra, aki nem. Még körtét sem kell enni, de lehet. Nyáron vagy télen. Esetleg tavasszal, de ősszel mindenképpen.
Megközelíthető, vonattal, busszal, gördülővel és játékkal. De leginkább a horgosban Simontornyától az orrhegy után előre…(Németh Eszter)
Ott a diófa tövén, álom és valóság határán, ahol csendes, széltelen őszi napon peregnek a levelek, lassan folyik egymásban a Füveskönyv nyári zöldje és a rozsdásodó diófalomb.
Bár a nyári meleget az őszi köd és reggeli hideg váltja fel, a mesék most is megidézik a nyári meleget, elég, ha a hallgatásukhoz becsukjátok a szemeteket és belekortyoltok a teába, kakaóba.
A dióverés témakezdésig teát vagy kakaót főzni és álmodozni ér.
Addig is búcsúznak a Füveskönyv alkotói és a szerkesztők.
![]() |
| (c)Kovács Réka |
![]() |
| (c)Kovács Réka |
– Pöszke, Pöszke! Hol vagy, merre bujkálsz? – Palkó berobbant a kertbe, a homlokán öklömnyi cseppek csorogtak, akárha vödör vízzel öntötték volna le.
Pöszkének azonban nyoma sem volt sehol. Pontosabban csak nyomai voltak. Palkó körbenézett és rögtön látta: a szék alatt elárulva állt a pár cipő, vagyis Pöszke nem lehet messze, mert mezítláb nem veszi nyakába a vidéket. A vizes bögre is az asztalon árválkodott a mosolygó barackok mellett. A hintaágyon, a diófa árnyékában ceruza, nyitott füzet, Pöszke szabálytalan betűivel, amik össze-vissza lődörögtek a papíron, mint valami rumos hordóba esett matróz a fedélközben. Palkónak mosolyra húzódott a füle csücske is, lapozott egyet, és rendezett kacskaringójú betűivel néhány sort írt a füzetbe.
Felnézett, és ekkor vette észre a nyomokat a porban, Pöszke vizes lába nyomán hagyott különös foltokat. A nap még nem teljesen szárította fel, így Palkó tétovázás nélkül elindult.
Hamarosan meg is látta Pöszkét a körtefa alatt, aki felé fordult és a legnagyobb természetességgel hadarni kezdett:
– A 18. századi orvosok már csak tudták, ép testben alig élek, megmondta az öregúr is, délután.
– Öregúr? – nyitotta tágra szemeit Palkó. – Ottó bácsira gondolsz az utca elejéről?
– Ne rontsd el a mesét a fene nagy röghöz varrt realitásoddal! – bosszankodott Pöszke, miközben a szeme színe versenyt zöldellett a körtével. – Cindrót úr. Punktpum.
– Na jó, Cindrót, hanem hallod-e! – jutott eszébe újra a maga dolga. – Elengedtek, képzeld elengedtek! Nemsokára repülök. Igazi repülővel!
– Tényleg? Remek! – ragyogott fel Pöszke arca, majd átvonult rajta egy apró szomorú felhő, végül újra a gondolataiba mélyedt.
Sehogy sem tetszett neki ez az utazás. Legfőképpen persze azért, mert egész idő alatt otthon kuksolhatott, ahol maximum a szomszéd szamarának viselt dolgai vittek némi színt a hétköznapokba. Már utazott repülővel, pontosan tudta, hogy a mozgalmas, színes világ milyen csábító, milyen könnyen elfelejtődik a kakukkfű, a rozmaring és a levendulabokrok illata. Pöszke napok óta irigykedett és félt, és mérges volt magára emiatt. Végeredményben pont úgy érezte magát, mint egy árvacsalán a mezei út szélén, amire csak por hullott, eső nem.
Palkó megrendülten és csalódottan állt. Végül leült, a hátát a körtefának döntötte, lábát Pöszke lábához dugta, karját a karjához akarta simítani, ám ekkor észrevette a füzetet. Ebben a kusza betűk mellett szabálytalan, rögtönzött vonalú rajzok is sorakoztak, bűbájos összevisszaságban, ahogy Pöszke a füzetet forgatta rajzolás közben.
A rajzokon Ottó, bocsánat Cindrót bácsi volt látható, kukahúzás közben.
