A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Majoros Nóra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Majoros Nóra. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 2., szerda

Afrikai hírmondó 3.

Harmadszor jelentkezik az Afrikai Hírmondó. Ezúttal Hajdú D. Andrással és Majoros Nóra beszélgetett András afrikai élményeiről, fotózásról, a misszióról, példaképekről, emberekről és állatokról, és a földi meg lelki paradicsomról. Az interjút olyan képek kísérik, amelyek végül nem kerültek be a projektbe. Richard doki (a megszólítás magyarázatát is olvashatjátok az interjúban) is küldött néhány képet.

Szervusz, fotós! Itt vagyunk!
(Hajdú D. András fotója)


Majoros Nóra: Nyolcszor nyolc, azaz hatvannégy fotó. Ennyi került be végül a Cataracta fotósorozatodból az Író Cimborák Kukucs! projektjébe. Hatvannégy ablak Afrikára. Ezeken keresztül pillanthatunk be egy teljesen más világba. A szerzőink, illusztrátoraink a varázslatot, a játékot látták meg a képeiden. Nézzünk rá ezzel a szemmel az élményeidre! Elsőként a repülő ablakán kukucskáljunk ki! Mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél Afrikába Richard misszióját fotózni? 

Hajdú D. András: Az első élményem az volt, amikor kinyitották a repülő ajtaját, és egy hideg, őszi napból megérkeztem a legmelegebb nyárba. Párás, ragadós meleg ütött meg, és ez alapélménnyé vált Afrikából. Először a városba érkeztem, és ott nagyon erősek a szagok is. Ezek nem mindig jók. Sütnek, főznek, izzadtságszag van, és egy tömör váróban összezsúfolódva ez nem kellemes. Sokkal intenzívebb Afrikában minden, mint a mi kis visszafogott Európánkban.

2026. augusztus 26., szerda

Mabele és az árnyék (Majoros Nóra és Szulyovszky Sarolta alkotásai)


Illusztráció: Szulyovszky Sarolta


Majoros Nóra: Mabele és az árnyék


Mabele meglátogatta a nagynénjét. Amikor hazafelé tartott, elhaladt egy farmer kertje mellett. A kerítés mentén selyemakácok sorakoztak. Mabele megállt az árnyékukban hűsölni. Egyszer csak az egyik ágra leereszkedett egy lombszínű madár. Ahogy hintázott az ágon, megmozgatta a leveleket, és Mabele érezte, ahogy az arcán táncot lejt az árnyék.
          – Üdvözöllek, bölcs madár! – köszöntötte udvariasan Mabele, mert tudta, hogy a zöld turákók az erdőszellemek madarai.
          – Üdvözöllek, Mabele – felelte a zöld turákó. – Üzenetet hoztam neked.
          Mabele tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, és biccentett.
          – A fa, amelyiknek megpihentél az árnyékában, világot szeretne látni. Megengednéd, hogy testet cseréljen veled, amíg egyszer lemegy és felkel a nap?
          A lány elgondolkodott. Vajon milyen lehet egyhelyben állni, nem mozgatni a lábát, a kezét, nem beszélgetni más emberekkel? Aztán eszébe jutott, hogy a fa hűs árnyékot adott neki. Szerette volna kimutatni a háláját, ezért, beleegyezett, hogy egy napra testet cseréljen a selyemakáccal. 
          A turákó hármat rikkantott. Mabele érezte, ahogy a testéből mély gyökerek szaladnak a föld mélye felé, és szomjasan kutatnak vízcseppek után. A törzsét erő járta át, az ágai vágyakozva nyújtóztak az ég felé. Körülnézett, és olyan messzire ellátott, ahogy emberként csak olyankor, amikor felmászott egy fa tetejére. Lepillantott az útra, ahol a karcsú, tarka ruhába öltözött fa-Mabele vidáman szökdécselve folytatta útját a falu felé.

2026. június 30., kedd

Afrikai hírmondó 1.

Hosszú utat tetük meg Afrikában, sok csuda dolgot láttunk, de most le kell ülni egy szusszanásnyi időre, pihentetni lábat és szemet. Amíg egy majomkenyérfa árnyékában időzünk, kukucskáljunk be a kulisszák mögé! A lombkorona árnyékában a Kukucs! program szervezőivel: Bódi Katival, Horváth-Dobó Dorottyával, Kovács Réka Barbarával és Majoros Nórával Lipka Bori beszélget.

Lipka Bori: 
„Az afrikai kontinensre sajnos még nem jutottam el – bár, amilyen rosszul bírom a meleget, ez talán nem olyan nagy baj. Viszont az afrikai országok történelme, kultúrája, irodalma már régóta érdekel, a Moly.hu-n tíz éven keresztül vittem az afrikai irodalom megismerését célzó kihívásokat. Így nagyon hálás vagyok, amiért, ha csak közvetetten is, de kapcsolatba kerülhettem ezzel a varázslatos projekttel!”


Lipka Bori: Honnan indult a Kukucs! projekt? Kinek az ötlete volt? Hogy kerültetek kapcsolatba a misszióval, illetve Hajdú D. András fotóival?

Majoros Nóra: Andrással 2016 óta ismerjük egymást, Pannonhalmán dolgoztunk együtt egy fotókiállításon – én szervezőként, ő alkotóként. Ott ismertem meg a Cataracta fotósorozatot és Hardi Richard misszióját. András ötlete volt, hogy a témát valahogy be kéne mutatni gyerekeknek is, és mi kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen az Író Cimborák alkotóközösség pont az ilyen kihívásokat szereti.

Lipka Bori: Mi volt a projekt, a közös alkotás menete?

Horváth-Dobó Dorottya: Az alkotásokat András fotói inspirálták, ezért az induláshoz kaptunk tőle egy rendkívül gazdag fotósorozatot a misszióról. Az írók és az illusztrátorok ezekből a fotókból választottak egyet, vagy akár többet is, amelyeket továbbgondolva megkezdték a munkát. A kész szövegekhez ezt követően illusztrációk, a grafikákhoz pedig szövegek készültek, így komplett alkotásláncok jöttek létre. Emellett a közös munka része az is, hogy egymás szövegeit elolvassuk és szerkesztjük, mert arra törekszünk, hogy az itt születő mesék és versek valóban irodalmi minőséget képviseljenek.

2026. június 28., vasárnap

Ki a nagyobb varázsló? (Dénes Borbála, Majoros Nóra, Orosz Annabella és Váradi Emma alkotásai)

 

Váradi Emma fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Dénes Borbála fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával



Majoros Nóra: Ki a nagyobb varázsló?


