Szöszök a szélben

Kedves Olvasóink,

véget ért a Miaszösz móka, elfogytak a tündérek, mackók, méhecskék, lovak és barátaik. Köszönjük szépen, hogy velünk játszottatok, hogy annyi remek ötletet küldtetek nekünk a Témabörze pályázatra. Most kitárjuk az ablakot, és szabadon engedjük a széllel a Miaszöszöket, induljanak útjukra, simuljanak sok kicsi gyerekkézbe, fedezzenek fel új történeteket.

Hívunk, várunk Benneteket a Kis Könyves Éjen, április 20-án a Két Egér Könyvesboltban, ahol felolvassuk az ötleteitek nyomán született meséket, átadjuk az ajándékokat, és találkozhattok a Miaszöszök alkotójával, Levente Dorkával is. Figyeljétek a blogot, hamarosan megmutatjuk a meghívót.

Most pedig átadjuk a stafétát, következzen valami olyan, ami még sosem volt a blogon!

Szeretettel:

Majoros Nóra és Levente Dorka

Miaszösz szerkesztők

Nem szeretem a spenótot

A méhecske miért nem szereti a spenótot?
(Ungi Gréta, a sándorfalvai Pallavicini Sándor Általános Iskola tanulója)

A kérdés választott engem, nem hagyott békén, mint a rámenős méhecske, dongott körül, zümmögött a fülembe, sehogy sem tudtam elhessegetni. Aztán, egye fene, beütöttem a gugliba: spenót, és úgy tizenkettediknek kiugrott a mondat: „Szeretem a spenótot, de utálom a parajt.” Akárcsak a válogatós méhecske, gondoltam, csak meg kell fordítani, és onnantól már indult is a dal: Utálom a spenótot, de szeretem a parajt.

(Miklya Zsolt)

A válogatós méhecske dala

Utálom a spenótot, de szeretem a parajt.

Utálom a parajt, de szeretem a karalábét.

Utálom a karalábét, de szeretem a sóskát.

Utálom a sóskát, de szeretem a brokkolit.

Utálom a brokkolit, de szeretem a tököt.

Utálom a tököt, de szeretem a káposztát.

Utálom a káposztát, de szeretem a répát.

Utálom a répát, de szeretem a karfiolt.

Utálom a karfiolt, de szeretem a krumplit.

Utálom a krumplit, de szeretem a spenótot,

ha van benne édes. Csak, ha van benne édes.

A méhecske miért nem szereti a spenótot?

A világ kezdetén Anya édes volt. Édes volt minden. A víz és a part. A szél és a felhő. A holdfény és a napsugár. Édes volt még a sötét is, csupa édes lakott benne. Édes a bagoly, a róka és a gyík, édes a gazella és az oroszlán, de még a sikló is, csupa édes. És persze édes az alma, a körte, a füge, minden gyümölcs a fán. Édes a fű, a paréj, a nagy útilapu és a bársonyos cickafark is csupa édes. Anya édesre készített mindent, a gyümölcspürét, a zöldségpürét, a felhőpürét és még a holdfénypürét is, amiben sok volt a sötét, de az is csupa édes. Jöttek is rá a darazsak, ha kint hagyta az asztalon. Jöttek és körülzümmögték a méhek. De nem volt elég. Nem volt elég nekik az édes. A darazsak és a méhek akkor még édestestvérek voltak, két testvérnép a zümmögők országából. De a püré vonzotta őket, és az asztal fölött meglepve érzékelték, milyen szoros a világ a püré körül. Nem fér oda minden darázs és méh, nemhogy egyszerre, hanem egyáltalán. Ki kell találni valamit. A méhek kifejlesztettek egy különleges érzékelőszervet, amivel a kert legeldugottabb részéből is azonnal észrevették: püré van. A darazsak kifejlesztettek egy különleges szúrószervet, amivel a világ legérzékenyebb méhecskéjét is halálra tudják sebezni a püréért. Egyszerre lettek készen. És nem tartott sokáig. Anya kint felejtett éjszakára egy tálka holdfénypürét. Reggelre tele volt az asztal alvó méhecskékkel. Nem ébredtek fel soha többé. Anya sírt, mindenki sírt, aki csak látta. Sósak voltak Anya könnyei, és csak folytak, patakzottak le az arcán. Kimosták szájából az édeset. Akkor vette észre. Ez az íz hiányzott eddig. Mert mit ér, ha minden édes, de pusztulás a vége. Mit ér bármi is, ha nincs benne só? A víz és a part, a szél és a felhő, a holdfény és a sötét, de még a napsugár is, só nélkül mit ér? Elkészítette az első sós pürét. Szép húsos parajleveleket szedett hozzá a kertből, legyen az első sós püré zöld, gondolta. És legyen a neve spenót. Legyen a spenót a legfinomabb sós püré. Azt elkerülik majd a méhek. Keresnek maguknak vizet és partot, szelet és felhőt, körtét és fügét, napsugarat és holdfényt ott, ahol a darazsak nem őrzik. Azóta a méhek különleges érzékelőikkel messziről megérzik, ha valami sós vagy édes, de kifejlesztettek hozzá egy olyan alkalmazást is, amivel kikerülik a darazsakat. Van elég hely a kertben, jut belőle minden zümmögő testvérnek. Akkor is, ha sós, akkor is, ha édes.

