 |
| Illusztráció: Litkey Csaba |
Az angyal csak zuhant, zuhant lefelé, az Óriásfelleg egyre
kisebb lett, szinte már nem is látta, s akkor lenézett. Ezüstszínű selyemcsíkot
látott ott lent kanyarogni, pont olyan színűt, mint a Tanítója ruhája, így nem
félt, mert az ismerős szín megnyugtatta. Csak az volt meglepő, milyen hatalmas
ez a csík, és milyen különös: a két oldalán ezer, színes dolog áll és mozog,
kicsik és nagyok, és néha át is ível felette valami hatalmas építmény. Ahogy az
angyal zuhant lejjebb és lejjebb, már csak az ezüst színt látta, majd
belézuhant, behunyta kis szemét, és amikor kinyitotta…
…egy szűkös
helyen embereket látott maga körül. Volt, aki ült, s akiknek nem jutott hely,
az állt. Nem nézett rá egy sem, mintha ott sem lenne. Talán nem is látják?
Egymásra sem néznek. De, egymást biztosan látják, hisz nem ütköznek össze. De
akkor őt is látniuk kell −, gondolta. Vagy csak nem figyelnek rá? És egymásra
sem? Ezen tűnődött, amikor meghallotta az első emberi szót életében, valahonnét
messziről, harsányan:
„kosuttér”.