Pöszke abbahagyta a rajzolást és Palkóra nézett:
– No?
– Ha elmegyek… – nem bírta befejezni. Legörbült a szája.
– Ha elmész, akkor vissza tudsz jönni. És majd elmeséled és akkor én is tudlak – Pöszke szemében huncut fény villant. Direkt rontotta el a ragozást. A karját Palkóéhoz simította.
– És ha elveszek ott a nagy idegenben? Vagy majd nem emlékszel rám? Elvarázsol egy boszorkány? Leesik a repülő? Vagy ha… – Palkó a megszeppenéstől szokatlanul elhalkult. – Ha nem történik semmi és unalmas lesz és…
– Akkor most melyik kérdésre válaszoljak először? – hunyorgott Pöszke. Szemébe sütött a nap, a könnye is kicsordult tőle. Az orrába a kikerics és a nefelejcs illata lopakodhatott, mert a hangja hirtelen náthásan csengett. – Nem fogsz elveszni, végtére is nem egyedül mész. Különben is csak egy hét az egész utazás, és te kétszer is repülsz, én meg itthon ülök, ahol mindenütt a nyomaidba botlom. Talán, ha Mihóka jól kupán vág, de még akkor se. Az elvarázsoláshoz sok szerencsét bármilyen másik boszorkánynak. – Pöszke ezen maga is elvigyorodott. Kidugult az orra. – Statisztikailag – ejtette ki büszkén az idegen szót –, 1:14 millióhoz az esélye, hogy lezuhanjon a repülő. Ekkora pechem még nekem sincs. Azonkívül, veled semmi sem unalmas.
Palkó hálásan, piros arccal, lándzsás útifűre váló szemmel pillantott Pöszkére, akinek picit piros, picit nedves és főleg ábrándos kakukkfűszínű volt a szeme. Megköszörülte a torkát és azt kérdezte:
– Mi volt Ottó bácsival?
– Hazavitte a kukát – vont vállat Pöszke.
– Dehát ez próza! – Palkó semmit nem értett.
– Ja, persze, te nem láttad a hölgyeket.
– A hölgyeket? Na, mondd csak el, mi történt!
Pöszke nagyot mosolygott:
– Cindrót bácsi ballagott hazafelé, a botjára támaszkodva, fél szemén hályog, a másik nefelejcskék. Alig vonszolta magát, hanem amikor az utca végén megfogta a kukát, hogy hazahúzza, hirtelen mozdulattal hóna alá csapta a botot, mintha csak valamiféle sétapálca lenne. Nagyon szép faragott sétapálca volt, bárki megirigyelhette volna! „Épp testben ép csak élek – morogta az öregúr. – A 18. századi fürdőorvosok szállóigéje. A doktor is mindig így mondta.”
Alig tíz lépéssel korábban két másik alak fordult be az utcába. Az egyik vidám, a másik kalapos. A vidám egy kicsit dudorászott, a kalapos különösebb feltűnés nélkül a dudorászás ütemére lépkedett. Jó kedvük volt, hiszen megérkeztek, összetalálkoztak, csevegtek. Épp a bevásárlásból jöttek, a szatyorban kávé, rizs és miegymás. A kalapos talán picit fütyörészett, a másik talán picit dúdolt hozzá.
Ekkor hallották meg Cindrót bácsit. Megszeppentek. Ugyan nem fürdőzni érkeztek, de a vidámabbikat megrettentette az öregúr hályogtól vak szeme, a másik, a kalapos a nefelejcskékbe bámult és mosolygott. Neki tetszett a bácsi. Aki talán tényleg fürdőorvos volt, ha nem is 18. századi. Érdeklődött hát a kúráról. A vidám hölgy siettette, hogy odaég az ebéd. Cindrót bácsi hosszadalmas mesélésbe kezdett, hogyan kúrálták ki a hátfájását és most a lábfájásával utalta be az orvos. „A fürdő, az remek, a doktor is a csodafűivel: pitypangot, csalánt, mentát, cickafarkat…”
A vidámabbik belesuttogott: „Kiskutyafülét, békanyálat és vakondszemet,” de a kalapos lepisszegte. „…zsurlót tett bele.” „Meg kutyabengét,” mondta a vidám, aki közben újra felderült. „Aztat kérem, nem,” mondta fejét csóválva Cindrót bácsi, „az kérem, hashajtó. Különben is, a fürdős étel, az olyan is volt, mint a kutyabenge! Bezzeg a Csikorka néni főztje, na, azt kellene felíratni a doktorral a fürdő mellé. Úgy rendbe rakná minden baját, ha a fürdőben Csikorka néni vele lehetne, hogy rögvest csillagfüvet látna a néni, mint 40 évének előtte, amikor megkérte Cindrót bácsi kezét!”
