A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 14., péntek

A csodatévő bot (Hanga Réka, Kertész Edina és Szabó Imola Julianna alkotásai)

 

Hanga Réka grafikája


Kertész Edina: A csodatévő bot


Volt egyszer egy hajóskapitány, aki a világ minden tengerét bejárta és ezer csodát látott. Járt a zöld Borneóban, ahol törpeelefántot látott, hallgatta a bálnák énekét Grönlandnál, úszott cápa elől Ausztrália partjainál. Ám minél messzebb járt a világban, annál szomorúbb lett a szíve. Maga sem tudta, mi bántja, de sem a repülőhalak, sem a partokon sütkérező fókák nem tudták többé felvidítani.
     Egy nap a hajót Afrika partjaihoz sodorta a vihar, és a legénység szétszéledt, hogy ennivalót és friss ivóvizet szerezzen. A hajóskapitányt egy folyó mellett érte az este. Leült a víz partjára, és nézte, ahogy a nap vörösen a vízbe bukik. Ekkor varázslatosan szép éneket hallott. A hang a folyó közepéről jött. A víz lassan szétnyílt, és egy vízitündér emelkedett ki belőle. Hosszú haja a vállára tapadt, karján egy fénylő kígyó pihent.
     – Miért bánkódsz, hajóskapitány? – kérdezte.
     A hajóskapitány térdre esett.
     – Bejártam a világot, mégis szomorú a szívem, bárhová is megyek. Segíts rajtam, vízitündér!

2026. augusztus 8., szombat

Forrás (Babarczy Myriam, Czeiner-Szücs Anita és Jankovics Emília alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

Czeiner-Szücs Anita: Libulu tükre


Nina és Zuwa kertje összeért. A két udvar határán majomkenyérfa emelkedett, vastag törzsének egyik oldala a kislány, a másik a kisfiú földjén tornyosult. Nagy ritkaságnak számított azon a vidéken egy ekkora famatuzsálem. A faluban úgy tartották, varázserővel bír, és Baobabnak nevezték el. Viháncolva kergetőztek körülötte a gyerekek. Amint felkelt a perzselő nap, első dolguk volt versenyt futni az égimeszelőig. Nina gyakran orra is esett a saját lábában, annyira hebehurgyán igyekezett. Zuwa, hogy a lánynak kedvezzen, sokszor azt játszotta, lassú, mint egy álmos légy.
     – Olyan jó, hogy te itt vagy és felvidítasz. Ha veled nevetek, elfelejtem a reggeli szidást – sütötte le a szemét a kislány.
     – Az én apám túl szigorú. Te vagy az egyetlen, aki velem kacag, az egyetlen, aki lát engem – nyílt meg a fiú, és azért, hogy mosolyogni lássa Ninát, öklével dobolt a mellkasán és majomhangokat adott ki: azt játszotta, ő a környék leghangosabb és legerősebb gorillája.
     – Elmondod, miért szidtak meg reggel? – kérdezte később Zuwa.
     – El… Megint nyitva felejtettem a csirkeól ajtaját, a kis tyúkocska elszökött, és amikor utána kaptam, még a tojásokat is kiejtettem a kezemből – szipogta.
     – Nem így akartad. Ez bárkivel előfordul.
     – De velem a szüleim szerint túl gyakran.
     – Ne aggódj, megkeresem veled a tojót, és minden jóra fordul – biztatta a kislányt Zuwa.
     Nina letörölte a könnyeit, és már szaladt is a barátja után. Végül együtt terelték vissza a csirkeólba a tyúkocskát aznap délelőtt, és máskor is, amikor az ólajtó véletlenül nyitva maradt.

2026. július 26., vasárnap

Puszihegyek (Agócs Írisz, Dávid Ádám és Németh Eszter alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója



     Németh Eszter: Puszilexikon


     Mama, mondd, a puszi hányféle?
     Ha most egyet az arcodra nyomok,
     az a csak úgy puszi?
     Van még vigaszpuszi, gyakori fajta.
     Jó éjt, jó reggelt puszik homlokra, arcra.
     Puszi a szádra, apától másképp, 
     puszi a szájra, az hány alfajta?