Kongó szívében, az erdős szavannán, egy ősöreg baobab fa lombjában élt Afrika legnagyobb varázslója, Monzoto. Külsőre nem különbözött a többi embertől: bőre fekete volt, mint az éjszaka, szeme ragyogott, mint a reggel, haja és szakálla pedig csigákba göndörödött. Senki sem tudta, hány éves, hol fiatalnak látszott, hol öregnek, ahogy éppen kedve tartotta. Ha akart, szélvihart idézett, vizet fakasztott, és a tenyerében a legkeményebb követ is porrá morzsolta. A legfőbb varázslata mégis az volt, hogy bármilyen állat alakjában meg tudott jelenni. Így aztán az állatok éppúgy tisztelték és féltek tőle, mint az emberek. 
     Egy reggel, amikor Monzoto a kelő nappal együtt felébredt, meglátta a fa alatt gyülekező állatokat. Gyakran felkeresték, ha betegek voltak vagy igazságtalanság érte őket, de ennyien még sosem gyülekeztek egyszerre. Itt valami nagy dolognak kellett történnie! – gondolta a varázsló, felvette színes tollakból és falevelekből készült, ünnepi köntösét, majd egy ugrással a fa tövénél termett.

2026. április 29., szerda

Majoros Nóra: A lány, akivel mindig történik valami (részlet)

     Éva négyéves volt, amikor megsejtette, hogy a betűk minden bizonnyal jók valamire. Hűs, nyári délután volt, az eső kipikopogott a papír-írószer és könyvesbolt bejárata fölötti ponyvatetőn. Pont úgy, ahogy az írógép betűi csapódtak a fehér papírra, amikor Kisapa, a nevelőapja esténként dolgozott. A kislány a bolt ablakában ült, kifelé nézelődött az esőáztatta szegedi utcára. Amíg az anyukája vásárolni ment, a könyvesboltot nagyapára és persze Évára bízta.
    Egy vevő lépett a boltba, csilingelt az ajtó fölé akasztott csengő. Éva felkapta a fejét, és alaposan megnézte a férfit. Magas volt, egy kicsit lehajtotta a fejét, ahogy belépett, mintha megszokta volna, hogy mindenhol fennakad.
    – Jó napot, Lipót úr –, aztán meglátta a kislányt, és szigorú arca mosolyra húzódott –, és kegyednek is, Évike kisasszony!
A kislány duzzogva elfordította a fejét.
    – Csókolom – mormolta, mert nagyapa megharagudott, ha nem viselkedett udvariasan a vevőkkel, de magában hozzátette: – Senki sem hívhat Évikének, akinek nem engedem meg!
    A vevő azonban nem foglalkozott tovább a kislánnyal. Nagyapához lépett, beszélt egy kicsit az időjárásról, a kenyér áráról, aztán egy szót mondott, ami úgy hangzott, mint egy varázsige:
    – Kosztolányi…
    Éva úgy látta, nagyapa először körbe-körbe forgatja a csuklóját, mintha nagy varázslatra készülne, majd az ujjpercek halk roppanásával ökölbe zárja a markát, orrára illeszti a szemüvegét, hintázik egyet a balról a jobb lábára, majd odalép egy polchoz, a tengernyi könyv közül egy határozott mozdulattal leemel egyet, és átnyújtja a vevőnek. A vevő elégedetten biccent, mintha beteljesedett volna a furcsa szó, a koszoslányi vagy kosztoslányi, a kislány nem emlékezett pontosan. A vevő kiment, köszönt – viszlát, Évike kisasszony! –, ám a bolt levegőjében tovább rezgett a gyanú, hogy itt valami olyan történt, amit csak a felnőttek érthetnek.
    Éva elhatározta, hogy megfigyeli még egyszer, alaposabban, mi lehet a titok. Nem kellett sokáig várni, csingling, bejött a következő vevő.
    – Köszön – jegyezte meg magában Éva. – Fecseg. Most jön a jelszó.
    – Móra… – mondta a nő áhítattal.
Nagyapa újrakezdte a különös szertartást.
    – Csuklóforgatás – a kislány számolta a lépéseket. – Ujjroppanás. Szemüveg. Hintázás.
Nagyapa most egy másik polchoz lépett, és magabiztosan leemelt egy kötetet. A vevő jól megnézte, belelapozott, aztán fizetett, köszönt, csingling, kiment.
Újra csilingelt a csengő, ezúttal az anyukája és friss kifli illata lépett be az ajtón. 
    – Itt a lehetőség! – gondolta Éva, felállt, lesimította a szoknyáját, és fürkész tekintettel végignézett a polcokon. Magasabbnak tűntek, mint az emeletes házak a belvárosban. Éva megforgatta a csuklóját, aztán összezárta a markát. Hintázott előre-hátra, és halkan elsuttogta a szavakat:
    – Koszos lány, itt az óra, mosakodj meg, kicsi Dóra! – duruzsolta, aztán pörgött is, majd odaperdült az egyik polchoz, és leemelt egy könyvet. Odavitte az anyukájának, és átadta, ahogy nagyapától látta.
    – Tessék parancsolni, hölgyem. Ezt tetszett keresni?
    – Hm. Sütemények az ünnepi asztalra, ötven könnyen elkészíthető recept – olvasta el a könyv címét anya, aztán elnevette magát. – Pontosan erre van szükségem! Honnan tudtad?
    – Nagyapától láttam, hogy csinálja – felelte Éva, aztán elgondolkodva Lipót bácsihoz fordult. – Honnan tudtad, melyik könyvet kérte a bácsi? Azt mondta, koszos lány, és azon nyomban megtaláltad a könyvet.         Meg a néniét is, aki valami órás könyvet keresett.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
    – Micsoda szemfüles gyerek vagy te! No, ha már ilyen jól kifigyelted, elárulom neked a titkot. Úgy hívják, ábécé.
    – Ábécé – ismételte a szót Éva, hogy el ne felejtse.
    – Ez a betűk sorrendje. Ennek megfelelően rendezem el a polcokon a könyveket, így mindig tudom, melyiket hol keressem. Kosztolányi Dezső egy író, a neve K-val kezdődik. Az előrébb van, mint az M, amivel meg Móra Ferenc neve kezdődik. Ezért van Kosztolányi ott, Móra meg amott.
    Éva elhallgatott és a gondolataiba zárkózott. Betűk. Ábécé… Úgy hangzott, mint az abrakadabra, meg a csiribú-csiribá. Vagy az apacuka. Mondogatta magában, ábécé, ábécé. Még akkor is mondogatta, amikor már az ágyban feküdt, és kipikopogtak Kisapa írógépén a betűk.
    – Tudnom kell az ábécét – határozta el, aztán magához ölelte az alvómaciját, a fülére húzta Pimpit, a kispárnáját, és álomba zuhant.

