Szabó Zelmira: Téli félnóta

  

Nagy Diána illusztrációja

 

Egyszer volt, hol nem volt, azelőtt, hogy minekutána lett volna, de hogy, hogy nem, még ma is megvan egy falucska, abban egy házicskó, azon egy ablakcsa. Ezen az ablakon szoktam én kinézni a nagyvilág veteményeskertjére.
    De azon az ablakon egy olyan üveg eresztette át a tekintetet, hogy az csoda volt!
    Azt engedte látni például, amikor a kis szöszke Tavasz átmászik a kerítésen, nyomában már ott is a Nyár, virágos terebélyes ruhában. Aztán a keszeg Ősz anyó bukott át a kerítésen, barna ruhája fennakadt a dróton, görbe botjával lekaszabolta a virágokat, mindenen áttotyogott.
    Ami ezután következett, azt már nem szerettem.
    Jó, jó, nem mondom, szép, amikor a Tél apó, ez a fehér subás-kucsmás juhász betereli nyíratlan juhait a kertbe. Fehér gyapjútincs ragad a fákon, bokrokon. Szép. De az a három juhászkutya! 
    December a kedvenc, kicsi fekete puli, göndörbondor. Nyakában piros szalag, azon apró zirgibirgi csörgők. 
    Január lusta, lomha, nagy fehér behemót, nekem a derékig ér, és ott van a szürke Február! Ekkora kutyát még nem láttam! Ekkora bundát sem láttam még! Ekkora fogakat sem! És hogy ugat! Ilyet sem hallottam még soha.
    Februártól féltem a legjobban, alig merészkedtem ki a házból. Ha rámugat, kiráz a hideg. Ha megharapja a bokám? Ha megharapja a kezem? Ha megharapja az orrom?
    Ott bámészkodtam az ablak mögött, vagy a kedves kis báránybuckákban gyönyörködtem, vagy a kutyahidegre szitkozódtam.
    Egyszer csak felbukkan valami, szemtől szemben, amit eddig nem láttam: egy szamár. Olyan puhaszürke, mint a füst, olyan fekete meleg a szeme, mint a szén, olyan bolyhos, mint a kályhából hulló hamu.
    A három kutya körülugrálta, megugatta, oda-odakaptak a lábához – a szamár csak mosolygott: jól van, jól, ugassatok csak. A nagy borzos Február: szaladj már, mert megfoglak, megcsípem a füled, megkapom a bokád! Megtépem a bundád! Te semmirekellő, ingyenélő, naplopó!
    A csacsi megbillentette a farkát, meglibbentette a fülét, és arrébb állt. Meleg párát lehelt maga köré.
    Megkopogtattam az ablakot. Idenéz?
    Odajött az ablakhoz, meleg orra alatt megolvadt a jégvirág, és nagy ákombákomok rajzolódtak az üvegre.
    – Gyere ki játszani – párállotta.
    – Félek Februártól, megharap!
    – Gyere csak, ha velem leszel, nem bánt. Nem olyan vad kutya ő, mint ahogy ugat!
Felöltöztem. Bundacsizma, bundakabát, bundasapka, gyapjúsál, gyapjúzokni, gyapjúkesztyű. A csacsinak egy barna sült alma.
    Ha a szamár nem vár kint az ajtó előtt, Február bizonyára rám ugrik. Félkarral átöleltem a csacsi nyakát, meleg párájába bújtam én is. Mentünk, mint jóbarátok.
    – Elolvasod a versem? Amit ma írtam? – lehelte.
    Térdig érő fehér báránybuckák közt mentünk fel a kert végébe. Itt volt legfehérebb a hó.
    Benne cifra lábnyomok: a csacsié. Kicsit összefirkálta egy szarka, cikcakkos lábnyomát odahagyta.
    Lepecsételte egy cinege: sárga tollát ott felejtette. 
    – Az lenne a legszebb, ha valaki megzenésítené – sóhajtott a csacsi. Citerával vagy harmonikával!
    A félsötétben (még csak hat óra volt) visszanéztem az ágyásnyi versre. Szörnyűség, borzalom! Beletapostam! Míg olvastam, összejártam a csacsi nyomait!
    – Jaj, ne haragudj!
    – Ó te kis csacsi! – ez azt jelentette, barátok vagyunk. – Nem látod? Hiszen ez nóta két szólamra! 
    Berbécs lesz a brácsás, juhocska a furulyás, a kis bárányka pedig a szólóciterás. Bőgjön a tehénnagybőgő, bődül a marhatrombita, megszólal a szamárákombákom-kotta. Hadd fújja Február, Január, December, legyen Tél apó a karmester!

