 |
| Hajdú D. András fotói |
 |
| Korsós Éva grafikája |
 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Akrosztichon
J ó nekem
A tükör előtt.
N aplómban megsárgult lapok.
I skolás vagyok már – voltam, s maradok.
K ire ütöttem, na kire?
O ldala kettő a lemeznek, s
V an egy jó hírem, hogy
S zalmaláng a szerelem, de szép – a
Z uhé pedig néha nagy.
K ire ütöttem, na kire?
Y -nal nem kezdődik semmi, de sebaj –
É gig értek a fűszálak, és
V elem mindig történt valami.
A kár hiszed, akár nem…
Részlet a Mire jó a nagypapa? című meséből
Mire jó a nagymama?
A nagymamák általában azt mondogatják az unokájuknak, hogy aranyos kis bogaram, meg drága szívem, és az én mamám is pont ezt szokta mondogatni. Ha megölelem és hozzábújok, akkor nagyon örül, és azt mondja, hogy ez a legjobb dolog a napjában.
Az én mamám minden hétvégén főz valami finomat, de én nem mindent eszek meg, mert hiába főz a világon a legjobban az én mamám, az oviban még nála is jobban főznek. Sütni is szokott, és akkor szándékosan nem rak a süti felébe lekvárt, mert tudja, hogy én úgyis kipiszkálom onnan, de amikor meg nem rak bele, akkor persze lekvárosat kérek. De az én mamám nem haragszik rám ezért.
Az én mamám nem egészen olyan, mint a mamák általában, mert szeret focizni és biciklivel jár, és ha szeretném, akkor felülhetek a biciklijének a csomagtartójára, de még az ülésére is.
A mamámmal nagyon jól lehet játszani a parkban, amikor úgy csinálunk, mintha nyulak lennénk és megennénk a fűszálakat, de néha tényleg a szánkba veszünk egy szál muhart, és annak a végét rágcsáljuk.
Az én mamám egyáltalán nem szereti az édességet, nem úgy, mint a papám, és ha egy keveset mégis eszik, akkor rögtön arról panaszkodik, hogy milyen borzasztóan édes, és hogy miért kell ennyire cukrosra csinálni valamit. És rögtön vizet kér.
Az én mamám bármikor szívesen eljön hozzám, kivéve akkor, amikor felmegy a vérnyomása, mert akkor meg kell várnia, amíg lemegy.
Ha a mamámmal kint vagyunk a játszótéren, akkor előfordul, hogy frászt kap attól, ha felállok a hintán, vagy ha őrült gyorsan szaladok, mert ilyenkor oda sem mer nézni, és azt mondja, hogy ez már nem neki való.
Ha kirándulni megyünk, az én mamám mindig csomagol nekem is szendvicset, csak úgy csinál, mintha magának hozta volna, mert azt gondolja, hogy csak akkor eszem meg. De én megeszem amúgy is, mert szeretem. A szendvicset is, meg a mamámat is.
És ha együtt elmegyünk a városba, akkor egészen biztos, hogy kérhetek valami apróságot tőle, csak ilyenkor annyira sokat gondolkozom, hogy mit is válasszak, hogy ha a mamám haja nem lenne már ősz, akkor egészen biztosan beleőszülne a várakozásba. De az én mamám nem haragszik rám ezért.
Szóval, ha jól meggondolom, egy nagymama sok mindenre jó, de legesleginkább arra, hogy szeretgesse meg becézgesse az unokáját, vagyis engem.
 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
Mondták már rám, hogy átokfajzat meg égetnivaló,
hogy na, velem aztán jól meg vannak áldva,
hogy a szobámban áldatlan állapotok vannak.
A Misi anyukája viszont áldott állapotban van
a nagy pocakjával, mert hát nem terhes senkinek,
alig várják, hogy kibújjon a tesó.
Nagyi mondta, vigyázzak a számra,
mert az ember szava lehet áldás meg átok.
Ha elküldök valakit az anyukájába,
tényleg visszatörpül csecsemőnek.
Ha azt kívánom, nőjön szemölcs az orrára,
csupa ragya lesz.
Ha rámondom, fulladjon meg, aki nem ad csokit,
máris nem kap levegőt, aztán viszik temetni.
Nem mindegy, kicsim, mit kívánsz, mondja nagyika,
csak olyat kívánj másnak,
amit magadnak is kívánnál,
örömöt, gazdagságot, békét, jóságot,
mert a rossz olyan, mint a bumeráng,
visszatérül ahhoz is, aki másra küldi.
Kipróbáltam, és tényleg működik.
A kopasz szomszédbácsinak dús hajat
kívántam, hát annyi nőtt neki,
átkúszott a kerítésen.
A bottal botorkáló néninek
jó egészséget,
így aztán elhajította a botját,
futni kezdett, berohant egy stadionba,
és megnyerte az aranyérmet.
A bömbölő kisgyereknek
gigászi adag fagyit,
a fülén is az jön ki.
Misinek még több kistesót,
erre az anyukája pocakjából egy egész
ovis csoport ugrott ki, ott ugráltak
mind nevetve a trambulinjukban.
Az egymást vörös fejjel püfölőknek
békét, mire egymásba karolnak,
és máris legjobb barátok lettek.
A kertben izzadtan fát vágó fickót
begyorsítom,
csak úgy ég a keze alatt a munka,
egy-kettőre ott magasodik
a hatalmas fakupac.
A hajléktalan felveszi az arany öltönyét,
beül a Cabriójába, és elhajt a fogorvoshoz,
hogy szép porcelánt tetessen
a foghíjas szájába.
Csodásan szórakozom,
de a szüleim meg a tanárok
fejüket csóválják,
mi lesz így ebből a gyerekből,
folyton csak képzelődik.
 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
(Tibike, a zöldfülű kiscsikó történeteiből)
 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Bentről szép a mező ma is,
a hideg tél nem ugat,
sárga szalma frissen ropog,
lábam alatt nincs huzat.
Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
A mező ma nem mesél.
Meleg istállóból nézem,
hogyan fütyül kint a nád,
eszegetek száraz szénát,
nem ugrok át kidőlt fát.
Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
A mező ma nem mesél.
Februárban túl hideg van,
hulló szőröm mit sem ér,
fekhelyemen lesem inkább,
ahogy itt tanyáz a tél.
Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
A mező ma nem mesél.
Márciusban minden tocsog,
csatakos lesz a mező,
csak azért is futni fogok
kint, ha eláll az eső.
Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
A mező ma nem mesél.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Mézeskalács, dió az asztalon,
fenyőillata lett a háznak,
minden sarokban titok lapul,
a kert ölén angyalok járnak.
Ünneplőt öltünk, a lelkünk fényes,
abroszunk szaténnal szegélyezett,
hirdeti érces hangján a csengő:
akire vártunk, megérkezett.
 |
| Vajda Melinda illusztrációja |
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Legyél jó, mondta nagymama,
és gyúrta, egyre gyúrta,
lengett a tészta illata,
libbenő kerti hinta.
Ha jó leszel, mondta anya,
és írta, egyre írta,
sötéten folyt az éjszaka,
javíthatatlan tinta.
Jól van fiam, mondta apa,
és bírta, alig bírta,
de tűrte, kevés volt szava,
pedig nem volt egy birka.
Ez jó lesz még, mondta papa,
s a bélyeget kinyírta,
valamire mindenki jó,
akár az irka-firka.
Nem jó, duzzogott hugica,
s a tányérból kitúrta,
de nem volt kutyus és cica,
aki bekapta volna.
Na jó, leszek ma jó, aha,
nem hajolok a kútra,
de holnap nem jövök haza,
indulok jó nagy útra.
Jó utat, mondaná anya,
apa, hugi, a hinta,
mama, papa, a hintaág,
s lengene, mint a, mint a…
 |
| (c)Klesitz Piroska |
Korom az ég éjjel három húszkor
az első napsugár messze még
alszik a fenyő a folyondár
vackában a nagy barna nyúl is –
egy szamár kitátja száját
és hosszan belekiált a sötétbe
A Költő és Zsürke épp arra jár
ki akarják lesni ahogy a napkorong felébred
és kitátja ránk első sugarát
fenn a kilátó tetején ahol
a nagy barna nyúl lakik
zsurlók és perjék takarásában
Miért sírsz te szamár
a Költő csontos keze indul felé
Zsürke kockacukrot kotorászik
az itt-ott zsebében
ők a vigasztalás ahogy rátekintenek
érkezik a napsugár szólnak
gyere velünk te síró szamár
Még kitátja száját
hogy kiessen rajta egy utolsó szomorú i-áááá
majd elballag Zsürke és a Költő mögött
fel a nagy hegy tetejére a kilátóhoz
ahol a nagy barna nyúl lakik
zsurlók és perjék takarásában.