     Papa, mondd, hányféle puszit adsz?
     Anyának kedvest, nekünk szabadot?
     Kedveset, ragadóst, sörszagút,
     izzadt vizeset sport után,
     bátorságpuszit, nyuszipuszit, 
     mindegyik nagyinak másikat,
     senki nem látja anyu-puszit (pfúúúj!).

     A szemforgatós néniknek cuppanóst,
     levegőbe szállót. A bácsipuszi a tévében
     apa szerint buta politikusok puszija, 
     az állomásokon búcsúpuszikat, 
     kórházakban gyógypuszikat adnak.
     Templomkertben Júdás-puszi, 
     a kistiszi szerint, szerintem meg
     lopott puszik, mert a puszilózók 
     nem is házasok, vagy mással laknak.

     A puszi lehet nagy vagy kicsi.
     Rövid vagy hosszú, esetleg örök.
     Lehet kulcs vagy orvosság (fungola vagy kisi).
     Viharban harapós (koswa), 
     megbocsátásban néha sós,
     kulcslyukon át kuncogós.
     Az oviban kedves, néha tiltott.


     Szerkesztette: Miklya Zsolt

2026. július 13., hétfő

Kéznyomok (Diana Soto, Gyovai Kati, Maros Krisztina, és Wéber Anikó alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója


Maros Krisztina grafikája



Diana Soto: Anya, nézd!


Nálunk a fák égig érnek,
virágukon kicsi méhek.
Barna sasok szárnyra kapnak,
kéklő pávák rikongatnak.

Nem is lehet nagyobb lárma,
mint cerkófok társasága.
Ágról ágra szökdécselnek
bivalyokról beszélgetnek.

Nézd, a folyó mindig siet,
kár, hogy nincsenek delfinek.
Krokodilok úsznak csendben,
jaj, nehogy majd megijesszen.

Vigyázz, anya, tüskés az ág,
kiszakítja lila ruhád.
Lépj egy nagyot, gödrös az út,
mindjárt elérjük a falut.

Nézd csak, anya, ott egy béka,
piros-sárga, mégis néma.
Olyan színes, mint a szoknyám,
vigyázz, anya, ne érj hozzá!

Az ott már a falu széle,
odaérünk majd éjfélre.
Gyere anya, add a kezed,
hadd legyek még egyszer szemed.

Szerkesztette: Nagy Izabella


2021. február 19., péntek

Széchey Rita: A kismadár

 

Yekaterina Guzikova-Vassilenko: Madár (құс)

Kulcsszavak: fiú, koldus, gyöngy (ұл, қайыршы, інжу)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kastély, abban egy király, s a királynak egy fia. Egy királyfia.
Ez a királyfia fiú különleges FIÚ volt.
Volt neki saját kastélyszobája, abban függönyös, tornyos ágya, abban fényes selyempaplana, s abban puha toll, mely melegben tartotta.
Reggelire napsárga tojást evett, estére puha kalácsot vacsorázott édes borral.
Tudott a paripáján vágtatni, volt kardja, sarkantyúja. A csillagok járását, a betű vetését is megtanulta. Szélesre szabott gyolcsingben járt, arany fodor volt a széle, bíborszín palást omlott alá a válláról, égkék bársonyban, puha szattyánbőr csizmában járt.
Lépdelt és járkált bizony egyre, föl és alá a palotában. Nyugtalanság kínozta. Megvolt mindene, s úgy érezte, mégsincs semmije.
– Hát ennyire bolond volnék? – kérdezte gyakorta a tükörben rácsodálkozó ifjútól.
Nagyra nyílott óriási kék szeme, s mint a paripa, ha darázs csípte, fújt szép, egyenes orrának lika, ráncossá gyűrődött az indulattól levélforma ajka.
– Mi bajom van hát? Miért nem nyughatom? Mire vágyom én oly igen, mire?!
De az aranyhajú ifjú a tükörben nem válaszolt.
A királyfia ekkor sarkon fordult, kardjára csapott, tarisznyát csomagolt, csizmát húzott.

