Oldalak

2025. október 13., hétfő

Dobó Dorottya: Hazatérés a mesék földjéről

(c)Szüdi János

    Létezik egy falu Tolna megyében, amit meseburok véd. Bárhová is menj, bárkivel is találkozz, bármit is csinálj, biztos lehetsz benne, hogy az mesévé válik. De mit csinál az ember lánya, mikor három napig maga is mesehős volt, majd egy csapásra vissza kell térnie a valóságba?
– Írd mesévé a világot! – javasolta a Nagyszederfa. 
    Máskor amúgy szedernyit sem adnék egy fa véleményére, pláne egy ilyen boomerére. De ő egy híres fa, amolyan celeb a maga nemében, ezért elgondolkodtam azon, amit mondott.
– Végül is elkélne némi mese a hétköznapokba. Jó volna például, ha mogorva öreg szomszédom, aki mindig kiabál az utcán játszó gyerekekkel, egy kedves öreg varázsló lenne, akire mindenki számíthat a bajban – mondtam. – A főnököm pedig minden bizonnyal egy ráncos és kopasz kobold lenne, aki naphosszat a pénzét számolgatja, és persze sosem ér a végére, mégis kevesli. És természetesen nem hagyhatjuk ki a jegyellenőrt sem, aki reggel megbüntetett a villamoson. A mesevalóságban daliás hősként védelmezné Csudabudát a lelketlen bliccelőktől.
A Nagyszederfa csendben bólintott.

2025. október 12., vasárnap

Lukács-Kis Panka: Növényállat, állatnövény (A gomba, ami növény)