A vidám meg a kalapos kuncogtak, Cindrót bácsi meg befordult az udvarba a kukával, ahonnan Csikorka néni hangja hallatszott: „Csakhogy itt vagy, kész az ebéd, a kedvencedet főztem, gyere, gyere, moss csak kezet!”
Mire a kalapos megkérdezte, hogy mi Cindrót bácsi kedvence. Ő meg büszkén rávágta:
– A kolbászos, rizses, rozmaringos lecsó!
Több se kellett, felzsizsdült a rét és egy szitakötő olyan közel húzott el a vidámabbik füle mellett, mintha az legalábbis elfelejtett volna paprikaport tenni a lecsóba. Az út széli szerény kis rozmaring egyenesre húzta a derekát, mint valami kitüntetésekkel teli hadvezér.
Palkó Pöszkére bámult és nagy levegőt vett, de aztán csak annyit mondott:
– Hiába, Juculka mamám főztjének nincs párja – mosolygott büszkén még a füleivel is. – Te is tőle tanultál. – nevetett Pöszkére, és már egyáltalán nem félt sem repüléstől, sem az unalomtól.
Nohiszen, egy ilyen lány mellett!
Szerkesztette: András Adél
![]() |
| (c)Fodor Veronika |
![]() |
| (c) Bechtel Helga |
mert bizonytalan voltál és mégis
mert azóta boldog mosolyú lettél
mert tenyérmeleggel bőrömhöz érsz
mert lopva szemléltél a vizespoháron át
mert szemlesütök pillantásodra
mert leírhatatlan színű a szemed
mert elolvasod ezt a verset
mert ez egy rossz vers és mégis örülsz
mert rólad szól ahogy nem amiért
mert haragodban szomorú ponty a szád
mert álmodban átölelsz
mert lehúzod a takarót és ráfekszel
mert takarótolvaj szerinted én vagyok
mert lettben vagy idősíkokon át
mert a hajnal csipásan kócos
mert itt a kertben álmomba lopakodnak a fák
mert ringató lombjuk karodba idéz
mert susogásuk mélye altatóhangod mormoló
mert halk lábujjakon oson a növények árnya
mert hajnallá válik a sötétpuha
mert lassú a vágy épül gyertyaláng kereng
mert pilláid alá bújik a ragyogás
mert lényed trombitavirág
mert vége nincs
mert…
Szerkesztette: Miklya Zsolt
![]() |
| Káli Gergely illusztrációja |
Mary fáradtan ült a padon, laposakat pislogott a napszemüveg takarásában. Még a háta is meggörnyedt, igaz, nem is volt oka készenlétben ülni, hiszen az óvoda kertjében már csak Pöszke, Lévi és Klára rugdosták unottan a kavicsokat.
Pöszke hirtelen eldobta magát a fűbe, Lévi szinte azonnal, majd Klára is melléfeküdt. Késő tavasz volt, a szokatlan hőség már alábbhagyott, de még ott rezgett a levegőben. Bárányfelhők úsztak az égen, azt bámulták.
Mary egy pillanatra megrökönyödött, amikor felfigyelt a három fekvő gyerekre, de nem sokat teketóriázott, hamar melléjük hevert a fűbe. Hosszú percekig úsztak a bárányfelhők felettük, változatos alakot öltve.
– Nézd, Mary, egérlovag a sivatagban! – mondta hirtelen Pöszke.
– Egérlovag? – csodálkozott el Klára. – Ki az az egérlovag?
– Sir Reginald Glanz – vágta rá azonnal Lévi.
– Akit elvesztettek a sivatagi küldetésen, a homokdombok folyton átalakuló halmai között – folytatta Pöszke.
– Aznap különösen nagy volt a hőség, a forróság ott rezegett a homokdűnék felett, vibrált a levegő, ameddig csak ellátott a szem – vette fel a fonalat Mary is.