– Meg kell találnom – súgta Csillag paripája fülébe. Felnyergelte szépen, gyengéden, s a hátára pattant.
– Meg kell találnom, legelőször azt, hogy mit is keresek… S ha ez már bizonyos; az elveszettre, a sosemvoltra is bizonnyal rátalálok… –okoskodott magában, míg a mezőkön vágtatott.
– Ó, jaj! Ó, te szerencsétlen! – kiáltott fel egyszer hirtelen, s hátrarántotta a kantárszárat erősen. A szép Csillag felágaskodott, s nagy ugrással kitért az útszélen, a fák homályából kilépő KOLDUS elől.
– Most kis híja, hogy meghaltál! – üvöltött az ifjú az öregemberre, de nem is haragjában, mint ijedtében, s zavarában inkább. Nem figyelt, hova, merre nyargal, csak vágtatott, előre…
– Köszönöm, ügyes ifjú – mondta fölhunyorítva rá a koldus –, köszönöm, hogy vigyáztál rám, s gyönyörű lovad patája nem lett oka halálomnak.
– Én köszönöm – pillantott rá a királyfia –, hogy te sem nézel rám haragosan. Elgondolkodtam, s későn eszméltem, hogy elém léptél.
– S vajon min töprengtél ennyire, milyen súlyos gondolat terheli szívedet? – kérdezte összehúzott szemmel, tengermélye tekintettel az öregember.
– Úgy vágyom rá… – kezdte az ifjú – úgy szeretném, ha…
– Ne folytasd – intett kezével a koldus –, értem így is.
Azzal a melléhez nyúlt, a rongyok alól előhúzott valamit, s a királyfia felé nyújtotta.
Egy alabástrom GYÖNGY pihent a tenyerén.
– A jutalmad, amiért megmentetted az életemet – mondta. – Ha feltöröd – folytatta – kincset találsz benne.
A fiú érdeklődve lépett felé, mire az öregember fölemelte a kezét:
 – De csak ha… a megfelelő időben cselekedsz. – Akkor törheted fel, ha annyira vágysz valamire, hogy akár az életed is adnád érte. Ha csak úgy, kényre-kedvre nyitod fel…
A királyfia nézegette a tenyerén a lágy fényű, érdekes ajándékot.
– Köszö… – kezdte, de mire felnézett, a koldus már nem volt sehol.
Az ifjú folytatta hát útját.
Vágtatott napsütésben, vágtatott esőben. Felkaptatott sziklás hegyekre, leügetett aranyfényű városokba. Látott házakat, s utcákat, az utcákon embereket.
Látott játszadozókat, látott verekedőket. Kikiáltókat és színpadosokat, molnárokat, pékeket, tudósokat. Látott csúnyákat, és látott szépeket.
S látott szerelmeseket! Akkor egyszerre meghallotta a madarak énekét. Megcsodálta a nap kelését, s a hold fekvését. A szívét nyugtalanság járta át, és vágyakozás. A két kezét a szeméhez emelte. Oly igen erősen vágyott már arra, hogy legyen neki is szerelme!
Aki őt öleli. Aki nem néz másra. Aki csak az övé.
Azon az estén feltörte az alabástrom gyöngyöt…
S akkor kibiccent – kilibbent belőle egy… törött szárnyú, kócos kismadár.
– Kolduuuus! – ordított fel a királyfia. – Mi ez?! Hát szerinted erre vágytam én oly igen nagyon?!
Mérgesen elfordult, s lefeküdt aludni. A kismadárra rá se nézett. Az a sarokban didergett, pityergett egész éjszaka.
Aztán reggel mégis a kezébe vette a pihegő madarat. Amúgy sem igen aludt miatta.
Nem azért, mert csiripelt, azt még bírta volna… de a némasága bántotta a fülét, elvitte az álmát.
A madárkát akkor selyem palástja redőjébe rejtette, s belovagolt a városba. Magot vett neki a vásárban, csuprot, s tálacskát. Megetette, megitatta. Sebét tiszta vízzel kimosta, szép gyolcs ingét megtépve pántot font, s avval a szárnyát felkötötte.
S a kismadár evett, ivott.
S a kismadár csippantott.
S a kismadár a kezéből evett.
S a kismadár ránevetett.
S a kismadár a vállára repült.
S a kismadár a párnája csücskére ült…