        Hahó, itt nagy a hó,
        gurigázzunk!
        Te hóember leszel, én hószamár,
        és kiabálunk!
        
        Tünékeny (hóba) verset (lépdelek)
        bokázok.
        Száraz szilvafába betűt képzelek –
        találok.
        
        Holnap a tündér tavasz jön, olvas,
        (és ó,) elolvaszt!
        Táncoló lába minden (hó)versnyomot 
        behorpaszt.

Szoboszlay Eszter illusztrációja

            Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lukács-Kis Panka: Dió-hold, Hold-dió

 

Nagy Diána illusztrációja

Dió-hold pördül,
Hold-dió ragyog.
Égbolton játszó tünemény,
eleség, fa alá hulló.
Rejtélyes arcod égen, tenyéren.
Érdes, hideg, nehéz, könnyű
árnyékba burkolózó öntörvény.
Hol elfogysz, hol több leszel,
megunhatatlanul leslek.
Földi léted fa alá vezet,
héjad eres, mint a tenyerem.
Forgatom, simítom keménypuha burkod.
Kincsed mire vár belül?
Beteljesedés, ábránd?
Égen vagy Földön?
Örök talány.

Szerk.: Miklya Zsolt

Lukács-Kis Panka: Növényállat, állatnövény (A gomba, ami növény)