A gyerekek elhallgattak, és várták a folytatást. Mary nem kérette magát:
– A küldetést Pálottó király rendelte el, hogy hű és kevésbé hű vazallusai felderítsék a végtelen Nagy Kékség mögött fekvő vidéket. Pálottó gondosan választotta ki a lovagokat, hiszen az esély, hogy visszatérnek, kicsiny volt, ám ha sikerül, túl nagy lehet a visszatérők tekintélye. Az országára és trónjára két legveszélyesebb ellenfelét tette hát meg a küldetés hivatalos vezetőinek, külön beszélt mindegyikükkel, hogy biztosítsa őket királyi kegyéről és megbocsátásáról, továbbá elnézéskéréséről, hiszen egy ilyen bizonytalan és veszélyes küldetésen a veszteségekkel is számolni kell. Hasonlóképpen járt el a királyi akadémia vezetője, így lett Fancsali Ferdinánd történész és Habókos Halidor térképész az expedíció tagja. A királyné, akinek addigra kissé terhes lett hű vazallusa és trubadúrja, Herloding Hugó rajongása, krónikásként küldte el az expedícióval a lovagot.
Sir Reginald Glanz, az Egéremporium tiszta szívű és derék lovagja, királya szolgálatában szerette rajta tartani szemét az alattomos terveket fondorló lovagtársain, így önként jelentkezett a küldetésre, Pálottó király nagy örömére, aki ezek után rögvest a lovagot nevezte ki a küldetésért felelős mindenesnek.
Csak a Nagy Kékség…
"Micsoda cím ez már? – fogja kérdezni minden ember.
Minő blaszfémia! – kiált fel a szentimentalizmus. Hisz a szerelemnek(gyerekirodalomnak) még a boldogsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófok minden tudománya.
Minő pleonazmus! – mondja rá a szatirikus. Hát vannak a szerelemnek(gyerekirodalomnak) okosai is?
Minő antitézis – jegyzi meg felőle a koreszmék embere. Hisz a szerelem(gyerekirodalom) nem szerelem(gyerekirodalom) többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem(gyerekirodalom).
Ebből valami furcsa lesz! – szól hozzá a kíváncsiság; szerelmesek(gyerekírók) és bolondok! Rendkívüli történetek rakhelye lesz itt. Én aztán, hogy amazokkal mind megbirkózzam, emezeket kielégítsem: elévethetném mindazt, amit emlékezetem összehalmozva tart az emberi szív(szó) szerepléséről a világtörténelemben.(..) Akadnának e történetnek olvasói, s azok bizonyítanának amellett, hogy a szerelem(gyerekirodalom) sok bolondot eszközöl." (Jókai: A szerelem bolondjai, Előszó)
![]() | ||
| (c)Kőszeghy Csilla |
200 éve született Jókai Mór. Sorolhatnánk a különféle jelzőit, fontos címeket, kitüntetéseket, amiket a magáénak mondhatott. Vizsgálhatnánk a barátságai, politikai nézetei, vagy akár az ifjúság bolondság látószögéből...
Mindezek helyett az teszük, amit bolondos gyerekírók oly gyakran tesznek: játszunk. Jókaira szakállat, bajuszt rajzolni egy tankönyvben nehéz, hiszen már van neki. Így hát magunkra rajzolunk bajuszt és szakállat, felöltjük a romantika szemüvegét és a Svábhegyről vagy a névtelen várból szemléljük a világot.
Hogy milyen világ ez?
Tartsatok velünk és megtudjátok!
A szerkesztők:
Anita, Panka és Eszter
![]() |
| (c) Bódi Kati |
Az idő ballagott, ráért, hajnal volt, nem sietett. Kecses, nyújtózó léptekkel, magába merülten, mígnem
megtorpant a templomhoz vezető ösvénynél.
Az esőtől megcsuszamlott löszfalban a falu lakóinak lába természetes ösvényt vájt, a fák készségesen
nyújtották gyökereiket támasztéknak. Az idő résnyire szűkült szemmel nézte a lábak nyomát.
