Imák csendes éjeken (Bódi Kati, Nagy Izabella és Szabó-Szemenyei Eszter alkotásai)

 

Szabó-Szemenyei Eszter grafikája

Nagy Izabella: Imák csendes éjeken

azt álmodtam

Te alkottad az eget

csillagokkal teleszórt fekete szemeket

az égbolt tiszta tükrét

hogy ha lemegy a nagy gömbölyű

vörösség

ne maradjunk árván

Nélküled 

csak szélfútta pálmafák hegye vagyunk

kitéve a zord nappalnak

azt álmodtam

Te alkottál engem

teleszórva sötét fellegekkel

az égbolt letűnt felhőivel

hogy ha becsukom a szemem

feketeség

áradjon miránk

mert az éj Veled igazán teljes

teleszórva csillagokkal

és álmodjuk

hogy Hozzád imádkozunk.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Bódi Kati illusztrációja

Látó szemek (Nagy Izabella, Petrovits Olga Zsuzsanna és Újlaki-Nagy Júlia alkotásai)

 

Petrovits Olga Zsuzsanna
illusztrációja

Újlaki-Nagy Júlia: Mesélsz Afrikásat?

Amíg anya friss ágyneműt húzott, Marci bepakolt a hátizsákjába. Gondosan végignézte a másnapi órarendet, és sorban betette a füzeteket, könyveket, a zsiráfos tolltartót és a szemüvegét. Miután anya elolvasta az esti mesét, megszámolták a paplanon legelésző zebrákat és antilopokat. Marci már jó laposakat pislogott, amikor apa is belépett egy jóéjtpuszira.
     – Apa, mesélsz egyet te is? – kérlelte Marci, és már egyáltalán nem volt álmos.
     – Jó, de csak egy rövidet! Milyen mesét szeretnél?
     – Afrikásat!
     – De szinte mindegyiket ismered már! No, legyen ez, talán még nem hallottad.
     Amint tudod, amikor nagyon fiatal voltam, önkénteseket kerestek, és valami csoda folytán engem is beválogattak abba a csapatba, amelyik elrepülhetett Afrikába, pontosabban Kongóba. Még ma is ott dolgozik egy magyar szemorvos, akivel akkor én is megismerkedtem.
     Egy nap egy különleges kisfiúval találkoztam, akinek Maitho volt a neve. A többiektől eltérően Maithónak fehér volt a bőre, szőke a haja és barnás-vöröses a szeme. Egy ritka, veleszületett betegség ez, amit albinizmusnak neveznek. Emiatt Maitho szeme már születése óta gyenge volt. Leginkább az erős napfény zavarta, de a gyors mozgást se tudta követni. Hát nem csoda, hogy a kisfiú naphosszat üldögélt a kunyhójukban, és nagyon egyedül érezte magát.

Nagy Izabella: Házam

 

Fekete Lili (Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Valahol, valamikor

a meggyfa ágán virraszt

virraszt egy valami.

Nem mondom, hogy ismerem, hogy ismerős

kicsit félelmes is talán

rezeg a szív és a fa ágáról

lemászni készül a magány.

Egészen hihető.

Mintha Isten járna itt

velem

mintha ő fogná a kezem s a tied

hogy összekulcsolja végre

sebzett emlékeinket.

A ház csendes, a tied s az enyém

éjjel és nappal fon vásznat köré

alá s felé, hogy beburkoljon csendesen.

Hogy a szivárvány hol ér utol

nem igazán tudom

csak hogy felhők felett az ég

szinte ragyog, mint sose még

csak hogy eső és szél és zivatar

szeretne lesodorni az ég alól

de az a kis fény, pislákoló

megtart a fa erős tövén.

És velem ti mind, barátaim

éjjeli és nappali állatok

velem nyargaltok

a felhők közepén.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Kiss Lehel: Kitárulnak a szárnyak

Illusztráció: Bódi Kati

Kulcsszavak: szőnyeg, temető, végtelen (кілем, зират, шексіз)

Áldassék az Isten!
Áldassék az Isten!
Alatta trónus, szentséggel övezve, igazsággal rakva,
trónusa alatt a végtelen ég,
az égen nagy kerék forog: a fényes Nap,
a Nap alatt néma felhőnyájak isznak, legelésznek,
alattuk muzsikál a szél,
a szélben, mint szikla, áll a jurtánk,
alatta temető mindenütt, temető
– állatoké, embereké, álmoké, lerágott csontoké –
jajszókkal övezve, könnyekkel rakva,
a csontokon puszta föld,
a földön négy patkó,
a patkókon szilaj, szürke ló,
a lovon rongyos szőnyeg,
a szőnyegen apám,
apámon kesztyű,
a kesztyűn komor sas,
a sas szemén bőrsapka,
ami ha lekerül, kitárulnak a szárnyak,
mintha a végtelen égbe, az Isten elébe…
De jaj, kisnyúllal fog visszaszállni!
Jaj, kisnyúllal fog visszaszállni!

Szerkesztette: Németh Eszter

Takács Martin rajza és Majoros Nóra meséje

Takács Martin: Cipzáras rókába bújnék

Majoros Nóra: A rókák panasza

  

A Jóisten fogadónapot tartott. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Kérésektől volt hangos a menny. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

− No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.

A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.

− A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.

− Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség, meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?

− Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

Molnár Eszter rajza és Both Gabi meséje

Molnár Eszter: Pajtaemelő Gizi

Both Gabi: Gizike, az őzike

A város peremén élt egy Gizike nevű kedves és szelíd őz. Néha egészen a templomig elporoszkált, senkit nem bántott, és őt sem bántotta senki. Bóklászott, keresgélt, eszegetett, nézelődött. Jól tűrte a gyerekek simogatását és a kutyák csaholását. Szívesen legelészett a templomkertben, szerette a harang kondulását és a templomból kiáradó tömjén illatát.

Járt a templomba egy kislány is, akit Gizinek hívtak. Titokban arról ábrándozott, hogy egyszer ő lesz a legerősebb és leghatalmasabb Gizi a világon, de senkinek nem merte elmondani ezt a vágyat. Ám az Isten belelátott a lelkébe, és megsajnálta a sóvárgó gyereket. Gizit egyetlen percre óriáslánnyá változtatta, az őzikét meg lóvá tette. Amikor Gizi érezte, hogy egyre hatalmasabb és erősebb lesz, így kiáltott:

„Hol egy pajta? Úgy megemelném!”

– Sajnos nekem csak patám van, de szívesen a pajtásod lennék! – ügetett hozzá a lóvá tett Gizike.

Gizi dagadó izmokkal égbe emelte patás pajtását, az Isten pedig megsimogatta a szelíd állat fejét. Egy perc múlva véget ért az igézet, Gizi újra kislány lett, Gizike meg őzike. Attól kezdve mindig együtt maradtak, hisz mindketten tudták már, hol lakik az Úristen...

Takács Róza rajza és Majoros Nóra meséje

Takács Róza: Elefánt szeretnék lenni

Majoros Nóra: Az angyalok állata

A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el.

− Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba.

Körülnéztek az angyalok is.

− Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.

− Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik.

A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen az emberek. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák −, feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett.