Czeiner-Szücs Anita: Napvitorla

Illusztráció: Endrődi Kata

 

Ha a papi tűjével

összevarrnám

a földteke összes 

napvitorláját,

nem reszketne 

ez a világ.

Mint fűszálak a legelőt,

betakarnám.

Bertóti Johanna – Czeiner-Szücs Anita: Bezsergő / RÍMDÚDOLÓ 2

Bertóti Johanna Rímdúdoló című dalsorozata a tíz éves Író Cimborák tíz versének zenés feldolgozásából épül fel. Az első részt, Hétvári Andrea Kifordított mese c. versének megzenésítését már megismerhettétek. Most következzék a második videó Czeiner-Szücs Anita Bezsergő című verséből illetve Endrődi Kata rajzából (amely az eredeti megjelenéskor is kísérte a szöveget). 

Köszönet Fehér Csabának a felvételért, hangkeverésért és a produceri munkáért, illetve Bertóti Attilának a videó elkészítéséért.

Örülünk, ha hallgatjátok a dalt. Kérünk, ha tetszett, osszátok meg másokkal is, illetve kövessétek a következő dalokat, havonta egy-egy új videó kerül fel Johanna YouTube-csatornájára és a blogra.

Miklya Zsolt: Hátra-előre

 

Illusztráció: Endrődi Kata

Jó lenne hátradőlni.

Mondjuk egy formaegyben.

Érzékelni a pályát,

mint zsoké a nyeregben.

Jó lenne hátradőlni

sárkányszárnyak szívében.

Vadludakkal repülni

át a levegőégen.

Jó lenne háton úszni

sokáig a folyóban.

Halak közé merülve

csillanni minden jóban.

Jó lenne hátradőlve

biciklizni a lejtőn.

Átsuhanni a hídon,

alagúton és erdőn.

Inkább előredőlök

ma is, mikor a szél fúj.

Érzékelem az ívet.

Szerencsére a fék új.

Czeiner-Szücs Anita: Bezsergő

 

Illusztráció: Endrődi Kata

 

Czeiner-Szücs Anita: Bezsergő



Bizsereg a

sisereg a

hunyorog

a fény.

 

Mocorog a

kucorog a

zümörög

a méh.

 

Szuszorog a

sziszereg a

szimatol

a szél.

 

Kanyarog a

nyikorog a

zizereg

a légy.

 

Körmöczi-Kriván Péter: Utcadísz bácsi - Endrődi Kata

(c) Endrődi Kata

 

Anyu, ma találtam az utcán egy vödör krétát.

És találtam az utcán egy barátot.

Majdnem olyan maszatos volt, mint én.

A neve utcadísz bácsi.

Az oviból jöttem hazafelé, és ő ott volt a nagy kukadoboz mellett.

A földön feküdt szótlanul, kicsi párnával.

De én szóra bírtam, nagy lármával.

Ayhan Gökhan: Amikor már a jóság ritkábban járt a Földön

Ayhan Gökhan Varjúkirályról írt cigány legendájához Endrődi Kata készített érzékeny, finom grafikát.

Ayhan Gökhan: Az Úrjézus és a meztelen csiga

Gökhan egy mai cigány mesét hozott nekünk. Varázslatos,  csakúgy, mint Kata grafikája.

Grafika: Endrődi Kata

Mikor volt ez, meg nem mondom, régebben, mint bármi, alig éltek abban a régiségben cigányok, hát olyan pedig nem is volt, hogy cigányok ne éltek volna.

Arany János: Családi kör – Bertóti Johanna: Esti hangulat

„Mint csillagok közé nyájas hold világa.”


          Bertóti Johanna dalfeldolgozása:
          Arany János: Családi kör (részlet)

Bertóti Johanna: Esti hangulat

Motorbiciklin alszik a tyúk,

álmosan ring a lomha sövény.

A harangoknak elállt szavuk,

libbenve ásít egy piros kötény.

Az árnyak szénként feketéllnek,
hófehér macskánk estére mosdik.
Nekivág az álom az éjnek,
szusszan az ólban kétszer két orrlik.