Tibi, a beszélő ló

A beszélő ló
(Barna Gábor, a kadarkúti Jálics Ernő Általános Iskola tanulója)

Azért a beszélő lovat választottam, mert a lovak tényleg tudnak beszélni, csak jól oda kell rájuk figyelni. Szóval én nagyon szeretem őket, és azt is, ahogy a lovak szeretik az embert. Hát ezért.
(Nagy Izabella)

Tibi, a beszélő ló

életének azon szakából, amikor senki se hitt neki

(Orcsik Rolandnak)

- 3 -

azon a napon találkoztam ezzel a kislánnyal

a Bella-Rózával ez volt a neve csilingelt ahogyan kacagott

mert nevetni szeretett és minden állatot megsimogatni

és virágot se szakított le sose csak guggolva nézegette

ahogy a kis sárga szirmok kinyílnak érintésétől

- 2 -

én azt hiszem nagyon szerencsétlen vagyok ma reggel

szőrömre ragadt a sár ahogy tegnap a kifutó vizes

homokjába hempergőztem s bár jólesett

senki sem takarította le a rámszáradt sarat

most meg viszketek és jólesne egy kis gondoskodás

- 5 -

azt mondta: „Tibi ne keseregj már ennyit hisz süt

a napocska menjünk Tibi sétálni azt mondtad

szeretsz velem a nagy fűben

amíg te legelészel én szőrkefével simíthatlak

te mondtad az este Tibi ne is tagadd”

én pedig néztem rá bután először nem hittem neki

- 4 -

megnézett magának miközben én úgy tettem mintha

nem láttam volna csak legelésztem

mert a fű édes és épp kedvemre való

Bella-Róza álldigált és nézett mintha

mosolygott is volna rám miközben

én azt mormogtam magam elé hogy a kislányok

igazán többet simogathatnának puha kis kezeikkel

az nagyon jólesik bármikor

- 1 -

nagy a legelő és sok a ló mind beszélgetünk

hogy szépen süt a nap és jó a fű

az emberek jönnek-mennek sietve rohannak

meg nem állnak

felugranak a hátunkra futunk mert az is jó

de simogatást kitől várhatunk és

a jó szót vajon ki adja s ki érti

ezen a kerek szép világon?

- 6 -

ő pedig közelebb merészelt és megérintette

az orromat és odasúgta „ej Tibi hiszen

ismerjük mi egymást nekem mondod a bajodat

én pedig megsimogatlak ha szomorkodsz

te pedig felvidítasz ahogy nézel és futsz

szép vagy Tibi hosszú sörényeddel kapáló lábaiddal

ne félj Tibi én is egyedül vagyok nélküled”

A verset a versszakok sorrendjében, és a számozás sorrendjében is olvashatjátok. Az ötlet tisztelgés Orcsik Roland: Harmadolás című verseskötete előtt.
(A szerkesztő)