(c) Nagy Diána

– A gomba az növény! Mondta Pisti teljes meggyőződéssel.
– Nem, nem az – válaszoltam neki azonnal. – A gomba az állat! 
– Nem állat, hanem növény! – vitatkozott velem Pisti. 
    Mióta megkapta a hallókáját, már nem volt annyira veszettül hangos, mint korábban. Hiába volt a legjobb barátom a bölcsi óta, de ettől még néha nagyon tudott idegesíteni. Most is zavart, hogy az énmindentjobbantudok hangján közölte velem, hogy a gomba az növény. 
– Márpedig a gomba az biztosan nem növény! Nem zöld! A növények pedig köztudottan zöldek! – folytattam tovább. 
– Ez nem igaz! – replikázott Pisti.
– A nagypapa növényei mind barnák, és azok is növények. Ugyan a nagymama szerint ezek már halott növények, mert a nagypapa vagy egyáltalán nem locsolja őket, vagy pedig túl sok vizet ad nekik. De növények és barnák! Így hát a gomba is növény, nem kell, hogy zöld legyen! – replikázott nekem Pisti.
– Az nem ér! A halott növény az nem ér, mert az már nem él, így már csak komposzt lehet, de gomba biztosan nem – folytattam tovább. 
    Mondjuk azt nem tudom, hogy mi az a komposzt, csak nagyon jól hangzik. Anya és a Pisti nagypapája beszélgetett egyszer a halott növényekről, meg a komposztról, meg valami humuszról, de már akkor sem értettem, hogy mire gondolnak. És most sem. Csak jól hangzott és különben is nem akartam, hogy a Pistinek legyen igaza. Valamiért nem szeretem, ha neki van igaza. Nem tudom miért, csak nem szeretem. Azt szeretem, ha nekem van igazam. Emiatt sokat szoktunk vitatkozni a Pistivel, mert ő is azt szereti, ha neki van igaza. Vannak dolgok, amikben egyetértünk, például, hogy a Hold az biztosan sajtból van, a Föld az olyan, mint egy hatalmas focilabda, csak nem fekete-fehér, hanem zöld-kék, meg abban is, hogy villamososat, meg hatalmas takonyfásat játszani a legjobb a világon. Csak ez a gomba kérdés ne lenne, reggeli óta ezen vitatkozunk. A Hajni már megfenyegetett minket, hogy szól az óvónéninek, mert nem hagyjuk őt játszani, és különben is szerinte a gomba az se nem növény, se nem állat. A Hajni mindig okoskodik, így ennek az lett a vége, hogy a Pisti is meg én is hangosan győzködni kezdtük a Hajnit a magunk igazáról. 
– A gomba nööövéény! – ordította Pisti.
– A goombaa ááállatt! – harsogtam én. 
– A gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat!!!!
– Hagyjátok már abbaaaa! – üvöltött egy óriásit Hajni, majd sírva fakadt. 
– Mi történt itt? – jött oda az óvónéni. 
– A a a fhi..úúk – hüppögte Hajni – mheghint, hüpp, hüpp, veszekednek. 
    Kicsit sajnálni kezdtem a Hajnit, mert mindig ő húzza rövidebbet, ha mi veszekszünk a Pistivel. Mindig békíteni akar minket, aztán a vége az lesz, hogy sír. Ugyanakkor meg idegesítő, hogy mindig odajön és beleszól a mi dolgunkba a Pistivel. Most meg miatta az óvónéni is odajött, és biztosan le leszünk szidva. Felháborító! 
    Legnagyobb meglepetésemre, mikor az óvónénire néztem, nem láttam haragot az arcán, csak egy kicsi, szomorkás mosolyt. 
– Peti, Pisti! Hallom, már megint nem értetek egyet valamiben. Olyan jó lenne, ha emiatt nem sírna mindig Hajnika. Szeretném, ha elmesélnétek, hogy mi történt! – kérte. 
    No, erre aztán egymás szavába vágva próbáltuk elmondani, hogy a gombaaznövény, nem, a gombaazállat. 
– Éhn pedig azt mondtam nekik, hogy a ghomba, az se nem növény se nem állat… – hüppögte Hajni.
– És erre kitört a kiabálás – állapította meg az óvónéni nyugodt hangon. – Elárulok nektek egy titkot – folytatta. – Hajninak abban igaza van, hogy a gomba se nem növény, se nem állat. A gomba egy kicsit mindkettő, olyan különleges élőlény, ami a növényekhez is hasonlít egy kicsit, meg az állatokhoz is, és mégsem. 
    Ámulva és kicsit értetlenül hallgattam őt. Nem egészen értettem, hogy mit is jelent mindaz, amit most mesél. 
– Mi az, hogy állat is, meg növény is? – kotyogott közbe Pisti.
– Például ugyanúgy nem mozognak, mint a növények, nem a nappal táplálkoznak, viszont elhullott állatokat és növényeket esznek, úgy, mint az állatok. Nagyon fontosak a természetben, mert azzal, hogy „megeszik” az elhalt dolgokat, földet készítenek az erdőknek, mezőknek. Sőt, vannak olyan varázsgombák is, amik abban segítenek, hogy a fák beszélgetni tudjanak egymással!
– Micsodaaa?! – kiáltottam fel. – Ez, hogy lehet? – értetlenkedtem tovább.
– Vannak olyan gombák, amik egész hálózatot képeznek a fák és a növények gyökerein, úgy, mint egy pókháló, körbefonják a gyökereket. Segítenek a fáknak a beszélgetésben. A gombafonalakon keresztül a fák tudnak élelmet küldeni a kisebb, gyengébb társaiknak, vagy figyelmeztetni tudják egymást, ha betegség vagy károkozó támadja őket. 
– És ezt miért csinálják, miért jó nekik ez? – kérdeztem.
– Azért, mert így tápanyagokhoz jutnak a fák gyökerein keresztül. Így ők is jól járnak, mert degeszre tudják tömni az éhes pocakjukat, úgy, ahogyan ti is szoktátok a sütivel – mondta nevetve az óvónéni. 
– Akkor én most gomba az állatnövény leszek, és a fák gyökerein élek! – jelentette ki Hajni.
– Én meg gomba növényállat leszek, és megeszem a korhadt növényeket! Hamm! – folytatta Pisti.
– Én pedig gomba leszek, amelyik se nem növény se nem állat! – vágtam rá, és játszani kezdtünk.