(c) Nagy Diána



– A gomba az növény! Mondta Pisti teljes meggyőződéssel.
– Nem, nem az – válaszoltam neki azonnal. – A gomba az állat! 
– Nem állat, hanem növény! – vitatkozott velem Pisti. 
    Mióta megkapta a hallókáját, már nem volt annyira veszettül hangos, mint korábban. Hiába volt a legjobb barátom a bölcsi óta, de ettől még néha nagyon tudott idegesíteni. Most is zavart, hogy az énmindentjobbantudok hangján közölte velem, hogy a gomba az növény. 
– Márpedig a gomba az biztosan nem növény! Nem zöld! A növények pedig köztudottan zöldek! – folytattam tovább. 
– Ez nem igaz! – replikázott Pisti.
– A nagypapa növényei mind barnák, és azok is növények. Ugyan a nagymama szerint ezek már halott növények, mert a nagypapa vagy egyáltalán nem locsolja őket, vagy pedig túl sok vizet ad nekik. De növények és barnák! Így hát a gomba is növény, nem kell, hogy zöld legyen! – replikázott nekem Pisti.
– Az nem ér! A halott növény az nem ér, mert az már nem él, így már csak komposzt lehet, de gomba biztosan nem – folytattam tovább. 
    Mondjuk azt nem tudom, hogy mi az a komposzt, csak nagyon jól hangzik. Anya és a Pisti nagypapája beszélgetett egyszer a halott növényekről, meg a komposztról, meg valami humuszról, de már akkor sem értettem, hogy mire gondolnak. És most sem. Csak jól hangzott és különben is nem akartam, hogy a Pistinek legyen igaza. Valamiért nem szeretem, ha neki van igaza. Nem tudom miért, csak nem szeretem. Azt szeretem, ha nekem van igazam. Emiatt sokat szoktunk vitatkozni a Pistivel, mert ő is azt szereti, ha neki van igaza. Vannak dolgok, amikben egyetértünk, például, hogy a Hold az biztosan sajtból van, a Föld az olyan, mint egy hatalmas focilabda, csak nem fekete-fehér, hanem zöld-kék, meg abban is, hogy villamososat, meg hatalmas takonyfásat játszani a legjobb a világon. Csak ez a gomba kérdés ne lenne, reggeli óta ezen vitatkozunk. A Hajni már megfenyegetett minket, hogy szól az óvónéninek, mert nem hagyjuk őt játszani, és különben is szerinte a gomba az se nem növény, se nem állat. A Hajni mindig okoskodik, így ennek az lett a vége, hogy a Pisti is meg én is hangosan győzködni kezdtük a Hajnit a magunk igazáról. 
– A gomba nööövéény! – ordította Pisti.
– A goombaa ááállatt! – harsogtam én. 
– A gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat!!!!
– Hagyjátok már abbaaaa! – üvöltött egy óriásit Hajni, majd sírva fakadt. 
– Mi történt itt? – jött oda az óvónéni. 
– A a a fhi..úúk – hüppögte Hajni – mheghint, hüpp, hüpp, veszekednek. 
    Kicsit sajnálni kezdtem a Hajnit, mert mindig ő húzza rövidebbet, ha mi veszekszünk a Pistivel. Mindig békíteni akar minket, aztán a vége az lesz, hogy sír. Ugyanakkor meg idegesítő, hogy mindig odajön és beleszól a mi dolgunkba a Pistivel. Most meg miatta az óvónéni is odajött, és biztosan le leszünk szidva. Felháborító! 
    Legnagyobb meglepetésemre, mikor az óvónénire néztem, nem láttam haragot az arcán, csak egy kicsi, szomorkás mosolyt. 
– Peti, Pisti! Hallom, már megint nem értetek egyet valamiben. Olyan jó lenne, ha emiatt nem sírna mindig Hajnika. Szeretném, ha elmesélnétek, hogy mi történt! – kérte. 
    No, erre aztán egymás szavába vágva próbáltuk elmondani, hogy a gombaaznövény, nem, a gombaazállat. 
– Éhn pedig azt mondtam nekik, hogy a ghomba, az se nem növény se nem állat… – hüppögte Hajni.
– És erre kitört a kiabálás – állapította meg az óvónéni nyugodt hangon. – Elárulok nektek egy titkot – folytatta. – Hajninak abban igaza van, hogy a gomba se nem növény, se nem állat. A gomba egy kicsit mindkettő, olyan különleges élőlény, ami a növényekhez is hasonlít egy kicsit, meg az állatokhoz is, és mégsem. 
    Ámulva és kicsit értetlenül hallgattam őt. Nem egészen értettem, hogy mit is jelent mindaz, amit most mesél. 
– Mi az, hogy állat is, meg növény is? – kotyogott közbe Pisti.
– Például ugyanúgy nem mozognak, mint a növények, nem a nappal táplálkoznak, viszont elhullott állatokat és növényeket esznek, úgy, mint az állatok. Nagyon fontosak a természetben, mert azzal, hogy „megeszik” az elhalt dolgokat, földet készítenek az erdőknek, mezőknek. Sőt, vannak olyan varázsgombák is, amik abban segítenek, hogy a fák beszélgetni tudjanak egymással!
– Micsodaaa?! – kiáltottam fel. – Ez, hogy lehet? – értetlenkedtem tovább.
– Vannak olyan gombák, amik egész hálózatot képeznek a fák és a növények gyökerein, úgy, mint egy pókháló, körbefonják a gyökereket. Segítenek a fáknak a beszélgetésben. A gombafonalakon keresztül a fák tudnak élelmet küldeni a kisebb, gyengébb társaiknak, vagy figyelmeztetni tudják egymást, ha betegség vagy károkozó támadja őket. 
– És ezt miért csinálják, miért jó nekik ez? – kérdeztem.
– Azért, mert így tápanyagokhoz jutnak a fák gyökerein keresztül. Így ők is jól járnak, mert degeszre tudják tömni az éhes pocakjukat, úgy, ahogyan ti is szoktátok a sütivel – mondta nevetve az óvónéni. 
– Akkor én most gomba az állatnövény leszek, és a fák gyökerein élek! – jelentette ki Hajni.
– Én meg gomba növényállat leszek, és megeszem a korhadt növényeket! Hamm! – folytatta Pisti.
– Én pedig gomba leszek, amelyik se nem növény se nem állat! – vágtam rá, és játszani kezdtünk.



Szerkesztette: Németh Eszter

2025. október 10., péntek

Nagy Izabella: Horgosban

 

(c)Zelei Péter


„horgosnak hívják errefelé a magas 

löszfalak közt vezető mélyutat” 

Lázár Ervin: Zárványok


Fent nem fény és verőég

de akácok levélsátrai

taksonyfák csipkelevelei imitt-amott

a sárga löszfal színe sárga

benne csigahéj ittfelejtve évezredek óta


hol rejtette el

hol felejtette

hol hagyta el

nem tudja pontosan

nem emlékszik rá

de az idő elérkezett ide

a horgosba

megtalálni muszáj


a horgosban nincsen

se délfény se verőég

lombtakarózik az akác

sátrat ver a taksonylevél

a sárga löszfal sárga 

és magasra nyúlik


itt érdemes keresni gondolja

gyurgyalag-gyurrogásban

sok ezer éve löszbe feledt csigahéjban

kakukkfű rezgő illatában

zápormenti földszagban

másfelé nincsen gondolja

biztosan erre lehet


gondolja a félszívű lány.



Szerk.: Miklya Zsolt



2025. október 8., szerda

Várfalvy Emőke: Vihar és a vándor



(c)Máraligeti Anna



Erős szél söpört végig a tájon.

