 |
| Iván Zsuzsanna illusztrációja |
Baglyos-tanyán innen, Fehérnádason túl, volt egy mező, ami felett sosem pihent meg a szél. Egyre csak táncoltatta a karcsú levelű, felmagzott kórót, aminek a legtetején egy apró, sárgaszőrű, csíkoshátú kisegér gubbasztott. A selymes szár köré tekerte a farkát, azzal tartotta magát, miközben három barna bundájú egér gúnyolta a földről.
– Gyere le, mutasd meg a csíkodat! – rikkantotta az egyik.
– Sosem jön le jószántából a gyáva! – vágta rá a szomszédja.
– Rágjuk el a kóró tövét – súgta a harmadik, s rögvest munkához láttak.
Az éles fogak csattogtak, s az egerek egykettőre ledöntötték volna a kórót, ha egy termetes, kerekképű pocok nem mordul rájuk: – Miben mesterkedtek, kis csibészek?
Megijedtek az egerek, nyakukba szedték a lábukat, s meg sem álltak a mező másik végén rogyadozó Baglyos-tanyáig. A pocok kuncogva zöttyent a kóró tövébe, de ahogy jókedvében hátravetette a fejét, elkerekedett a szeme.
– Hát te? Hogyan kerültél föl a magasba?
– Felkergettek. Folyton csúfolnak a csíkos hátam miatt – cincogta a kóró tetején egyensúlyozó kisegér, s lejjebb csusszant egy hajszálnyit.
– Nono, ne siess! Ha már odafenn vagy, szórd le a magokat!
A csíkoshátú egér engedelmeskedett, és egyik fürt a másikat érte lenn a pocok lába előtt. Mégis mire a csíkoshátú egér leért, a magoknak nyoma veszett, a feldagadt pofájú pocok üres manccsal fogadta.
– Elvitte a szél – nyögte nagy sokára a pocok. – De én nem bánom, van a mezőn elég. Tarts velem, legyünk barátok. Megóvlak az egerektől, s megtanítalak magot aratni úgy, hogy ne fújja el a szél.
A csíkoshátú kisegér bólintott, s a szomszédos kóró tetején termett egy szempillantás alatt.
– Fürge vagy, mint egy szöcske! – duruzsolta a pocok. – Szöcskének foglak hívni, mert annyi bizonyos, hogy nem akármilyen egér vagy, nem ám, kiskomám. No, rágd el a magok tövét! De ne aprózd el, egyben ereszd le az egész fürtöket, különben újra kárba vész.
Attól fogva együtt kerülték a rétet, Szöcske szemet hunyt társa falánksága felett, a kedvéért fáradhatatlanul aratta a kórókat, s a pocok cserébe kitanította a mező nyelvére. Hamarosan értette már a csíkoshátú kisegér, amikor madarak riasztottak, ha róka vagy vércse közeledett, vagy amikor kirajzó hangyák tudatták, hogy nyakukon a vihar. Közben a pocok egyre hízott, s már csak szuszogva cammogott, amikor egy hűvös őszi napon magával ragadta a mező büszke ura, a rétisas.
Szöcske, a csíkoshátú kisegér nem merészkedett többet a kórók tetejére fényes nappal. Inkább egy földbe vájt keskeny járatban húzta meg magát a sastól rettegve, s éjszaka gyűjtötte a magokat, de alig evett belőle, mert egyetlen barátjának, a pocoknak tartogatta az üregbe halmozott eleséget. Várta, amíg csak le nem esett az első hó, de a pocok nem tért vissza. Szöcske végül bánatában befalta, amit csak gyűjtött, s lehunyta a szemét. Átaludta a napot, a hetet, a hónapot. Fel sem ébredt, amíg ki nem tavaszodott.
Étlen-szomjan járta be a mezőt, egyre csak a pockot szólongatta, de helyette az egerekre akadt, akik egészen a Fehérnádas-patakig kergették. Megcsúszott, s a jéghideg vízben találta magát. Bizonyosan megfulladt volna, ha nem akad az útjába egy faág. Négy mancsával, de még a farkával is belekapaszkodott, s a fogát összeszorítva kievickélt a partra. Megrázta magát, aztán percekig tisztogatta sáros bundáját, csak nagy sokára vette észre, hogy nincs egyedül.
– Milyen szép vagy – súgta a szomszédos bokor alatt lapuló nagybajszú, csíkoshátú egér.
– Én? Hiszen bőrig áztam a patakban – vágta rá Szöcske kuncogva.
– Bátor is vagy, nem ismerek egeret, aki átúszta volna a patakot – dünnyögte az idegen.
– Ugyan, csak menekültem – cincogta Szöcske elvörösödve.
Szó szót követett, s azon kapta magát Szöcske, hogy kergetőzve járják be a mezőt. Együtt választottak üreget, ahova befészkelték magukat, s ahol Szöcske megszülte csíkoshátú kicsinyeit. Szénfekete szeme szikrázott az örömtől, amikor néhány hónap múlva útnak eresztette a bátor kisegereket. De ahogy közeledett a tél, egyre csak odaveszett barátja, a pocok járt a fejében. Bánatában újra átaludta a telet, ahogy az összes gyermeke teszi azóta is, a sok, apró, csíkoshátú szöcskeegér.
