2024. december 17., kedd

Csík Mónika varázsigéi

Takács Viki illusztrációja

 

Ráolvasó szeplő ellen

Piros lábú gólya,
villás farkú fecske,
vigyétek a szeplőimet
tőlem nagyon messze!

Vigyétek el Afrikába,
szilaj szelek otthonába!

Villás farkú fecske,
piros lábú gólya,
vigyétek a szeplőimet
óceánon túlra!



Bájoló

Erdei mályva, égszínű kéken,
szirmait bontja kinn a sötétben,
bókol a virgonc, fűszagú szélnek,
táncba, ha hívná, menne, de félszeg.        

Menne, de félszeg erdei mályva,
reszket a magja, szirma, a szára,
száron a bimbó, rajta egy lepke,
szárnyait bontja, szállni szeretne.

Lepke lehetne mályva ruhája,
tündekirálynős tarka uszálya,
báli cipőben lejteni menne        
erdei fűből fényes egekbe.

Fényes egekben szállna a lepke,
akárha mályva virágja lenne,
akárha szélnek táncosa volna,
más egyebekre nem lenne gondja.

Égszínű kéken úszna egy felleg,
fellegen ajtó, ajtaja mennynek,
lepke, ha lennék, mályva virágja,
szárnyaszegetten hullanék hátra.

Hullanék hátra, rá a világra,
fényből a fűbe, kőbe, a fába,
fából a vízbe, vízből a földbe,
mályvagyökérként föld alatt körbe.

Hangtalan nőném körbe a Földet,
magamba rejtve kéket s a zöldet,
égen a felhőt, táncot és lepkét,
gyökérbe fonva mind, ami emlék.

Takács Viki illusztrációja








2024. december 12., csütörtök

Várfalvy Emőke: Eugénia

Mondd csak, te láttál már gombakalap alatt lila macskát Luca napján?
Hogy tehénből láttál már lilát csokoládépapíron? Az is valami. Talán még szerencsét is hoz, ha nem egyben eszed meg. Na, nem a tehenet. A csokoládét.

Én is csokoládéra vágytam azon a napon, mikor a lila macskával találkoztam. Na, nem lila tehenesre, hanem zöld bocisra. Persze, olyat sem árultak a nagymamáéknál. Náluk a faluban csak kicsi bolt volt,abban pedig kicsi csokoládé. Olyan kicsi, hogy össze kell keverni margarinnal, aztán vézna kekszek közé dugni, hogy az ember egyáltalán észrevegye. 

–Eugénia – adta a kezembe a nagymama.

Én pedig néztem a pici csokoládét a vézna kekszek között s csodálkoztam, miért van egy ilyen szegény kis édességnek olyan neve, mint egy tündérnek. Nem is mertem beleharapni, mert az ember mégsem fal fel egy tündért, akármennyire is csokoládé formája van.

–Hazaviszem – mondtam nagymamának, aki nem vitatkozott. Nem szokása.

A Luca nap a legsötétebb napok egyike az évben. Ilyenkor már három órakor elkezd a nap lefelé gyalogolni az égről és négy óra körül már egészen sötét van. 

– Azért világítunk a gyertyával a koszorún – magyarázta nagymama –, hogy visszacsalogassuk a fényt a világba. Persze, arra még sokat kell várni. Addig itt sertepertélnek a boszorkányok.
Előtte nem hallottam boszorkányokról. Na jó, valami rémlett egyről, aki be akarta tenni a Jancsit meg a Juliskát a kemencébe. 

Nagymama elmondta, hogy a boszorkányok nagyon szeretik a Luca napot, mert a sötétben lehet a legjobban rosszalkodni. Elcsenni azokat a dolgokat, amiket valakinek kölcsönadunk. Bevarrni a tyúkok fenekét, hogy ne tudjanak tojást tojni, vagy egész éjszaka seprűn nyargalászni, hogy senki se tudjon aludni a faluban.
Épp azt kezdte magyarázni, hogy hány fej fokhagymát kell megpucolnunk az esti krémleveshez, amikor megláttam a hatalmas kalapos gombát.

–Őzláb – mondta nagymama.
–Eugénia, Eugénia, Eugénia – hallatszott nyávogó hang a gomba alól. 

A zsebemhez kaptam. Éreztem, hogy benne lapul a csokoládés keksz. De ki akarja tőlem megszerezni? 

– Eugénia – lépett elő nyávogva a gomba alól egy cica. Nem hittem a szememnek. Lila volt. Egészen lila.
– Nocsak – mondta nagymama, mire a cica megindult felém, aztán a lábamhoz dörgölőzött.
– Eugénia, Eugénia – nyávogta kitartóan.

Nagymama megfogta a kezem és húzni kezdett. Hazaindultunk. A cicával a nyomunkban.
– Eugénia, Eugénia – ismételgette. 

Mikor hazaértünk nagymama kulcsra zárta a kaput. Pont a cica orra előtt. Én ellenkezezni akartam, de valahogy nem jött hang a torkomba. Bementünk a házba és nekiláttunk a fokhagymapucolásnak. Olyan szaga lett a kezemnek, mint apa kedvenc ételének. Azt mindig a nagymama hozza. Most már tudom, hogy azért, mert neki van a legtöbb fokhagymája azok közül, akiket ismerek. A fokhagymák után nagymama elővett egy kis zsákot a kamrából. 

– Eriggy ki és hozd be a szép cserepet az ablakpárkányról! Csak óvatosan, mert meg van töltve földdel! Beletesszük a Luca búzát. 

Mikor kiléptem a ház ajtaján, úgy éreztem, valami puhára lépek. Fel is kaptam a lábam.
– Eugénia – bámult rám a cica, aki addig a lábtörlőrongyon kuporgott a hidegben. Nem tudtam, mit csináljak. Eszembe jutottak a boszorkányok és az, hogy a nagymama bezárta a kaput, a macska mégis itt van. Kicsit féltem, de elindultam a cserepet keresni.

Míg megtaláltam az ablakpárkányon, végig csak ezt hallottam:
– Eugénia, Eugénia.
– Egy simogatásból nem lesz baj – gondoltam és leguggoltam a cicához. Barátságosan dörgölőzött a fokhagyma szagú kezemhez. Aztán mikor felegyenesedtem egyszer csak beleakasztotta a körmeit a melegítőmbe és mászni kezdett fel a lábamon.
– Nagymama! – kiabáltam rémülten és berohantam az ajtón.
– Ejnye, te! – hámozta le a pulóverem kapucnijáról a kis állatot nagymama, jól megnézte, aztán belerakta egy hímzett párnával bélelt kosárba – Hát a fokhagyma sem rémít meg, boszorkány!

Ekkor lépett be a konyhaajtón anyukám:
– Eugénia?! Hát itt vagy! – kiáltott fel és odarohant a kiscicához, aki olyan, volt, mintha mindig is nálunk lakott volna. Miután alaposan megsimogatta, asztalhoz ültünk. Lekváros gombócot ettünk, ami nagymama szerint egyszer azt is elárulhatja majd, mi lesz a férjem neve. Most viszont anya és a nagymama árult el egy titkot arról, hogyan találkozott kislány korában ő is Eugéniával, a lila cicával.
– Az én édesanyámnak is volt egy, s az övének is. Ebben a házban minden első szülött lánygyerek mellé odaszegődik egy jó boszorkány, vagyis egy Eugénia. Persze óvatosnak kell lenni, mert Luca napján sok rossz boszorka is settenkedik erre. Onnan lehet felismerni őket, hogy azok irtóznak a fokhagymától. Míg a jó boszorkák velünk élnek, minden karácsonyunk boldog. Nincs szálka a halászlében, sosem reped ki a bejgli és az angyalok is mindig be tudnak repülni az ablakon a karácsonyfával meg az ajándékokkal.
– És a csokoládéba mártott szaloncukorral – tette hozzá anyukám, miközben megsimogatta Eugéniát, aki a mese alatt elaludt az ölemben.