A madarak már behúzódtak a menedékhelyeikre, a hangyák közül az utolsók rohantak a boly felé, mintha valaki egy tál mákkal szórta volna meg a sárgára tikkadt fűvel benőtt szegletet.

A bokrok, cserjék, lágy szárú növények ijedten simultak össze. Tudták, mi következik.

Az egynyáriak nem emlékezhettek rá, de azok, akik évek óta éltek a kertben tudták, hogy Vihar minden évben egyre dühösebb. Szélkarmaival cibálja a fák koronáját, jéggel dobálja a virágokat, s olyan rengeteg esőkönnyet sír el haragjában, amitől végül mindent elborít a fojtogató sár ár.

A kertben lakók közül senki sem tudta, mi dühítette fel Vihart, sem azt, hogyan csillapíthatnák le a haragját.

Bár Vihar tavaly két legszebb ágát letörte, rajta félig érett gyümölcsgyermekeivel, a kert legöregebbje, az almafa csak azt hajtogatta: ez az élet rendje.

A tuják összebújva egymás között sugdolóztak, senki sem tudta, vajon a félelemtől vagy a bosszúságtól sárgulnak-e.

A rózsák szerint az esővízért meg kell szenvedni. S ez a finom, friss fürdő megér minden szenvedést, hiszen utána olyan üdék és vízcseppektől bájosak a szirmaik.

A paradicsomtövek a konyhakertben belekapaszkodtak a karókba, és arról sóhajtoztak, miért nem kerültek egy üvegházba, ahol biztonságban érlelhetnék meg piros gyümölcseiket a gazdának, aki hálából sosem hagyná őket szomjazni.

A szúnyogok a levelek alatt lapulva azon örvendeztek, milyen jót vacsoráznak majd, ha Vihar tovább áll, s előbújnak az emberek.

A fecskék a kertben lévő ház eresze alatti fészkükben kucorogva arról cserregtek, vajon Vihar miért pont itthon dühöng ilyen kétségbeesetten.

A szél újra nekiiramodott. A fák felnyögtek. Meghajoltak. Minden megtelt tépett levelekkel, huhogással, fojtogató porral.

A levegő hirtelen lehűlt. Vihar pillanatok alatt haragos kékbe burkolta az eget és szikrázó szemekkel, dörmögve pásztázta a tájat. Tekintete megakadt egy magányosan álló fán.

Magas volt, egyenes törzsű és nyugodt.

– Hogy képzeled?! – dördült rá Vihar – miért nem hajolsz meg haragom előtt?

– Én nem hajolok meg senki előtt – válaszolt a fa.

– Majd én megmutatom neked – bömbölt Vihar és belemarkolt a fa koronájába. Feljajdult. – Szúrsz? Szétszaggatod a kedvenc haragos kék felhőruhámat!

– Sajnálom, nem állt szándékomban – felelt a fa.

– Letépem a leveleidet! – hörgött eszeveszetten Vihar.

– Kár az erdőd pazarolni. Az ősznek sem sikerült, pedig ő aztán tudja, hogyan győzzön meg egy fát arról, hogy öltözzön téli álomhoz.

– Letöröm az ágaid! – tombolt magából kikelve Vihar.

– Oh, csiklandozol – kuncogott a fa.

– Kidöntelek, arra ott! – villantotta szikrázó tekintetét Vihar a fa alatt álló piros tetős házra.

– Ne dacolj vele! – csipogta rémülten a fa ágai között fészkelő madár.

De a fa nem hajolt meg. Vihar minden erejét összegyűjtötte s úgy nekifeszült neki a törzsének, hogy azt hitte, senki sem képes neki ellenállni. A fa állta a rohamot, a madár fészke azonban nem.

A fa megremegett, gyökerei kifordultak a földből, dőlni kezdett, koronája már a földet súrolta, így még épp elkapta a zuhanó fészket benne a fiókákkal.

– Na, látod – röhögött Vihar, de arra nem számított, hogy miután a fa a fészket egy alacsonyabb gyümölcsfa ágán biztonságba helyezte, újra felegyenesedett. Leghosszabb ágával megragadta Vihar felhőujjait és finoman húzni kezdte maga után.

– Te meg mit csinálsz? Mit akarsz tőlem? Hova megyünk? – ordított Vihar s próbált kiszabadulni a fa szorításából. De az nem engedett.

– Bántani fogsz? Bosszút állsz a madárért, ugye? Szétszaggatsz? – dadogta Vihar, miközben úgy ömlöttek a könnyei, hogy csurom vizes lett minden, amerre elhaladt.

– Tudok egy helyet, ahol lecsillapodhatsz – mondta a fa kedvesen, majd hozzátette – és kérlek, ne itasd az egereket, mert ennyi víztől megfulladnak szegények odalenn.

– De én… – dörmögte Vihar. Már nem szikrázott a szeme és haragos kék ruhája is mintha világosodott volna. Ahogy a nap rásütött, lehetett látni, milyen csinosan bodorított fodrok vannak rajta.

Mikor a lépegető fa végül megállt. Vihar alig hallhatóan a lombja közé suttogott:

– Mi ez a hely?

– Üdvözöllek, a Négyszögletű Kerek Erdőben, a nevem Nagy Zoárd. Én leszek a kísérőd ebben a mesében, amiben minden kiderül. Például az is, miért vagy néha ilyen széllelbélelt.

– Ha itt nem ér utol a Hideg Front, ígérem, mindent elmesélek – karolt bizalommal Vihar a fenyőbe s megigazította kedvenc zivatarláncát a nyakában.


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. október 6., hétfő

Lukács-Kis Panka – Miklya Zsolt: Nagyszedri négykezes

 

(c)Nagy Diána

Nagyszedri szeder

szellősimító,

eres fa törzse 

gyerekvidító.

 

Zergő levélhang,

érinted kezem,

szemem keresi 

s találja szemed.

 

Szederkoronán

reggelfény dereng,

Ervin bácsi lát,

kacsint és nevet.

2025. október 4., szombat

Czeiner-Szücs Anita: Almafa

(c)Jaskó Emőke


Hűs árnyékkal hívogatott 

kertemben az almafa.

Mikor odaértem,

kitárta szárnyait, és repült.

Ágán magával vitt 

dióbarna gyerekkoromba.

Körém tekeredett és szétterült

az a kásás semmittevés, 

mint viaszos gyümölcshéj 

a konyhapulton. 

Édes dinnye ízét éreztem a számban, és a 

homokozólapát laffanását a lapockámon. 

Mintha ráharaptam volna a csutkára,

szorítottam remegő térdkalácsom:

s most először átöleltem reszkető

gyermekmagam.


Szerkesztette: Miklya Zsolt




2025. október 2., csütörtök

Majoros Nóra: Körte-ragozás

 

(c)Rumi Friderika



Körtén

Körtte

Körtő,

Gerezd-

ből kelt

költő


Körtmi

Körtti

Körtők

Magház

mese-

bölcsők


Körtmi

Körtte

Körtén,

Oszto-

zunk a

körtén


Szerkesztette: Miklya Zsolt

2025. szeptember 30., kedd

Smelka Sándor: Tanika és Zsanika a Nagyszederfán

(c)Ficzere Kyrú

    Egy nap Tanika és Zsanika annyira összevesztek valamin, de annyira, hogy mindketten felmásztak a Nagyszederfára, de úgy ám, hogy a lehető legtávolabb üljenek egymástól. Tanika egy déli ág, Zsanika egy északi ág legvégén gubbasztott, mint két vén varjú.
    „Na, majd, aztán, majd aztán”, fortyogott az egyik. „Hej, de majd aztán, na, aztán majd”, dohogott a másik. Eközben egymást lesték a válluk felett. Tanika félhangosan meg is jegyezte – Zsanikának szánta: „Ingyom-bingyom!” (Lázár Ervin ihlette meséknél illik népiesnek lenni.) Nem sokat váratott a válasz: „Ripityom!”, morogta Zsanika, de úgy, hogy a másik jól hallja.
Hű, lett erre ám sértődés! Ilyet mondani! Az életbe nem szólok hozzá, határozta el Tanika!
Hallgatólagosan ebben maradtak.
Meleg volt, és egymás nélkül lassan csordogált a délután.
    Tanika unalmában szedett néhány szedret, és mielőtt majszolni kezdte, átfutott az agyán: adni kéne Zsanikának is. Na, de egy ripityom után! Soha!

2025. szeptember 28., vasárnap

Bertóti Johanna: Bozót

 

(c)Póth Rebeka





Cirkalmas indák – kis katonák –

mind fittyet hánynak a szigornak. 

Hallgatok vadrózsahahotát,

fák, füvek fény felé ugornak.


Borostyán fut fel a magasba,

tapad a falra, míg van hova.

Bájosan burjánzik alatta 

lilálló, sárgálló csormolya.


Hatásos zöldellés, hajtások,

fatörzsön vonások, kopások,

alkonyat csendeket továbblop,

szavakkal cirógatsz bogáncsot.


***


Sárga csend, hallgatag hahoták,

lila fény – alkonyathatások.