Egy reggelre aztán, nem lelte a kicsi madarat. Ahogy tekintete a párna üres széléről a szobára szállt, látta, hogy kecses, szép leány kínál neki helyet a terített asztalnál.
– Ki vagy? – kérdezte a lányt hidegen – s, a pillantása tőle el, a saját vállára fordult: odaröppent-e már a kismadár?
De az nem volt sehol.
Az ablakból ekkor illatos szellő libbent felé. Akkor a kitárt ablakszárnyon át a kelő hajnalba nézett, s könny csillogott a szemében.
– Jobb is így– gondolta – Legalább neki… Itt, ha felgyógyul is, nem repülhet szabadon, s talán nyakát is szegi…
Lehajtotta a fejét, s nem mozdult, csak ült, s egyre a hideg kőbe nézett. Nem kellett neki se szép leány, se gazdag reggeli, szíve sötét bánattal volt teli.
A lány szeme mégis ráragyogott. Hozzálépett, s odanyújtotta felé a két kezét. Az egyik csuklóján tiszta gyolcs pánt fehérlett…
– A koldusruhás tündérkirály lánya vagyok – mosolygott rá kedvesen. – Szerelemre vágytál, de a bölcs szem látta, hogy nem erre van szükséged. Még elébb valami másra…
Hogy megtanulj szeretni. Igazán szeretni.
Törődni. Nevetni. Sírni.
Elengedni…

S esztendő múltán a királyfia szépséges arájának ruháját tiszta gyolcsból varrott pánt díszítette…

Szerkesztette: Németh Eszter

Eldana Aimukhametova: Barát (дос)


Halász-Géczi Ágnes: Szív (жүрек)


Dina Odess: Szerelmes (ғашық)

2021. február 12., péntek

Tallián Mariann: A fejedelem

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Kulcsszavak: dombra, fejedelem, láthatár (домбыра, патша, көкжиек)

Valahol a Selyemút mentén, ahol tevekaravánok keltek át a pusztákon, hogy rakományaikkal megörvendeztessék messzi földek lakóit, a hófödte csúcsok védelmező ölelésében büszkén terült el egy kis városka, melyet úgy neveztek, Almati. Az almafákról kapta a nevét, azokról a fákról, melyek öröktől fogva teremnek azon a vidéken. Az első tavaszi napsugarak jótékony melegére virágba borultak, és ha odafenn a magasságos meglebbentette kaftánjának szélét, a felkerekedő szél a fák fehér virágainak szirmait messze fújta. A levegőben úgy szálltak a szirmok, mintha hóval lepnék be a házakat és az utcákat. A gyermekek ég felé tárt karokkal köszöntötték a tavasz első sugarait, miközben ellepte hajukat a sok apró szirom. Az almafák alatt nőttünk, kiáltották, miközben a szélcsengők csilingelésének hangja messze elhallatszott.

2021. február 2., kedd

Miklya Luzsányi Mónika: Három éjszaka

Illusztráció: Vajda Melinda

Kulcsszavak: bíbor, erdő, kard (түс, дыбыс, ай)

„A fiúnak három neve volt. Attala. Ámbár. Kürjele. És három álma. Az egyikben Attala volt, a másikban Ámbár, a harmadikban Kürjele. Amikor felébredt egy álomban, mindig tudta, Attala ébredt, Ámbár vagy Kürjele. Amikor felébredt az álomból, sohasem tudta, ki ő.”
Miklya Zsolt

Mia nem tudott aludni. Kereken, fényesen világított a hold, a várost valami érthetetlen feszültség tartotta ébren.
„Valami készül – gondolta Mia –, valami nem jó, valami félelmetes.”
Nem akart egyedül maradni ezzel a feszültséggel, nem akart egyedül maradni a várakozással, nem akart magányosan szembenézni ezzel az egyre növekvő félelemmel.
Attalára gondolt, a fiúra, akivel az újhold idején találkozott. Akkor sötét volt az éjszaka. Túl sötét ahhoz, hogy aludni tudjon. A város is vak sötétségbe burkolódzott, senki és semmi sem mozdult a sikátorok ódon, kőből rakott házai között. Csak egy dallam szállt az éjszakában, egy ismeretlen, távoli dallam.

