 |
| (c) Szulyovszky Sarolta |
A régi kastély egy dombon állt. A faluból csak a füst szállt fel idáig, és piros motorján néha megjelent Róza, aki híreket hozott, vagy nagy ritkán egy-egy levelet valamelyik gyereknek. Mindig tudni lehetett, ha Róza jött, mert a piros motor kerekei hangosan nyikorogtak. A kis toronyablakból egy szénfekete szemű kisfiú leste, hogy jön-e aznap a piros motor. Robinak hívták.
A kastélyban százhat gyerek lakott, de a kis toronyszoba csak az övék volt, négyüké: Robié, Ábrusé, Teofilé és Natáliáé. A Lomnici gyerekek, csak így emlegették őket. „Ej, ezek a Lomnici gyerekek” – mindig így kezdték a nevelők, ha róluk beszéltek, és úgy folytatták, hogy már megint folyton együtt vannak, ha megszólítják őket, udvariasan, de kurtán felelnek, nem beszélgetnek senkivel, csak egymással. A kis Teofil folyton a nővérén csüng, Ábrus folyton olvas, Robi folyton álmodozik, és a fülüket sem mossák meg rendesen, biztosan azért nem hallják, ha hozzájuk szólnak.
Most is a kis toronyszobában kuksoltak, míg a többiek a feldíszített fa körül, a nagy társalgóban zsibongtak odalent.
Robinak volt egy távcsöve, olyan, mint régen a kalózoké, azzal leste Rózát a kis toronyablakban. Csakhogy aznap nem nyikorgott a kerék, a piros motornak nyoma sem volt. Odalent, a falu mögött a tó vize égkéken csillogott, és fázós varjak repültek át felette. Robi a vízre irányította a távcsövet, hátha meglát rajta egy kalózhajót. De sem kalózhajó, sem piros motor nem volt a láthatáron.
- Jönni fog nemsokára – vetett rá kökénykék pillantást Natália, aki a földön ülve fésülte éppen Teofilt. – Maradj nyugton! – szólt rá, mert a kicsi folyton elhúzta a fejét.
- Nem jön. Levél sem és ajándék sem – mondta Robi, és letelepedett melléjük a szőnyegre.
- Miért jönne? – nézett fel Ábris a könyvéből. – Harmincnégy napja nem írt egy sort sem.
- Cssss – pisszegte le Natália. – Küld valamit. Karácsonyra biztosan.
- Milyen karácsony? – vont vállat Ábris, és lapozott. Teofilnak lefelé kunkorodott a szája.
- Nem lesz karácsony? Otthon akarok lenni Mamuval és karácsonyt akarok!
Natália zsebre rakta a kezét, a zizegős papír mintha égette volna a tenyerét: Mamu levele, amiben megírta, hogy beteg, hogy mennyire szeretné már látni őket, és ír, amint tud.
- Otthon leszel – mondta elszántan, és felállt. – Gyertek.
- Hová? – kérdezte csodálkozva Robi, de Natália már meg is indult az ajtó felé, olyan nagy léptekkel, hogy még Ábris is feltápászkodott a szőnyegről, és a nyomába eredt. Natália nyomában lementek a széles lépcsőn, és elsurrantak a társalgó mellett, ahonnan hangos zsivaly szűrődött ki: annak a százkét gyereknek a zsivalya, akiknek nem volt hová hazamenniük, és akik most a feldíszített fa körül bontogatták a cipősdobozba csomagolt játékokat. Natália jobbra fordult, és lement a lépcsőn az alagsor felé.
- Hová megyünk? – türelmetlenkedett Ábris, de Natália csak a szája elé tette az ujját.
- Pszt!
A kukák mellett aztán megállt. Jöttükre egy sovány macska surrant be a kartondobozok mögé.
Natália ügyet sem vetett rá, megragadta az egyik kartondobozt, és Ábris kezébe nyomta. Aztán kiválasztott még hármat, jó nagyokat.
- Gyertek.
Némán indultak vissza a toronyszobába. Teofil hátrafordult és leguggolt: a macska odaszaladt hozzá, és a bokájához dörgölőzött.
- Gyere már! – szólt rá Ábris, és Teofil utánuk szaladt, nyomában a kíváncsi macskával.
Odafent Natália piros zsírkrétát vett elő, és háztetőt színezett az egyik kartondobozra. Ábris rögtön kitalálta, mit akar, megfogott ő is egy zsírkétát, zöldet, és karácsonyfát rajzolt a másik doboz oldalára. Robi ollóval ablakokat vágott, és a kartondobozokból négy apró házikó lett, füstölgő kéménnyel, piros tetővel, otthonnal.
- Karácsony a láthatáron! – rikkantott fel Robi, és kidugta a távcsövét az ablakán. Teofil hangosan nevetett, a macska pedig hozzádörgölőzött a lábához.
És akkor odakint megnyikordult valami. Éppen úgy, ahogy Róza piros motorja szokott. Robi kiugrott a házikójából, az ablakhoz szaladt, és kinézett rajta a távcsövével. És amit látott, attól elállt a szava: Róza mögött Mamu ült a motoron, úgy, ahogy régen az úriasszonyok lovagoltak, féloldalasan, és most is kalapot viselt. És mikor meglátta Robit, olyan volt a mosolya, mint a bejgli illata, és Robi tudta, hogy hazamennek.