Szavakban ugráló katonák

fatörzsön cirkalmas vonások.


Rózsánk a nincstelen magasba

bogáncsot cirógat, bájolván.

Zöld szigort futtat a falakra

felfelé lopódzó borostyán.


Vadul a csormolyahajtásom,

hol fittyet hányok a kopásnak.

Fű-fához tapadva burjánzom,

lentjeim mind továbbindáznak.


Szerkesztette: Miklya Zsolt

2025. szeptember 26., péntek

Lukács Kis Panka: Takonyfa

(c)Egri Mónika

 

    Az úgy volt, hogy a Pisti takonyfát ültetett a nagypapájával a kertjükbe. A Pisti egész nyáron ezzel hencegett, hogy ők takonyfát ültettek, és az milyen szép zöld, és mekkora lombkoronája van, milyen jó alatta üldögélni, és így tovább, és így tovább. Én ezt nem is értettem. Takonyfa?! Az meg mi a búbánat?! Tölgyfáról, körtefáról, fenyőfáról már hallottam. No de takonyfáról még sosem. Úgy tudom a takony az orrban lakik, és néha ki kell fújni. Szerintem takonyfa nem létezik. A Pisti meg váltig állította, hogy igenis van takonyfa. Ráadásul a Pisti annyira idegesítően hangosan is beszélt egész nyáron, hogy attól már a fejem is megfájdult. Pedig ő a legjobb barátom már a bölcsi óta. A nyár után nagycsoportosok leszünk, mert hatévesek vagyunk. 

2025. szeptember 24., szerda

Várfalvy Emőke: Kisszékelyi versrecept búskomorságra

 

(c)Szomor Anita



Cickafarkvirágtól virulnak a hölgyek,

bodzavirág-szörptől az élet is könnyebb,

kákics levelétől boldogabb a gyomrod,

orbáncfű-teától elfutnak a gondok,

kis ezerjófűtől nagy étvágyad lehet,

s ha azt érzed, téged épp senki sem szeret,

heverj egy órát a Nagyszederfa alatt,

s arra kelsz majd, meglásd, hogy szereted magad.

Szerk.: Miklya Zsolt

2025. szeptember 22., hétfő

Lovranits Júlia Villő: Eső Kőbányán


(c)Takács Viktória



− Kapitány úr, süllyed a kert! – mennydörögte a reggelbe egy öblös férfihang. 
− Hűha, Berzsián! Még megfúlnak a koboldjaim! – mászott elő egy vörös lobonc a takarók alól. 
    Klopédia sebtében magára kapta a kanárisárga gumicsizmát, és fürdőköpenyesen, nagy, szivárványszínű esernyőjével kiviharzott az esőbe. 
    Szó, ami szó, szomorú látványt nyújtott odakint a világ!
    A koboldok tánctere valóságos tengerré lett. A süngarázst és a békamenedéket elöntötte a víz. A poszméhek kis kaptárja óceánjáró hajóvá változott. A szegény sünök a farakás tetejére kapaszkodtak. Még a cinegék is aggódva kémleltek lefelé a cseresznyefán függő odújukból. 
    Na és a koboldok! Uram fia! Klopédia koboldjai nem jutottak el a cseresznyefáig, olyan hirtelen szakadt le az ég. Egy termetes rozmaring ágaiba kapaszkodtak reményveszetten, mi közben csapkodta őket az eső. 
    Ebben a válságos pillanatban megjelent a teraszon egy szál gatyában Berzsián, végignézett a rommá ázott mindenségen, és elkiáltotta magát:
− Azt a fűzfán fütyülő réz…!

2025. szeptember 20., szombat

Smelka Sándor: Kisszékelyi virágének

 

(c) Kleman Ágnes



Hej, üstökös gyöngyike,

haj, pusztai csenkesz!

Szoktatnom kell lelkemet

a tolnai csendhez.


Hej, bóbitás küllőrojt,

haj, mezei zsálya!

Ha bús lennél, megvigasztal

szép virágok tánca.


Hej, vetési gomborka,

kisvirágú csűdfű!

Hadd vesszek el közöttetek,

mint egy kicsiny gyűszű.




Szerk.: Miklya Zsolt

2025. szeptember 18., csütörtök

Gertheis Veronika: Árnika új ruhája

 
    A mezőn vágtam keresztül, úgy gyorsabban odaérek. Balról napraforgók, hasas tányérjukon szotyilakoma, jobbról kukoricás, a csövek orra alatt barnára vénült kukoricabajusz. Az ég tündérszoknyakék. Nem bántam volna, ha legalább felhővel pettyegetett volna az a tündérszoknya, mert hiába indultam olyan korán, amikor a málnafagyi-hajnal beleolvadt a pacsirtaszóba, és lecsöppent a kisszékelyi templom tornyára, onnan pedig egyenesen egy misére igyekvő ájtatos pincebogár hátára, már így is csorgott rólam a verejték.

    De mit tehettem volna, mikor Árnika új ruhát akart varrni? Az új ruhához selyemre volt a szüksége, a selyemhez hernyókra, a hernyók etetéséhez pedig szederfa levelére. A hernyókat szellőfonon megrendelte, a táltosfutár házhoz is hozta, épp egy héttel ezelőtt. Azóta minden áldott hajnalban útra kelek, hogy egy zsáknyi levelet szedjek ezeknek a telhetetlen darálógépeknek.
    Ám ezen a kemenceforró reggelen már az útmenti füvek sóhajtozásából is sejthettem volna, hogy baj lesz.
– Haj, jaj! – lehelte az angolperje.
– Jujujj! – ijedezett a cérnatippan.
    Elhessentettem a szipogásukat, azt hittem, csak a hőségtől reszketnek. Pedig jobban tettem volna, ha fülelek. Ahogy közeledtem a Nagyszederfa felé, úgy sűrűsödött a levegő a nyöszörgéstől. Bal lábam nyomán csattogott a maszlag, jobb lábam nyomán szontyorgott a keserűfű.
– Jaj, már csupa ragacs!
– Juj, mindjárt mi jövünk!
    Én is ragadtam, szememet csípte a veríték, a por az arcomra, hajamra tapadt. Vizemet az utolsó cseppig megittam. Alig vártam, hogy a szederfa árnyékába érjek, és mielőtt munkához látok, heverjek egy fertály órát. Fogyott az út, hátam mögé került a kukoricás, már csak két kanyar, egy cikk és egy cakk. Itt is vagyok, te drága Nagyszederfa, a terebélyes árnyékodban hadd rejtőzzem el a forróság elől! Elnyúltam, mint a béka, hiába szúrtak a száraz füvek, hiába ugrált az ingemre, gatyámra ezer golyóbis ragadós galaj, csak feküdtem, lehunyt szemmel.
    Lángoló arcomra ekkor tűhegynyi hűs cseppek hulltak. Esett volna? Kinyitottam a jobb szemem, a tündérszoknyakékséget sandítottam, de foltnak, pettynek, felhőnek nyoma sem volt rajta. Hát akkor mi csepeg?
– Jaj, a fa! – sipákolt a bogáncs. – Mind felfalják!
    Feltápászkodtam és közelebb léptem egy felém hajló ághoz. Akkor láttam meg a nyüzsgő sokaságot. Nemcsak a levelek, de még az ágak is rikítóan zöldek voltak a népes levéltetű-hadtól. Még ilyet! Hogyan kerültek ide tegnap óta? De nem volt idő tanakodni, cselekedni kellett, mégpedig gyorsan. Ha a tetvek elszívják a fa nedveit, miként lesznek szép levelei, mi ad árnyékot a tikkadt vándornak, és mivel etetem a hernyókat, hogy legyen Árnikának szép selyemruhája?
– A hangyák! – kiáltottam. – Meg kell keresnem a hangyakirálynőt!
    Lélekszakadva cikáztam a mezőn, benéztem minden bokor, minden útilapulevél alá, de a hangyákat semerre sem találtam.
– Elvonultak – libbentette meg a szárnyát egy kis rókalepke. – Azt mondták, eső lesz!
– Eső? Hiszen sehol egy felhő! – kétkedtem.
    Egyszer csak az orromhoz koppant valami. Egy apró, piros labda. Pont elkaptam, mielőtt a leesett és eltűnt volna a fűben. Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy a labda pettyes. Éppen hét, fekete pöttye van. Szédülten tántorgott a tenyeremben.
– Mi lelt téged, katica? – kérdeztem.
A kis bogár megkapaszkodott a bőröm redőiben és úgy suttogta:
– Olyan éhes vagyok… három napja nem ettem! – felelte cincogó, sírós hangon.
Az arcom felderült.
– Éppen jókor! Lakomát kapsz ma tőlem! – ujjongtam.
    Tenyeremben a katicával visszanyargaltam a Nagyszederfához. Egy szép kis ágra ültettem, és ő azonnal hozzálátott a falatozáshoz. Sorra tüntette el a levéltetveket, egyiket a másik után. Az ötödik levélnél megpihent.
– Szólok a testvéreimnek – mondta. – Jut bőven mindenkinek!
    A katica elrepült, és hamarosan egy sereg bogárral tért vissza. Piroslottak a szederfa ágai. A levelek fellélegeztek, és szinte önként hullottak le elém, hogy hernyóeleséget gyűjtsek. Mikor megtelt a zsák, bekötöttem a száját. Elköszöntem a katicáktól, megsimítottam a Nagyszederfa legvastagabb ágát, és fütyörészve hazaindultam.
    A hangyáknak igazuk lett. A tündérszoknya alja szürke lett, mintha leért volna a porba, aztán hamarosan nagy cseppekben eleredt az eső. Az út pora sárrá változott, és én úgy suhantam haza, mintha korcsolyáznék.
Árnika már nagyon várt.
– Bebábozódtak a hernyók! – ujjongott. – Hamarosan szőhetjük a selymet!
Dühödten vetettem a földre a zsákot.
– Hát akkor hiába szedtem a leveleket? Hiába védtem meg a levéltetvektől a Nagyszederfát?
– Dehogy! Meglátod, semmi sem volt hiába – vigasztalt Árnika.
    És úgy is lett. Mikor a selyemgubókból kibújtak a lepkék (mert Árnika így is tudott ám belőlük selymet gombolyítani), pergett a rokka, csattogott a szövőszék és estére ott hullámzott a kertben a tengersok, fényes selyem.
    Árnika kibontotta a zsákot, és a sok szederfalevelet széjjel szórta az anyagon, mindenhová jutott belőle. Ezután a selymet szorosan feltekerte, mint egy óriási palacsintát, a palacsintából csigát hajtogatott és abban a lábosban, amiben a tizenkét Nagyon-testvérnek szokott lecsót főzni, szépen meggőzölte. Mikor aztán kiteregette a selymet, és a sok fonnyadt levelet a szélben lerázta róla, a zöldellő levéllenyomatoktól olyan lett, mintha a Nagyszederfa alá heveredve a lombokat bámultam volna. Csodaszép volt.
    Hát még Árnika milyen szép lett az új, selyemruhájában! Mint egy szederfa! Mint egy erdő! Három napig pörgött egyfolytában, és mégsem szédült el. Aki nem hiszi, másszon fel a Nagyszederfára!