A teljes szöveg a Móra Kiadó gondozásában 2026.04.07-én megjelent azonos című kötetben olvasható. 

Radnóti Blanka illusztrációja

 

2026. március 10., kedd

Majoros Nóra: A régi szoba

  

Bódi Kati illusztrációja

 

Apás hétvége volt. Panni már a város határában tudta meg, hogy ma másik helyre mennek, nem abba a szűkös, lakótelepi lakásba, ahol apa még mindig dobozok között él. Egy nénihez mennek, aki apa új barátnője. Panni neheztelt, amiért apa nem szólt előre. Ha mondta volna, legalább duzzogva száll be a kocsiba, éreztette volna, hogy nem tetszik neki a dolog. Így meg örömmel apa nyakába ugrott, énekeltek és bolondoztak az autóban, semmi duzzogás.
    Apa sokáig körözött a belvárosban, mire parkolóhelyet talált, így Panni alaposan meg tudta figyelni a házakat. Mind szürkére öregedett: sárgaszürkére, rózsaszürkére, barnaszürkére. A párkányok és oszlopok között oroszlánarcok bújtak meg.
    – Gyere! – mondta apa, miután kivette Panni méhecskés bőröndjét a csomagtartóból. – Meglátod, milyen szép az a lakás, ahová megyünk. És bemutatom neked Lídiát is. A nénit, akiről meséltem.
    Lídia! – ízlelgette a szót Panni. – Milyen hercegnős név!
    A zöldszürke háznak akkora kapuja volt, mint egy óriás szája. Panni apa kezébe kapaszkodott. A lépcsőház kőpadlója mintás volt, az indák között egy sárkányhattyú nyújtogatta a nyakát. Panni felnézett: a mennyezetről várkastélyba illő csillár lógott.
    Felmentek egy lépcsőn, majd egy függőfolyosóra jutottak. A kislány a falhoz lapult, apa nevetett, és azt mondta, kétszáz éve áll a ház, Panni akár ugrálhat is, nem fog leszakadni a gang. Panni nem ugrált, inkább ízlelgette a szót: gang.
    Végül a folyosó kanyarulatában megálltak. A sarokban mindkét irányba nyílt egy rácsos ajtó. Az egyikre postaláda volt szerelve, rajta egy hollóval. A másikat kövirózsakoszorú díszítette. Apa a kövirózsásat nyitotta ki. Sötét és fűszerillat lépett ki, apa és Panni lépett be.
    Az első, amit Panni meglátott, a bejárati ajtóval szembeni falon ülő, fejedelmi macska. Panni lecövekelt, és bámulta a képet.
    – Egy régi, egyiptomi kiállítás posztere – magyarázta apa –, de lépj beljebb, mert kihűtjük a lakást. – Megjöttünk! – kiáltott be, a hangja izgatottan pattogott a hosszú folyosón.
    Amíg apa lehámozta Panniról a sapkát, sálat, kesztyűt, kabátot és bakancsot, a kislány ámulva nézett végig a folyosón. A plafon nagyon messze volt, de nem úgy, mint az ég tágas végtelenje, inkább ahogy a kút mélyéről nézett fel a fényre Panni az álmaiban. A mennyezetig érő polcok mintha befelé dőltek volna, és a könyvek mind fejest szerettek volna ugrani a szőnyegre. A szőnyeg mintái elvarázsolt kertet rejtettek. Panni úgy indult el befelé, hogy ne lépjen rá a levelek között leselkedő szörnyekre.
    A folyosó a konyhába vezetett. A pultnál álló nő éppolyan nyújtott volt, mint a könyvespolcok és a mennyezet. A kezében fakanalat tartott, óvatosan fújta, aztán a szája széléhez érintette, megízlelte, és halkan csettintett.
    – Szia Panni, Lídia vagyok – mondta, hosszan nyújtva mindkét í-t. – Mindjárt kész a májgombócleves. Szereted?
    Panni udvariasan bólintott.
    – Péter, megterítesz? – fordult apához, és Panni megszeppent, mert apa ellépett mellőle. – Addig te fedezd fel nyugodtan a többi szobát!

2026. február 12., csütörtök

Majoros Nóra: Az árnyékkutya

  

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

Az angyal zavarában harmadszor is végigsimította ködszínű egyenruháját, és megérintette a jelvényét. Tehetséges, de kezdő őrangyal volt, és most azt kívánta, bár régebb óta lenne szolgálatban. A védence előtte ült a földön, az ölében egy kutya feküdt. Haldoklott. Az ember csendben beszélt hozzá. Az őrangyal arra számított, hogy a kutya lelke csendesen eltávozik az Örök Vadászmezőkre, ő pedig megpróbálja majd enyhíteni az ember gyászát. Ám hirtelen felfényesedett az ég, és egy lélek öltött alakot az őrangyal előtt.
    A kutya karcsú, fekete teste olyan volt, mint a megnyúlt, alkonyi árnyék. Sütött belőle a szomorúság.
    – Hát ez a kutya… Hogy került ide? – döbbent meg az őrangyal, és hirtelen nem tudta, mit tegyen.
    A hideg, fehér falon keresztül bebucskázott a szobába három angyalka. Ahogy meglátták a kutyalelket, a szájuk sírásra görbült.
    – Micsoda szomorú állat – mondták, és simogatni kezdték.
    Az őrangyal összeszedte a gondolatait.
    – Nos, ez a kutya minden bizonnyal eltévedt, és kétségtelenül el van keseredve. El kell vinni a gyógyfürdőbe, aztán az Örök Vadászmezőkre. De ha én elviszem, ki vigyáz a védencemre?
    – Majd mi! – ajánlották az angyalkák.
    Az őrangyal bólintott.
    – Köszönöm, és ígérem, sietek vissza.
    Felkapta a kutyalelket, és felrepült vele a mennyei fürdőbe. A fürdő hatalmas buborékkupolája alatt rengeteg felhő gyűlt össze. Nyári felhő, bárányfelhő, harmatfelhő – csupa gyógyító vizű gomolyag. Hosszú nyelű lepkehálóval terelgette őket egy fürtös angyalka.
    – Beteg volt – magyarázta az őrangyal, és a kutyára mutatott. – És nagyon szeretett volna még élni.
    Az angyalka elkapott egy hetyke kis felhőt, és belefacsarta a legközelebbi kádba.
    – Erdei forrás hűs vize. 
    Az őrangyal beleállította a kádba a kutyát, aki megadóan tűrte, hogy lemossa róla a betegség emlékét. Ezután kiemelte, és szárazra törölte.
    – Obszidiánszínű – jegyezte meg a lepkehálós angyalka.
    – Igen, szép fényes – felelte elgondolkodva az őrangyal –, de még mindig szomorú.
    – Ez nem is fog elmúlni, amíg vissza nem viszed a gazdájához.
    – Az Örök Vadászmezőkre viszem, ahol együtt szaladgálhat a többiekkel, és megvigasztalódhat.
    – Nem fog – mondta magabiztosan az angyalka. – Lélekállat. Ezek sosem hagyják el a gazdájukat. Úgy tudom, az őrangyaloknak segítségükre lehet egy jól képzett kutyalélek. Megkönnyítheti a munkád.

2025. november 29., szombat

Majoros Nóra: Bűntény a diófánál

   Kirakókétszeg és Kétfélegyháza között félúton, Kázmér bácsi szőlőskertjének végében állt egy vén diófa. Ahol a törzsön kerek foltok jelezték a letört ágak helyét, Kázmér bácsi unokái színes szemeket festettek. Az egyik az erdőt leste, a másik a szőlőskertet, a harmadik a kirakókétszegi határt, a negyedik kétfélegyháza tornyait. Igen ám, de hiába figyelte a vén fa négy szemmel a környéket, amikor lepotyogott róla a dió, azt reggelre valaki mindig összegyűjtötte és elvitte. Pedig igencsak fájt a foga a termésre Kázmér bácsinak. Nagy szemű, papírhéjú dió termett rajta, talán egy kicsit aranylott is a héja, amikor lefordult róla a zöld burok.
   Kázmér bácsi megelégelte, hogy a rejtélyes éjjeli tolvaj rendre megfosztja a termés javától, így aztán jelentette a kirakókétszegi rendőrörsön, hogy bűntény közeleg.
   – Még el nem követett bűnténnyel nem foglalkozunk! – csóválta a fejét Elek János őrmester.

Bódi Kati illusztrációja

2025. október 2., csütörtök

Majoros Nóra: Körte-ragozás

 

(c)Rumi Friderika



Körtén

Körtte

Körtő,

Gerezd-

ből kelt

költő


Körtmi

Körtti

Körtők

Magház

mese-

bölcsők


Körtmi

Körtte

Körtén,

Oszto-

zunk a

körtén


Szerkesztette: Miklya Zsolt

2025. szeptember 14., vasárnap

Majoros Nóra: Csalás

(c)Kovács Réka

    Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
    A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be. 
Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz? 
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.

2025. augusztus 1., péntek

Majoros Nóra: A kesztyű

Egy ukrán népmese és Arthur Conan Doyle
Sherlock Holmes történetei nyomán

 

Márialigeti Anna illusztrációja

 

Egy enyhe téli reggelen a mezőőr zsebéből kiesett egy fél pár kesztyű. Nem maradt sokáig ott, ahová esett, a szél elfújta, egy molnárgörény játékból megcibálta, egy nyúl megrágcsálta, mert úgy vélte, ehető. Ámde arra járt egy róka, aki meg a nyulat vélte ehetőnek. Ezután a kesztyű kallódott. Mind tudjuk, mi történik a kallódó kesztyűkkel: belevackolják magukat az állatok. No, de hogyan is történik egy ilyen szállásfoglalás a Borsodi-Mezőségben?
     Vizsgálódásunkban bizonyos Serteperte Holmi úr, a szöcskeegér (egészen pontosan: magyar szöcskeegér) lesz segítségünkre. Nevét onnan kapta, hogy mindenbe beleütötte az orrát, és állandóan kérdéseket tett fel: Hol? Mi? Mikor? Miért? És ez a Hol-Mi ráragadt.
     Éppen téli álmából ébredezett, amikor kopogtattak föld alatti ürege bejáratán. Kikászálódott az ágyból, és a bejárathoz ment. Az ajtóban Hoppá állt, a röpképtelen szöcske (egészen pontosan: magyar tarsza).
     – Van egy ügy! – jelentette Hoppá. – Ismeretlen dolog tűnt fel a réten!
     Az egér jegyzetfüzetet vett elő.
     – Hogy néz ki az a dolog?
     – Mint a búbosbanka tollbóbitája, de nem tollból van, és sokkal nagyobb.
     Holmi felírta.
     – Hol van?
     – A morotvánál, a nőszirmok között.
     – Mikor került oda?
     – A nyúlné szerint télen, amikor a róka megette az urát.
     Holmi mérgesen lecsapta a füzetet. Hoppá gyorsan megjegyezte:
     – Megevési gyilkosság volt, ami nem törvénytelen.
     – Ha az a dolog tél óta ott van, akkor várhat, amíg megreggelizem! Különben nemsokára itt is megevési gyilkosság esete forog fenn – közölte az egér, mire a szöcske megszeppenve félrehúzódott. A szöcskeegér ugyanis szívesen fogyasztott szöcskét, ám ez a tarsza a társa volt.
     Holmi becsukta az ajtót, majd megreggelizett. Csenkeszmagot. Utána felvette kockás kabátját, sapkáját, zsebre tette a nagyítóját, és tette a dolgát: nyomozott. Elsőként megvizsgálta a szóban forgó dolgot. Felfedezte a molnárgörény és a megboldogult nyúl fognyomát. A kallódásra utaló jeleket, úgymint csiszatolódás, beakadás, szakadás és tépődés, sorban feljegyezte a füzetébe. Zsályaillat – ezt kétszer aláhúzta.
     – Te Holmi, nekem van egy megérzésem – mondta izgatottan Hoppá. – Nem lehet, hogy ez egy óriás búbosbanka tollbóbitája? És a róka nem csak a nyulat…
     – Nem találgatunk, barátom, hanem szemtanúkat hallgatunk ki! – közölte az egér.
     A morotva vize locsogott-fecsegett, ahogy a part menti nádasban nyüzsögtek az állatok. A vizsgálat alatt álló dolog a nőszirmok torzsás tövén akadt fenn. A közelben békabuzogány nőtt, friss hajtásain Holmi rágcsálás nyomait vette észre. Feljegyezte a füzetébe, aztán felmászott egy nádszálon, és körülnézett. Ezután cikcakkban átfutott a zsombékoson, mígnem megtalálta, akit keresett: a mocsári teknőst.
     – Mit tudsz mondani az idegen dologról? – szegezte neki a kérdést.
     – Semmit. Azt sem tudom, miről beszélsz – vágta rá a teknős.
     – No, és akkor ki rágcsálta meg ma reggel a békabuzogány leveleit? – kérdezte a szöcskeegér, és nyomatékosításnak felemelte a mutatóujját. – Elárult a fognyomod. Tehát látnod kellett az idegen dolgot! Ki vele, mit tudsz róla!
     A teknős behúzta a nyakát a páncélja alá, alig látszott ki a feje.
     – Jól van. Láttam. De nem én hoztam el onnan, ahol volt!
     – Hol volt?
     – A szilfaliget mellett. A kidőlt tölgy törzsén.
     – És miért hoztad el?
     – Én nem…
     Holmi a teknősre nézett, mire az meggondolta magát.
     – Mert nem akartam, hogy a hörcsögé legyen. Elvettem tőle. Csihi-puhi, megvertem. Nem szégyellem, mondd el nyugodtan bárkinek! Veszélyes az a dolog?
     – Folyamatban lévő nyomozásról nincs módomban információt adni – felelte Holmi, majd intett Hoppának, hogy kövesse.

2025. július 14., hétfő

Majoros Nóra: Csalás

(c)Kovács Réka

    Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
    A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be. 
    Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz? 
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.
Márkó szája ebben a pillanatban a füléig húzódott.
– Nem hiszed? – toppantott Málinkó.
    Márkó az egyik szék támlájáról elvett egy kendőt, és feltartotta, mint egy torreádor. Szerencsére Málinkó elég kupis volt, mindenhol mindent tartott, így a mozdulat elég látványosra sikerült.
– Most bizonyítsam be, vagy reggeli után? – kérdezte Málinkó, a hangjában pattogott a dac.
– Most – felelte határozottan Márkó.
– Átöltözöl, vagy pizsamában jössz?
– Pizsamában.
– Ha bekötöd a szemem, eltévedsz.
– Visszük az agarat! – hárította el az utolsó akadályt Márkó.
Répaorr kelletlenül felemelte a fejét.
– Még nem kaptam reggelit.
– Akkor csatold rá a pórázt, különben megeszi a mókusokat – javasolta Málinkó. – Megígérem, Répaorr, hogy utána másfél adag reggelit kapsz.
    Répaorr erre felugrott a kanapéról, Márkó rácsatolta a pórázt, a kendővel bekötötte Málinkó szemét, és kiléptek a kőtoronyból a hűs, tavaszi hajnalba.
    Amikor Répaorr megállt a kerítésnél az első szimatra, Márkó megszólalt:
– Nos, mi ez?
– Jaj, édesem, nem kell agárnak lennem, hogy kiszimatoljam a kakukkfüvet. Valami olyannal próbálkozz, ami nem illatozik Kirakókétszegig meg vissza.
Márkó továbbindult az ösvényen, amíg egy elágazáshoz nem ért.
– Merre menjünk, Répaorr?
A kutya a levegőbe szimatolt.
– Jobbra vaddisznó, balra őz.
– Balra – felelte határozottan Márkó. Tíz lépés után megállt, mert az agár orra eltűnt egy vakondtúrásban.
– Ez mi? – kérdezte Márkó a bekötött szemű boszorkányt.
– Melyik?
– Ami előtted van.
– Zamatos turbolya – vágta rá Málinkó.
– Jó, akkor ami melletted!
– Erdei gyömbérgyökér az egyik oldalon, orvosi salamonpecsét a másikon. Az egybibés galagonya alatt meg pettyegetett tüdőfű. Mögöttem tavaszi lednek.
– Elvesztem – sóhajtott fel Márkó.
– A vakond is – tette hozzá Répaorr.
    Márkó megigazította Málinkó szemén a kendőt, hogy a boszorkány orrát is elfedje, aztán tovább mentek. Az erdő hűse után Málinkó érezte, hogy megcirógatja a homlokát a nap. Megálltak.
– Pirókegér, nyúl, róka, borz, mókus, sikló – sorolta Répaorr.
– Pásztortáska, réti szegfű, libapimpó, kakukktorma, tárnicsgyökér, ecsetpázsit – sorolta Málinkó.
– Na jó, tegyünk még egy próbát, de most nem Répaorr vezet, hanem én, mert biztos ő árulja el, mi hol van.
– Én? – fintorgott Répaorr. – Csak annyit értek ezekből a nevekből, hogy liba meg kakukk. Mondtam már, hogy éhes vagyok?
    Márkó letért az útról, és egy keskeny csapáson vezette tovább kézen fogva Málinkót. A boszorkány botladozott, az agár lázasan szimatolt, mintha a világ összes szagát fel akarná porszívózni.
Márkó hirtelen megállt.
Megállt Málinkó is.
Márkó várt.
– Na?
– Kocsányos tölgy.
– Az fa.
– Az is növény. 
– De engem az a kis rejtőzködő érdekel a borkonyakékény bokor alatt.
– Olyan bokor nincs.
– De az a csenevész ördögtikmonyfű ott van.
Málinkó hallgatott.
– Szóval nem tudod? – csapta össze a tenyerét Márkó.
– Nem – felelte Málinkó, aztán sietve hozzátette: – De nincs semmi baj, egy pillanatig se érezd magad rosszul emiatt.
– Hogy én? – csodálkozott Márkó. – Nem fogom. Mibe is fogadtunk?
– Semmibe – nevetett a boszorkány.
– Dupla reggeli – dünnyögte az agár.
– Másfél – vágta rá Málinkó és Márkó együtt.
    Visszamentek a toronyba, sőt, Márkó szökdécselt. Annyira örült, hogy még a kendőt is elfelejtette levenni Málinkó szeméről, de a boszorkányt ez szemlátomást nem zavarta, a pórázba kapaszkodott, és az agár hazavezette.
    Mielőtt bementek a toronyba, Málinkó a torony kőfalát befutó repkényhez hajtotta a fejét, majd felkiáltott: 
– Á, értem, de tényleg nem kell rosszul éreznie magát, nem az ő hibája.
    Ezután bementek, Márkó végre megszabadította a boszorkányt a kendőtől. Répaorr kapott reggelit (másfelet), Márkó kávét (duplát), és szamócás pitét. Márkó egy idő után abbahagyta a vigyorgást, és elgondolkodva nézte Málinkó derűs arcát.
– Nem haragszol? – kérdezte.
– Jaj, dehogy. Nem tehet róla, szegény olyan kis madárlelkű. Nagyon szégyenlős, és amikor csenevész ördögtikmonyfűnek csúfoltad, legszívesebben visszabújt volna a föld alá. Még csuklott is.
– Kicsoda?
– Hát az erdei galambvirág. A növény, akit nem ismertem fel.
– De akkor honnan tudod, hogy galambvirág volt? Hazáig rajtad volt a kendő.
– A repkény mondta – rántotta meg a vállát Málinkó.
Márkó elgondolkodott.
– Te beszélsz a növényekkel?
– Nem, dehogy. A növények beszélnek hozzám.
– De hát… De hát ez csalás! – háborodott fel Márkó.
– Ugyan, édesem – búgta Málinkó, és egy puszit nyomott Márkó kócos fejére. – Ez még csak nem is boszorkányság.