Mia felöltözött, és elindult, hogy megkeresse a muzsikust. Ment a sötét városon keresztül. Látni szinte semmit sem látott, csak a füle vezette, a dallam volt a kalauza. Ez az ismeretlen, édes dallam.
A fiút a tengerparton találta meg. A dagály elöntötte a vidéket, csak egy keskeny, mólószerű sáv nyúlt be hosszan a vízbe. A fiú a homokpad végén ült, szemben vele a végtelen, fekete víztömeg.
Mia nem ismerte a hangszert, amit pengetett, a nyelvet sem, amin énekelt, mégis értette minden szavát. Tudta, hogy a holdhoz szól, azt hívja, csalogatja elő a hullámok sötétjéből. És egyszer csak felbukkant a holdsarló a sötét égen. Olyan volt, mint egy csónak, pont olyan. Végiglebegett a tenger hullámain, és engedelmesen kikötött a homokpadnál, a fiú lába előtt.
A fiú felállt, és megfogta Mia kezét. Magas volt, délceg, a szeme feketén ragyogott.
– Gyere velem, Mia! – mondta a lánynak. – Elviszlek apám udvarába, feleségül veszlek, és te leszel a legtündöklőbb hercegné a föld kerekségén.
– Miért, ki vagy te? – kérdezte Mia döbbenten.
– Attala, a keleti ég hercege. Gyere velem, és boldog leszel.
– Nem mehetek – rázta a fejét Mia –, még nem mehetek...
A fiú durcásan rántotta meg a vállát:
– Hát jó. Ahogy gondolod. Még kétszer eljövök érted. De nem biztos, hogy meg fogsz ismerni.
– Miért? Miért ne ismernélek meg? – kérdezte Mia, hiszen úgy érezte, Attala arcvonásai örökre belé égtek.
– Mert én leszek, és mégsem én. Mintha egy álomban, meglátod majd a többi arcom is.
Mia szeretett volna még kérdezni valamit, de a csónak egyre távolodott, és lassan nem volt más, mint egy keskeny holdsarló az égen.