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. szeptember 16., kedd

Czeiner-Szücs Anita: Árnika versek

(c)Szalma Edit

Árnika ária

Árnika, árnika,
árdeli mágia.
Árnika, árnika,
fűbeli ária.
Árnika, árnika,
gyógyul a szél fia.
Árnika, árnika,
nincs mire várnia.

 

Játsszuk azt!

Árnika, Árnika,
ládika, kis cica,
Árnika, Árnika,
állj fel a sámlira!

Árnika, Árnika,
karmol a kis cica.
Árnika, Árnika,
bújj el a sufniba!
Sutty!


Kereslek

Szél fújt át bóbitád felett,
és te azt üzented, keress.

„Keress szép, sárga ruhában,
keress lombfordító nyárban!”

Árnikám, kérted, s kereslek, 
napsugárban tán megleslek.

Bogarászok fehér felhőn,
nyári égben, édes szellőn.

Kereslek én kopár hegyen,
napnyugaton, napkeleten.

Itt sem, ott sem, sehol sem vagy,
de a szívem sírni sem hagy.

Könny folyik a tenyeremre,
ott teremsz te, kedvesem, te!

Sárga ruhád elém libben,
nálam boldogabb ma nincsen.

Szerkesztette: Miklya Zsolt


2025. szeptember 14., vasárnap

Majoros Nóra: Csalás

(c)Kovács Réka

    Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
    A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be. 
Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz? 
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.