Szerkesztette: Németh Eszter

Majoros Nóra: Álmok az erdőben

(c) Nagy Diána

 

A moha álma 

Álmomban nőni kezdtem, nőttem és nőttem, olyan gyorsan, mintha percenként peregne le egy év. Szempillantásnyi volt egy évszak, a kiadós eső egy harmatcsepp, a nyári szárazság annyi, mint az ellobbanó gyufaszál. Ahogy nőttem, először a páfrányokat hagytam le, aztán a csavarttűjű fenyőket, akiket addig óriásnak gondoltam, de az álmomban hamarosan mélyben elterülő, zöld szőnyegként néztem le rájuk. Jegenyefenyők következtek, a tűjük kemény volt és viaszos, és először féltem, hogy megsebeznek, de ráeszméltem, hogy én sokkal, de sokkal erősebb vagyok náluk. Elmaradtak a cukorfenyők, majd a sárgafenyők. Mindig csodáltam kócos lombjukat, és találgattam, vajon róluk esnek-e le azok a hatalmas tobozok, amelyeknek magjaiból jóllakik egy egész mókuscsalád. De ezek a tobozok is eltűntek a mélyben, és már minden fa hegyes kis kúp volt alattam. Bezzeg én esőt karcoltam az eltévedt felhőkből! Ághegyemre sas telepedett, és meg sem rezzentem a súlya alatt. Mókusok ugráltak lombom mélyén, meg sem csikizték a leveleim. A törzsemnek fekete medve dörgölőzött, de csak egy apró pont volt fentről a háta, és vastag kérgemen keresztül meg sem éreztem a teste melegét. Az erdőtűz is csak annyi volt, mintha valaki rám terített volna egy meleg takarót. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan picike és rövid életű, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odafent a világ, és milyen érzés mamutfenyőnek lenni? 

A mamutfenyő álma 

Álmomban zsugorodni kezdtem, és csak nőtt mellettem minden, mintha fordítva peregne le az elmúlt háromezer év, amit átéltem. Először csak azok a társaim magasodtak fölém, akikkel együtt őrizzük az erdőt évszázadok óta, aztán közelről láttam a sárgafenyők lombját. Odafentről nem is látszott, milyen puha és hosszú tűleveleik vannak, de most megfigyelhettem őket. Ahogy az sem látszott, milyen erős, hetyke levelei vannak a jegenyefenyőnek. Az ágak között mókusok ugráltak. Éles fogaikkal kibontották a tobozokat, kiszabadították a magokat, és el-elhullajtottak párat. El is felejtettem, hogy nélkülük nem tudna megújulni az erdő. Már csak a csavarttűjű fenyők lombja maradt alattam, utoljára akkor láttam őket, amikor kéteznyolcszáz éve, sudár csemeteként kicsúfoltam göcsörtös ágaikat. Félve ereszkedtem közéjük. Odalent éles patáikkal ijesztgettek a vadjuhok, és elcsörtetett mellettem egy óriási medve. Hangyák haladtak el a közelemben ütemes trappolással, aztán egy légy olyan hangosan rezegtette a szárnyait, hogy azt hittem, vihar készülődik. Nyolc imbolygó oszlop emelkedett fölém, és amikor felnéztem, megláttam egy pók mintás hasát. A pók elszaladt, amikor a páfránylevelek felfoghatatlan magasságából mellém hullott egy harmatcsepp. Megláttam magam a tükrében. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan hatalmas és ősi, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odalent a világ, és milyen érzés mohának lenni?