Szépül az estben minden, mi rút,
csak a holdvilág sápadt, csenevész.
Az álom elől nincsen kiút.
Az éj mélyébe a kút belevész.

Illusztráció: Endrődi Kata

Nagy Izabella: a repülés művészete

épp csak felemelkedtem lábujjhegyre

épp csak felfelé nyújtóztattam az összes ujjamat

a szél fölkapott így hirtelen

lég-szőnyegen vitt magával a huzat

és felrepített a magas égbe

hogy azt sem tudtam mit tegyek...

még jó hogy meleg tavaszi idő volt aznap

nem fáztam fent a felhők bodra alatt

bámulhattam a házunk öregecske tetejét

piros-szájú cserepeit ahogy mosolyognak rám

bámulhattam a szomszéd almafáján ülő seregélyt

csipogott s én köszöntem neki gyorsan ám

bámulhattam a szépen nyírt fű zöldes levelén

pihenő Buksit és a cicát lustán heverészve rajta...

s az idő oly gyorsan elszállt itt a kékben

anyukám a konyhaajtóból intett értem:

Attilám, ne lógázz a diófán

letörik az ága s megütöd magad!

Gyere, kész a vacsora!

épp csak leengedtem a lábujjhegyet

épp csak visszahúztam az összes ujjamat

s máris a talajon voltam megint

szaladtam befelé mint a kékben a huzat

 illusztráció: Endrődi Kata

Est-mesék

Bertóti Johanna: Várom az estet

Várom az estet,

mikor a mese testet ölt.

Utazunk oda,

ahol a csoda végbemegy.

Lehunyom szemem,

olvasol nekem. Hallgatom.

Majd jön az álom,

ott újra látom a mesét.

Endrődi Kata: Hintázó angyal

Mészöly Ágnes: Várom az estet

Várom az estet, amikor a mese testet ölt.

Mesébe öltöm az este a testet, a várást.

Testet ölt az est, mikor a mese várhat.

Öltöm a mesét, mikor estet vár a test.

Mikor várom a testet, estet ölt a mese.

Este öltöm a mesét, mikor vár a test.

            A mese vár, a test az este ölt.

Simon Noémi illusztrációja

Smelka Sándor: Egymondatos töredék

...várom az estet, mikor a mese testet ölt, és vájuk a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat, ahogy mondja a költő, de ez csak zárójel, asszociáció, mint minden ezen az estén, kint a kertben, a holdfényes udvaron, most újra feléled a múlt, a régi telek, mikor szedtük elő a szánkót, az őszi szüretek, mikor apám mosta a hordót, a sarjadó tavasz, ó azok a májusfák, és minden, ami ehhez az udvarhoz köt, legyen az olvasmányélmény, film, Hatteras kapítány sétál a kert fái közt nagyanyámmal együtt, harmincöt év élményanyaga bújik elő a gyűmölcsfák ágai közül, a holdfényből, a fene tudja honnan, mindegy is, mert talán a táj őrzi a múltat, az elpusztult macskáink csontjait,  elmúlt záporok esőcseppjeit,  mert a táj körülvesz, keretet ad: Kozár felől kel a nap, a Jakab-hegynél nyugszik, a présházunk tetőgerincén túl van észak, és dél, a gyerekkornak vadont adó dél, az erdő felé esik, az erdőn túl messze ott van a Villányi-hegység, az már Bacchus birodalma, olyan ez, mint egy magánmitológia, ami felett ott az ég saját csillagképekkel, és ezen az éjjelen, a holdfényből előjön minden, ami emlék, jönnek a tudatom homéroszi távlatából – igen, itt van Trója is az udvaron –, jönnek, jönnek az emlékek, a hangok, az emberek: élők, holtak, valósak, kitaláltak, és kezdődik a bál, az emlékek meddő mégis mámoros bálja, és én várom az estet, mikor a mese testet ölt...