Varázslattól súlyos léptek voltak legfelül, a felbukó vörös korong igézetét hordozták magukban. A kilá-
tótól tartottak visszafelé, a varázskertbe, a diófa alatt álló házba, amelynek falai átitatódtak az állandóság biztonságával, menedéket adó melegével.
Lekonyult az idő füle-farka, hiszen látta a léptek nyomán az elmúlást, a feledést. Ha a löszfal megcsu-
szamlik, a fák gyökerei nem lesznek elegek a porladó ősi csontokon épült falu megtartására, s végül mégis elveszik, ami az emberöltők viharai közepette megmaradt. Lépcső kellene, időtéglákból épült lépcső,
nyújtózott egyet az ösvény alján. Itt lehetne az első tégla, gondolta, majd hátát púposítva, egyenesítve
nagyot nyújtózott, és lustán, kecsesen felsétált. Itt lehetne az utolsó tégla.
Leült, újra résnyire húzta a szemét, és méricskélni kezdte a távolságot, oldalra hajtott fejjel, az ugrás
ígéretével feszülő, de még üléshez húzott lábain. Hány tégla kell egy lépcsőhöz? Egy téglában mennyi
az emlék? Miben mérjük az időt? Téglában? Órában? Feledésben vagy emlékezésben? A boldog vagy a boldogtalan órák számítanak-e megfelelő mértéknek? Vagy egy egész emberöltő?
De vajon melyik ember élete? A három nap alatt gyermekágyi lázban elhunyt anyáé és csecsemőé, vagy
az asztalosé, aki matuzsálemi kort ért meg és végigharcolt két világháborút?
Kinek az emlékével mérjük? A diófáéval, aki áll, és minden pillanat hosszúra nyúlik, hiszen a fűszál
növekedését, a levelek bomlását és a dió érlelését elsietni vagy elhalasztani nem lehet?
Vagy a kőművesinas emlékeiben, aki hetedhét országot bejárt, három mesternél is tanult, s úgy jött
vissza a falujába, hogy mennyasszonyának se a nevét, se az orcáját nem feledte, pedig hetedhét országon
szebbnél szebb lányokat látott, de egynek a mosolyában sem volt meg az otthoni meleg, a téli, fűtött kemencepadka, a ringó bölcsőben egészséges gyermek ígérete?
Az idő ült, lehunyta szemét és figyelt. Ki tudja, meddig ült ott a templomdomb ösvényének tetején,
de mire újra kinyitotta macskamézes szemét, lépcső vezetett az ösvény aljára.
Utolsó téglája a siető huszonegyedik század elnagyolt, sűrített vásznú moziját kínálta, ahol a tartalmas
beszélgetések és sűrű hallgatások számára nem volt hely. Instant kávé, műcukor és műfogsor, műanyag
körmök és szabályozott fogak csikorgásának téglája volt ez. Az idő még nyújtózni sem tette rá puha,
párnás, kissé elmacskásodott lábait.
A következő téglában már kedvét lelte. Libbenő szoknyák, táncos léptek, esküvőre hívott a harangszó.
Boldogság és békényi emberség léptéke volt ez. Keresztelő lábnyomát viselte a következő tégla, temetését
a negyedik. Ismétlődő sorsok, puha léptekkel ballagott az idő.
Nagydarab, három másikat is kitevő téglára lett figyelmes. A falut meg kell tartani. Bármi áron. Kezet
nyújtott az a három a bolthajtásban. Harckocsik dübörögtek, a falu elöljárója leszegett fejjel állt a sorban.
Más lépett elő helyette: Herr Oberleutnant, kérem, ebben a faluban sok a németajkú, mint látja, mink itt
kérem, Herr Oberleutnant, német érzelműek vagyunk. A harckocsik kivonultak. Kisvártatva megérkeztek
az előzőeket üldözők, a falu elöljárója és a német ajkúak hallgattak. Kilépett a sorból a kommunista párt
tagja: Sztarski jitenant, itt kérem, nincsenek németek, itt magyarok vannak és mindenki a kommunista
párt tagja!
Jöttek-mentek a hadseregek és főhadnagyok, a három elöljáróból mindig az lépett ki, akire éppen szükség volt. A falut megtartották, haja szála sem görbült senkinek.
Az idő hosszan elnyúlt a téglán, még dorombolt is, annyira tetszett neki, amit látott.