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. április 30., szerda

Majoros Nóra: Boszorkány a lovardában (részlet)

A Boszorkány a lovardában című könyv 2025 őszén jelenik meg a Móra Kiadó gondozásában, a #BFF sorozat köteteként.

Illusztráció: Oravecz Gergely

A buszon Iri gondolatai jobban zakatoltak, mint ahogy a busz kerekei zötyögtek a kátyús úton. Leszállt, elindult a Hullámmosta utcácskán. A busz kikanyarodott, majd morogva, pufogva elhajtott. Az utcára telepedett a csönd. Ekkor csordultak ki Iri könnyei. Végigfolytak az arcán, az ajkán, érezte az ízüket. A csalódottság könnye keserű volt, a megalázottságé sós, a haragé csípős. Éppcsak ledobta a táskáját otthon. Hiába volt kikészítve az ebéd, egy falat sem ment volna le a torkán. Trágyára és izzadásra vágyott.
Mire a Táncos-tanyához ért, az arcvonásait kisimította, a mozgását is rendezte, hogy ne tűnjön hebrencsnek. Amíg a mozgására koncentrált, nem jutott eszébe az iskola. A kiskaput gondosan és csendben tette be maga után. Györgyi hátul volt, a karámoknál. Iri habozott kicsit, aztán bement az öltözőbe, felvette a melegítőjét, a játszós kabátját, a sárpillangós gumicsizmát. Gondosan becsukta ezt az ajtót is, és elindult hátra.
– Csóko… Szia, Györgyi – köszönt hebegve. – Megyünk lócitromot lapátolni?
Györgyi elgondolkodva nézte Iri arcát. Iri lesütötte a szemét.
– Hát persze. Láttad múltkor, hol a talicska, a lapát. Én a karám kerítését javítom közben, de rajtad tartom a szemem.
– Mi történt a kerítéssel?
– A Matyi történt vele! Belebújt az ördög, pedig értékelhetné, hogy nem lett kolbász!

2025. február 22., szombat

Majoros Nóra: Álmok az erdőben

(c) Nagy Diána

 

A moha álma 

Álmomban nőni kezdtem, nőttem és nőttem, olyan gyorsan, mintha percenként peregne le egy év. Szempillantásnyi volt egy évszak, a kiadós eső egy harmatcsepp, a nyári szárazság annyi, mint az ellobbanó gyufaszál. Ahogy nőttem, először a páfrányokat hagytam le, aztán a csavarttűjű fenyőket, akiket addig óriásnak gondoltam, de az álmomban hamarosan mélyben elterülő, zöld szőnyegként néztem le rájuk. Jegenyefenyők következtek, a tűjük kemény volt és viaszos, és először féltem, hogy megsebeznek, de ráeszméltem, hogy én sokkal, de sokkal erősebb vagyok náluk. Elmaradtak a cukorfenyők, majd a sárgafenyők. Mindig csodáltam kócos lombjukat, és találgattam, vajon róluk esnek-e le azok a hatalmas tobozok, amelyeknek magjaiból jóllakik egy egész mókuscsalád. De ezek a tobozok is eltűntek a mélyben, és már minden fa hegyes kis kúp volt alattam. Bezzeg én esőt karcoltam az eltévedt felhőkből! Ághegyemre sas telepedett, és meg sem rezzentem a súlya alatt. Mókusok ugráltak lombom mélyén, meg sem csikizték a leveleim. A törzsemnek fekete medve dörgölőzött, de csak egy apró pont volt fentről a háta, és vastag kérgemen keresztül meg sem éreztem a teste melegét. Az erdőtűz is csak annyi volt, mintha valaki rám terített volna egy meleg takarót. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan picike és rövid életű, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odafent a világ, és milyen érzés mamutfenyőnek lenni? 

A mamutfenyő álma 

Álmomban zsugorodni kezdtem, és csak nőtt mellettem minden, mintha fordítva peregne le az elmúlt háromezer év, amit átéltem. Először csak azok a társaim magasodtak fölém, akikkel együtt őrizzük az erdőt évszázadok óta, aztán közelről láttam a sárgafenyők lombját. Odafentről nem is látszott, milyen puha és hosszú tűleveleik vannak, de most megfigyelhettem őket. Ahogy az sem látszott, milyen erős, hetyke levelei vannak a jegenyefenyőnek. Az ágak között mókusok ugráltak. Éles fogaikkal kibontották a tobozokat, kiszabadították a magokat, és el-elhullajtottak párat. El is felejtettem, hogy nélkülük nem tudna megújulni az erdő. Már csak a csavarttűjű fenyők lombja maradt alattam, utoljára akkor láttam őket, amikor kéteznyolcszáz éve, sudár csemeteként kicsúfoltam göcsörtös ágaikat. Félve ereszkedtem közéjük. Odalent éles patáikkal ijesztgettek a vadjuhok, és elcsörtetett mellettem egy óriási medve. Hangyák haladtak el a közelemben ütemes trappolással, aztán egy légy olyan hangosan rezegtette a szárnyait, hogy azt hittem, vihar készülődik. Nyolc imbolygó oszlop emelkedett fölém, és amikor felnéztem, megláttam egy pók mintás hasát. A pók elszaladt, amikor a páfránylevelek felfoghatatlan magasságából mellém hullott egy harmatcsepp. Megláttam magam a tükrében. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan hatalmas és ősi, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odalent a világ, és milyen érzés mohának lenni?