Szerkesztette: Miklya Luzsányi Mónika
Eredeti megjelenés: Family CikCakk Magazin 2018/3

Lukács-Kis Panka: Valami macskák

(c)Nagy Diána

    Mindig utáltam a macskákat. Kényes, önfejű, undok teremtések. Fent hordják az orrukat és még kegyet-
lenek is. Sokszor csak játékból kapják el a kismadarakat, nem azért, mert éhesek. Pusztán szórakozásból.
Szóval ezért sem szeretem őket. Kutyabarát vagyok.
    Egy júniusi meleg napon az ovikertben sétáltam, amikor fura hangokra figyeltem fel. A hangok egy
barna papírzacskóból jöttek.
– Panka néni! Hallod? Látod? Van ott valami a kerítésen! – kiabálták kórusban az ovisok.
– Megyek, megnézem – válaszoltam türelmetlenül.
    Pedig dehogy akartam a zacskóval és a fura hangokkal foglalkozni! Rengeteg dolog járt a fejemben,
hogy mit és mikorra kellett volna már megcsinálnom, hogy mennyire el vagyok maradva mindennel.
    De a furcsa hangok, a barna papírzacskó és az óvodásaim nem hagytak elveszni a gondolataimban,
visszarángattak a szerda reggelbe.
    Lassan sétáltam oda a kerítéshez. Ahogy közeledtem, a hangok felerősödtek, vinnyogó, nyávogó zaj
volt, keserves, elveszett vékony cérnahang. Előre utáltam az egészet, azon járt az agyam, hogy szuper,
egy újabb gond! Mi a fenét fogok én csinálni ezekkel a „valószínűleg macskákkal?” Közben a gyerekek
izgatottsága, nevetgélése is eljutott a tudatomig. Nem akartam, hogy izgatottak legyenek! Feladataim
vannak, azokra kellene koncentrálni, és nekik is lenne feladatuk... Pfff. Erre ez a papírzacskó idepottyan
a semmiből, és megkavarja az egész napomat.
    Remek! Puffogtam magamban, és előre sajnáltam, hogy még egy problémám akadt. Önsajnálatból jó
vagyok, és puffogásból is. Azon kaptam magam, hogy közben odaértem ahhoz az átkozott zacskóhoz,
és már ki is nyitottam. A zacskó zizegése, a gyerekek izgatott csacsogása, a zacskó belsejéből jövő hangok
egyszerre csak süket csönddé zsugorodtak, ahogy ránéztem a „valószínűleg macskákra” Két aprócska
szőrős valami (valószínűleg macska) csukott, csipás szemekkel mocorgott a szűk papírtasakban. Egymás
hegyén-hátán másztak, és keserves nyivákolással keresték az anyjukat. Szürke-fehér és fekete bundás
lényeket láttam. Az agyamon megint átfutott, hogy hova a búbánatba teszem őket, kit-hogyan értesítsek,
hogy minél hamarabb eltűnjenek innen ezek az izék. S akkor megtörtént a lehetetlen: idő és tér megállt,
összezsugorodott, kitágult, pulzált, feketéből szivárványszínbe váltott, és én, mint én, megszűntem létezni.
    A fekete bundás „valószínűleg macska” a zárt szemeivel rám kacsintott. Köztudott, hogy a kiscicák
az első pár hétben tulajdonképpen vakok. A szemhéjuk zárva, nem látnak semmit, csak szaglással,
hallással, érintéssel érzékelik az anyjukat és a testvéreiket. Ez a „valószínűleg macska” meg rám kacsint,
ilyen nincs, és mégis megtörtént.
    Az idő megállt, a tér összezsugorodott, körülöttem pedig megváltozott minden. Hirtelen szédülés fogott
el és sötét lett. Ki akartam nyitni a szemem, de nem sikerült. Forgolódni kezdtem, de csak furcsa zörgést
hallottam és valamiféle szőrős izéket éreztem magam körül. Kinyújtottam a karomat, őrülten furcsa érzés
volt, mintha nem is karjaim lennének, hanem durung lábak. Megszólaltam. Fura hangokat hallottam,
vinnyogó, nyávogó hangokat. Hangosabban próbáltam, egyre hangosabban, de a furcsa, cérnavékony
hangok csak erősödtek tovább. A hangzavar közepén egy éles gyermekhangot hallottam.
Nini! Milyen cuki három kiscica, egy szürke-fehér, egy fekete és egy szivárványszínű.
– Nyaúú!
– Ez a hang meg honnan jött? – kérdeztem.
– Nyaúú!
Már megint! Az agyamon egy szörnyen furcsa gondolat futott át, amikor meghallottam az egyik kislányt.
– No, de hova lett Panka néni? Az előbb még itt volt!
Hirtelen a talaj kicsúszott a lábam alól, és úgy éreztem, mintha repülnék.
– Szia Szivárványcica! Pont olyan a szemed, mint Panka nénié!
Furcsa érzés kerülgetett, idő és tér megszűnt, nem is tudtam mit érezzek vagy gondoljak. Pont olyan
volt, mint a mesében. Hirtelen simogatást éreztem az arcomon, egy apró kezecske lehetett.
– Panka néni! Te alszol? Ébredj fel!
    A másodperc töredéke alatt tértem magamhoz, újra az ovi kertjében, kezemben, a zacskóban lévő
szőrös, mocorgó teremtményekkel. A szemem sarkából csillogásra lettem figyelmes, egy tócsa volt
a földön. Szivárvány csillant a levegőben, pedig nem is esett az eső. Belenéztem, hegyi tóra emlékeztető
tiszta víz nézett rám. Az arcomat láttam tükröződni a kis tócsa felületén, macskaszememben szivárvány
csillant, az egyik hajtincsem is szivárványszínben pompázott.
    Ekkor ért a felismerés: valószínűleg macska vagyok!