Egy udvari bolond naplója

Egy udvari bolond naplója
(Fehér Flóra, a Szent Margit Általános Iskola Szent László Tagiskolájának tanulója)

Azért választottam a bolondos címet, mert ez tetszett a legjobban. Bolondozni pedig sosem elég. A bolondok bölcsek, kreatívak, és pontosan tudják, hogyan kell az adott élethelyzetnek megfelelően cselekedni. Néha sírnak, néha kacagnak és kacagtatnak, de sosem kell őket félteni. Minden élethelyzetben megtalálják a megoldást.
(Simon Réka Zsuzsanna)

Bolhák éve, remeték hónapja, mindjárt megkérdezem, milyen nap van ma

Tegnap és tegnapelőtt megfogadtam, sosem írok naplót és sosem vállalok főbolondi megbízást. Nem eszem répatortát, királyi utasításra sem, nem teszek a fejemre kárminpiros bolondsipkát, és sosem mondok a földön ülve betanult vicceket. Fa vicceket se. Hogy szorít ez a bolondegybenadrág! És ez a kunkori orrú csoszoga! Micsoda tervezés!  

Megjegyzés:

Ezt csak lejegyeztem, a miheztartás végett. Ez nem egy napló. 

Ottó, a kövér hörcsög

Szeretném, ha írnátok egy kövér hörcsögről
(Sütő Valentina, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Mint majdnem minden gyereknek, nekem is volt hörcsögöm, így közelről figyelhettem, milyen tevékenységekbe merül az üveg túloldalán. A hörcsögök nagyon rejtélyes teremtmények. Csak rágnak, rágnak és rágnak, néha pedig bevackolják magukat egy halom fűrészpor alá. Ebben a történetben megpróbáltam belebújni egy hörcsög fejébe, ami igen nehéz írói feladatnak bizonyult.
(Kertész Edina)

Ottó egy kupac fűrészporon üldögélt, és egy nagy darab répát forgatott a két mellső mancsában. Sebesen rágta, és mikor elfogyott, megragadott egy nagy szem kukoricát, hogy azt is befalja.

A nyitott ablak túloldalán egy szürke galamb repült a párkányra, és fejét forgatva szemügyre vette a hörcsögöt és az etetőtálkában előtte heverő finomságokat.

          – Szívesen megkínálnálak – mondta Ottó teli szájjal –, de sajnos nekem folyamatosan rágnom kell, hogy ne nőjenek túl hosszúra a fogaim. – Mivel a pofazacskójában tartogatta mindazt, amit eddig megrágott, mindez így hangzott: pmfbonbhh nnbggonbpf fgobm (a vállalkozó kedvűek megpróbálhatják hangosan kimondani mondjuk egy szilvával a szájukban).

Az utolsó orrszarvú

Az orrszarvú kalandjai
(Marics Bence, a kadarkúti Jálics Ernő Általános Iskola tanulója)

Az állatkertben jártam, és meglátogattam az orrszarvút. A kifutó kerítését egy szakaszon méretes fatörzsekből építették. A fatörzsek közötti résen simán ki-be járkálhatott akár egy kacsa is, de az orrszarvú nehezen fért volna ki. Viszont vakarófának valószínűleg kedvére volt ez az elrendezés. Az orrszarvú nekidölleszkedett a kerítésnek, a látogatók pedig  résen keresztül vakargatták a hátát. Olyan a tapintása, mint az érdes fakéregnek, mégis benyomható, mintha vízzel lenne töltve. Amióta megtapogattam, egy kicsit én is orrszarvú lettem. Sokkal menőbb, mint az egyszarvú!
(Majoros Nóra)

Repülőgépen utaztam Kairó és Róma között. Egy kisfiú ült mellettem, Gaddielnek hívták. Valahonnan Nyugat-Afrikából jött, teljesen egyedül. Kezében egy felfújhatós repülőt szorongatott, a légitársaság ajándékát, és az ebéd mellé dupla süteményt kapott. Azt mondta, a római pápához megy, mert el akar neki mesélni egy történetet, amit senki sem hisz el. Gaddiel úgy gondolta, a pápa már biztosan hozzáedződött a csodákhoz. Nagyon izgult, mert csak kicsit beszélt angolul, és megkért, hogy segítsek neki szépen megfogalmazni a történetét.

            Elmondta, hogy a faluja a szavannán, egy domb tövében fekszik. A domb túloldalán sokféle vadállat él, még egy orrszarvú is. A falusiak sokszor hallanak éjszaka fegyverropogást, és hajnalban, amikor vízért mennek a kúthoz, megfigyelik, melyik állat hiányzik. Ha a gazellák vagy a zebracsorda nyugtalan, akkor tudják, hogy a fehér vadászok mulattak éjszaka. Ilyenkor elénekelnek egy dalt, hogy az állatok szelleme megbékéljen azzal, hogy csak mulatságból haltak meg. Ha oroszlán vagy elefánt hiányzik, akkor egész nap énekelnek, hogy mérges szellemük megkímélje a falut.

Vízitündér és Tűzmanó

Tűz Manó és Víz Tündér kalandjai
(Kőbányai Kiskakas Óvoda, Mókus csoport)

Mázlista vagyok. Gyerekkorom óta rajongok a manókért, tündérekért, sárkányokért, boszorkányokért és mindenféle és -fajta meselényért. Most, hogy van egy saját házam, össze is költözhettem velük. Helyzetünket jól szemlélteti, hogy nyári szünet után a gyerekeim azt találták mondani, minek menjenek vissza az oviba, amikor itthon sokkal több izgalmas dolog van. Hát, néhány várost ki tudnánk stafírozni mesékkel, annyi szent.

Azért választottam Vízitündért és Tűzmanót, mert akár nálunk is lakhatnának. Jó, bevallom, igazából nálunk laknak, csak kiszöktek és megkértek valakit, hogy pirítson rám végre: milyen dolog az, hogy pont róluk nincs még mese? Most már van. Ha tetszett, lesz több is!

(Várfalvy Emőke)

Vízitündér és Tűzmanó, mivel szomszédok voltak, nem csak az óvodában játszottak sokat együtt, , hanem otthon is. Nagyon örültek neki, amikor kiderült, idén a nyaralni is együtt mennek.

– A Balaton csodás, majd meglátod! – lelkendezett Vízitündér, aki minden tavat, folyót és patakot szeretett.

– Főleg, ha homokos a partja – válaszolta Tűzmanó, aki az óvoda legtehetségesebb homokvárépítője volt.

Háromlábú

A háromlábú flamingó
(Hős Adél, a Szent Margit Általános Iskola Szent László Tagiskolájának tanulója)

A flamingók csudalények, szürkén születnek és aztán idővel elképesztő színben pompáznak. A lábukat különösen szeretem, mindig is hosszú lábakról álmodtam. Ha pedig három ilyen lábam lehetett volna... beleszőttem egy régi vízióm, hogy a mamám melletti tavon ezer flamingó tollászkodik. Az egyik kedves barátnőmnek pedig a kedvenc állata... így nem is volt kérdés, hogy a tollasokra teszem a voksom. Köszönet a lehetőségért! 
(Szabó Imola Julianna)

Kettő vagy négy? Inkább három. Az pont eggyel több mint a kevés, és pont eggyel kevesebb mint a sok. Főleg egy rózsaszín akrobatának, egy púderes tavi zsonglőrnek, aki soha sem talál harisnyát magának. Pedig a kedvence a csíkos és a pöttyös, a bolyhos és a puhánkás. Szrífút, ahogy a turisták hívják, akik még sohasem láttak a Feneketlen-tónál egyetlen valódi madarat sem, Szrífút kám in, mondogatják. De egy háromlábú flamingónak több sütnivalója kell, hogy legyen mint egy kétlábú kacsának. Így csak tollat von, odatolja a fenekét és süketnek tetteti magát. Mint aki se nem lát, se nem hall.

Szrífút amúgy sem szeret hallani. Hallgatni már annál inkább. A színeket és a szagokat. A tó tükröződését, a felhők zakatolását és az esőt ahogy fejest ugrik a tófelszínen. Hallgatni a sétálók szív-zörejét, gyerekek sírását, öregek morgását. A szatyrokat, ahogy összeszottyadnak a cipelésben, a cipőket, ahogy sóhajtanak a betonon. Szrífút még nem látott sosem kétlábú flamingót, és sosem látta a szülőföldjét. Egy gólyától hallotta, hogy mindenkinek van olyan. Csak néha elhagyja, vagy elveszíti. Az évszakok átalakítják a tájat és a hóban elég nehéz azokkal a hosszú lábakkal.

A befagyott tótükrön elcsúszik az égbolt. De Szrífút nem hisz a hidegben. Legfőképp azért nem, mert Nagyi, akinek kontya van és csak két lába, varrt neki egy kezeslábast. Vagyis szárnyas-lábast. Rózsaszín, bolyhos és meleg. Három gyönyörű sorban táncolnak rajta a minták. Nagyi reggelente hoz kenyeret és esténként ráksalátát. Nagyi ül a tó melletti padon, szemüvege félrecsúszva, kezében egy maroknyi étel. Mintha merengene: milyen furcsa ez az öregség, mondogatja, már a lábakból is többet lát az ember. Sebaj, olyan szép ez a madár, mint egy örökké nyíló tavirózsa.

A fafaragó medvebocs

Szeretném, ha írnátok a fafaragó medvebocsról.
(Szakáll Hargita, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Miközben olvastam a sok nagyszerű témajavaslatot, a fafaragó medvebocsnál erősen megdobbant a szívem – mégpedig azért, mert azt a fafaragó medvebocsot én tulajdon szemeimmel nem álmomban, nem is állatkertben, hanem egy havasi legelőn láttam. Ha már erdő- és hegyközelben él az ember, megesik vele, hogy át kell mennie erdőn és hegyen. Egyik alkalommal ez történt velem is, mikor váratlanul megpillantottam őt, akiről akkor még nem is tudtam, hogy Fafának hívják. Elszánt komolysággal egy fenyőtörzset hántogatott éppen, de hogy mit faragott ki belőle, azt én már nem vártam meg. Aztán vele álmodtam egy hétig, és ma is hangosabban kezd verni a szívem, mikor rá gondolok. Abban a felejthetetlen pillanatban jutottam a sokak által már rég hangoztatott felismerésre: a medve és a művészet nem játék!
(Kiss Lehel)

Egyszer volt, hol nem volt... – kezdhetném a mesét, ha csakugyan az volna. Ám hogy mennyire nem az, bizonyítja a tény, hogy egy egészen normális erdő szerepel benne. Sőt, hogy hol van az az erdő, azt is pontosan meg tudnám mondani; de hát a magamfajta ember mér’ beszéljen fölöslegesen, nem igaz? Ebben az erdőben semmiféle különleges nincs: sem égigérő fák, sem kincset rejtő sziklabarlang, sem húsevő virág, sem paradicsommadár, mézecskalács házikó, törpeember vagy valami efféle, mert ha volna, akkor csak mese volna az egész, amit elmondok.
          Reggeli után Fafa, a medvebocs minden nap elébújt az egészen normális barlangból, és szapora, karikó léptekkel dolgára indult; bozontos apja rendszerint akkorákat ugrott utána, hogy széles, barna háta ki-kivillant az egészen normális fák lombkoronái közül (de ezt csak a madarak láthatták).
          – Megállj, de rögvest! – ordított, hogy még a kövek is beleborzongtak – Itthon maradt a hátikas!

Égi csiga háza

Égi csiga háza

(Bezzeg Andrea)

A csigáról sokaknak a kakaós változat jut először eszükbe, vagy a gyerekdal csigabigája, akit tejjel-vajjal lehet csak előcsalogatni. Ebben a címben viszont egészen a felhőkig szárnyalhat a képzelet, s egy színes, bohókás, csavargó csigát hívhat versbe. Igazi égi teremtményt a Csigadombi Sohautcából. A nagy kumulusz mellől. Lám, épp erre araszol, azaz csigázik. De hová tűnt a háza?! Ja persze, az imént feltámadt a szél…

(Csík Mónika)

via GIPHY

(pörgős)

Felhők fölött, felhők alatt,

azaz felhők közé zárva,

libeg egy kis felhőfolton

égi csiga csigaháza.