Mia ezek után minden éjszaka kiment a tengerpartra. Leült az egyre szélesedő homokpadra, és várta vissza a herceget. De hiába nézte a holdat, annak nem volt többé csónak alakja. Egyre csak gömbölyödött, dagadt, lassan már félholdként ragyogott, és nem akart a földre szállni. Ám Mia csak várt, várta a hercegét. Várta akkor is, amikor dacosan hullámzott a tenger, amikor viharosan verte, tépte magát. Mia érezte a sós víz ízét a szájában, és már maga sem tudta, hogy a tenger vagy a saját könnyeinek ízét érzi. Így várta Attalát minden éjszaka, várta egészen addig, amíg a hajnal első sugarai meg nem jelentek az égen, amíg a város fehér falai fel nem ragyogtak az éjszakai sötétség után.
Csak ekkor ment haza, fáradtan és kábultan, mit sem törődve az egyre vadabbul duhajkodó sokasággal. Mert ahogy nőtt a hold, és egyre világosabbak lettek az éjszakák, úgy járták egyre többen a várost mulatságot keresve. Sokszor hajnalig mulattak, táncoltak az emberek, de Mia nem akart közéjük keveredni. A fülét sértette a harsogó zene, a vad kurjongatás, hiszen ő csak egy zenére vágyott: amit Attala játszott azon az ismeretlen hangszeren. A füle csak egy dalt volt képes befogadni: amit a herceg énekelt azon az idegen nyelven.
Egy éjszaka éppen a tengerpartra igyekezett. Előtte az utcán fiúk csoportja botladozott. Kezükben boros korsó, és éppen nagy hangon ugratták egyik kövérkés társukat:
– Na, mondjad! Mondjad csak, barátocskám, ki is vagy te, és hogy kerültél ide?
A fiú, akit kérdeztek, tántorogva megállt. A cimborái megfogták a grabancát, odatámasztották a falnak, hogy össze ne rogyjon a lába. Valóban nem állt valami jól a lábán, az egyik talán rövidebb is volt, mint a másik, nemigen tartotta a súlyát.
– He-herceg vagyok… Ám-ámbár herceg… – dadogta a fiú. Mia felkapta a fejét a szóra. De csak egy pillantást vetett az idegenre, és látta, hogy ez a lump alak nem lehet az ő hercege. Elkapta a fejét, és megszaporázta a lépteit. Az egyik suhanc a falhoz támasztott fickó arcába nyerített:
– Ámbár herceg vagy, mégse szeretnek a lányok. Látod? Elfutnak előled – bökött a távolodó Mia után.
A fiú most fogta fel, hogy kit is szalasztott el. Minden erejét összeszedve lerázta magáról az idegen kezeket, és a lány nyomába eredt.
– Mia! Mia! – kiáltott a lány után, de ő, amint meghallotta a borgőzös hangot, még inkább nyakába szedte a lábát. A fiú utána akart eredni, ám alig tudott megtenni néhány tántorgó lépést, elbotlott, és térdre esett.
– Mia! – ordította lélekszakadva. – Gyere velem! Magammal viszlek! Én vagyok az!
A lány visszafordult. Hosszan nézte a sántikáló alakot. Seszínű, zilált haja az arcába hullott, de így is jól látszott, hogy a fél arcát sebhely csúfítja el. Mia döbbenten hátrált a torz alaktól. Az nem lehet… Az nem lehet, hogy ez a szerencsétlen lenne az ő hercege.
– Én vagyok az – nyújtotta ki az a kezét ismét a lány felé. – Voltam Délceg… Voltam Duzzog… De most csak Ámbár vagyok… Ámbár herceg. Nem ismersz meg?
– Nem… Nem ismerlek! – kiáltotta a lány. – Sohasem láttalak!
A fiú ekkor énekelni kezdett, valami idegen, ismeretlen nyelven. A dal ugyanaz volt, mint amit azon az édes éjszakán hallott Mia, mégis durván, recsegve szólt a borgőzős szájból. A lány döbbenten nézte a fiút:
– Nem… Te nem lehetsz Attala…
– Pedig én vagyok! – kurjantott a részeg. – Mondtam, hogy nem fogsz megismerni…
Mia zokogva futott haza. Nem érdekelte a tenger, nem érdekelte a holdcsónak, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy rászedték. Az sem érdekelte, hogy ez a részeg fickó honnan tudhatott meg mindent róla és Attaláról. Csak az érdekelte, hogy örökre elfelejtse azt az éjszakát. De hiába iparkodott. Ahogy nőtt a hold, minden éjszaka egyre nyugtalanabb lett. Egyre erőssebben szólt benne a dallam, Attala dallama.