Lukács-Kis Panka: Fagyi

 

Nagy Diána illusztrációja

    Messziről lehetett már hallani a Náánánááááá, nánánánánáná dallamot. Ez csak egyet jelenthetett: Fagyi, fagyi, fagyi! 

    A számban összecsordult a nyál, az ismerős zene hallatán. Itt van a fagyis kocsi! Integetve szaladtam ki a házból. Az ismerős fehér furgon az oldalán kicsit megkopott fagyis matricával (csoki, vanília, eper gombócok) lassított, majd megállt. Soma bácsi kerek, kopasz feje, szemüveges mosolygós arca nézett rám a szélvédő mögül. Lassan kiszállt az autóból.

    – Szervusz Pepe! Ma mit szeretnél?

    – Csókolom! – válaszoltam

    – Puncs, csokoládé, citrom, vanília, őszibarack és sztracsatella a mai menü. 

    – Ezt így mind! – hadartam.

Johanna kedvence a Kukac

 

Bertóti Johanna: Kukac

 

Almából ki, körtébe be,

ez a kukac élete.

Mindenhova bemászik:

ott van a szilvában,

ott van a málnában,

ott van a barackban,

ott a meggyben, birsben,

ott az e-mail címben.



Nagy Dia illusztrációja

 

 

 

Johanna első gyerekverskötetének
címe is a Kukacból bújt ki:  

Első megjelenés

Németh Eszter - A furcsa ház lakói

(c)Nagy Diána

(D.-nak)

