Szabó B. Máté – Nagy Anikó Johanna: Mi lenne, ha az iskola a természetben lenne?

Az ébresztőóra felsikoltott. Negyed hét volt, szerda, április közepe, F816 nevű bolygó.

Dani összerezzent, és kétségbeesetten a fejére húzta a paplant.

– Nem akarok iskolába menni – nyöszörögte félálomban.

Anya becsörtetett a gyerekszobába, az ablakhoz ment, és egy függönyrántással beengedte a bágyadt reggeli világosságot.

– Mi lenne, ha ma kihagynánk a hisztit? Kelj fel, kisfiam! Nem késhetünk el megint!

– Mi lenne, ha ma az iskolát hagynánk ki? – gondolta Dani, és elbújt a paplan alatt.

Eközben, egy másik bolygón, aminek a neve N308 volt, egy másik kisfiú, Máté szintén éppen a reggeli ébredésnél tartott. Nála nem az ébresztőóra berregett. Buckó, a kutyája pattant fel az ágyra, és hevesen nyalogatni kezdte Máté fülét. A kisfiú átölelte a kutyus nyakát.

– Szia, Buckó! Te is éhes vagy?

Dani nem akart felkelni. Anya már nyomokban sem tartalmazott türelmet, amikor negyedszer ráncigálta le a paplant elsőszülött fiáról. Dani végül belátta, hogy nincs menekvés, álmosan kikászálódott az ágyból, és sértődött képpel vonult ki a mosdóba. Aztán haragosan beslattyogott a konyhába, hogy megigya a reggeli italát, és közölje, hogy egy fikarcnyit sem éhes.

Máté gyorsan felkelt, adott enni Buckónak, aztán leült apa és anya mellé a reggelizőasztalhoz. Evés után bújócskázott egyet a kutyával, aztán elindult az iskolába. A hátizsákjában csak a tízóraija zötykölődött.

Dani még mindig duzzogott, és éppen a cipőfűzőjével veszekedett. Anya feladta fiára a kardigánt, aztán a 7 kiló 45 dekás iskolatáskát (mert ma zongora is lesz, szolfézs és torna is), lifttel lementek a nyolcadikról a mélygarázsba, beültek a kocsiba, és besoroltak a reggeli forgalmi dugóba.

Máté kertes házban lakott, és gyalog járt iskolába. Az utcán nem voltak autók, mert ezen a bolygón nem bányásztak olajat, amiből benzint lehetett volna gyártani, így az emberek gyalog, biciklivel, villamossal, vonattal, vagy napenergiával működő libegő kis kabinokkal közlekedtek.

Dani még mindig az autóban punnyadt, mert alaposan beállt a forgalom a körúton. Anya idegei szakadozni kezdtek.

– Mondtam, hogy igyekezz! Már megint el fogunk késni!

Dani nem értette, miért az ő hibája a dugó a nagykörúton, de nem volt kedve kinyitni a száját. Inkább elképzelte, mi lenne, ha az utcán szagtalan, hangtalan elektromos járművek járnának, amikkel repülni is lehetne.

Máté befordult a sarkon, ahonnan már látszódott az iskola. Széles, üvegfalú épület volt, hatalmas fákkal, és füves parkkal körbevéve. A gyerekek egész délelőtt kint bóklásztak az erdőben, a mezőn, a hegytetőn, a folyóparton vagy a kis halastó mellett. Mert ez mind ott volt az iskola körül. Az erdőben rengeteg állat élt, róka, sün, borz, mókus, őz, legalább százféle madár, ezernyi bogár. És nyolcféle gomba is nőtt. A halastóban pedig pontosan kilencvenháromféle hal úszkált.

Kisfiúk, figyelem!

Kedves kisfiús anyukák, akiket a csemeték folyton újabb és újabb autós mesékért nyaggatnak: itt a megoldás! Nagy Anikó Johanna megajándékozott bennünket Misivel, a sárga kisautóval. Az illusztrációt Molnár Olgi készítette.

Illusztráció: Molnár Olgi

Misi, a kisautó sárga volt, akár csak egy érett citrom. Kövér, fekete gumikerekeken gurult, ezüstszínű lökhárítói tükörként fénylettek, a lámpái két hatalmas, kíváncsi szemre hasonlítottak. Az ülései pedig olyan zöldek és selymesek voltak, mint a friss moha a patakparti köveken.

            Egy udvaron éldegélt, egy tekintélyes markoló, egy izgága villástargonca és egy rettentően erős traktor társaságában. Ott lakott még Briós, a rojtos bundájú komondor, és Kefir, a vörösbarna, hosszúbajszú macska is.

            Egy szép, kora őszi napon testes idegen férfi érkezett az udvarba. Misi gazdája, Egon nyájasan fogadta, és készségesen körbevezette. Közben büszkélkedett az erős traktorral, az ügyes markolóval, a pörgő-forgó targoncával, majd legvégül megállt Misi mellett és így szólt az idegenhez:          

            − Hát ez lenne az, kedves uram, ez a kis sárga itt. Megszabadulnék már tőle. Azt tervezem, veszek egy újat. Egy gyorsabbat, erősebbet, modernebbet. Tessék, próbálja csak ki nyugodtan, ennyi pénzért jobbat nem talál, nekem elhiheti –, azzal az idegen kezébe nyomta a kisautó slusszkulcsát, és előzékenyen kinyitotta neki az ajtót is. Kedves uram behuppant a mohazöld ülésbe és beindította a motort.

Nagy Anikó Johanna: A boszorkány bosszúja

Pap Kata illusztrációja

Mendegélt Szádeli és Admata a sivatagban. Néha megpihentek, falatoztak a pogácsából, kortyoltak a vízből. Közben magukról meséltek. És ahogy beszélgettek, és kéz a kézben bandukoltak, egyre inkább megszerették egymást. Mindketten tudták, bár egyikük sem mondta, örök szerelem szövődik közöttük.

Nemsokára feltűnt a látóhatár peremén Admata apjának aranytornyú városa. Egyre közelebb és közelebb fényeskedett, lassanként a türkizkupola is kivehetővé vált. Egy órányira lehetett csupán.

A majomka végig velük tartott, s úgy viselkedett, mint a szelíd bárány. Néha Szádeli vállán üldögélt, máskor Admata karjában szunyókált. De a kedvessége, jósága csak színjáték volt. Hiába bújtatták őt új testbe, a szíve épp oly álnok maradt, mint annak előtte volt. Selymes bundája alatt a Sziklák Boszorkájának gonosz lelke fortyogott. Egész úton leste a megfelelő alkalmat, mikor állhatna bosszút Szádelin. A pillanat egy pihenő közben jött el. A fiú elnyújtózott pár percre a homokban, lehunyta a szemét, s talán el is szundított kicsinykét. Admata is elbóbiskolt a hőségben, a fiú vállára támasztva fejét. Több sem kellett a szemfüles majomkának. Kirántotta Szádeli zsebéből az ezüstecsetet, s apró darabokra törte. Amint az ecset széthullt, a majomka visszaváltozott boszorkává. 

A kezdet

Két éve járunk egy osztályba.
Két éve vagyok belezúgva.
És két éve nem mertem szólni hozzá egyetlen szót sem.
Reggel hajat mostam, és fél óráig bénáztam, mire eldöntöttem melyik pulcsi legyen. Mert tudtam, hogy ma megteszem.
Kicsengettek az utolsó óráról, és én végre rászántam magam. Odamentem Jancsihoz. Jancsi… Istenem! Már a neve is annyira dögös.
Szóval odamentem hozzá, mert volt egy tervem. Egy orbitálisan király tervem. Kitaláltam, hogy úgy kezdem, hogy véletlenül megtudtam (ja, véletlenül), hogy imádja a kutyákat, és ezért azt gondoltam, hogy biztosan tudna nekem tanácsot adni, mert nekem is van egy keverékem, de nem tudom megtanítani semmire. Szóval a terv az, hogy majd a kutyák révén gyakran dumálunk, ő rájön, hogy én tulajdonképpen egy egész helyes csajszi vagyok, és majd jól belém szeret.
Szóval odamentem Jancsihoz az óra végén, és megszólítottam.
- Szia!
- Szeva, mi a gond? – kérdezte, de rám sem nézett, csak elindult a szekrényéhez.
- Hát én csak… tudod, azt hallottam, hogy te állítólag eléggé bírod a kutyákat…
- Hát ja, tudok róluk egyet s mást – vetette oda, és pakolni kezdett.
És ahogy álltunk ott a szekrényeknél, jött az igazgató, és én ki akartam térni kicsit előle, hogy a méretes hasa elférjen a folyosón, és hirtelen arrébb léptem. És hát amekkora balfék vagyok, pont ráléptem Jancsi lábujjára. A cipőm sarkával. A vászontornacipős lábujjára.

Nagy Anikó Johanna: Kedves Gombóc Arthúr

Kedves Gombóc Artúr!

   Az újesztendő küszöbén tébláboltam éppen, amikor eldöntöttem, hogy elég a gatyázásból, lerázom a tavalyról maradt tutyimutyiságomat, és megírom végre neked ezt a levelet.

   Azóta tervezgetem, amióta ráeszméltem, hogy mi ketten igazi sorstársak vagyunk. És az az elvem, kedves Artúr, hogy a sorstársak minden körülmények között tartsanak össze! Ha eddig nem is, hát legalább most, az újévben.

   Bár valahol azt olvastam, hogy te vagy az egyetlen, aki olyan nagyon szereted a csokoládét, hogy szinte már semmi mást nem is eszel (és mégsem fogysz le), de a tény az, hogy sajna ketten vagyunk. Minimum.

Átjáró

– Anya, figyelj!

– Hm?

– Anya, te tudtad, hogy a cserépkályhánknak az ajtója igazából nem is az, aminek látszik?

– Ühüm…

– Ott igazából van egy titkos út! Amolyan átjáróféleség, vagy hogy is mondjam.

– Aha…

– És lehet, hogy egyszer majd értem is eljön. Ha majd újra megtörténik. Hogy nem történik semmi.

   Anya letette a krumplihámozót, és fürkészőn nézett a kisfiára.

– Ki jön el érted, szívem?

– Hát Közbenjáró!

   Anya furán nézett.

– Közbenjáró?

– Aha! És akkor én is lehetek megmentő. Mert tudod az úgy volt, hogy Másvárosban egyszer csak az történt, hogy semmi sem történt. Érted ezt? És lassan mindenkinek valami fura betegsége lett. Elkezdtek a voltban beszélni. Meg nekifogtak csinálni valamit, de közben elfelejtették, mit is akartak, aztán a végén annyira elaludtak, hogy nem is tudtak egyáltalán felébredni.

– És hogy jön ez a mi kályhaajtónkhoz? – értetlenkedett anya.

– Jaj, anya, mondtam, hogy ott van az átjáró. Ha oda bebújsz Közbenjáróval, akkor eljutsz Másvárosba, ahol minden háznak másféle a színe, és találkozhatsz Cerkával, aki mindennap befesti az eget, és attól függ, hogy milyen lesz az idő. És néha tortaalakú felhőket pingál. Meg ott lakik Don Zon Góra is, aki a hangokért felelős. Érted, milyen vicces a neve, ugye? Mindenkit behangol, vagy ilyesmi. És Szkriptum, aki furaságokat ír egy hatalmas könyvbe, és annyira titkos az egész, hogy az írás egyáltalán nem látszik, sőt ő maga sem emlékszik rá, hogy mit írt bele. De valahogyan mégis minden tőle függ. Hogy milyen lesz ott az élet.

– Tulajdonképpen honnan veszed ezeket a dolgokat? – kérdezte anya kicsit aggódva.

– Hát Kázmértól. Ő a főszereplő. Meg Kamilla, a barátja. Őértük jön el Közbenjáró, átviszi őket a kályhaajtón, és egy teljesen másik világban lesznek. És már majdnem katasztrófa lesz, és ott ragadnak, de aztán szerencséjük lesz, és mégis haza tudnak jönni.

– Kázmér és Kamilla?

– Igen! A könyvből.

– Milyen könyvből?

– Hát abból, amit apával olvastunk esténként. Átjáró Másvárosba a címe. Tök jó! Csak sajnos tegnap vége lett.

   Anya megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Aha, a könyv – mondta mosolyogva, és kézbe vette a krumplihámozó kést. – És mi van még abban a könyvben, szívem?

– Ó, egy csomó nagyon vicces rész van benne. Még Ludas Matyiról is van szó benne, meg egy rendmániás nagymamáról. Szerinted a nagyi is rendmániás?

   Anya elgondolkodott.

– Azt hiszem, egy kicsit rendmániás – szögezte le aztán.

– Szerintem is az. A múltkor is rendet rakott a könyveim között. Csak az volt a furcsa, hogy utána semmit nem találtam meg. A rendnek nem az a lényege, hogy könnyebb legyen a dolgokat megtalálni?

– Olyasmi – hümmögött anya.

– És van a könyvben még az Ihlet is, aki nem akarja megszállni Szkriptumot, és az egész teljesen izgalmas, mert Kázmér és Kamilla folyton kalandokba keverednek, meg veszélyekbe sodródnak. És még egy szerelmes mese is van benne, de az engem nem annyira érdekelt. És a végén születik is valaki, és valamiért attól gyógyulnak meg a Másvárosiak, de azt nem teljesen értettem. Viszont isznak rózsaszörpöt, amit én még sosem ittam. Nem lehetne, hogy egyszer te is csinálj olyat?

Nagy Anikó Johanna

Magyari Andrea – Átjáró Másvárosba

Nagy Anikó Johanna: Az eltűnt mobil

Kőszeghy Csilla grafikája

Az osztályunkban történt, az 5. a-ban. Adrienn telefonja eltűnt. Drága telefon volt, mert Adrienn szülei gazdagok, és mindenből drágát vesznek. Biztosan azért, hogy mindenki lássa, hogy gazdagok. 

Nagy Anikó Johanna: Pracli és a piros sál

Egri Mónika grafikája

A piros sál kicsit öregecske volt már, de még mindig nagyon puha és jó meleg. A két végén sűrű rojtok bodorodtak. Itt-ott egy-egy szála már kihúzódott, elszakadozott, és a közepe táján egy fura alakú sötétes folt is terpeszkedett. De bárkit megóvott volna a torokgyulladástól a legzordabb hideg télben is. Ez a bodros-rojtos sál benn lapult a szekrény sötétjében már évek óta. Jöttek helyette újabb, divatosabb sálak, és vele már régóta nem törődött senki sem.

Ignasi Blanch – Nagy Anikó Johanna: Hanka fátyla

Egyszer régen, egy tengerparti kis faluban élt egy gyönyörű és kedves leány, Hanka. Ugyanebben a faluban, csak épp a másik végében éldegélt Arlen, a jóravaló, délceg termetű halászfiú. Arlen és Hanka igen nagyon szerették egymást. Azt tervezték, nemsokára összeházasodnak.

   Egy napon dúsgazdag kereskedő, Kurszán hajtott át a falun. Arannyal díszített, hatlovas hintója ablakából meglátta Hankát, amint a frissen mosott ruhákat teregette a kertben. A lány szépsége rögtön magával ragadta, és azonnal megfogadta, hogy mindenképpen elveszi feleségül.

   Másnap Kurszán végtelen gazdagságával hencegve még pompásabb, tizenkét lovas hintóval jött a faluba. Megállt Hankáék szegényes háza előtt, és bekopogtatott. A lány szülei szívesen fogadták a vagyonos vendéget, hellyel kínálták, ételt, italt tettek elé. De amikor meghallották, mi járatban van, Hanka apja így szólt:

   – Nagyságos uram, megtisztelő az ajánlatod, de én ebben nem dönthetek. A lányomra bízom, kihez megy feleségül.

   A kereskedő Hankához fordult.

   – Hozzám jössz-e, szép leányom? – kérdezte kevélyen, mert el sem tudta képzelni, hogy bárki nemet mondana neki.

   – Köszönöm a megtiszteltetést, uram, de nem mehetek hozzád – szólt a lány lesütött szemmel. –  Van már kérőm, Arlen. Nem leszek én soha másé, csakis az övé.

   Kurszán hamarjában megszólalni sem tudott a döbbenettől. Dühösen sarkon fordult, beült a hintóba, és elszáguldott.

   Telt, múlt az idő, mindenki régen elfeledte már az esetet.

Ignasi Blanch, katalán művész illusztrációja

   Végre aztán eljött Hanka és Arlen esküvőjének a napja, és a fiú egy hosszú, varázslatosan szép selyemfátyollal ajándékozta meg szerelmét. Régóta gyűjtötte már a pénzt, hogy megvehesse a mesés kelmét. Az egész falu ott nyüzsgött a templomban, az ifjú pár már az oltár előtt állott. Arlen a menyasszonya fejére tette a gyönyörű fátylat, és már épp készültek kimondani a boldogító igent, amikor hirtelen eszeveszett forgószél kerekedett, és mielőtt bárki felocsúdhatott volna az ijedtségből, a menyasszony nyomtalanul eltűnt.

Nagy Anikó Johanna: Tükröm-tükröm

Konyicska Kinga rajza

Amália királylány szép volt, akár egy érett, hamvas héjú őszibarack. A haja gesztenyebarnán csillogott, a szeme tengerkéken fénylett, az ajkai cseresznyepirosan duzzadtak.  De ami a kisasszony természetét illeti, arról már kevesebb jót tudnék mesélni. Hisztis volt és beképzelt. Egyik kérőjét a másik után hajigálta ki a palotából. Nem volt neki elég jó senki sem, mindenkin talált valami kifogásolni valót. Túl kövér, túl sovány. Nem elég magas, túl magas. Túl buta, túl okos, és sorolhatnám.

Egy napon a szomszéd ország királya, Teofil is Amália elé járult, és előadta házassági szándékát.

– Soha! – intézte el egy tőmondattal a dolgot a királylány.

–  De én nagyon szeretném – kérlelte Teofil.

Amália szó nélkül sarkon fordult, és kiviharzott a csicsás trónteremből. Bezárkózott titkos szobájába, és ott addig mesterkedett, amíg mindenféle kencékkel és löttyökkel világcsúfjává tette magát. Akkor aztán odaállt Teofil elé, és gúnyosan így szólt.

– Mondd csak, kedves király, még mindig akarsz feleségnek?

Szegény Teofil úgy meglepődött a látványtól, hogy hirtelenjében egy szót sem tudott szólni. De valami rejtélyes okból annyira szerette Amáliát, hogy még az sem érdekelte, hogy ennyire rusnya lett. Így aztán kis idő múltán mégis megszólalt.

– Igen, akarlak – válaszolta.  

Erre Amália ijedtében újabb tervet eszelt ki.

– Rendben van, hozzád megyek feleségül, ha egy éven belül találsz a birodalmamban egy nálam csúnyább leányt – vetette oda dölyfösen, azzal faképnél hagyta a megdöbbent királyt.  

Amália hálószobájában, a fésülködő asztalka jobb sarkán álldogált egy bűvös tükör. A királylány minden áldott reggel odaült elé, és megkérdezte, van-e őnála csúnyább leány a birodalomban. És a tükör minden áldott reggel ugyanazt a megnyugtató választ adta: Amália a legcsúnyább az országban. Így ment ez, háromszázhatvankét napig.

A háromszázhatvanharmadik nap reggelén azonban, amikor a királylány szokásához híven leült a bűvös tükör elé, és feltette a kérdést: „Tükröm, tükröm, mondd meg bátran, ki a legrondább az országban?”, a tükör így felelt:

­            – Rondának éppenséggel meglehetősen ronda vagy, kegyelmes királylány, ehhez kétség nem férhet. De közel sem annyira, mint Rémrondácska.

– Micsoda? Kicsoda? Mit beszélsz, te átkozott? Még hogy valaki nálam csúnyább lehet? Badarság! Biztosan rosszul láttad! – legyintett a királylány.

– Én sosem tévedek! – jelentette ki a tükör. - Nyugodtan elhiheted, Rémrondácska csúnyább nálad. Sokkal!

A királylány arca vérvörössé változott, ráncai és bibircsókjai furcsán rángatózni kezdtek. Hosszúra nőtt fekete szemöldöke hirtelenjében teljesen összekócolódott, és karvalyorra még görbébben hajlott. Mi tagadás, nehéz volt elképzelni, hogy létezhet nálánál rusnyább nőszemély a világon.  

– Ezt mentem meg kell lesnem – motyogta Amália királylány eszperente nyelven; Innen lehetett tudni, hogy rettentően dühös – Merre lelem eme beste lelket?

– Egészen pontosan birodalmad északi szélén, Lucsok város Sármellékutcájának kilencedik házában – hadarta a tükör készségesen.

– Eszeveszett sebesen repkednem kell! – kiáltotta hisztérikusan a királylány, majd kissé nyugodtabban hozzátette  – Te is jössz! – azzal fogta a tükröt, a hóna alá csapta, felhúzta mágikus bakancsát, fecskefészek hajára egy pókhálókendőt kötött, és kiviharzott a palotából. Az udvaron egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán elővette fekete lebernyege zsebéből az iránytűt.

– Szóval észak – motyogta, és egy esetlen mozdulattal felrúgta magát a levegőbe. A mágikus bakancs pedig irgalmatlan sebességgel repítette viselőjét Lucsok város felé. Amint megérkeztek a Sármellékutcába, és megtalálták a kilencedik házat, Amália azonmód bekopogtatott.

– Szabad! – hallatszott odabentről. Amália benyitott.

– Rémrondácskát keresem, állítólag itt lakik – mondta kényeskedve  – Amália királylány vagyok! – tette még hozzá fensőbbségesen.

– Ó, jaj, nekem végem – suttogta egy félénk hangocska a szoba félhomályos sarkából.

– Azonnal gyere elő, látni akarlak!

– Nem tehetem, felség, mert nagyon dühös leszel – sírta a hang.

– Parancsolom! – kiáltotta Amália. Némi csend után a valaki előmerészkedett a sarokból.

– Ez nem lehet! – hőkölt hátra a királylány – Teljesen lehetetlen! – sikoltotta aztán. Rémrondácska ugyanis tényleg rusnya volt, még a bibircsókos, fecskehajú, karvalyorrú királylánynál is rondább.

– Nekem befellegzett! Ezt rettenetes! Lehetetlen helyzet! – rikácsolta Amália, miközben fel s alá járkált az apró szobában, és borzadva tekingetett Rémrondácskára, aki a szégyenpír hatására, ha lehet még borzasztóbban nézett ki, mint azelőtt.

– Bocsáss meg felséges királylány! – borult térdre sírva-ríva Amália lábai előtt.

– Te eszetlen, nyeszlett, fertelmes rettenet! Ne esdekelj nekem eme helyen! Menj menten! – kiáltotta Amália, és kidobta Rémrondácskát az utcára. Majd amikor egyedül maradt, lerogyott a szoba közepén és keserves sírásban tört ki.

– Rettenetes eset! Feleség leszek! – zokogta keservesen. És ahogyan ott potyogtatta a könnyeit, lassanként bibircsókos rondasága is eltűnt. Visszakapta régi őszibarack hamvasságát, fénylő tekintetét, cseresznyepiros ajkait.

Az igazsághoz azonban még az is hozzátartozik, hogy mivel a bűvös tükörnek már nagyon elege volt Amália cirkuszolásaiból, összefogott Teofil királlyal, és közösen egy csapdát eszeltek ki a rátarti királylány számára. A tükör elvarázsolta Teofilt, ő lett Rémrondácska. Elvágtatott a Sármellék utca kilencbe, és beült a sarokba, hogy várja Amália érkezését. Aztán amikor az elkeseredett királylány kidobta őt az utcára, a tükör visszaváltoztatta királlyá. Épp akkor nyitott be az ajtón, amikor Amália teljesen magába roskadt. Teofil odaszaladt hozzá és boldogan kiáltotta:

– Te az enyém, én a tiéd, most aztán hozzám jössz Amália, szívem szerelme, nincs mese, punktum! – majd meglehetős vehemenciával magához ölelte a hüppögő királylányt.

Amália egy pillanatra pánikba esett, aztán éktelenül dühös lett, de végül kénytelen volt beismerni magának, hogy igen csak jól esik neki Teofil király izmos karjának ölelése, pincemély hangjának bársonyos zengése, kackiás bajszának finom csiklandozása. Így aztán egy hosszú, beletörődő sóhaj kíséretében így felelt:

– Legyen hát, ha olyan nagyon akarod.

Azon nyomban hazavágtattak, világraszóló nagy lakodalmat csaptak, és máig is élnek, ha ugyan meg nem haltak.

Nagy Anikó Johanna: A tükör-bolygók

Egri Mónika illusztrációja

A fiú egy kicsinyke bolygón élt. Olyan csöppnyi volt ez a bolygó, hogy egy hosszabb sétával körbe lehetett járni. Nem volt rajta semmi különlegesség, csak egy apró ház, néhány gyümölcsfa, meg sok-sok fű. A fiú, ha semmi dolga nem volt éppen, márpedig ez gyakorta megesett vele, a háza előtt üldögélt egy széken, és egy bizonyos irányba nézett. Mindig ugyanarra. Egészen pontosan kelet felé. Ha rossz idő volt, akkor bement a házba, és az ablak mellé tette a székét. Onnan nézett kelet felé. Közben ábrándozott. Egy kedves lányról, aki őrá vár valahol a világmindenségben.

Miközben a fiú a lányról ábrándozott, csöppnyi bolygólyától keleti irányban, hozzávetőleg hárommillió kilométerre egy másik kicsinyke bolygón éldegélt egy lány. Az ő bolygólya is akkora volt csupán, hogy egy alapos sétával minden részletét fel lehetett fedezni. Nem volt rajta más egy házon, pár fán és rengeteg füvön kívül. A lány házának ablaka nyugat felé nézett, és ő mindig, amikor nem volt egyéb dolga, ami gyakorta előfordult, leült a székére, és ábrándos tekintettel a nyugati semmibe meredt. Ha rossz volt az idő, bement a házba, a székét az ablak mellé tolta, és onnan nézett kifelé. Közben arról ábrándozott, hogy valahol él egy fiú, aki éppen hozzá való forma. És az a fiú talán egyszer útra kel, és megtalálja őt ezen a magányos bolygón.

Ez a két bolygó, a fiúé meg a lányé, éppen tükörképe volt egymásnak. A fiú bolygólyán a háztól jobbra két almafa állott. A lány bolygólyán a két almafa a ház baloldalán állt. A fiúnál a háztető baloldalán füstölt a kémény, a lánynál jobboldalon. De nem csak a bolygók voltak tükörképei egymásnak, hanem a fiú és a lány is. Amikor a fiú felemelte a jobb kezét, hogy megvakarja vele a fülét, a lány a bal kezével vakargatta meg a saját bal fülét. Ha a fiú vacsorázott, a lány is leült enni. Mindent egyformán csináltak. Illetve tükörképszerűen. Ha a fiú balra indult sétálni, a lány is elindult, de jobbra. Ha a lány leült nyugat felé nézni, a fiú is leült és keletre bámult.

Így ment ez éveken át, míg egyszer csak egy űrhajós érkezett a fiú bolygójára. Miután elbeszélgettek egymással, az űrhajós felajánlotta a fiúnak, hogy szívesen elviszi magával valahová, ahová menni szeretne. A fiú bele is egyezett, és azt kérte, hogy vigye őt az első kelet felé eső bolygóra. Így is lett. Beszálltak az űrhajóba, és elindultak keletnek.

Eközben a lány bolygólyára is érkezett egy űrhajós, aki szintén szíves-örömest elvitte a lányt egy kicsit utazgatni. A lány kívánsága az volt, hogy az első nyugatra eső bolygóra mehessen. Beszállt hát az űrhajóba, és elindultak nyugat felé. Útközben mindketten láttak egy másik űrhajót, amelyik éppen az ellenkező irányba tartott. Úgy rémlett nekik, hogy látják egymást az ablakból, de nem voltak biztosak benne, hogy a másikat látják, vagy csak a saját képük tükröződik-e vissza az űrhajó ablakában.

A fiú hamarosan megérkezett a lány bolygólyára. Kiszállt az űrhajóból, és elbúcsúzott az űrhajóstól. Aztán körülnézett a bolygón, de senkit nem talált. Arra gondolt, milyen furcsa, hogy itt minden ugyanolyan, mint otthon, csak valahogyan minden fordítva van. Közben a lány is leszállt a fiú bolygólyán, ő is elbúcsúzott az űrhajóstól, majd alaposan körbejárta a bolygót. Eltűnődött rajta, hogy milyen nagyon hasonlít ez az ő otthonára, csak minden fordítva van. Aztán leült a székre, ami a ház elé volt kitéve, és ábrándosan kelet felé nézett. Éppen akkor ült le a fiú is a lány székére a lány bolygólyán, és nyugat felé tekintett. A lány egy fiúról ábrándozott, aki szereti őt és egy napon eljön érte. A fiú egy lányról gondolkodott, aki hűségesen várja őt valahol, egy távoli, nyugatra eső bolygón.

Nagy Anikó Johanna: Az elvarázsolt fagylalt esete

Egri Mónika Illusztrációja

    Nagy Anikó Johanna:

    Az elvarázsolt fagylalt esete

    Ez a különös eset akkoriban történt, amikor Tóni bácsi még háromkerekű fehér kiskocsiból árulta a fagylaltját a város főterén. A kocsinak három, jéggel hűtött tartálya volt, és kizárólag csodás, házi gyümölcsfagylaltot rejtett. Minden vasárnap pontban délután kettőkor begurult a főtérre, és leparkolt a messzi földön híres, hetvenhét esztendős vadgesztenyefa árnyékában. Meglengette öklömnyi rézharangját, és nekilátott a fagylaltárusításnak. Így ment ez egész nyáron, hétről hétre, minden egyes vasárnap. A város fagylaltkedvelő lakói már jóval két óra előtt ott türelmetlenkedtek a fa alatt.

    Aztán egyik, még a szokottnál is forróbb augusztusi napon egészen váratlan dolog történt. Tóni bácsi házi fagylaltja elvarázsolódott. Nem tudni, hogyan került bele a varázslat. Még a főzésnél, vagy a fagyasztás során, de belekerült, annyi bizonyos.

    Tóni bácsi, mielőtt elindult a főtérre, adott egy kis kóstolót Füllencs nevű, lompos fülű, aranyszínű spánieljének. Ez volt náluk ugyanis a szokás, már hosszú évek óta. Mindig a kutyus kóstolhatta meg először az aznapi árut. Élt, halt a friss házi fagylaltért. Másnapit már nem evett, de a frissért valószínűleg a fél fülét is odaadta volna.

    Füllencs tehát vígan nyalta a friss málnafagylaltot, majd egyszerre igen furán kezdett viselkedni. A kutya hirtelen felemelkedett a talajról, és mint valamiféle kövér, szárnynélküli madár, átlibegett a szomszédba, Piri néni baromfiudvarába. Ott lassan leereszkedett a földre, majd fergeteges kergetőzésbe fogott a rémült tyúkokkal és kacsákkal.

    Tóni bácsi egy pár pillanatig leesett állal bámulta a történteket, aztán egy határozott „Idegyeredetüstént!” felkiáltással magához parancsolta Füllencset. A spániel alapvetően szófogadó volt, de most nagyon nehezen akaródzott neki otthagyni a ritka izgalmas szórakozást. Végül mégis felröppent a levegőbe, a fülével átkormányozta magát a kerítésen, és egy óvatos huppanással talajt fogott Tóni bácsi strandpapucsának orra előtt.

    - A mindenségit neki… - dünnyögte maga elé a fagylaltos. – Mi lelte ezt az ebet? Vénségére fog itt nekem megveszni? – és óvatosan végigtapogatta a vidáman lihegő Füllencs puha testét, nem talál-e rajta valami rendellenességet. Aztán, mintegy szíverősítőnek a nagy ijedtségre, ő is alaposan belekóstolt a fagylaltjába. Még csak az első gombóc felénél tartott, amikor eszébe jutott, hogy mennyivel jobb is volna most a közeli tóban lubickolni, ahelyett hogy a tikkasztó hőségben fagylaltot kelljen adagolnia.

    De mielőtt még a kellemes ábrándozás végére ért volna, hirtelen emelkedni kezdett. Tóni bácsi, fagylaltjával a kezében, és legalább háromgombócnyi rémülettel a tekintetében átröpítette méretes pocakját a város felett, át a kiserdőn is, míg el nem érte a tavat. Ott aztán egy jókora csobbanás, és már benn is csücsült a hűs vízben.

    - A nemjóját! – kiáltott egyet meglepetésében. – Hát ez nem lehet más, csakis a fagylaltom! – szögezte le határozottan, miközben némi hínárral a hasán, és egy helyes kis békával a nadrágzsebében kievickélt a partra.

    - Na, akkor most gyerünk haza szélsebesen! – parancsolta fennhangon, bár nem tudta, hogy kinek is.

    Otthon sebtében száraz ruhát vett magára, felült a triciklire, zsebébe süllyesztette a rézharangot, és a lehető leggyorsabban kigurult a főtérre. Így is elkésett kicsit, a fagyira várók már türelmetlenkedtek.

    - Ma mágikus a fagylaltom! – kiáltotta Tóni bácsi huncut mosollyal az arcán. - Csak a bátraknak ajánlom! – tette még hozzá jelentőségteljesen. Erre a kijelentésre egy-két anyuka, néhány nagypapa, és nagymama elbizonytalanodott, ők inkább átballagtak a sor végére, úgy gondolták, kivárják, mi lesz ebből. Egy Matyi nevű fiú viszont azonnal a sor elejére furakodott, elszántan a fagylaltárus szemébe nézett, és átnyújtott neki néhány pénzérmét.

    - Jó napot kívánok! Málnát és ribizlit kérek!

    Tóni bácsi cinkos mosollyal nyugtázta a dolgot, majd a fiú kezébe nyomta a kétgombócos fagyit.

    - Jó utat kisfiam! – mondta végül Matyinak egy kacsintás kíséretében.

A kisfiú gyanakodva nézett vissza, de Tóni bácsi tekintete annyira bíztató volt, hogy a gyerek nem sokat teketóriázott, jókorát nyalt a ribizli fagylaltból. Aztán, mivel semmi nem történt, arrébb sétált. Közben elkalandoztak a gondolatai. Azon tűnődött, hogy vajon a barátja, Ferkó meggyógyult-e már, vagy még mindig az ágyat nyomja egy makacs torokgyulladás miatt.

    - Jó volna meglátogatni! – gondolta Matyi. És amint a kívánság megfogalmazódott benne, máris felröppent a levegőbe, és Ferkóék felé vette az irányt.

    - Hűűű! – suttogta megdöbbenten. Aztán amikor felocsúdott a meglepetésből, vidáman kurjantott egyet. – Ez már valami! – és repülés közben élvezettel nézte a lába alatt elsuhanó háztetőket.

    Eközben a főtéren már sokan vásároltak a varázserejű fagylaltból. Gyorsan terjedt a hír, miszerint Tóni bácsi fagylaltja ma bárkit, bárhová elrepít, csak erősen kell gondolni az úti célra. Így aztán nem nagy csoda, hogy egy órán belül megtelt a tér mágikusfagyira vágyó városlakókkal. Sőt, nem csak a tér telt meg, hanem a légtér is, hiszen egyre-másra repkedtek az emberek az utcák felett. A varázsfagylalt mindenki kívánságát teljesítette.