Foltfelhőnyi udvarában

csigaforma csigacsúszda,

búgócsiga-forgóhinta,

pörgő hintó, csiga-húzta.

Kelet felé néző ablak

sok a házon, szivárványos,

ki győzné mind megszámlálni,

lényeg az, hogy egy se rácsos.

Fala pörge, tirketarka,

csík hátára csíkot festett

ki a házat kipingálta,

hegyébe meg pöttyöt ejtett.

Ám a csiga tiszta ideg,

hiába a puccos otthon,

amint alá kap a szellő –

hűlt helye a felhőfolton.

Ott tűnik fel, innen látszik,

hol a felhő bolyha kurta,

új a környék, új a lakcím:

Csigadombi Sohautca.

SLUTTY az űrből

A barátkozni akaró marslakó
(Mészáros Nóra, a sándorfalvai Pallavicini Sándor Általános Iskola tanulója)

Miért éppen űrlény? Mert mindannyian űrlények vagyunk. Némelyikünk barátságos, mások undokak. Van olyan marslakó, aki nagyon hasonlít hozzánk és olyan is, akiről el sem tudjuk képzelni, hogy valaha barátságot kössünk vele. De az ismeretlen mindig izgalmas, még akkor is, ha először ijesztőnek tűnik. Megbarátkozni az ismeretlennel - ez a pedig a legnagyobb kihívás. hát, ezért választottam A barátkozni akaró marslakó címet!
(Mészöly Ágnes)

A vihar olyan hirtelen csapott le a városszéli dombokra, hogy a legtöbb embernek arra sem maradt ideje, hogy kinyissa az esernyőjét. Pár perc alatt minden csurom víz lett: sáros, barna patak hömpölygött az utcákon, hatalmas tócsák terültek az udvarokon, bokáig állt a víz a járda közepén. Szerencsére Ali és Nagymi időben hazaérkezett. Nagymi, aki régebben csillagász volt, felállította a háromlábú csillagászati távcsövet, az objektívet a felhők felé irányította, aztán odahívta az unokáját.

Ali azt hitte, hogy a kékesfekete felhőkön semmi néznivaló sincsen, de hamar rá jött, hogy a viharfelhőfigyelés igenis érdekes dolog. A gomolygó fellegek, látványosabbak voltak a távcsövön át, mint egy filmbéli csatajelenet. Hát még a villámok!

Ali minden figyelmét lekötötte egy furcsa, sötétszürke, tojás alakú valami, ami magasan a domb felett, a legnagyobb viharfelhő kellős közepében hánykolódott. Próbálta követni a távcsővel, ahogy egyre közelebb és közelebb bukdácsolt az égen, és amikor egy óriási, aranyfényű villám hasította ketté az eget, a nagy tojásból kivált egy sokkal kisebb tojás, és zuhant, zuhant lefelé.

Hatalmas csattanás hallatszott.

– Ez a közelben lehetett! – dörzsölte a kezét izgatottan Nagymi.

– Szerintem valami lezuhant! Abból a repülőből! – mutatott felfelé Ali, de az égen, ahol egy szempillantással ezelőtt még tisztán látszott a nagy tojás, semmi sem volt.

Varázslovacska

Varázslovacska
(Bogdán Viktória és Salamon Zsófia, a kadarkúti Jálics Ernő Általános Iskola tanulói)

A Varázslovacska témára, amit Kadarkútról Viktória és Zsófia közös ötletként küldött nekünk, felragyogott a szemem és nagyot dobbant a szívem. Hogy miért? Mert gyermekkoromban volt egy aranyos bársony lovacskám, amit emlékbe kaptam a legjobb barátomtól, Gyurikától, aki más országba költözött a szüleivel, s hogy el ne felejtsem őt, nekem adta  legkedvesebb játékát, közölve, hogy az egy varázslovacska, s ha felülök rá, akkor elrepít majd hozzá. És én, amikor nagyon vágytam a barátom után, képzeletben felültem a varázslovacskára és az vágtatott velem Gyurikához, szélben lobogó sörénnyel, vadvirágos réteken át. Hát ennek hatására született meg az alábbi versem. Fogadjátok szeretettel és ne felejtsétek el, hogy ti is felülhettek képzeletben a varázslovacskára és ha erősen akarjátok, elvisz benneteket oda ahová vágytok.
(Tóth Ágnes)

Varázslovam olyan fajta,

Láthatatlan ostor hajtja.