Mondják, a házaknak is van kora. Nem arra gondolok, hogy mikor építették, vagy efféle.
A bennük lakó történetektől lesz koruk. A gyerekzsivajos házak fiatalok, azok a modern lakások, ahol a hidegszívűek élnek, negyvenesek, és azok a házak, amik ablakán át a napsütés fotelokat és mamóka- vagy papókazoknikat melenget, békés nyugdíjasok. Pedig lehet, hogy az utóbbiakat épp tavaly építették.
Akiről most mesélni akarok, furcsa ház volt, meg kell hagyni. Kicsit csálé, kicsit girbegurba, vidám pofájú kópékodó mindig, amikor rásütött a nap. Ott állt a többi ház között, akik rendesen, különféleképp gondozott kertekkel sorakoztak unalmas sorban a falu utcáján. Ott lapult köztük. Kétszer, de inkább háromszor is oda kellett nézni, hogy meglássa az ember. Pedig teljesen normális méretű ház volt, a kertparcellája mérete is átlagos.
Ha sütött a nap, vidáman csillogtak a toldozott-foldozott vörös cserepek a búbján, a kéménye is csibészes ferdeséggel és némi előkelő sznobizmussal bámult le a járókelőkre, akik egyébként ügyet sem vetettek a furcsa házra. Meg a kéményre se. Vagy ha épp ügyet vetettek, abban nem volt ám semmi köszönet. Hű, a betyárját, hogy háborogtak, hogy biztos, meg ilyen-olyan, amolyan. És pedig még aztán!
Ha esett az eső, a többi háztól az emberek idegesek lettek, nyomasztotta őket a szürke egyhangúság, bár azért akadtak kertek, viharban csapódó ablaktáblák, hajladozó fák, felfénylő háztetők, amik megmelengették a szívüket. A furcsa háztól esőben leginkább zavarba jöttek. Áradt belőle a magányos szomorúság, körbelengte a köd, homályossá váltak az ablakai, még az ablaktáblák is majd elengedték a zsanérokat. Mégis, volt ebben a mérhetetlen szomorúságban valami vigasztaló, néhány járókelő szíve meleg lett, hirtelen eszükbe jutott, hogy otthon meleg szoba várja őket, főzhetnek egy teát, nem esik rájuk az eső. Egyeseknek annyira megmelegedett a szíve, hogy még a koldusoknak is odavetettek hazafelé egy-egy érmét. A furcsa ház ilyenkor kicsit mosolygott magában, szivárványt vetett ázott cserépteteje.
Hóesésben fázósan bújt meg a többi ház között. Nem szerette a havat és a hideget. Sem a jégvirágokat az ablakán. Morcosan eregette kéményéből a füstöt, dohogott a kályha és a kandalló. Ez is a ház furcsaságai közé tartozott, lakó hiányában ugyan ki rakta meg a kandallót? Az egész ház mogorván húzta magára a ködöt, a hópaplant, jégfüggönyt, és álmos szemekkel, kályhafüst sálat tekerve maga köré várta a tavaszt. A legrosszabb a karácsony tájéka volt, a többi ház színes díszbe öltözött, kikent-kifent puccparádét öltött. A furcsa házban kialudtak teljesen a fények, ha ember lett volna, és teheti, biztosan elutazott volna valahova, mondjuk, a Húsvét-szigetekre. Ott csak nincs karácsony! Ilyenkor a kerítése is zárva maradt. A kovácsoltvas rudak karderdőként meredtek az külvilágra, óvták, védték a fenyőket a kertben. Itt aztán nem lesz tömegmészárlás, mintha ezt mondta volna a ház. Fenyővér erre nem fog folyni!
Az őszt azonban szerette, a színes leveleket, a csillanó napfényt, az egyre hidegebb esőt. Kertjében a különféle, egész évben szendergő virágok és növények hirtelen felöltötték teljes pompájukat. Hogy a napfény lágysága tette-e? Ősszel különösen szép lett a kert. Minden járókelő, legyen felnőtt vagy gyerek, végighúzta ujjait a kerítése teljes hosszában. A gyerekek megálltak, vágyódva bámultak a kertbe, a házba. Néhányan be is másztak, néhányan észrevették, hogy a kapu be sincs zárva. Néhányan megpihentek a teraszon.
A furcsa házba belépni azonban senki sem mert. Egy forró nyári napon aztán a szél felhőt fújt a ház fölé, majd a félig nyitott ajtón beóvakodott a házba. Körbeforgott, leporolta a bútorokat. Berendezkedett. Néha a szélnek is kell pihenni. Hamar gyanús lett aztán, hogy a ház nem teljesen lakatlan. A szél hallgatózott. Egy kislány énekelt. Halkan, mintha még nem lenne hangja, mintha még csak félig lakná a házat. Pedig szép kislány volt, fürtös barna, furcsa, álmodó szempárral. Neve is volt: Matilda. A szél egyre jobban vágyott rá, hogy megismerje. Néha feltűnt a tükörben: A kislány olyan négy-ötéves, a fülére akasztja a cseresznyét, de amúgy pápaszemet viselő és okostojás. Megszámolja a könyvekben a betűket, és a palacsintából kicsöpögött olvadt kakaóporral rajzol a tányérra. Szereti a rókákat, és tüsszög, mert allergiás a rózsákra. Csak a tükörben látszik, mert igazából soha nem született meg, csak valakik képzeletében öltött alakot. Ezért furcsa és kortalan a ház. A szél hamar összebarátkozott a kislánnyal, akit valakik annyira elképzeltek, hogy önálló, ámbár kissé furcsa életre kelt. Valaki annyira elfogadta és megszerette, hogy a furcsa ház lakójává tette.  Néha ezek a valakik is feltűntek a tükörben, ilyenkor már-már látszott, ahogy a kislány jár-kel a házban.
A szél úgy döntött, mostantól ez lesz az otthona, a furcsa ház a furcsa kislánnyal, talán életre tudja kelteni.
A többi ház is örömmel fogadta az új szomszédságot, gondolhatjátok, pont a szél! No meg, a furcsa ház megszépítette őket is. Mióta a szél ott lakott, az embereknek sem tetszett már a nagy egyformaság, hol egy új szín, hol egy furcsa postaláda, hol egy kutya törte meg a monoton unalmasságot. A lakónegyed egyforma házaiból különböző otthonok lettek. Néha vidámak, néha szomorúak, néha haragosak, de leginkább azért boldogok. A szél meg csak fütyörészett. Kicsit bohókásan, kicsit elvarázsoltan.
Egy napon rájött, hogy a történetük papírlapon is él. Befújta hát az ablakon a kitépett lapot, egyenesen a tükörnek, az pedig darabokra tört. A ház megrázkódott és ledobott magáról minden furcsaságot. Olyan lett, mint a többi ház. Most éppen lakatlan és kortalan.
A szél nem találta helyét, kiköltözött. Azóta gyűri össze az újság- és könyvlapokat. Keresi az elveszetteket, és nem hagyja, hogy a boldogság tökéletes pillanataiban szélcsend legyen.