Mia nem tudott aludni. Immár kereken, fényesen világított a hold, a várost is valami érthetetlen feszültség tartotta ébren. Most nem volt tánc és mulatság, nem hallatszott részeg kurjongatás. A hold ezüst fényében feszülten állt a város. Várt valamire. Egész éjszaka várt.
És akkor felharsantak a kürtjelek. Megcsörrentek a kardok, és sziszegve csaptak le a nyilak. Mia kiugrott az ágyból, előrántotta a régi, ezüstnyelű kardját. Nem tudta, kik támadtak rájuk, azt sem, hogy van-e védelem. Abban az egyben volt biztos, hogy nem maradhat itt a lakásban tétlenül.
A város falain fehéren folyt végig a hold fénye, az utcákon feketén patakzott a vér. Az ezüst páncélos lovagot azonnal észrevette az utca forgatagában. Úgy hadakozott, mint aki sok csatát megvívott már. Könnyedén mozgott, pedig nagy volt, hatalmas, akár egy óriás. Kétkezes kardját hárman sem tudták volna felemelni, de ha egyet suhintott vele, hatan is elhullottak körülötte.
– Hajrá, Kürjele! Üsd, vágd, nem apád! – biztatták a társai. Az ezüst páncélos vitéz megrázta vörösesszőke haját, letörölte az izzadtságot és a vért széles homlokáról, majd kacagva vetette bele magát újra a harcba.
A küzdelem addig tartott, míg a nap első sugarai fel nem ragyogtak a város falain. Akkor az ellenség megfutamodott, visszaiszkolt a sötétségbe, ahonnan érkezett. Mia fáradtan rogyott le egy kőre. Szemével Kürjelét kereste, de sehol sem látta a város utcáin.
„Talán a partig üldözte az ellenséget” – gondolta, és elindult, hogy felkutassa.
Kürjele valóban ott volt a tengerparton. Ott feküdt, pontosan ott, a véráztatta, bíbor színű homokpadon, ahol Mia először találkozott Attalával. Az ezüst páncélt egy harci bárd szaggathatta darabokra, Kürjele mellkasát, szívét is felhasítva.
– Mia, eljössz velem? – kérdezte utolsó leheletével a vörösesszőke óriás. – Mindjárt jön… Jön értünk a csónak.
Mia bólintott, de Kürjele már nem látta a lányt, csak az ezüst csónakot, aminek a ragyogása mindent betölt.

Szerkesztette: Dávid Ádám 


Nurlan Abishev: Lány (қыз)

Nurlan Abishev: Harcos (жауынгер)

Aigerim Karibayeva: Éjszaka (түн)

2014. augusztus 4., hétfő

Majoros Nóra: Manó Marci titka

Illusztráció: Kyrú
Manó Marci szerette a kalandot. Erdőkön és mezőkön kószált, barlangokat fedezett fel, sasokkal és farkasokkal barátkozott. Egyszer még a tengernél is járt. Minden évben tavasszal kerekedett fel, és a tél beállta előtt hazament a falujába. Ilyenkor nagy tábortüzet gyújtottak, az összes manó köré telepedett, és Manó Marci meséit hallgatták.

2013. szeptember 20., péntek

Tasnádi Emese: Rómeó és Júlia

Mottó: A füles gomb csupán a fülében különbözik a fületlentől


Korsós Brigitta illusztrációja


 Kerekded formája, a kissé pasztelles, halvány rózsaszínbe hajló galambszürke színe kellemes volt a szemnek. Középen a két kicsi lyuk oly izgalmas volt, hogy Rómeó le sem tudta venni róla a szemét. Csak őróla álmodozott, nem volt se éjjel, se nappal, mi nyugodt percet hozott volna.
   S Júlia? Ő vajon mit érezhetett? Volt-e benne vágy, s érzelem az ifjú iránt?
   Nem volt híja annak, bizony! Reszketve várta a pillanatot, mikor szeretett Rómeóját megpillanthatta végre. Kedvtelve nézte izmos, szögletes alakját, robusztus vonalait, akár ha úri nagykabátra termett volna. Mikor meglátta, oly heves vágy fogta el. Hozzá akart simulni, öblös ölébe bújni. Érezni akarta szívének dobogását, a kabáthajtókák kattogását!
   Nap, nap után lesték egymást vágyakozva, Júlia a jobb oldali belső hajtókán, s Rómeó a bal külső kabátszélen.

2012. augusztus 31., péntek

Simon Réka Zsuzsanna: Szeretem az epret



Megkondult a déli harang. A tűző nap mintha egy harapásból akarta volna bekebelezni augusztus utolsó napját. Fortyogott a sütni akarástól. Az emberek behúzódtak lesötétített kőházaikba. Csak egy maszatos képű, borzos kis csibész ugrált a főutca közepén. Hóna alatt vaskarika, kezében bot. Dúdolgatott, lyukas cipőjével rúgta a port. Meg-megállt, ide-oda tekintett, hátha valahonnan felbukkan egy játszótárs. A templom faragott kapuja mellett egy kóborkutya komótosan nyalta elfáradt talpát. A maszatos képűre nézett, majd farokcsóválva eliszkolt. A kisfiú a nyomában.  Két szűk kis utca, egy gyomnövényes kert, és utol is érte. A kutya egy szipogó, copfos kislány lábához dörgölőzött.