Ha felnyerít, kisüt a Nap.

Mikor dobbant, bimbó fakad.

Táncot rop, ha jó a kedvem,

A sörénye finom selyem.

Szőre sárga, farka barna,

Lila nyereg is van rajta.

Estefelé rápattanok,

Szeretőmhöz úgy vágtatok,

Holnap délig ne várjatok!

Az okos tyúk

Szeretném, ha írnátok az okos tyúkról
(Noszkovity Emili, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Vidéken nőttem fel, ahol sok tyúk vett körül. Mindig úgy tartottam, hogy ők a legjobb fejek az egész baromfiudvarban. Jó őket feldolgozni – irodalmilag is. Kérem szépen, a tyúk hálás téma: mókás, vicces állat, kétség kívül van valamiféle humora, és ha ezenfelül még okos is… Az már tényleg csak hab a tortán.
(Smelka Sándor)

Maggie, a tyúk, a városból érkezett és rögvest meg is utálta mindenki a tanyán. Maggie ugyanis lakásban nőtt fel, ahol egész nap tévézett. Mivel csak dokumentumfilmeket nézett, így aztán megtudta például azt, hogyan keletkezett a Föld, hogy készül a fogkefe, hol járt Napóleon. Okos tyúk vált belőle, mi tagadás, és ezt szerette éreztetni is.

Az első napján, amit a tanyán töltött, nyomban úgy érezte, hogy azt a rengeteg tudományt, amit a tévéből felszippantott (úgy, mint a kiskakas begye a sok-sok aranyat), azt mindjárt rá kell zúdítania az új barátaira.

Lindának, a kölyökkutyának, például elmondta, hogy semmi értelme ugatni a Holdat, mert az egy égitest, ami több százezer kilométerre kering a Földtől, nem hallatszik oda az ugatás, már csak azért sem, mert a hangot a levegő rezgése továbbítja, és köztudott, az űrben nincs levegő. De Linda ezt nem akarta megérteni, inkább felhúzta az orrát, majd egyszerűen odébb állt, és a kert végében, messze a baromfiudvartól, tovább ugatta a holdat.

Klón

A jövőbe került ősember 
(Kiss Ramóna, a sándorfalvai Pallavicini Sándor Általános Iskola tanulója)

Inspirál, ha a dolgok nincsenek a helyükön. Egy jövőbe került ősember elég gondolatébresztő. Nem igaz?
(Magolcsay Nagy Gábor) 

Haver, hozzál chipset, rumot,

mesélek egy őrült sztorit,

tegnap néztem a Spektrumot,

klónoztak egy cro-magnonit!

Szegény flótás arra ébredt,

hogy mindenki szelfibottal

hadonászott-heherészett –

harminckettes bájvigyorral.

Szóval szegény tök kiégett:

„Milyen Nap az a plafonon?

Hol a mammut, hol az élet,

ha nincs mobiltelefonom?

Instagram meg nanobotok?

Szingularitás meg snapchat?

Adjatok egy faszekercét,

nem nézek én Fradi-meccset!“

Egyvalami viszont nagyon

tetszett neki: veganizmus

az új módi, s nem egy vagyon,

Demi Moore is attól izmos!

Mást sem eszik reggel-este,

fügekaktuszt, articsókát,

néha kicsit bűnbe esve

cro-magnoni kókuszcsókot.