Szerkesztette: Miklya Luzsányi Mónika
Eredeti megjelenés: Family CikCakk Magazin 2018/3

2024. augusztus 31., szombat

Majoros Nóra: Mátyás föle

(c) Tuza Edit



    Történt egyszer, még Mátyás király idejében, hogy Kisszékelyben az András gazda macskájának földeríthetnékje támadt, és ez a kedv olyan ficánkosnak bizonyult, hogy a macska elcsavargott egészen a király budai palotájáig. Szép, cirmos jószág volt, olyan cifra mintával, hogy a király palástjára sem hímeztek különbet. Az is volt a neve, hogy Cifra, kivéve, amikor tejfölt lopott András gazda asztaláról.
Olyankor cudar ménköves bolhafészeknek, vagy kitaszajtott csámpás úrangyalának nevezte a gazdája.
Minél több tejfölt lopott, annál hosszabb neve lett.
    Cifra modern macskának bizonyult, évszázadokkal megelőzte a korát, ugyanis nem tett különbséget a gazda háza meg a király háza között, ugyanúgy belelefetyelt a tejfölbe a budai vár fölséges konyhájá-
ban, mint otthon. Lett is haddelhadd, amikor a király reggel fölfedezte, hogy a csuporban hiányos a föl.

    Rohangásztak a szolgák föl és alá, féltette a fejét minden alattvaló, mert a király asztaláról lopni főbenjáró bűn volt. Vagyis fölbenjáró. Mert bizony a nyavalyás tolvaj nemcsak nyalta azt a tejfölt, hanem bele is tapicskolt, ám mielőtt szépen letisztogatta volna a mancsát, a királyi főagár hangos csaholással kikergette a konyhából. Így esett, hogy a fölbemártott mancs fehér nyomot hagyott a királyi abroszon.
– Egy sötét bűntett világos lenyomata! – lobogtatta az abroszt a királyi főnyomolvasó.
A főagár is csaholva ecsetelte a bűntett szörnyűségét.
– Kapjátok el a bitangot, és hozzátok elém! – rendelkezett Mátyás király.

2023. október 14., szombat

Majoros Nóra: Zümmög a zélet

 

Szabó Imola Julianna illusztrációja



zümmög a reggeli álom

zirreg a méhraj a zágon

kúszik a fénycsik a zágyon

cseppen és csurran a méz


serceg a tálon a zalma

ébred a zéhem a zajra

zümmög a zétel a gázon

zirreg a zérben a vér


zümmög a zészaki szél

zerreg a záporeső

zakatol a zivatar

szuszorog a bedugul a zorr


nyiszorog a zárban a kulcs

perceg a zoduban a szú

zörrög a zöng a beszéd

zümmög a zongorahúr


zümmög e zerrel a rét

zürrög a zűrben a zút

csillag a méhe a zégnek

fénylik a kas: a tejút




Szerkesztette: Miklya Zsolt










2023. október 3., kedd

Majoros Nóra: A tündér csillaga

 

Bódi Kati illusztrációja


    Az égi kasban, a Tejút egy szegletében száguldozott egy üstökös. Izzó magjából itt-ott elhagyott egy darabkát. A leszakadt szemcsék zirregtek, zurrogtak, mint egy raj űrbéli méh, libbentek erre is, arra is a semmiben, aztán lezuhantak a legközelebbi égitestre.
    Egyszer egy ilyen kődarab addig fészkelődött, míg magához nem vonzotta egy nagy, kék bolygó: a Föld. Teste apró volt, ám ahogy zuhant át a légkörön, olyan nagy fénnyel izzott, mint egykor az üstökös. Pici szíve égett, egyre kisebbé és sűrűbbé tömörödött.
    A meteorit cickafarkak, mezei zsályák és útifüvek között csapódott be egy réten. A nyár már sárgára perzselte a kalászokat, így egy száraz fűcsomó lángot fogott az izzó kőtől, majd egy pillanat alatt ellobbant. Kisujjkörömnyi kráter közepén pihegett a meteorit. Tüze lassan halványult, de a felülete fénylett, mint egy rózsabogár.

2023. május 27., szombat

Majoros Nóra- Fodor Veronika: Dió

 


(c)Fodor Veronika

Dió

Dió, dió, aranydió, benne pici szoba, pici szobában kicsi ágy, kicsi ágyban hímzett párna. Hímzett párnán monogram: PP, csupa kékkel írva. Pöttöm Pirók, ő alszik a párnán, ő nyújtózik az ágyban, ott benn, a dióhéjban.

Vajon mit csinál egy ilyen pici lány, amikor felkel a nap, és harmatban nyújtózik a kert?

– Készülj, Pöttöm Pirók, – csiviteli a cinke, – hímezd a kelengyédet!

– Kelengyét? – nevet Pöttöm Pirók. – Ugyan minek nekem kelengye?

– Hát csak nem akarsz egyedül élni ebben a dióban?

– Dió, dió, aranydió, egyedül is nagyon jó! – csilingel Pöttöm Pirók. – Inkább adj nekem pár pehelytollat!

– Pehelytollat? Ugyan minek neked pehelytoll?

– Tollseprűnek, hogy ragyogjon kívül-belül az aranydió!

Ad a cinke, hogyne adna, de azért csóválja a fejét.

– Ha kitakarítottál, állj neki szépen, hímezd azt a kelengyét!

Dió, dió, aranydió, szépen csillog, szépen fénylik, mind kiszalad belőle a szürke por. Elfárad Pöttöm Pirók, pici szobában, kicsi ágyban álomra hajtja a fejét.

Vajon mit csinál egy ilyen csöppnyi lány, amikor csepereg az eső, és kíváncsi esőszemek kukkantanak be a héjon?

– Csipp, csepp, csöppnyi kislány, mosakodj, fésülködj, szépítkezz! – kopogják a cseppek.

– Szépítkezzem? Ugyan minek kéne szépítkeznem?

– Csipp, csepp, csak nem akarsz itt ücsörögni egyedül, amíg el nem fakul ez a csirgő-csörgő aranydió?

– Dió, dió, aranydió, egyedül is nagyon jó! – feleseli Pöttöm Pirók. – Inkább öntözzétek meg jól a földet itt a házam körül, hogy kikeljenek a magok, amiket elvetettem.