Szerk.: Miklya Zsolt
 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
Tibi egyszer híres kőszobor akart lenni.
Mily öröm lehet ott állni évszázadokig
híres tereken, híres épületek előtt.
A járókelők őt csodálnák
a szépséges kőparipa minden izom-szálát
sörénye mintha szélben lebegne
mondanák szemeik.
Tibi egyszer híres kőszobrot látott.
Mily hideg és fáradságos
híres tereken, híres épületek előtt
évszázadokig egy pózba meredten
galambok pihenőhelyéül szolgálni.
Esőben, hóban tartani mellső lábunkat
miközben alattunk komoran suhannak
az emberek. Fel se néznek.
Ó, Tibi, látod, jobb a mezőn szaladgálni
a loncsos kis pulikutyával.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
 |
| (c)Klesitz Piroska |
A hajnal kitessékelte az éjjelt Pestről. Vigye a cókmókját, a háztetők felett pislákoló csillagokat,
azt a nagy kerek, leginkább fényesre nyalt tányérra hasonlatos Holdat, meg a
vonyító kóbor ebeket, szedje össze a tivornyázókat, térjenek haza, és akik
otthon eddig nem tudtak aludni, mert izzó szemmel virrasztottak bajuk felett:
most már ne is próbálkozzanak, hasztalan! Belpesten, a későbbi Dohány utcában,
Tabakgasseban, volt mindkettőből. Lakták tivornyázók és álmatlanok, sőt, a
Schiller-házban, ráadásul egy fedél alatt.
Sándor és Júlia egy átmulatott
éjszaka után éppen beestek az első emeleti bérleményükbe, míg a szomszéd
szobában hősünk, Móricz csüggedten bámult ki az ablakán. Pedig akkor még mit sem
sejtett arról, ami aznap várt rá! Csak azt tudta, hogy éjfél óta képtelen volt
írni. Ekkor már több méltán népszerű regénnyel büszkélkedhetett, mégis ez az
együgyű téma kifogott rajta. Mit írjon a kutyalétről!? Bármi másról szívesebben
fogalmazott volna: a zsidókról, a hétköznapokról, a nagy dolgokról, csak erről
ne! Ez az egyetlen lap hiányzott, a nyitó, és mehetett volna az újság a
nyomdába… Éppen csak beleült a szerkesztői székbe, és ilyen csúnyán csőbe
húzták! Hogyan hagyhatta meggyőzni magát, hogy az ezernyolcszáznegyvenhetes
tizenkettedik lapszámot a bolhazsákoknak szenteljék?! Például egy olyan
díszpéldánynak, ami az utca túloldalán csaholt, és kísérte a nehéz zsákokkal
megrakott szekeret a dohánymester portájához, amiről az utca a nevét kapta.
 |
| (c) Klesitz Piroska |
„Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomorú csendesség, mely őt országa fővárosába visszatértekor fogadta. Hisz az udvari hírmondók, a hivatalos tudósítók, a mindig kész mosolygók azt beszélik, írják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak – honnan hát ez a gyász, ezek a szomorú arcok az utcákon? […] Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arcokról, hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság termei, szóljon a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben szoktak.” Jókai Mór: Az orosz cárról (1)
A fő-fő hadúr intésére elindult a nagy rokonlátogatás-program, gondosan csomagolt ajándékkészlet lepte el az árufeltöltő polcokat, katonás rendben sorakoztak a csillagszóró-, tűzijáték- és egyéb pirotechnikai kellékek, hogy a szent lelkesülés lángjai loboghassanak fennen, a testvérnép honán keresztül, az anyahon ajándékaként. Hiszen nincs is annál szebb, mint „ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára”(2) – mondja a zarándokének. Olyan ez, mint amikor igaz főpapunk víz alá merül, majd felemelve fejét tűzzel keresztel, hiszen a lángoknak lobogni kell, mi más menthet meg egy nemzetet, egy népet, ha nem a lelkesülés lángjai. S mi más lehetne a testvérszeretet, mint a fejről lecsorduló olaj, mint az égből lecsorduló lángeső. Mi más lehetne szent és üdvösségre kívánatos.