Csöndtündér

Szeretném, ha írnátok egy tündér házáról és életéről!
(Erdélyi Pataki Lárá, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Tündérek márpedig léteznek. Már kislánykoromban is elvarázsolt a mesekönyvből előlibbenő versmondó lány, szívem mélyén én is valami hasonló szerettem volna lenni. És milyen sokan szeretnénk valami hasonló tündérszerűség lenni!... Madarak nyelvén beszélő, észrevétlen, láthatatlan segítő. Valami aprócska csoda, ami mindig fényt áraszt magából. Mert fényleni és csodát tenni jó. Az én mesém most épp a sötétségről és az éjszakáról szól, de hiszem, hogy (amint olyan sok mindennek a Földön) a csöndnek is van tündére. Köszönöm a hívó ötletet, köszönöm, hogy megírhattam ezt a mesét!
(Hétvári Andrea)

Időbirodalom szélein mindig különös dolgok történnek. A dolgok közepét általában ismerjük, a rét, az erdő, a ház, a dió belsejét. A dolgok széleire azonban ritkán szakítunk időt, vagyis ritkán gondolunk rájuk. Na, tessék, időt szakítani. Ugyan kinek jutna eszébe az időt leszakítani, mint egy pompás rózsát vagy egy érett barackot? Természetesen Éjfélnek, aki mindig azon szomorkodott, hogy éjjel, amikor minden valamirevaló teremtmény az igazak álmát alussza vagy jóízűen hortyog a meleg dunna alatt, egyetlen virág sem nyílik, ő pedig nem gyönyörködhet bennük kedvére. A virágok ugyanis napfényt isznak, a legnagyobb sötétségben pedig – bármilyen furcsán is hangzik – ők is jóízűen hortyognak és pityipűznek. Ugye, nem gondoltad volna?

A zöld fülű macska

Szeretném, ha írnátok a zöld fülű macskáról!
(Szakáll Hargita, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Mindig is szerettem volna egy orosz kék macskát, de azt mondtam, hogy vagy gyereket nevelek, vagy macskát. Mert van belőlük öt. Mármint gyerekből. Így sokáig nem volt macskánk. Aztán most nyáron, amikor a legkisebb is elment egyetemre, és felköltözött Budapestre, búcsúzásként hazaállított egy orosz kék kölyökmacskával, akit Ivánnak neveztünk el. Ezek után írhattam másról, mint Ivánról, a zöldfülűről?
(Miklya Luzsányi Mónika)

– Nekem aztán viselkedjetek rendesen! – ripakodott rá Boriszkára és Szerjózsára az édesapjuk, amikor végre elindultak otthonról. Boriszka nagyon várta már ezt az estét, hiszen egy babacica születése  még az egyszerű házimacskáknál is nagy dolog, nem hogy az ő családjukban. No, de pont ezzel volt a baj. A családdal. Mert Boriszkáék papája folytatta:

– Nehogy szégyent hozzatok nekem a családra!

Mi a szösz...?!

Sziasztok.

Tegnap születésnapi buliba mentem. Sétáltam az ünnepelthez, a vállamat húzta a táskámban lapuló ajándék. Közben eszembe jutott egy csomó szép pillanat az Író Cimborák ötödik születésnapjáról. Emlékeztek még arra a rengeteg ötletre, amit a témabörze pályázatunkra írtatok? Mert nekünk azóta is a fejünkben motoszkálnak ezek a gondolatok, és arra gondoltunk, a hatodik szülinapunk környékén meglepünk Benneteket valamivel.

Szövetkeztünk Levente Dorkával, a Miaszösz játékok alkotójával, és vele közösen indítjuk most útjára Miaszösz című programunkat. A Cimborák kiválasztották a kedvenc címeiket a beküldött ötletek közül, és verseket, meséket írtak hozzájuk, Dorka pedig megalkotta Nektek a főszereplőt. Kövessétek a blogot és a www.miaszosz.hu oldalt, és figyeljétek, hogyan elevenednek meg az ötleteitek, hogyan mesélünk Nektek arról, amiről Ti szeretnétek!

A kiválasztott ötletek beküldői személyesen is átvehetik a textilfigurát április 20-án, a Kis Könyves Éj keretében Budapesten, a Két Egér könyvesboltban, ahol nagy cimboratalálkozót és meseolvasást tartunk. Gyertek, találkozzunk, meséljünk együtt!

Szeretettel az Író Cimborák és Levente Dorka nevében is,

Majoros Nóra
szerkesztő