2025. szeptember 12., péntek

Várfalvy Emőke: Kákicsfelcser és az imolák

(c) Paulovkin Boglárka

    A kisszékelyi növénydoktor sosem unatkozott. Délelőttönként a helyi nagyobbacska kertek és kisgazdaságok tulajdonosainak segített jól tartani a növényeket. Ha a levéltetvek háborút indítottak a szilvafák, rózsák, vagy a paprikapalánták ellen, egy apró dobozban katicalárvákat rendelt, amik pompás hétpettyesekké fejlődve rendszabályozták a falánk tetűfalkákat. 
    Egy levélről tudta, milyen betegségben szenved a fa, bokor, lágyszárú, gyógyszer-e a friss csalánból pár hét alatt mocsárbűzösre rothasztott permet vagy máshoz kell-e nyúlni, hogy a bánatosan lógó levelek, a sárguló hajtások vagy a kornyadozó palánták új erőre kapjanak. 
    Odafigyelt, hogy a kertekben minden növény jó társaságban legyen. Így senki sem lepődött meg, amikor a paradicsompalánták mellé bársonyvirág magokat szórt, hiszen el is magyarázta: a sárgafejű virágok szemet gyönyörködtetőek és jól tűrik az egyre szárazabb nyarakat, sőt az egész szezonban távot tartják a férgeket és a betegséget okozó gombákat a veteményestől. A növénydoktor az ifjú természetbarátok tudását művelte, ha a kerti és mezei növények szolgálata engedte.
    Évről évre egyre több gyerek visszhangozta: csak az nevez gaznak egy növényt, akinek nem elég gazdag a tudása, hogy megtalálja a minden fűben, fában ott lapuló orvosságot. Ő tanította meg azt is a gyerekeknek, hogy a kutyabenge és minden olyan növény, aminek a nevében kutya vagy farkas van, mérgező, a mocsári medvetalpat és a bürköt gyakorlatlan szemmel könnyű összekeverni, ami akár tragédiához is vezethet. 
    A gyerekek minél tovább jártak hozzá, annál lelkesebben versengtek, az ő tudásuk olyan gazdag, hogy a legkisebb fűszálban is felismerik a csodát és sosem tévesztenék össze például az angolperjét a tarackbúzával. Vagy a kerti árvacsalánt a pesztercével. 
    Senki sem tudta biztosan, honnan van a fiatal doktor végtelen tudása, ami Tolnától Baranyáig híressé tette a Horváth András nevet. Persze Kisszékelyben alig hívták így, a legtöbben azon a néven szólították, amit Ervin bácsi adott neki, mikor kezdő növényorvos korában elhívta rendszeres sétáira. 
    Minden szerdán és szombat délután, napnyugta előtt két órával. Sosem maradhatott ki a löszmélyút, szombatonként pedig fontos volt útba ejteni a Babaszót, hogy a borszőlőn és a pántlikakörtén rajta tarthassák a szemüket. Kákicsfelcsernek keresztelte, mivel a kákicsról köztudomású, hogy bár szerény, még a legrosszabb földet is képes türelmes és kitartó munkával termővé fordítani. 
    Bár a két férfi sosem vitt magával társaságot, Kisszékelyben sokan tudni vélték, milyen mesébe illő dolgok történtek a séták alatt:
    Hogyan győzték meg a honvágyban szenvedő selyemkórót, ha már selyem se lett belőle és hazamenni se tud, telepedjen át az Alföldre és állja útját az egyre szemtelenebbül pöffeszkedő Sivatagnak. 
    Réteses Mónika azt mesélte, hogy egyik sétán az Ervin bácsi meg a doktor legalább egy órát suttogtak a budai imolával, az útszéli imolával és a sáfrányos imolával. Másnap három vándor tündér érkezett Kisszékelybe. Egy kalapos feketehajú: a Dorka, egy cserfes, virágbogárszemű, a Zsófia és egy sáfránycopfos, égszemű, a Rebeka. Bár nem maradtak soká, annyit kacagtak a dombteteji kilátóban a vadnyulak ugrándozását lesve, hogy nevetésükből születtek a gyurgyókák. 
    Hogy ebből mennyi az igazság s mennyi a mese, nem tudom, de legutóbb úgy hallottam, mikor Ervin bácsi egy nap séta helyett az égi létra felé indult, a gyurgyókák olyan különös koncertet rendeztek a Tamási Éva kertje mellett, hogy a nagy napra bebodorított felhők nem esőcseppeket, hanem virágszirmokat sírtak. A növénydoktor szerint volt köztük a budai imola elegánsan rendezett szirmaiból, az útszéli imola borzas kis virágaiból és a sáfrányos imola boldogsárga pamacsaiból is bőven.


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. szeptember 10., szerda

Miklya Zsolt: Lándzsahad

 

(c)Szegedi Csilla


Lábszáron mennyi dárda koppan!

Lándzsafű hegye.

Ködben a tábor. Támadásnak

nincs még ideje.


Sugárnyílvessző, íj az égen,

hajnal fényszöge.

Ködből a tábor ébredőben,

harmat cseppöle.


Hol volt, hol nem, a pára felszáll,

levélél feszül.

Pajzsbogárhát levélsátorból

indaágra ül.


Lándzsafűszárból puska hajlik,

lövedék felel.

Talált. Koppan. A pajzsbogárhát

fű közt süllyed el.


Sebaj, a sereg kész, bogárpajzs

villan mindenütt.

Fénybe mártva a lándzsaerdő,

milyen jó együtt!


Lábszáron mennyi dárda koppan!

Mennyi lándzsahegy!

Bogárpajzs-, levéltábor reszkess! 

Fűszár hadba megy.