Várfalvy Emőke: Amáta, Ászok lánya

Endrődi Kata illusztrációja

Papsajt Amátát mindenki takaros leányzónak tartotta Brie-ben. Pörölykezű Lubó, a falu kovácsmestere már régóta járt esténként csak azért a Pajkos Póniba, hogy magába bolondítsa. Tetszett neki Amáta kerek csípője, selymes, hosszú haja és az, hogy mindig meg tudott felelni, bármit is kérdeztek tőle.

– Igazán nekem való fehérnép – dörmögte érces hangján Lubó minden este többször barátai körében, s nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Amátára villantsa tökéletes, hófehér fogsorát, ha a lány véletlenül ránézett.

Amáta kedvelte Lubót, de nem tudott döntésre jutni. Kislánykora óta szorgalmasan dolgozott apja fogadójában kora reggeltől késő estig. Mindenkihez volt egy jó szava, s bárkit felvidított, aki hosszabb ideig ült bánatát borba fojtva. Bár szerette a családját, és Lubóval, érezte, akár boldog is lehetne, szíve mélyén mégis arra vágyott, hogy egyszer útra kelhessen, és megismerhesse azt a számtalan világot, melynek utazói nap nap után megjelentek a fogadóban.

Amáta nyelvérzéke már kisgyerekként kiütközött. Szinte bármely országból érkező gyerekkel azonnal megértette magát, s ahogy nőtt, növekedett, úgy gyűltek fejében a nyelvek.

Egy esős késő délután négyfős hobbit társaság érkezett a Pajkos Póniba. Látszott, hogy a négy aprócska úr nagyobb útra készül. Vidáman mulattak, nagyokat ettek, s még nagyobbakat ittak a méretes fogadós kupákból, amiket még egy embernek is becsületére esett megemelni, nemhogy egy hobbitnak. Amáta, ahogy a sültes tálakat hordta fel, figyelmes lett egy fekete hajú, vándorköntöst viselő emberre, aki lopva a hobbit társaságot figyelte. A vándor nem tűnt veszélyesnek, tiszta kék szemében valami nemes fény ragyogott, mikor egyszer belenézett Amáta rajta felejtett szemébe. Egy pillanat volt csupán az egész, mert a következő percben a nagy hangzavart csörömpölés, majd meglepett kiáltások szakították meg. Az egyik hobbit uraság eltűnt. A fogadóban üldögélők közül többen távoztak. Úgy gondolták, talán aznapra elég volt az erős brie-i vörösborból. A maradók meg csak találgattak és körbe-körbe kémleltek a szobában, nincs-e valamelyik sarokban egy mágus, aki csak úgy kedvtelésből, pont a legrészegebb hobbitot változtatta köddé. Nem volt.

Az ivó végül bezárt, a szállóvendégek az emeletre, a környékbeliek meg hazaszállingóztak. A hobbitok is az emelet felé vették az irányt, nyomukban a hangtalan léptű vándorral. Amáta csak bámult utánuk, mikor háta mögül apja hangját hallotta.

– Ne ábrándozz, kislányom! Szaladj be a belső szobába, hozz egy vánkost annak a Völgyzugoly felé tartó úrnak a hatosba! Nekem még beszédem van kicsit a hobbit urakkal.

Amáta engedelmesen elsietett az ágyneműért, és fürgén kapkodta a lábát a lépcsőn felfelé. Épp kopogni készült a 6-os szoba ajtaján, amikor meghallotta az apja hangját.

– Megbízhatnak Aragornban. Itt egy levél, amit szürke Gandalf hagyott itt a hobbit urak számára. Ebben minden benne van. A lelkemre kötötte, hogy adjam át, és biztosítsam önöket, hogy Aragorn jó szándékkal van.

– Ez egy nagyon veszélyes és hosszú út lesz… – kezdte egy másik hang, feltehetően a vándoré.

Amáta szíve majd kiugrott a mellkasából, a vánkost magához szorítva nekidőlt az ajtó melletti falnak.

– Ez lesz az az út, amin végre megismerhetem a világot! Velük kell menjek! – gondolta.

Az ajtó hamarosan kinyílt, és a vándor meg Papsajt Ászok lépett ki rajta. A két ember kezet fogott, és a fogadós úgy sietett el, hogy észre sem vette az ajtó mögött ácsorgó lányát. Mielőtt a magas, fekete köpenyes vándor visszalépett volna a szobába, Amáta mögé lépett, megérintette a vállát, és félhangosan megszólította:

– Aragorn úr kérem!

A férfi megfordult, és tiszta kék szemével fürkészőn nézett a lányra.

– Aragorn úr – kezdett bele Amáta a mondandójába –, kérem, hagy menjek önökkel az útra, amiről az apámmal beszéltek.

– Honnan tudsz te erről az útról? – kérdezte Aragorn szigorúan.

Amáta lesütötte a szemét.

– Az előbb hallottam, miről beszéltek – suttogta, majd hirtelen felnézett, egyenesen a nála majd két fejjel magasabb férfi szemébe, és így folytatta: – Nem szoktam ám hallgatózni. Most is csak véletlenül hallottam meg, miről beszélnek. Egy vánkost hoztam önnek, mert a régit apám szerint puhának találta. Bocsásson meg, hogy önre támadok így a kérésemmel, de csak segíteni szeretnék.

– Nem jöhetsz velünk – rázta meg a fejét Aragorn, és épp el akart fordulni, amikor Amáta elkapta a karját.

– Kérem. Hasznukra lennék. 32 nyelven beszélek. 4 ork dialektust is ismerek, sőt a felföldi entekkel is megértem magam. Tőlük kaptam a botomat is. Kérem. Nem leszek terhükre. Tudok harcolni. Vigyázok magamra. Jó lovas vagyok. Kérem! Mennem kell!

– Menned? Miért? – kérdezte Aragorn.

– Nem is tudom. Már régóta tudom, hogy egyszer el kell mennem. Talán az a bajuk, hogy nő vagyok?

– Nem! Nem is tudom. Na jó, megbeszélem a társaimmal, itt várj.

Márton Luca illusztrációja

Miklya Zsolt, Várfalvy Emőke és Turbuly Lilla versei

Miklya Zsolt: Bújó tankák

Bújni akarok.

Nem úgy, mint kiskoromban,

a nagy abrosszal

letakart asztal alá.

De úgy, hogy sikerüljön.

A hajam mögé.

A monitorom mögé.

Alkalmazásba.

Alkalmatlankodásba.

Csetbe és hallgatásba.

Ne vegyék észre,

hogy valaki más vagyok.

Hogy magamban egy

másik magam van, aki

rámírt, tessék, már megint.

Endrődi Kata illusztrációja

Várfalvy Emőke: Alfa generációs limerick-kosár

Web 2-es bébi volt Gréti, szeretett jútyúbot nézni, anya a guglija, ha eltűnt a cumija,
kiabált, keresd meg légyszi!

Harcias kis srác volt Csongor, kedvenc játéka a konzol, szörnyet kell irtani, nem lehet tiltani,
anyára jó szívvel gondol.

Fura kis ínyenc volt Benett, ebédre laptopot evett, nem kell a krumpli, fincsibb a gugli,
mint apa, falta a netet.

Hiú leányzó volt Tünde, legjobb barátja a tükre, szelfiket gyártott, hogy kapjon sok lájkot,
erre volt igazán büszke.

Bódi Kati illusztrációja

 

Turbuly Lilla: Szelfi

Apu nagyra nőtt kicsi babája.

Mogorva szomszédlány, sosem köszön.

Behúzott vállak a tornasorban.

Csücsörítő szelfik a köbön.

Kiposztolt fájdalom vagyok

– nem lájkol, nem bök meg, nem jelöl –

egy Müller Péter-sor köntösében,

lüktető, remegő Lolita-öl.

Titkos követőm titkát fürkészem,

a buszon hallgatunk hazafele,

kezében pörög a telefon:

facebook-életem másik fele.

