Illusztráció: Pap Kata
Tudod, anya, ma eléggé rossz napom volt.
Az uszodában kezdődött. Még csak harmadik alkalommal mentünk, és ez egészen más így, mint nyáron, a papival. Vele olyan jó volt, egész nyáron, hogy szinte minden nap kivitt a strandra. A kismedencében játszottam egész nap, hasaltam a vízben, míg ő a medence szélén újságot olvasott, annyit hasaltam, hogy kikopott a nyár végére a fürdőruhám, néztem, ahogy a medence mozaikjai átváltoznak a víz alatt, ha bedugom az arcom, és lángost ettünk, meg Leó jégkrémet ebédre. Délután bevitt a nagymedencébe, fogott a hasamnál, és bíztatott, ússzál, kis ovisom, gyere, Locspocs , mire iskolás leszel, úgy fogsz úszni, mint egy kis viziszörny.
Ma, az uszodában tesiórán nem ilyen volt. Az első két alkalommal még csak álltunk a derékig érő vízben, meg tempózgattunk párat, de ma már úszni kellett. Volna. Ott állt a Feri bácsi a medence szélén, síppal a nyakában, és akkorákat sípolt, hogy mindegyiknél összerezzentem. Na, nem azért, mert hangos volt – mondjuk azért is lehetett volna, mert irtó hangos volt – hanem mert minden sípolásnál a sorban az elsőnek bele kellett ugrania a vízbe, a mély részén, aztán egyedül elúszni a medence elejéig. És ahogy sípolt, egyre fogyott előlem a sor, és tudtam, hogy nemsoká nekem kell ugranom, és azért rezzentem össze, mert féltem, minden sípolásnál egyre jobban féltem.
Aztán amikor rám került a sor, a medence szélén álltam, láttam a saját lábam, ahogy próbál a lábujjaimmal kapaszkodni a medence szélébe, és görögnek le rajta a vízcseppek, és fáztam is, mert én voltam az utolsó a sorban, és mire én kerültem sorra, már hideg lett, nem volt jó meleg, mint a nyáron, és ebben a medencében is láttam a mozaikokat, mélyen, nagyon mélyen a medence fenekén, és nem mertem elugrani. Csak majdnem. De a Feri bácsi belelökött. Ne félj, ússz, mondta, és én már placcsantam is a vízbe. Megütöttem a hasamat kicsit, és azt éreztem a víz alatt, hogy fáj, meg hogy olyan lassú lett minden. És nagy is.
A buborékok, ahogy lassítva lebegtek felfelé, és a mozaikok, ahogy egyre nagyobbodtak és egyre közeledtek a medence alján. Érdekes érzés volt. Hirtelen nem féltem. Nem is csináltam semmit. Csak süllyedtem mozdulatlanul, és a mesére gondoltam, amit nyáron esténként meséltél, Locspocsra, a kis viziszörnyre, aki félt a víztől viziszörny létére, de mégis megtanult úszni, mert lett egy barátja, a Nyolcszázhetvenkettő nevű polip, aki megtanította. És hogy őt nem lökdöste senki a vízbe, és volt egy nagy családja is, volt, aki bátorította, és végül egy hős lett, egy igazi hős, mert megmentett egy egész hajónyi embert a viharból. De nekem nem volt ott a családom, még a papi sem, hogy fogja a hasam, ami már iszonyúan fájta a hasastól, csak a Feri bácsi az élesen szóló sípjával, meg a lökdöséssel.
Végül persze neki is elég rossz napja lett, mert utánam kellett ugrania, mert egyáltalán nem mozdultam meg, csak lesüllyedtem a medence aljára, és már épp egészen közelről láttam a mozaikokat, meg a köztük lévő kis réseket is, amikor beugrott értem, ruhástul, mert persze ő ruhában volt, hiszen ő is fázott volna vizes fürdőnadrágban odakint, ezért ő ruhástul osztogatta a parancsokat a medence széléről.
Kicsit köhögtem a parton, ő meg fújogatta a sípját, ami most eléggé bágyatagon szólt. Én jó sokáig a vizet prüszköltem, meg a Feri bácsi sípja is, de a hangja nemcsak a sípnak ment el, hanem a Feri bácsinak is, és nemcsak azért, mert hosszasan kiabált velem, miután kirángatott a vízből, hanem valami másért is, nem tudom, de miután kikiabálta magát, meg kifújdogálta a vizet a sípjából, nagyon halkan elküldött hajat szárítani, utána meg adott nekem egy kakaót a büfében, pedig nem is voltam szomjas, tényleg nem, annyi víz után, amennyit lenyeltem, nem is értem, miért kellett még kakaót is innom.
Matekon is rossz volt. Mert a számegyenesnél megint eszembe jutott a Nyolcszázhetvenkettő nevű polip, és hogy őt nem lehetne bejelölni a számegyenesen, mert a százasokat még nem is tanultuk, és a Kati néni csak tizenkilencig húzta meg a számegyenest, de én már tudom az átváltást egészen százig, sőt, ezerig is, mert a százas után az már gyerekjáték, ahogy a papi mondta, mert ezt is megtanította a strandon, amikor elküldött egy papírszázassal sörért, hogy hozzak neki, meg a Galambosnak, aki a barátja volt, és igazi postagalambokat nevelt, azzal, hogy de hideget kérjél nekünk, aranyom. Én meg szépen elhoztam nekik a sört, hallgattam, ahogy minden lépésnél koccannak az üvegek, ahogyan lépkedek a fűben mezítláb, és kerülgetem a pipitérek körül döngicsélő méheket, és néztem, ahogyan szépen kiült, és lassan elkezdett sötét csíkot hagyva maga után csepegni a barna üvegeken a sok szép, hűvös, ezüstszínű vízcsepp.
És amíg megitták a két kanizsait a papa meg a Galambos, akinek a világon a legkerekebb pocakja van, és a leggurulóbb nevetése, olyan, mint amikor a galambjai gurguláznak, kiszámoltuk a visszajárót, és persze jót nevettünk, hogy mindig hiányzott egy jégkrém ára belőle. Aztán leáztattuk a Kanizsai papírját az üvegről, és esténként, a strand után beragasztgattam őket egy füzetbe a mama nagy konyhaasztalán. Szépen meg is telt a füzet a nyár végére.
A tizenegyet, azt be lehetne rajta jelölni simán, ez jutott eszembe éppen, amikor a Kati néni rám kiabált, hogy menjek ki a táblához, mert a mama konyhaasztaláról meg a vacsoráról az esti mese is eszembe jutott, a Vadhattyúk , ami még a te képeskönyved volt, anyu, azért volt meg a mamánál, és aminél szebb képeskönyv talán nem is létezik a világon. Ha egyszer nagy leszek, én lehet, hogy ilyen történeteket fogok írni, mert rajzolni, azt nem tudok, semennyire, még egy pálcikaembert is csak nehezen.
Szóval épp a tizenegyre gondoltam, a tizenegy vadhattyúvá átkozott királyfira, akiket a húguk, a legkisebb királyleányka tizenegy évnyi némasággal és munkával váltott ki az átokból: tizenegy évig hang nélkül szedte a csalánt, készített fonalat, szőtte a csaláningeket, és a királyfi, a szerelme hiába kérdezgette, ő nem válaszolt neki, a csalán hiába szúrt, ő nem kiabált, a keze hiába vérzett, ő nem jajongott, és én tudtam, hogy milyen nehéz lehetett neki, mert nekem, amikor egyszer a sörökkel a kezemben ráléptem a méhecskére, az nagyon fájt, kiabáltam, eldobtam a söröket is, és lehuppantam a földre, és persze egy másik méhecske a popsimat is megcsípte azonnal, de a papi meg a Galambos nem szidtak meg, se a kiborult sörért, se a fűben elgurult apróért, és vigasztalgattak, és a hideg, félig üres sörösüvegekkel borogatták a talpamat meg a fenekemet, és persze a végén azért nevettünk is egyet.
Szóval, épp arra gondoltam, hogy a tizenegy évnyi némaság, az nagyobb kihívás lenne, mert imádok mesélni, és beszélgetni, és kérdezni, és válaszolni, a Galambost is egész nyáron a galambjairól kérdezgettem, meg a papát a fociról, mert régen híres focista volt, meg olajfúró Irakban, de amikor a Kati néni rám kiabált, hogy most azonnal menjek ki a táblához, és mutassam meg, hol tartunk a számegyenesen, meg sem tudtam mukkanni. Egyrészt mert fogalmam sem volt, hogy hol tartanak, másrészt meg csak a tizenegyesre tudtam gondolni, a hattyúfivérekre, meg a kiskirálylányra, aki én is lehetnék, pedig nem vagyok szép, szőke, csak egy fiúsan rövidre nyírt barna hajú kislány, aki nem figyelt, de nem mertem oda mutatni, csak álltam némán, és nem szóltam.
Akkor sem szóltam, amikor a Kati néni a csalánszúrós szemeivel rám nézett, hozzám lépett, megfogta a jobb fülemet, és háromszor odakoccintotta a homlokomat a táblához a heteshez, hogy itt, itt, itt, itt tartunk, és legközelebb jobban figyelj, kiabálta, és amikor a helyemre zavart, akkor sem tudtam szólni, csak görögtek le a könnycseppek az arcomon, mint a vízcseppek ma délelőtt az uszodában a medence szélén remegő fehér lábszáramon, meg a nyáron a strandon a barna üvegeken, mert fájt a fejem, ahol odakoccantotta a táblához, és a fülem is fájt kicsit, ahol megfogta a hideg, krétaporos ujjaival, de legjobban a szívem fájt, mert szégyelltem magam, hogy mindenki előtt ilyen nevetségessé tett.
És miután kisírtam magam, az órán, és persze emiatt egész órán nem tudtam már, hogy hol tartanak, arra gondoltam, hogy ha nem mesélő leszek, amikor nagy leszek, hanem mondjuk tanár, akkor a nyolcszázhetvenkettőt a Nyolcszázhetvenkettővel fogom megtanítani a gyerekeknek, ami amúgy a Széphajú Harald nevű rég elfelejtett uralkodó megkoronázásának éve, a szorzást meg azzal, hogy „Jaj és borzalom! […] Kétszer jaj és tízszer borzalom!” , a tizenegyet és a tizenkettőt meg a Vadhattyúkkal, mert szerintem nincs olyan gyerek, aki ne szeretné, ha mesélnek neki, és közben képeskönyvet nézegethet, vagy ha úgy tanulhatja meg a százasból a kivonást, hogy elengedik egyedül jégkrémet vásárolni a strandon.
Szóval, anyu, ilyen napom volt. És tudod, nem értem, hogy amikor te, vagy az apa, vagy a papiék nem rángatják sosem a fülem, se nem vernek hátba és nem lökdösnek, hanem megsimogatnak, ha valami fáj, és borogatják a csípéseimet, és ha nem értek valamit, elmagyarázzák, akkor a Feri bácsi, meg a Kati néni miért csinálnak ilyeneket, amikor ők – ráadásul és szerencsére – nem is az anyukám, meg az apukám.
Az is lehet, anyu, hogy ha nagy leszek, semmi mást nem fogok csinálni, csak megpróbálom ezeket elmagyarázni a felnőtteknek. Meg a gyerekeknek is. Hogy ne bántsák egymást. Meg másokat se. Olvassanak inkább történeteket, meg beszélgessenek. Meséljenek egymásnak. Mert annyi csodálatos történet van a világban. És azokból annyi mindent meg lehet tanulni.
Anyu, mesélsz ma is nekem? A népmesés könyvből. A Két testvért. Tudom, hogy fáradt vagy, és tudom, hogy az a leghosszabb benne. Huszonhárom oldal. Simán be tudom jelölni a számegyenesen. De annyi minden történt ma, és mese nélkül nehéz lesz elaludni. De ha mesélsz, ha minden este mesélsz, úgy minden könnyebb. Ugye, anyu, ma is olvasol?