Vegyétek hát figyelembe, hogy nincsen gyász, csak szent öröm, nincs áldozathibáztatás, csak szent áldozat, ahogy nincs félelem, mert a szeretet minden félelmet kiöl. Igen, a szeretet – a testvérszeretet – ölni tanít, amit magán kezd minden életét átadott: ennen magát, ennen magának hívságait, kívánságait öldökli meg, legfőképpen az élni vágyat, ami olly önző tud lenni, hogy nem képes elfogadni a köz, vagyis a hon javát és szent örömét, a lelkesülés lángjait. Amit bár az önféltés démona takar, mégis felemeli belőle az egyesülni vágy, hogy ha életem árán is, testvéremmel egy vagyok, egy lélek olt ki vagy fel bennünk lángot, mely áldozati fénnyel világít meg országot, népet, jövőt. Mit számít hát a vér, ha főpapunk legyőzte a halált, mit számít a testvér- és honfivér, ha egyesülünk a szeretetben, amit elhoz közénk a szerte-láng, a lecsorduló drága szent olaj.
(2) Zsoltárok 133,1-2
 |
| (c) Klesitz Piroska |
a minap hajnalban
a főverőér melletti kiserdőben
tetten értem a nagy kaszást
aki aratni szokott éjjelente
tetten értem ahogy üvegfalat húz körém
azt hitte nem veszem észre
utánozhatatlan sunyi trükkjeit
üvegfalat húzott fel éppen
vigyorgott szeme alján a fekete táska
és vigyorgott sárga fogai körül a szája széle is
én pedig azon az órán
amikor aludni szoktam rendesen
véletlenül meglestem ténykedését.
nocsak! meglepve gondoltam a tényre
hogy pirkadatkor üvegfal épül
ilyenkor már szólnak a madarak
és a kín végre elapad aznapra.
aztán csak figyeltem
mit hoz az üvegfal
már elillant az ügyködő
de egy macska is volt még velem
a puha talajon nesztelen mászkált
míg észre nem vette hogy a szövet
alatt fehér csontok állják útját
mint az üvegfal bennem
őt a csontok a lába alatt.
és tetten értem az erdőmélyben
a napfelkelte reggelen
tetten értem az üvegfal előtt a macskát
rám mosolygott én vissza
ennyi volt
egy gyengéden surranó mosoly közte és köztem
köztem és közte megcsillant a reggelfény az üvegen
nyújtózott az üres csontok felett
lehúnyta lustán a szemét
elengedte bajuszán a ciccenést
rózsaszín orrán a szagot.
Nem történt semmi több
ott a főverőér melletti kiserdőben
nem történt semmi különös
csak szél libbent és átjutott
csontjaim közt a pázsiton
az ég felé.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| (c) Klesitz Piroska |
nagy táskát cipelek hátamon
órák óta
mintha iskolába mennék reggelente
mintha ez volna a világ legnagyobb dolga
hosszú órák óta
le se teszem mintha
muszáj lenne vinnem
a táska mélyén
szerelem
és egy macska elbújva
meg könyvek, álmok és egy kis
ropogtatni való elemózsia
nem is szólva a többiről.
zölderdő mélyén bandukolva
kikukkant a macska
körbetekint
lassan szimatol és
macskanyelvén szól
szavak röppennek a fák felé
visszhangozzák bokrok, csalán
bal felől a zöld kistó
hogy
mesében sétálok megint
duruzsol a táskamélyről
hogy húzzam már elő
azt a sok kis ezt-meg-azt
mi nem odavaló
nyomja így vállamat a szíj
és amúgy sincs már rég
szükségem rájuk.
tanulhatnék tőle végre
ezt persze nem mondja
jólnevelten dorombol a fülembe
megnyugtat
a hangja, a lénye
hogy a világ kerek
legalábbis ez az erdő
meg a táskában lévő
minden más
ami oda való
és cipelnem kellemes.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| (c) Klesitz Piroska |
Csak – mondta a virág.