Mert csak a tökéletlent lehet igazán szeretni.

Gyárfás Endre: Földfagyi, holdlángos

Nagy Diána illusztrációja

Hogyha a földgömb

fagylalt volna,

a nap melegétől

elolvadna.

De hol is akad

akkora tölcsér,

melyben a földgömb-

fagyi elfér?

Hogyha a telihold

lángos lenne,

körbeharapnám

reggel-este.

De hol találnék

akkora fogra,

amelyik bele nem

törik a holdba?

Bertóti Johanna: Szitakötő

           

Nagy Diána illusztrációja

              Amikor még kicsi voltam, gyakran mondogatták nekem, hogy „Kés, villa, olló, nem gyermek kezébe való”. Hát nekem ezek a dolgok már rég nem jelentettek kihívást, én már szalámit is vágtam, mikor anyáék nem látták, meg az ollót egyenesen szablyának használtam, ha jött az Esti Szörny. Különben nem értettem, a villát miért tiltották annyira, hiszen evéskor kötelező volt használni.

            Hanem az a kis röpdöső kék szitakötő igencsak furdalta a fantáziámat. Ott libegett-lobogott mindig a gáztűzhelyen. No, gondoltam, a tiltások között amúgy sem szerepel... De azért persze suttyomba vittem véghez a Nagy Tervet. Először is kilestem, hogyan repül oda a gáztűzhelyre. Kérem szépen, egy kis dobozkából repült az oda, méghozzá úgy, hogy anya a dobozkából elővett egy alvó szitakötőt, nekidörzsölte a dobozkához, és úgy.

           

December 18.

 

Várni. Várni is tudok. 

De megnézem, mit kapok.

Mit találhatok ma itt.

Bertóti Johanna: Kukac

Almából ki, körtébe be,

ez a kukac élete.

Mindenhova bemászik:

ott van a szilvában,

ott van a málnában,

ott van a barackban,

ott a meggyben, birsben,

ott az e-mail címben.



Nagy Dia illusztrációja