Takács Viki illusztrációja

2024. december 10., kedd

Nagy Izabella: Ha kiborul a só....

Kiborult a só ebédkor ma délben,
fehér hegyben az asztalra szóródott.
Bence csak vihogott, mint egy jó viccen,
de anya szeme villámokat lövellt,
mintha csak én tehettem volna erről,
mintha nem Bence szórakozott volna.
Mindig a nagyobbakat hibáztatják,
mindig a kicsik ússzák meg a vitát.
Végül felemeltem a hangom én is,
anya arca még mérgesebbre váltott.
Bencének is bele kellett szólni, ki ne
maradjon, és Cirmi is belenyávogott.
Így lett a véletlenül kiborult sóból
vasárnap-ünnepi nagy veszekedés.

Zelei Marcell illusztrációja




2024. december 8., vasárnap

Lovranits Júlia Villő: Szerelmes boszorkányok

 Éjszaka volt, Görbe Géza házába csak a Hold pislákolt be valamicskét. Kukucskált, leskelődött, de volt is mit látnia: amíg Géza békésen hortyogva szunyókált a kanapén, valami seprűs asszonyszemély tüsténkedett a fürdőszobájában.
Babonás Böske olyan csendesen osont, mint valami kisegér. A padló alattomosan megcsikordult. Géza nagyot horkantott, de csak a másik oldalára fordult. Böske tovább araszolt: meglelte a nagy ládát a fürdőszoba sarkában, óvatosan felemelte a tetejét és könyékig túrt bele.
Géza ezt a pillanatot választotta, hogy nagyot rándulva álmából felébredjen, és a fürdőszoba felé támolyogjon félálomban.
− Hű, az áldóját! Ördög jár idebent! – kiáltott fel, mikor észrevett a reszkető árnyat. Oda is csapott volna a görbe botjával, de Böske gyorsan a lába közé kapta a cirokparipát, és a zsákmányával a markában röppent is ki az ablakon.
Géza döbbenten bámult utána.
− Röpülő ördög! Szoknyás denevér!
Nem tudta mire vélni, mindenesetre keresztet vetett, elvégezte, amiért a fürdőszobába éjnek évadján kijár az emberfia, azután jobb ötlet híján visszament aludni.
Böske bezzeg nem aludt. Szigorúan a legnagyobb ablaka bal oldalához közelítve berepült az otthonába. Bal kézzel a jobb fülét megcsavarintotta, és előhúzta a szoknya bő zsebéből, amit Géza szennyesládájából horgászott.
Macska Medárd, aki gazdasszonya érkezésére előbújt a kosarából, döbbent undorral észrevételezte. Még a szemöldökét is felhúzta volna, ha a macskák tennének ilyet. Egy zokni! Egy büdös zokni!
Böske láthatóan felvidult, megkönnyebbült: dudorászva tett-vett a boszorkánylakban, helyet csinált a tűzhelyen, sepregetett, kitett három egyforma fekete fazekat és három egyforma merőkanalat. Mindenféle színes porokat és száraz növényi részeket készített elő. Ekkor csengettek.
Babonás Borbála érkezett, éppen úgy seprűn, az ablakon át, de előtte jólnevelt módon megnyomta a csengőgombot is:
− Idenézz, Böském, mit szereztem! – mutatott egy kis tálca sárra, amit a köpenye alól húzott elő – Misi lábnyoma!
Akkor röppent be a harmadik boszorkány, Babonás Boróka:
− Nézzétek, lányok, én mit szereztem! Sanyi három haja szála! Hát neked mid van, Böském?
− Zokni! Használt zokni! – lengette vidáman Böske az elcsent holmit.
− Hát, ha gondolod, hogy ezzel is működik…
− Öreganyámék kapcát főztek, a mai férfiaknak nincsen kapcájuk, hátha ezzel is jó lesz!
A boszorkák nem akadékoskodtak tovább. Hamarjában neki is láttak, amiért összejöttek e késői órán. Mindegyik beletette a maga kincsét egy-egy fekete fazékba. Főzték, sózták, megszórták mentával, levendulával, macskagyökérrel, amikor legjobban bugyogott a főzet, Borbála így szólt:
− Holnap reggel úgy szaladjál hozzám Misikém, mintha a talpadat a forró gőz égetné, mint ezt a lábnyomot!
Babonás Boróka ezt mondta:
− Holnap reggel úgy siess hozzám, Sanyikám, mint ahogy a három hajszálad bugyborog az üstben!
Böske reszkető ajkakkal ejtette ki a szavakat:
− Holnap reggel olyan forró legyen a te szíved énirántam, Gézukám, amilyen forró most ez a fél pár zokni!
Reggelre kihűltek a főzetek. Akkor a három boszorka ki-ki a maga főztjéből kent egy kicsit a szemhéjára, a füle tövére meg a hajába is belefésülgetett pár cseppet. Azután kiültek az ablakba és várakoztak.
Ej, de három szép némber volt! Borbála, Böske meg Boróka, mindegyiknek volt három-három foga, azzal mosolyogtak a világra. Bibircsókjuk is annyi, hogy egy nap alatt megszámolni sem lehet. Egyszóval, boszorkák voltak a javából.
Telt az idő. Egyszerre befordult a sarkon egy legény. Nézik: hát a Miska!
Csak odasétál Borbálához, és azt mondja:
− Ej, Boriskám, én olyan szépet álmodtam rólad, vinnélek is magammal moziba, jössz-e velem?
Boriska pillogott, kuncogott és ment is a legénnyel.
Megint telt az idő. Már fél tizenegy is elmúlt, mire felbukkant egy újabb legény: a Sanyi!
Odaballag Borókához, és mondja:
− Ej, Borókám, olyan szépet álmodtam rólad, vinnélek magammal most azonnal cukrászdába. Jössz-e velem?
Borókát sem kellett kétszer kérni, kapta a söprűjét és ment is a legénnyel.
Böskénk ott maradt az ablakban magára. Tanácstalanul nézett az álmosan nyújtózó Macska Medárdra: hát őneki ugyan csak a macska marad?! Mégse volt jó ötlet az a zokni…
Már erősen dél fele járt az idő, amikor felbukkant ám egy legény az utcasarkon: nem volt az más, mint a Görbe Géza!
Odaperdült Böske elé és mondta:
− Édes Böském, én bizony olyan szép álmot láttam rólad az éjjel, én elvinnélek téged macskástul Velencébe gondolázni, ha meg nem sértelek!
Örült a Böske, kapta a seprűt meg a macskahordozót, talán útlevele is volt, már ment is a Gézával.
A végkifejlettel talán csak Macska Medárd nem volt különösebben elégedett, aki a büdös zokninál csak a vizet utálta jobban.
S hogy a mesének mi a tanulsága? Néhanapján még egy büdös zokni is meghozhatja a szerelmet.