Hiszi a piszi – mondta még,
és boldog volt, amilyen zöld a fű,
arany a kalász, türkiz a tenger, kék az ég.
Egyik sem ígér semmit, nem vagyok ember,
mondaná a fű, a kalász, a tenger, az ég,
ha nem lenne a zöld, az arany, a türkiz,
a kék elég.
Virágmintás a pólóm, nézd, de szép.
Csak hümmögött a virág, de elpirult,
épp csak annyit, hogy melegebb
árnyalattal sugározzon a kép.
Hullámot vetett a fű, a tenger,
felsóhajtott a kalász, az ég,
pirult a virág – pedig nem ember –,
ó de szép.
Macskapóló
Egy macskapóló csíkos is lehet.
Nem szőrmegallér, bár kicsit kopott.
Ágak bogán talál élőhelyet,
a cirmok között vadászni szokott.
Nem rigóra, azt unja, túl zajos,
az egér ritka, desszertnek való.
A vándorpatkány néha másnapos,
és sóhaja, a cisssssz…. oly elhaló.
Cirmok között csak árnyékot keres,
hogy csíkjait feldobja egy kicsit,
árnyékból van hosszú és közepes,
amorf és béna, csupa deficit.
Elnyúlik inkább, póló és a macs,
kicsit kopott cirom- és árnypamacs.
 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Nyáron a lányok
a Balatonnál vaníliafagyit esznek
barátnők vékony piros bikiniben
megosztanak álmokat
kergetnek szép jövőt
hogy majd lesz egy férjük négy gyerekük
kiskutyájuk kettő és zöld füvű pázsitjuk
a Balatonnál a kopott piros padon
ücsörögnek és nézik a naplementét
az aranyhidat ráfeszülni a vízre
arany szívüket kifeszítve
hogy majd lesz egy fiú akinek tetszenek
aki elviszi őket cukrászdába
a Balatonnál magukban sétálnak a mólón
nincs már velük barátnő se fiú se férj
kutyájuk erre-arra rohangászik közben
nem hallgat a szóra mint ahogy más sem
hogy szép ez az élet így is úgy is
hisz meglátják a rigót a sás között énekelni
Nyáron
sárgadinnyét ettünk a tesóm meg én
cukrot szórtunk a tetejére
és gyufaszálból babát gyártottunk
elvittük a kertbe
azt játszottuk fölnőttek vagyunk.
Álmomban a nyár
a kertben állnak a fák
nincs még itt a nyár
csillagok sem söprik az eget
lehullott csóvájukkal
csak az álmaink szabadok
csobbanak langyos vízbe
kis halak rebbennek alólunk
nádirigók énekelve
már a fészküket építik
de itt
a kertben a fák
moccanatlan várják
a felhők vonuljanak már
esőcsppjeikkel máshová
de itt
még hamar sötétedik
aludni tér a madár
aludni tér a lélek
hogy álmainkban
csobbanjunk végre a lágy vízbe
egy bedobott labda után
Nyáron semmit sem lehet
Mit lehet nyáron csinálni? kérdem Nagyhajú Kapitányt,
miközben esik kint és én bent unatkozom.
Nyáron semmit! feleli mélyhangon, szelíd barna szemeivel
mosolyog az esőcsurgós ablak felé, félúton rám tekint.
Nyáron lehet fagyizni? kérdem vigyorogva,
de ő komolyan nemet int torzonborz fejével.
Nyáron lehet Balatonban fürdeni? kérdem csillogó szemekkel,
de ő azt feleli: nem. Csak ilyen egyszerűen.
Nyáron lehet reggeli után is pizsamában lenni? sóhajtok nagyot,
hangokkal szótalan azt mondja, ugyan már.
Nyáron kiskutyával lehet napozni a kertben? csupa várakozás vagyok.
Ejnye, no, hát hogyan is lehetne.
S mikor szájam széle legörbülni látszik,
és kezdeném várni az iskola első napját,
Nagyhajú Kapitány felemelkedik ültéből,
bekapcsolja az ezüstszürke hanglemezjátszót,
és a tűt puhán ráhelyezi a fekete lemezre.
Majd rám néz és szélesen elvigyorodik.
 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Szerkesztette: Miklya Zsolt