– Lics-locs, akkor is locsolunk, ha nem kéred – felelik az esőcseppek, és lecsorognak az arany barázdákon.

Gumicsizmát húz Pöttöm Pirók, kiugrik a dióból, és táncol az esőben, pliccs, placcs, tocsog a pocsolyákban. Sáros az arca, lucskos a nadrágja, fülig ér a szája. Bemászik az aranydióba, levetkőzik, kiteríti a vizes ruhát, megtörülközik, és bebújik a kicsi ágyba. Kicsi kályhában pisszegve táncolnak az apró lángok, juj, juj, emlékét is félik a nagy, csobbanó esőcseppeknek. Pici kémény, pici füstgomoly, pipi álompamacs, pici hirr, pici hörr, horkolás.

Vajon mit csinál egy esőemlékű, fényes reggelen egy ilyen inci-finci lány? Tán kelengyét hímez? Tán mosakodik, fésülködik, szépítkezik? Kiskapával gyomlál, kis karóval hajtást tángál, kis kendővel bimbót mosdat, gereblyével göröngyöt fésül.

– Készülj, Pöttöm Pirók! – kiáltja a cinke.

– Készüljek? Ugyan mire készüljek?

– Jön már a Hangyaherceg, fényes szőrű vakond hátán ide vágtat. Elvisz a tornyos palotájába, te leszel a királynője! Egymillió szolgád lesz, semmire sem lesz gondod! Készítsd elő a kelengyét, mosakodj, fésülködj, szépítkezz, mindjárt itt van érted.

– Értem? Minek kellek én neki?

– Aranykoronás királynőnek!

– És mi lesz az aranydióval?

– Ne gondolj azzal, majd elcsipegeti egy éhes rigó, elrágja egy éhes mókus.

Juj, juj, megijed Pöttöm Pirók, de még a virágok is megijednek. Becsukódik minden bimbó, visszabújik a földbe minden hajtás. Juj, juj, bebújik Pöttöm Pirók a dióba, magára húzza a héjat. Csitt, csitt, apró lángok, pissz, pissz, füstgomoly, huss, huss, csendesedj el, tiszta arany csillogás. Elhalkul az aranydió színe, körbeöleli a tegnapi sár, lekonyul a kémény. Egyre közelebb koppanak a fénylő vakondparipa lábai, közelednek, közelednek, jön a Hangyaherceg, most védj meg, aranydió!

Dió, dió, aranydió, benne egy parányi szív, dibb, dobb, félelemben zakatol.

Elvágtat a Hangyaherceg, nem találja meg Pöttöm Pirókot, nem leli az aranydiót.

Megnyugszik a kicsi lány, kicsi testben arany szív, arany szívben kis dió, egyedül is nagyon jó.

 

 Szerkesztette: Németh Eszter

2023. január 20., péntek

Majoros Nóra: Borz-mesék

 

Csillagles


Hanga Réka illusztrációja


Borz éjjelente körbeszimatolta az erdőt, és ennivalót keresett. Az orra mindig szorosan a földre tapadt, de egyszer véletlenül felnézett az égre, és meglátott egy csillagot.

– Látni szeretném a Tejutat – határozta el.

Körbe-körbe járt az erdőben, de sehol sem talált a fák között olyan rést, ahonnan látható lett volna. Másnap csomagolt magának egy konzervkukacos szendvicset, hogy ne kelljen ennivaló után kutatnia, aztán elment Kakukkhoz.

– Felrepítesz a legmagasabb fa tetejére? Látni szeretném a Tejutat.

– Nagyon szívesen megtenném, de nem bírlak el. Nyúlnak van távcsöve, kérdezd meg, hátha kölcsönadja. Azzal jobban láthatod.

Nyúl odúja sötétbe burkolózott, az egész család aludt. Borz halkan megkocogtatta az ajtót. Aztán kicsit hangosabban, majd a biztonság kedvéért sokkal hangosabban is.

– Mi az? Tűz van? Visszaköltözött Róka az erdőbe? – dugta ki a fejét Nyúl az ajtón.

– Kölcsönadod a távcsövedet?

– Pont most? Az éjszaka közepén?

– Igen. Látni szeretném a Tejutat.

– Hát jó – felelte Nyúl, és előkereste.

Borz belenézett.

– Nyúl, ez borzasztóan homályos.

– Tudom – felelte Nyúl ásítva. – Teljesen használhatatlan. De az erdőn túl van egy domb, a tetején magasles. Próbáld meg onnan.

Borz lelkesen galoppozott a domb felé, aztán megtorpant az erdő szélén, mert emberszagot érzett. A magaslesen egy vadász kuporgott. Borz várt és várt, de a vadász csak akkor hagyta el a tornyot, amikor felkelt a nap, és már nem látszottak a csillagok.

Másnap este, amikor a vadász a dombra ért, csodálkozva állt meg a magasles előtt. Körbe volt kerítve piros szalaggal, és egy tábla lógott róla:

„Életveszély miatt ma nem látogatható.”

A vadász bosszúsan hazacaplatott. Pedig valaki mégis felmászott a lesre, mert amikor a vadász a következő estén újra próbálkozott, egy bontatlan kukackonzervet talált a padon, meg egy cetlit:

„Ne vadássz, inkább egyél kukacot és nézd a Tejutat! Innen az egész látszik.”

 

Vadas Máté illusztrációja

2022. december 24., szombat

Bertóti Johanna – Turbuly Lilla: Áramszünet / RÍMDÚDOLÓ 8

Bertóti Johanna Rímdúdoló nevű dalsorozatának nyolcadik részét mutatjuk be, azaz Turbuly Lilla Áramszünet c. versének a feldolgozását. 2013 decemberében a Meglepetés téma kapcsán Johanna azzal ajándékozta meg Lillát, hogy megzenésítette a verset, most Fehér Csabának köszönhetően új köntöst öltött a dal. A szerzeményhez tartozó animáció a Meglepetés témához készített, csomagokat ábrázoló rajzokból állt össze, amelyek Simonyi Cecília és Majoros Nóra munkái.


Köszönet Fehér Csabának a produceri munkáért, a felvételért és hangkeverésért, illetve Bertóti Attilának a videó elkészítéséért.

Előző részek:

Örülünk, ha hallgatjátok a dalokat. Bátran osszátok meg másokkal is őket, illetve figyeljétek Bertóti Johanna YouTube-csatornáját és az Író Cimborák blogját, ugyanis hátra van még két Rímdúdoló-videó.