2012. augusztus 18., szombat

Tasnádi Emese: Zöldség



− Nem szeretem. Rossz az íze.
− Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?
− Látom a színéről. Zöld.
− Persze, hogy zöld, hiszen cukorborsó.
− Attól még lehetne más színű.
− Például milyen?
− Rózsaszín. Az a kedvenc színem.
− Rózsaszín zöldség nincs.
− Miért?
− Nem tudom. Talán mert az állatok ezt a színt nem szeretik, és nem ennék meg.
− Az állatok is esznek zöldségeket?!
− Persze, hogy esznek. Sőt, gyümölcsöt is esznek.
− Ezt csak azért mondod, hogy egyem meg a barackot, amit Gabi néni hozott.
− Rendben, nyertél. Megeszed?
− Nem. Nem szeretem. Rossz az íze.
− Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?
− A cukorborsó mellett van.
− Ha mondok egy mesét, akkor megeszed a zöldséget és a gyümölcsöt is?
− Melyiket?
− Ezt, amelyik az asztalon van. Cukorborsó főzelék és őszibarack.
− De csak ezt. Egy mese, egy ebéd. Megegyeztünk?
− Megegyeztünk. Figyelj!

2012. május 25., péntek

Majoros Nóra: A kis bogár és a szürke szamár

Egy zsúfolásig teli utazóládával érkezett a kis bogár a tanyára. Kábán szédelgett a tűző
napfényben, míg el nem nyelte az istálló ablaka. Apró cirpeléssel huppant a földre, és
majdnem fél percig nyugton maradt. Ennyi kellett ahhoz, hogy bogárszeme előtt kitisztuljon
a sötétség. A jászol előtt nagy, szürke állat állt. A kis bogár megrázta lábacskáit egyenként és
ízenként, majd egyenesen az állat orrára repült, hogy megnézze.
− Én vagyok a kis bogár. Te ki vagy?
− A szomorú szürke szamár vagyok.

2012. február 15., szerda

Miklya Luzsányi Mónika: A kék kolibri

Simonyi Cecília illusztrációja
A kék kolibri valamikor lány volt. Mesebeli királykisasszony. Aki egy csöppet sem szeretett mesebeli lenni. Mert milyen unalmas dolog minden reggel ugyanabban a mesében ébredni. Kibújni a csipkés ágyból. Rózsavízben megmosakodni. Aranycipellőt húzni. És várni a kérőket egész álló nap. Egy királykisasszonynak mindig ez a dolga. Várja a kérőket. Jó esetben elrabolja a sárkány. Az még mindig izgalmasabb, mint unalmas párviadalokat végignézni. Vagy lehetetlen feladatokat kiszabni. A királykisasszony ugyanis jó messzire küldte el a kérőit. Mondjuk az üveghegyen túlra. Hogy minél később érjenek vissza. De egyszer csak visszajöttek. És akkor ki kellett találni nekik egy újabb feladatot. Egy még lehetetlenebbet.
Igazság szerint a királykisasszony nem talált egyetlen kedvére való kérőt sem. Pedig már kilencszázkilencvenkilencen próbálkoztak. De a királykisasszony tudta, hogy hiába jön az ezredik. Úgysem lesz neki jó. Nem akar ő magának férjet. Minek? A mesékben a királykisasszonyok csak addig érdekesek, amíg férjhez nem mennek.

2012. január 25., szerda

Lackfi János: Végtelenbe tartó mese

Volt egyszer, vagy tán többször is, én egyről tudok, volt egy Tükörbusz, amely csupa tükörből készült, csillogott a lökhárítója, villogott a lámpája, kápráztatott az eleje, vakított a hátulja. Aki a lökhárítón megcsodálta magát, megszédült. Aki a dísztárcsákban megnézte magát, elájult. Egyedül az ablakok voltak üvegből, máskülönben a sofőr és az utasok ki se láttak volna rajtuk.