Körmöczi-Kriván Péter: Usb menza

Endrődi Kata illusztrációja

Csettint a szem és bekapcsol a tévé. Imádom a tévét. Főleg most, amikor az elnök úr döntést hoz a szájreform ügyében. Végre! Már készítem is a telefont, és megkezdtem a szavazást. Hat, hat, hat. Hat, hat, hat. És egy nulla a végére, mert szerintem a szájnak befellegzett. Tegnap még azt gondoltam, hogy a száj az egyetlen elképzelhető út, ahol az étel, a görcsös falatok utat találhatnak bennem. De azóta már megjártam az Usb menzát, és úgy feltöltődtem, hogy még most kúszik bennem az energia. Egy giga libamáj. Egy mega krumpli. Csak úgy hömpölyög bennem. És a végén. A végén egy terra vanília puding. Nem ám aromás, hanem igazi vanília rudacska. Éreztem az ízét magamban. És közben mit csinált a szám? Természetesen semmit. Eleinte sajnáltam, hogy csukott, és legszívesebben…

Hű a mindenit. Az elnök úr kezébe veszi az étlapot. Micsoda elegancia. Olyan kíváncsi vagyok, hogy neki hol van a bejárat. Én a fülem mögé kértem, mert ott takarásban van. Hát hogy is mondjam, még szoknom kell. Bár a vanília, az igazi vanília miatt már megérte. És ez még csak a kezdet.

Az elnök úr olvas, és láthatóan dönt. A vörös hajú pincér elveszi tőle az étlapot, és a sarokba hajítja. Az étlap repül, az elnök úr követi a szemével, a szája résnyire kinyílik, majd összepréseli, mert hogy ő most fontos esemény előtt ül. Az étlap megérkezik, és lehuppan a pulton. A vörös hajú pincér mosolyog, és elégedetten veszi fel a rendelést. Egy byte csontleves, egy byte csigatészta, egy byte csülök, egy byte babos tök és egy byte pirított fűmag. A vörös hajú pincér bólint, majd zsebéből elhúzza a vezetéket, és kíváncsian az elnök úrra néz.

Most végre kiderül, hogy hova ültették be neki. Szerintem a jobb lapockája. Már küldöm is az SMS-t. Hat, hat, hat. Hat, hat, hat. És egy hármas a végére, avagy a jobbik lapocka.

Az elnök úr megfogja a vezetéket, és egyenesen belenéz a kamerába. Úr isten. Engem néz. Bárcsak tudnám, mit lát bennem? Lehet, hogy még a vaníliát is.

Az elnök úr keze kigombolja az elnöki inget, és lehorgonyoz a szívnél. Mit csinálsz te ott? Nem lehet a szív! De az elnök úr keze még mindig ott zsibbad, és a vezetéket, te jó ég, a vezetéket beköti. Egyenesen bele a szívbe.

Nem baj. Nekem így is jó. Most, hogy lapocka vagy szív. Tök mindegy. A lényeg, hogy pozitív döntés szülessen. Nekem már elegem van a rágásból és szürcsölésből, hogy a trutymó megakad a torkomon, és itt mindenki csak prüszköl a galuskától, és ütögetik egymásnak a lapockáját, hogy kuckuc.

Oh, a vanília. Ő az igazi.

Az elnök úr láthatóan élvezi a bevitelt. A csontleves már bent van, látszik az arcán, a csigatészta kúszik piszkosul, a csülök becsorog, és már bent dörömböl, hogy megvan, a babos tök már a mellkas másik oldalán röhög, és... és… és…

Mit történik! Az elnök arca vörös. Hiszen már csak a pirított fűmag van hátra, hogy megszülessen a döntés, hogy a száj végleg becsukódjon. De az elnök úr már zöld, és a vörös hajú pincér szemében gyűlik a részvét, és… Vágd már hátba! Hát mire vársz? Hogy megfulladjon!?

Az elnök arca vörös, és én nem tehetek semmit, csak nézem, ahogy felemeli a kezét, kirántja magából a vezetéket, és kinyitja a száját. Micsoda tragédia. Kinyitja a száját, és a fogai közül egy virtuális hajszálat húz elő, ami vörös, és már csak azt látom, ahogy a kamera a pincér arcára közelit, ami még a hajánál is vörösebb.

Töltés vége. Csettint a szem, és kikapcsol a tévé.