A következő tégla az iskolamesteré volt, aki soha, egy tanulót se pálcázott, minek tette volna, szeretettel és féltő szóval oktatta hosszú évekig betűvetésre, olvasásra, számolásra a falu apraja-nagyját.
De ott volt a három lánytestvér téglája is, akik köré odagyűltek a lányok, s bizony még nagymama
korukban is megnevettették az unokáikat, feltartóztathatatlan, fogatlan kacagásukkal. Sőt, amikor senki
nem figyelt, lehömbölögtek a domboldalon.
A gyümölcstermesztők téglája mellett ott piroslott a boltosé. Még lejjebb az ónyaöntő nénié, aki szinte
minden bajnak a nevét eltalálta. De ott volt a doktoré, s az iskolaalapítóé, a drótostóté is.
A régi templom meglazult téglái közül is ott volt néhány a lépcsőbe ágyazva.
Összefogództak a téglák, emlékhabarcs, álomkavics, szenteltvíz, áldás tartotta össze minden darabját.
Szerelmes és utolsó halálsóhajok, halotti ének, lakodalmi tánc lebegett felette, s valami elhaló, finom
trombitaszót vitt a szél.
Ballagott az idő puha, macskányi léptekkel a templomdomb alján. Bajszán megrezdült a történelem.
![]() |
| (c)Fodor Veronika |
Szerkesztette: Komjáthy Nessi
| (c) Jaskó Emőke |
Még álmos a kert, a faágakon tompán és halkan csivitelnek a tollas lények, a fagerendák közt lassan oszlik a homály, ráérős-komótosan, mint ahogy a nagyon idős emberek szöszmötölnek reggelente a konyhákban, a gerendák réseiben is lassú percegéssel foszladozik a sötét, elhatározás és erő nélkül.
A bokrok alján nyújtózik a pára, a hideg nedvesség apró gyöngycseppekben ül a növényekre. A dió-
fa áll, felső leveleit már elérte a fény, lombja keletről felragyog, csillámló fénymuzsikát írva a légbe, ha a szellő meg-megsimítja smaragd koronáját.
A medencében ásít a kék, oldalára dőlve alszik a kád, reggeli békéjét nem zavarja az álmos, határozatlan légyzümmögés. Alszik a garázs, benne alszanak a biciklik, alszik Tanika és Kisizzik a diófa alatt megbúvó szobák rejtekén. Bübü is alszik, kutyafülén hullámzanak a hangok, a mélyülő csendben csak béke van.
Terpeszkedik a fény, lágy kezével simogatja a füvet, piszmogva egyenesíti egyesével a fűszálakat, lassan emelkedik a harmat, sóhajtásnyi elmúlást és az új nap kezdetét emelve lassan a légbe.
Karcsú lény sétál, négy lábát kecses méltósággal emelgetve a kerten át. Körbenéz, bajusza hegyén megpihen a pimaszság, Bübü kutyaorra meg se rezzen, alszik, melegbe burkolja a diófa alatt rejtőző szoba, oda macska be nem teheti úgysem a lábát.
Pislog a fény a tisztaszobában, meg-megtorpanva hagy nyomot a papíron a grafit, az ákombákomból ráérősen oldalognak ki a szavak, a fénypászmákban nyerik el végső helyüket és jelentésüket.
Kint az asztalon a kosárban egyensúlyoznak az almák, a nehézkedés törvénye tapasztja össze finom bőrüket. A kávéfőző is visszafogott mormolással főzi a bablét. Óvatos, puha mozdulat nyitja a szekrényt, emeli a tavalyi bögrét, hogy a következő pillanatban...
| (c) Jaskó Emőke |
... hogy a következő pillanatban Pöszke kis híján hasra eshessen a saját lábában. Tompa puffanás, halk szisszenés, a törött lábujjba belenyilallik egy pillanatra a fájdalom. Csurran a kávé, neszez a szék.
Pöszke mellkasához húzza a térdeit, kezében a meleg bablével töltött ibrik, nézi a kertet, nézi a fényt, nézi a hajnalt. Nézi a jóisten egy darabka tenyerét, hiszen azon ül, számba veszi a diófán a leveleket, a levélen a harmatgyöngyöket, a kávéból felszálló gőz aprócska pászmáit.
Minden megvan.
Szerkesztette: Komjáthy Nessi