Ficzere Kyrú illusztrációja

2024. december 5., csütörtök

Csík Mónika: A széltoló Kalamona

 Erdőn járó Kalamona,
se kalapja, se falova,
se cipője, se barátja,
se egy foltos nagykabátja.

Van viszont egy mániája:
feneketlen hátizsákja!
Naphosszat azt ráncigálja,
oldja, köti, hurcibálja.

Hátizsákban nagy a ricsaj.
Bivaly lenne benne, szilaj?
Krokodilus? Bőgőmajom?
Majomkenyérfa egy halom?

Nem bivaly az, nem is majom,
krokodilus sincsen benne.
Egész halom felaprított
kenyérfa meg hogy is lenne?!

Feneketlen hátizsákban
szélfúvás van, fergeteg!
Akik látják, gondolhatják:
erdőn járó Kalamona
alighanem szélbeteg.

Takács Viki illusztrációja

 

2024. december 3., kedd

Béres Tamás: kutyavilág

Ahogy közeleg a tél minden nap egyforma. Felkelünk, reggelizünk, majd leviszem Mancit sétálnia közeli parkba. A tévében is bemondták, napi három óra mozgás és friss levegő lassítja az öregedést. A tévében minden hülyeséget összehordanak, de ebben lehet valami, bár a vénség a fejünkre ült. Hosszú készülődés után indultunk. Már a lejutás is kész kaland. Ahogy kiléptünk a lakásból mindig háromszor kocogtatom meg az ajtót a lábammal. Ha így teszek, akkor soha nem lesz baj. Van, aki ezt babonának hívja, én inkább megszokásnak. Napi három étkezés, napi három óra friss levegő, három kocogtatás az ajtón, három lépcsőfokonként megpihenni. Tízévente három évvel fiatalodik az ember. Lehet benne valami.
Lassan baktattunk le a harmadik emeletről. Háromszor néztem vissza, hogy nem maradt-e nyitva az ajtó. Nem. Nem. Nem. Közben néztem az öreg társamat, könnyes lett a szemem. A hidegtől lehet. A lépcsőházban minden fordulónál megálltam, három emelet, három forduló. Mantráztam, három fok, megpihen, szuszog, majd minden egyes új lépést meg kell gondolni. Egyszerre léptünk. Együtt öregedtünk meg. Jól ismerjük egymás mozdulatát. Negyedóra alatt értünk le. Az órámra nézek, negyedóra, az háromszor öt perc. Ő is precíz típus, amikor bezárul a bejárati ajtó, minden alkalommal háromszor simítja meg, lehetne babona is. Én háromszor kocogtatom meg az üveget. Talán babona. Így szoktuk meg, így minden rendben lesz.
Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt! Miska a zöldséges visszaköszönt, háromszor bólintott. Már vagy ezer éve ismerjük egymást, de lehet, hogy háromezer is megvan. Ahogy közeleg a karácsony a narancsot, mandarint és banánt előre pakolja. Igazán jó illatuk van, már messziről megéreztem, megtöltötte az orrom. Bár én nem szeretem a gyümölcsöket, hármat szippantok a friss levegőbe.
A parkban kutyásokkal találkoztunk. Mindig van téma. Most a kutya időjárás volt. Minden felől ugatás, kórusban, három szólamban. Fújt a szél, szinte a húsig hatolt. Lógott az eső lába. Az egyik pocsolyában tükröződtek a rohanó felhők. Az emberek lefelé nézve siettek el mellettünk. Nem köszönt senki. Télen barátságtalanabbak a városlakók, mint nyáron. Biztos a szürkeség az oka. Minden évszak három hónap, mégse egyformák. Nem eszi meg a kutya a telet. Már a kutyák se olyanok, mint régen.
Nagy szél támadt, zsákszámra fújta le a színes leveleket a fákról. A kutyák beleugráltak. Mi csak néztük, butaság lenne ugrálni benne. Még fiatalkoromban minden levélkupacba beleugrottam, ma már nem. Ugorjon, akinek négy lába van!
Manci aznap este a szívéhez kapott, megfordult vele a világ, ájultan esett össze. Azt hittem itt a vég. Mindennek a legvége. Hármat gondoltam, háromszor csókoltam meg a homlokát, háromszor simítottam az arcát, háromszor öleltem meg. Ekkor hármat ütött a nagy ingás óra, háromszor dörrent az ég, felhők futottak a csillagos égen, árnyjátékot játszva a város felett.
Ahogy közeleg a tél közepe minden egyforma. Felkelünk, reggelizünk, majd leviszem Mancit sétálni a közeli parkba. A rádióban is bemondták, napi három óra mozgás és friss levegő lassítja az öregedést. A rádióban minden hülyeséget összehordanak, de ebben lehet valami, bár a vénség a fejünkre ült. Hosszú készülődés után indultunk. Már a lejutás is kész kaland. Ahogy kiléptünk a lakásból mindig háromszor kocogtatom meg az ajtót a lábammal. Ha így teszek, akkor soha nem lesz baj. Van, aki ezt babonának hívja, én inkább megszokásnak.

Kovács Mariann illusztrációja