    Volt, aki csak a város túlsó végébe vágyott, volt, aki a szomszéd faluba, de egy kislány például a tengerparthoz akart menni. A város kopaszodó, pocakos röntgenorvosa Prágába kívánkozott, hogy ihasson végre egy rendes sört. A patikus bácsi ábrándos felesége arra gondolt, hogy milyen jó volna végre meglátogatni a nagybácsikáját Floridában, a nagy bajuszú hentes pedig minden idegszálával egy Afrikai szafarira összpontosított. És aki jól figyelt, észrevehetett egy teknőcmintás kandúrt, amint egy elejtett fagylaltos tölcsérből nyalogatta ki az olvadozó maradékot, majd pár pillanatnyi könnyed lebegés után behuppant Tóni bácsi éppen megfelelő méretű, igen kényelmes ölébe.

    Én is épp arra jártam, őszibarack fagyit ettem, és a Balaton partjára repültem. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg a Balatonszemesi vadkacsákat!

Korom Bálint (7 éves) és Nagy Anikó Johanna

Nagy Anikó illusztrációja
("hosszas könyörgésre" fel/elvállalt....)

Korom Bálint mesélő levele

Szia, kedves Anikó!

Korom Bálintnak hívnak, de az iskolában néha Sün Balázsnak, mert nyáron és ősszel olyan a hajam, mint ha egy süni lakna a fejemen, de télen kis királyfis. És a tanárnőm azt tanácsolta tavaly, hogy tanuljam meg a Sün Balázs c. verses mesét, és megtanultam, és aztán a területi versenyen a második is lettem vele, és még a Mesemúzeumban is elmondtam, és ott is nagy tapsot kaptam. és találkoztam Csukás Istvánnal és Kányádi Sándor bácsival is.

Hét éves vagyok, és idén leszek 8! Másodikos vagyok, az osztályomat nagyon szeretem, mert ének-zene tagozatos, és imádok énekelni, ráadásul furulyázni is tanulunk. Más gyerekek nem szeretik az iskolát, de én rendkívül szeretem, és jó tanuló is vagyok. Általában jó gyerek vagyok, piros csillagot vagy karikás csillagot kapok, de kaptam már dupla karikás csillagot is (tesiből, futásért)! Azért néha kapok feketét  is, ha nincs kész a leckém, vagy nincs ott a cuccom. De minden tanuló szokott kapni feketét!  Én vagyok az osztályban a legkisebb, és vannak, akik azt hiszik, hogy elsős vagyok.  De szerintem rám ezek a közmondások illenek a legjobban: Kicsi a bors, de erős! (mert nagyon izmos is vagyok) A jóból kicsit adnak! (ezt anya mesélte)

Nagy Anikó Johanna és Korom Bálint (7 éves)

Korom Bálint illusztrációja
(az illusztrátornak még nincs blogja...de "ami, késik...")

 

Nagy Anikó Johanna: A vasfogú, csigalassú, mindent begyógyító

Fogalmam sincsen, milyen lehetek. Még sosem láttam magam. Nekem ugyanis nincsen szemem. Vicces, hogy egyesek szerint van vasfogam, pedig nincs is szám, amiben tarthatnám azt a vasfogat. Fejem sincsen, amin a szám és a szemem lehetne, és nyakam sincsen, amin a fejem ülhetne. Se testem, se lelkem, mégis ismer mindenki. Pontosabban, azt hiszik, hogy ismernek. Őrület, mi mindent beszélnek rólam. Pedig engem még soha senki nem látott, nekem elhiheted.

Van, aki azt mondja, nagyon fiatal vagyok, szinte még gyerek, másik szerint ráncos, szakállas vénség. És az tényleg igaz, hogy én már akkor is itt kószáltam, amikor még az emberek nem is léteztek, csak növények és állatok éltek a Földön. De most is itt vagyok, és holnap, meg holnapután, sőt száz, és ezer év múlva is itt találnak majd.

Nagy Anikó Johanna: Fülöp és a hókotró

Szántói Krisztián illusztrációja

Egy hideg decemberi napon, nem sokkal azután, hogy a templom toronyórája elharangozta a delet, apró, fehér, ide-oda lengedező pelyhecskék jelentek meg a levegőben. Eleinte csak néhány kósza hópihe mutatta meg magát, a szórakozott járókelők szinte észre sem vették őket.

– Hószállingózás! – dünnyögte maga elé tudományos ábrázattal egy bácsi, aki viszont mindig mindent észrevett.

Alig telt el egy óra, és a hószállingózásból sűrű, igazi téli havazás lett. Omlottak lefelé az égből a vatta-puha hókristályok. Néha táncoltak egyet a levegőben, ha épp beléjük kapott a kósza szél, de aztán újra beálltak a hópehelysorba, hogy illedelmesen libegjenek lefelé, míg el nem érik a fagyos talajt. Akkor aztán szorosan egymáshoz bújva egyre vastagodó hópaplant alkottak.